A gyerekkel töltött itthonlét általában kezelhető-szerethető, főként, ha méhünk gyümölcsével (nomeg annak apjával) már egy ideje összeszokott párost is alkotunk, ismerjük egymás szokásait, rigolyáit. Betéve tudom, kb. mikor  passzolható le a gyerek a zapjának, mikor tudom beszorítani a napimelót, mikor végzem el a házimunkát (értsd vacsorafőzés) és mikor van a délutáni pihenő. 

Talán erről még nem írtam, de a jólbejáratott napirendünk pár hete szisztematikusan borul. Ugyanis HuncAput egyre többször szólítja el a kötelesség, hol idegenbe jár műteni-rendelni, hol a saját házuk táján adódik valami időigényes különlegesség, ami nem passzírozható be a megszokott rendelési idejükbe, ezért van az úgy, hogy akkor indul dolgozni, mikor mi még föl sem ébredünk, és akkor érkezik, amikor Kicsi Trónörökösének már semmisejó, pici vörös nyusziszemeit már csak egy apapillantásnyi időre képes nyitvatartani. Vagy képtelen ébren megvárni. A héten ez zsinórban a harmadik ilyen napunk, (igen, beleértve a vasárnapot is), napközben ugyan beszéltek kétszer telefonon, amikor is HuncApu megígértette Egyetlenével, hogy igenis jógyerek lesz, (erre hevesen bólogatott!), és, hogy hagyja az anyját dolgozni, akinek -mit ad Isten?!- két napja szinte egésznapos melói vannak. Ebbe kellett beiktatnom egy bevásárlást, egy rövidke sétás-játszóterezést és a máskor oly megszokott Hunoros közös összebújásainkat. Ezenkívűl beköszöntött a kívánósság embertpróbáló időszaka, tegnap esti felszusszanásként eltüntettem egy liter habbá olvadt epres-sztracsatella fagyit (nem elírás, ilyen állagúnak szeretem), ma meg sajtos rudakat sütögettem a 40 fokban, a krumplileves mellé. Fene a fura hóbortjaimat továbbra is.

Persze, tudom, áldott állapotunk van minékünk, bőséggel hozzászoktatva a jóhoz, hiszen Apjuk nagyot sok időt tölt Hunorral is meg velem is, sok terhet levéve ezáltal a vállamról. És igazán ezekben a napokban érzem, amikor fut a lakás, hullafáradtan zuhanok be az ágyba esténként... Persze, mindent meg lehet szokni, mindent el lehet viselni, ki lehet bírni, ám én mégis emelem most virtuálisan azon nők-anyák előtt a kalapomat, akik ezt mindig is így csinálták, akik esetleg egyedül nevelik gyermeküket, vagy akik esetében természetes és mindennapos dolog, ha a Papa elutazik olykor-olykor hosszabb vagy rövidebb ideig...