A reggeli első gondolatom lelket simogatott: végre-végre beszabadulhatok a közelünkben lévő kisvárosba, igaz ügyintézés (tgyás rulez) címszó alatt és igaz, hogy mindannyian megyünk, de mégis mégha csak pár órára is, de újra összeszedettebb külsővel rendelkezhetek.

Az első forróvizes nyakonöntés akkor ért, amikor a nagyon kedves ügyintéző telefonon közölte, hogy pont semmi értelme becaplatni hozzájuk, ők továbbküldik székesfővárosunkba az egész paksaméta beadványt. Ekkor diagnosztizáltam magamon a gyed-betegeséget, ugyanis könnyekre fakadtam és úgy döntöttem, innenstől pizsiben, kávéval a kezemben katatón módon, a számítógép bűvöletében fogom a hátralevő életemet leélni.
A ház ura észlelhetett valamit az elkövetkezendő idők viharából, így alávetette magát a köz presszúrájának, ugyanis ekkor már Huncmackó is teljesen kész menetszerelésben vinnyogott az ajtóban. Minka a dráma kellős közepében is jóllakottan vigyorgott.

A második sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy az este kimosott és szárítókötélre aggatott ruháim (azok a bizonyos ma bevetendő szépruhák), egész éjjel kedvenc Göncölünk almát és békés álmát biztosították. No, ekkor újra könnyes, áriával bőven feldúsított jelenet következett, melyben főhősnőnk közli, hogy ezek voltak a legjobb cuccai valamint a főhösünknek könnyű, hiszen ő minden nap elmehet dolgozni, bezárja az ajtót és kész, gondok itthonhagyva.

Végül akadt másik szépruha is, meg a kedélyek is lecsillapodtak és bababónuszoztam egyet. No és a világ legjobb kispasija motorral követett a sétálóutcán és sosem örültem még ennyire a füttyögő munkásoknak, akik amolyan mondd kiskócos, hol van a mamád stílusban bókoltak, én pedig olyan széles és magabiztos vigyorral lépdeltem el mellettük, ahogy már nagyon régen nem.
Hazajőve még kentem egy leheletnyi szájfényt magamra, egészen jól illik a piros macinacimhoz.

Hogy néha mennyire kevéske kell ahhoz, hogy a lelkünk helyrebillenjen.