Amikor még csak kósza gondolat volt annak a lehetősége, hogy lányunk lesz, megfogadtam, semmiben sem fogom másképp stafírungozni, mint a FiúTesót. Továbbmegyek: Huncos picibabakori rucijait enyhe tudatossággal igyekeztem uniszex-ként válogatni, azaz nem volt minden klasszikusan babakék színű. Sőt, bátorkodtam kacérkodni a színekkel (van narancssárga szövetnacija is, de a ruhatárában akad tulipiros hanorák is), hiszen mázlinkra, Hunor első pillanattól egy kiskrapek sajátosságának a dominanciájával érkezett közénk. (igaz, előfordult már, hogy lekislányozták a játszótéren, és mindezt  tették úgy, hogy még a nevét is hallották... ).

Az első elgyöngülésem akkor volt, amikor hazatérve a mindenteldöntő ultrahangról, emésztgetni kezdtem a nemek ilyenirányú változását, bárgyú mosollyal mormolgatva a bűvös szavakat lesz egy lányom, és a semmiből bevillant egy szívbemarkoló gondolat: de hiszen Hunornak kutyás-macskás rácsvédője van, ami poénos és aranyos ugyan, de nem kifejezetten egy kislányos darab, majd a következő agybénító gondolat már az volt, hiszen nincs is baldachinunk... egy királyleányka baldachin nélkül?! Erről egyelőre már leállítottam magam, bizonytalan időre, gyakorlati szempontokat figyelembe véve. (szinte láttam magam iccaka, két szoptatás között a baldachinba gabalyodva szentségelve-fogcsikorgatva... persze, mindezt csöndben, hogy a dedet még véletlenül se ébresszem fel...)

Viszont, ma beszabadultam egy babaturiba és menthetetlenül elvesztem a sok rózsaszín habosbabos nőcicucc között... így van már kb másfél-kétéves korára való (a méreteket illetőleg Huncost vettem alapul), tipegős-topogós kisruha szép számban, melyből egyet kedves barátnőm rá is adott a kéznéllévő modellünkre. Naszóval, 2011 nyarán lesz egy remélhetőleg kevésbé riadt ilyenünk, lányban (apró ellentmondás: a ruhácska alatt a minimacsós pólója leledzik):