... talált el egy képzeletbeli játék, melynek lényege volt, hogy merjünk nagyot álmodni, merjük leírni, majd 1-2-3 éven belül tekintsünk vissza rájuk és konstatáljuk: mennyire vonzottuk be őket, mennyire teljesültek legtitkosabbjaink avagy esetenként mennyire ellenkező irányba indultunk el, mennyit változtunk.

"1 év múlva, 2009. október 23.:
Elsőszülöttem csodálattal lesi a KisTesót, szívélyesen próbálja játékba invitálni, aki ugyan még csak rövid ideje érkezett közénk, mégis kellően felkavarta unalmasnak eddig sem nevezhető életünket. A majdnemkétéves Huncmester már vidáman csicsereg, a környéken mindenki ismeri,  és szinte szusszanásnyi pihenőt sem engedélyez sem nekem, (ennek hála, KisTesóra várva, nem is dobtam magamra egy laza 20-ast), sem a felfutó rendelőben sokat dolgozó HuncApunak. Üres perceimben burkolatok, falfestékek és lakáskiegészitők prospektusát bújom... hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat..."

S hogy mi az, ami megvalósult belőle?

Hunor egyelőre még a pocaklétben élő Minkalányt lesi csodálattal, kínálgatja mindenféle földi jóval, csőrös pohárból vízzel, kekszdarabkákat dugdos a köldökömben, jajjneki, ha egyszer szabadlábra kerül... nem ússza meg a kiflicsücsköt, akárcsak Sóginő anno HuncAputól. 
A majdnemkétéves Huncmester már valóban vidáman csicsereg -a maga nyelvén- és a környéken is hírös, ismert. Laza huszast sem dobhattam magamra (asszem 5-öt sikerált ezidáig mindösszesen), a megálmodott szusszanásnyi pihenő hiányában. Zapjuk sem pihen, az előbb említett okoknál fogva, és valóban sokat dolgozik.
És igen... valóban prospektusokat bújok, igaz a költségvetésünkbe nagyálmok nem férnek bele, én mégis álmodozom, hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat...

És hogy mit érzek most?

Az arcomon forró könnyek folynak végig, mert boldog vagyok, mert úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna, mert a nehézségek ellenére itt vagyunk egymásnak és én már másra nem is vágyom... talán csak annyira, hogy adjanak az Égiek kellő erőt óvni és szőni a csodahálót magunk köré, mely megtart és megvéd mindentől... mert csak így alkothatunk mi megbonthatatlan egységet...

Merhogy valami szemmel láthatóan megindult a kölökben (és most nem az orrából megindulóra gondolok). Az elmúlt napokban egyre többször nevez nevén tárgyakat, melyeket eddig sosem tett. Persze 98 százalékban még mindig a maga alkotta nyelvezetet használja a külvilággal való kommunikációra, ám bátorít a gondolat, hogy mégiscsak hamarabb fog bezsélni a szépokosnagy Bátyuska, mint Hugica.

- kezdetben vala ugye a dziz (víz), ami mostanság litylity lett, ebből én messzemenően azt a lelketsimogató következtetést vontam le, hogy sikerált átörökítenem beléje egy leheletnyi humán beállítottságot, hiszen első szavai hangutánzó szavak... (profánabb magyarázat: enyém rosszokás az ágy mellé készített ásványvízes flakon, amit nemes egyszerűséggel meghúzok, gluttygluttyolva...)
- TÁTI- még mindig az apa, apu hívószava, egy átlagos napon 298ezer 643szor hangzik el, még akkor is, ha apjuk éppen itthon is leledzik, ám mégis valamely oknál fogva csippan a kapucsengő, Hunc akkor is angyali mosollyal megüdvözülve tátizik hosszasan (akik látták a Vejedre ütököt, annak ismerős lenne a Táááá-Tiiii hanghordozása... igen, éppúgy artikulálja, mint a kissrác az első szavát...). Jó csaliként szolgál hazacsalogatáskor a térről. (gyere, mert Apa már otthon vár minket... szem felcsillan, Táááátiiii, és már jön is... egy újabb 10 méteren simán és zökkenőmentesen...)
- náni- no, ez lennék én... ritkán hangzik el, de olyankor odabújik és feszíti hozzám a kistestét... könnycsalogató, hiába is bagatellizálom el... Ez a hívószó akkor is, ha valami nagy okosságot csinált (pl.felmászott valahova, ahonnan nem tud lejönni, kinyitott egy fiókot, amit nem tud visszatolni, ám már nem bír tartani sem...)
- nem, sőt nemnemnem- elég egyértelmű, nem is ragozom
- hinta
- jó, sőt jójójójó (a hosszított verziót én használom, ha telefonálok... )
- hámm - a gyengébbek kedvéért a mutatóujját ilyenkor behelyezi a mandulája tövéig
- kis odafigyeléssel fellelhetők még szótövek a kifejezéstárában, de ezeket olykor a saját belemagyarázásomnak érzek. (ma = alma, Atyi= Matyi... ööö, ma néztük meg a Matyibarátot vidión, Miii= Minka, Luuu= Lilu, szavak helyett inkább mutogat-gesztikulál- jelbeszél)
- ányi, ányim (elvégre hamvas kétévesense köll kijelölni a tulajdonjogokat, birtokos névmás: enyém)
- vava - nem és nem hajlandó kutyának hívni szegény párát továbbra sem , ja és Vukot is vavának hívja
- brubrubru - motor
- bruá - autó (hoppá! van ám itt megkülönböztető jelzés!)
- dá - a nyomaték kedvéért bólogat is hozzá, igent jelent
- tutyitutyitutyi, tututyi, gyitágyi és társai (ismeretlen értelemmel rendelkeznek, talán évszázadok múlva a Hunor-kutatók megfejtik...)

És ilyen az, amikor végképp megszűnik a zárt ajtók biztonsága...

Édes terhem egyre többször okoz hát- és derékfájást mostanában. Annyira szitaaggyal funkcionálok olykor, hogy néha magam is rácsodálkozom, miként is koordinálom a mindennapjainkat, viszonylag egy normális mederben?! Szóval, ész nélkül bújom pár napja rövidke szabadidőmben az oldalakat, mit is ajánlanak a hozzáértők, miként is lehetne talpon kibikkelni ezt a hátralevő időszakot, minimálisra csökkentve a fájdalmat?!

Ma bukkantam erre a csodatalálmányra, ami a hastartópánt névre hallgat, és ugyebár a fogyasztói társadalmon prominens képviselőjeként (bár már haladok és igyekszem tudatosnak is lenni olykor-olykor...) bizsergett a tenyerem a megrendelés gomb körött cikázgatva az egérrel, hogy én akkor ezt most de azonnal. Aztán eszembejutott, hogy mintha Hunorra várva és kicsivel több kilót magamra kapva igen sokszor fájdogált volna a hátam és mintha valamit hasonlatos szerkezetet beszereztem volna akkor is... éppen kettő perc volt, amíg rátaláltam a szekrénybe, illatosra mosva és elcsomagolva, jobb napokra várva. Fölcsatoltam, azóta jóóóó.

Hunornál mára eltűnt a folyamatos és vízszerű orrcsordiga, van viszont két vaskos állandóan kikandikáló ződcsiga helyette. Fújja az orrát önként dalolva, amennyiben kilátásba helyezem, hogy különben szívás következik, ám ez néha kevésnek bizonyul, így marad a brutálisabb verzsön: kergetem a kölköt a hónom alatt az orrszívó-tengervízes sóoldat- orrcsepp kombóval (no, aki kitalálta, hogy a csöpögtető üvegből készüljön, annak áldassék az neve...), majd a leglehetetlenebb helyeken elkapom (bejárati ajtó előtt, hogy szépen visszhangozzon az a négy emelet...), lefogom, befújok, leszívok, becsöpögtetek. És minden megy is tovább. Persze vigyorogva. Csak hogy mégjobban érezhessem magam.

Minka egy kérésem máris lenne: szépen érleld átjárhatóvá odabent a könnycsatornádat! Köszpussz.

Isten hozott,
Ölelésért nyújtózó
aprócska karok,
szunyókáláskor
félig lehunyt kis szemek.
Isten hozott,
apró kezek
és apró lábacskák,
édes kuncogások
és mosolyok.
Isten hozott egy világban,
mely csak rád várt...

Nagyon sok szeretettel gratulálok Naninak és Nórinak, nagyon gyorsak és ügyesek voltatok! Boldogságos életet és minden szépet és jót kívánok Nektek, hosszú és rögös volt az út, de immáron mindenért kárpótolnak ezek az apró mindennapi csodák, amiket óhatatlanul becsempésznek falatnyi tündéreink az életünkbe...

Még minidg nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy Hunor könnycsatornamosott szemváladékozása minden esetben ómen, a rákövetkezendő nap taknyolódását előzi meg. Ilyenkor inkább igyekszem nem tudomásul venni, majd másnap rádöbbenek, hogy na, igen, tegnap váladékozott a szeme...

Éppen ezért este már érezhetően teli légutakkal fektettük le, én bíztam benne, hogy reggelig zökkenőmentesen alszunk, főként úgy, hogy zapjuk hajnalhasadásra ment műteni. Háperszehogy 4-kor riadóztatott a kisember, kicsit megelégedettséggel töltött el, hogy most nem engem, hanem az apját. Mondjuk dosztmindegy, mert szenvedő a férfiember, így végig aktív tanúja lehettem lágyszívű emberem elhajlásának, így egymás után kétszeri különkiadással jelentkezett virradat előtt kislakunkba az új kedvenc Lúdasmatyi, valamint felváltva kért vizet, orrtörlést, új vizet, több helyet kettőnk között... én közben igyekeztem félálomban maradni, így csak pár jópofa mondat volt képes beszivárogni a meséből álmaimba (férjem nékem sose vót, aki vót, meg rég meghótt -mondá a vajákosasszony).
Kis idővel később hallom, hogy csipog apjuk telefonja, látom, nem mozdul rá, gondoltam, biztos hallja, mindjárt kel. A következő kép, az eszméletlen horkolás: félnyolc, banyek, elaludtunk, átnyúlok, rázom a hitös uram... helyén a dedet, ugyanis ő horkolt ilyen férfiasan és kába bambasággal nemérti, mit akarok. Aztán, ő visszaalszik, én meg nem bírok. Megkávézom, várom, hogy ébredjen. És naperszehogy fél 11-ig nem teszi meg. Nembaj, közben email restanciákat válaszolgattam meg és csevegtem a neten. Amolyan nőcisen, mint rég.

HuncApu délután töredelmesen megvallotta: neki ilyen csapnivaló éjszakája gyerekkel még sose volt. Sokmindent visszanyelve, szerényen megjegyeztem: nekem több mint egy éven keresztül mindegyik ilyen volt. És nemsokára újra ez jön. Megcsillant a szemében a tisztelet (vagymi?) fénye.

Az időváltozás eredményeként mára megszűntek a fájások, örülünk, még nem szeretnék szülni. Az elkövetkezendő hetek sűrű programtervezetébe ez most nem fér bele. Kicsit emancipált kárrierista nőcisre véve a figurát, a jövő hónap vége felé keresek egy szabad estét az eset lebonyolítására...

Most pedig tessen aggodalmaskodni és drukkolni ezerrel Naninak, aki már a kórház felé tart, hogy életet adjon kiscsodájának, Nórinak!

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.

Pár évvel ezelőtt Barátosném óvva intett attól, hogy a náluk tartózkodásom alatt, akár egyszer is hódoljak akkor még napiszintű szenvedélyemnek, a körömrágásnak, ugyanis Körösztgyermekem éppen az utánzós kismajom-korszakát élte. Hittem is meg nem is, hogy ennyire lehet ilyen, így most derült égből ért a villámcsapás, hogy Hunor pár napja furcsa új szokásnak hódol: körömrág. Gyors magambatekintés után be kellett látnom, ezt bezony itthonról szívja magába: az utóbbi hetek idegörlő feszültségbombáinak, egy-két-körmöm és börkém látta kárát... nodemost, hogyan is tovább? Mert a kezdődő dackorszak eme új szenvedéllyel számomra szinte kezelhetetlen párost alkot, de legalábbis mindenképpen nagy feladat elé állít: azaz, ha valamit nagyon tiltok, túlzott körültekintésem kicseng a hangomból és Hunor huncut vigyorral csakazértis megteszi, ha szemet húnyok és igyekszem kevésbé foglalkozni a dologgal szinte figyelemfelkeltés nélkül kivenni ujjacskáit a szájából, (valamint önmagam felett is önuralmat gyakorolva tudatosan odafigyelni, hogy semmi tiltólistást a gyerek előtt...), akkor pár pillanat múlva, zavartalanul rágicsálja tovább karmocskáit. És sajnos már vannak áldozatai... Még keresem a tuti megoldást, következő lépésként, ma rövidre vágom a körmeit (hátha csak a hossza zavarja?!).

Arról meg csak halkan tennék említést, hogy bányászik is a lelkem, kincset keres a kétlúkú vájatban... node legalább ezt nem tőlem látta...

Hétvégén őszbúcsúztató, Minaszületés előtti termálozáson vettünk részt. Háááát, egy kétévessel inkább volt fárasztó, mint pihentető, ellenben Hunor nagyon élvezte a pancsolást, a játszóházat, az óriási idegennyelvű gyerektársaságot, ami körülvette.  Bebizonyosodott a szemem láttára, hogy szerelemben és gyerekjátékokban nincsenek nyelvi akadályok, úgy elkommunikáltak a szlovák-német-magyar gyerkőcök a saját nemzetközi nyelvükön, hogy öröm volt nézni, mi szülők, csak zavartan vigyorogtunk kínunkban. Játszani továbbra is egyedül játszik, ellenben igénye van arra, hogy mindezt társaságban tegye, szívmelengető nézni, ahogy a nagyobbaktól ellesi a mozdulatokat, a játékok hazsnálati technikáit. Így történt, hogy Hunc 120 darabos, 5-6 éveseknek való puzzle-t próbált meg kirakni, valamint a hegesztőszemüveget hosszú perceken át képtelenség volt leimádkozni a fejéről.

Ma bebizonyosodott, van egy újabb biztos pont az életemben. Azt gondolom, jól sikerült nőgyógyászt választanom, csúszásban, 2 sürgősségi császár között, a lehető legjobb stílusban tudta kezelni, a hisztéria szélén táncoló, harmincakárhányhetes kismama mivoltomat.

Azt már meg sem említem, hogy többórán át várakozva, olvasgatva, gondolataim ezerfelé cikáztak, és ügyesen sikerült fölspanolnom magam a kétségbeesésig. A múltkori szülésnős látogatás kapcsán, azt az aprócska tényt kifelejtettem a bejegyzésemből, hogy amennyiben a szülésem átcsusszanna mégiscsak decemberre, így a szimpatikus rutinróka szülésznő nem tudna vállalni, mert decemberben nem vállal szülést, szabadságon lesz. Ez volt az elsődleges kérdésem drágajódoftorúr irányába, hogy ugyan jósolja már meg, mikor is fog kibukkanni ez a Minkalány, és mi a véleménye, merjem-e így bevállalni rutinróka szülésznőt?! A szülés időpontjáról bővebb tájékoztatásért a Jóistenhez irányított, ellenben azt javasolta, nyugodjak meg, elég nagy kórházban készülök gyereket világrahozni, akad itt még pár szülésznő. (És a legfontosabb: ő itt van biztosítékként, hát nem elég ez nekem?!) Rögvest ajánlott is egyet, akivel szeret együtt dolgozni és akiről kiderült, szintén nem vállal decemberben szüléseket, mint megtudtam, azért nem szeretik a decemberi hónapot, mert mi van akkor, ha elcsúszik a dolog karácsonyig?! na, mondjuk az éndolgom, tuti nem fog odáig elcsúszni... (azért csak halkan megjegyezném, ez nem kimondottan a szívességkérés kategória...)
Hármaska szülésznő intrója hagyott némi kívánnivalót maga után, viszont a beszélgetésünk egész tűrhetően zajlott, így eldöntöttem magamban ő lesz a talonszülésznőnk. Mert maradnék az eredeti rutinróka mellett, és így, ha mégis átcsúsznánk decemberre, lelkemrajta, megnyugodhatok.

Doktorbácsink annyira látta rajtam a kiborulásközeli állapotot, hogy kérés nélkül elárasztott pár bűbáj Minkafotóval, miközben végig dícsérte a leányzót, hogy milyen szép húsos baba... öhm, mindenhol.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 88 mm
HC (fejkörfogat): 316 mm
AC (haskörfogat): 286 mm
FL (combcsont): 67 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2200 gramm.
Vélemény: Grav. s. 33+6 a biometriai adatok alapján.

És hogy ezek után most hol is tartunk? már magam sem tudom... Ami biztos: az első ctg-m dátuma november 3. És hogy most három napig bírjam ki meglapogató drágajódoftorúr nélkül, mert elutazik...

Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...

Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...

Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a  polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.

Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.

És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.

Az ősz beköszöntével, ismét hatalmába kerített a régiúj genetikailag öröklött szenvedélyem. Kötök. Ennek kapcsán bogarászom a blogokat, oldalakat, hogy aztán újfent rájöhessek arra, hogy sok új változás, -az Anyutól örökölt, és a nyolcvanas évek végén megjelent, Divatos kötésminták névvel ellátott zsebkönyv és ilyetén kaliberű társai óta-, nem történt. Ami viszont tény: a fonalak és a kötőtűk varázslatosan megújuló világa elbűvöl és magával ragad. Árban és kreativitásban csillagos ég a határ. 

Minkának keresve valami édibédi kiskötöttet akadtam rá az alábbi játékra: (a képre kattintva és teljesítve az ott található feltételeket, egy különlegesen szép kötőtűkészletnek lehetsz a boldog tulajdonosa, amennyiben a sorsolás Neked kedvez...)

Most, hogy technikailag újra a csúcson leledzem, rögvest beszúrok egy mai frisset témaindítóként:

És egy mai bájos: Hunor napközben pohárból issza a vizet (ahogy ő hívja "dzíz" ), gyümölcslevet. Elalváshoz (és éjszakai szomjoltáshoz) azonban nélkülözhetetlen kellék a csőrös itatóspohárból elfogyasztott pár korty víz (és nem röhög: erre ma kellett rájönnöm!). Két csőröse volt ezidáig, felváltva használtuk őket. A múlt héten az egyik csőrös megadta a lelkét a teremtőnek, gondoltam én naívan a fennmaradó kis időre bőven elég lesz ez az életben maradt egy, úgyis lassacskán leszokik róla. Ühüm. Ma délután eltűnt egyeske. (valószínűsítem Kommander Béla helyezte bele valami übertitkos objektumba...). Gondoltam, sebaj, kap pohárból vizet a kispasi, ha igazán szomjas, megfelel neki az is. A hosszas nemnemnem fülsiketítő hisztije egyeneságú következménye az lett, hogy 1. szanaszét túrtam a lakást, -közben kérdezgetve mit tud az eltűnt flaskáról?- persze mindhiába; 2. felöltöztünk, lementünk a közelünkben működő drogériába és pánikszerűen lekaptunk a polcról egy újabb csőröst.
Eredmény: pont egy mosdójáratnyi időn belül a megszokott tátott szájjal kidőlt gyerek képe.
Tanulság: majd akkortól felejtős a csőröspohár, ha Hunorvirágszál is így gondolja.

Kedd este végül sikerült teljes stábbal (egy élmény volt egy felpörgött, álmos Huncossal 8 magasságában abszolválni a látogatást, párna nem maradt székeken, sőt ultrahangos zselé sem szárazon, papírok szanaszét dobálva tették otthonossá csatatérré a vajúdót és még egy Mekis kajás-zacsit is majdnem sikerült zsákmányolnia),  becsúsznunk a szülőszobára és végre személyesen is találkozni a majdani szülésznőnkkel. A szülésznéni személye engem meggyőzőtt, tapasztalt rutinróka, aki minden eshetőségre felkészülve érezhetően mellettünk áll.

A vele folytatott beszélgetés sajnos már nem volt ennyire édeni. Ráébresztett pár olyan tényre, amikkel én ugyan tisztában voltam, ám igyekeztem mégis nemgondolva rájuk, szőnyeg alá söpörni őket. Átbeszéltük az előző nemszülésemet (a császárt), bár mostanában, már kezdtem elfogadni, hogy én is szültem, csak kicsit másképp. Arra is figyelmeztetett, hogy bár ott aktívkodik mellettem ez a majdnemkétéves, én papírforma szerint mégis elsőszülő nőnek felelek, meg hiszen még nem tudhatom mi vár rám, milyen nemismert érzések, érzetek és fájdalmak keríthetnek a hatalmukat, és azzal sem vagyok tisztában, ezeket miként tudom megélni, átélni, kezelni. Éppen ezért választhatom a könnyebbik utat, azaz kérhetem a programozott császár lehetőségét. (bár ezzel nem voltam tisztában, de minden első császáros automatikusan élhet ezzel az alternatívával!).
Ellenben, ha mégis a természetes szülés menetét választom, tisztában kell lennem annak is az árnyas oldalával: menet közben semmiylen fájdalomcsillapítást nem vehetek igénybe (még edát sem!), mert ez elnyomhatja a hegszétválás okozta jellegzetes tüneteggyütteseket, valamint gyorsítót sem kérhetek (oxitocint), mert az intenzív és erős méhösszehúzódások szintén okozhatnak hegszétválást. Ugyanezen okokra hivatkozva, pöppet felejtős a vízben, bordásfalon, gumilabdán, folyosón sétálgatós és a különböző alternatív módon történő vajúdás is, javarészt illene monitorra kapcsolva lennem... És amit még számításba kell venni az az, ha a vajúdás elhúzódik, a szülés nem halad a relatív normális ütemében, még így is benne van a pakliban a császározás eshetősége, mint végső megoldás.

Kedd óta kavarognak ezek a dolgok bennem, helyet keresve próbálnak leülepedni... és sajna, teljesen más irányból is szakadozik a napfényes egünk... gyűlölöm, hogy ennyire kiszolgáltatottan a bürökrácia martalékai vagyunk, hogy amiről már azt hittük simaügy, kiderül, hogy göröngyösebb a pokolravezetőnél (dehát mi ment nekünk bármikor is simán? nem is értem, mért lepődöm már meg ezen...)... vízválasztó időszak ez, türelemre és nagyon sok erőre van szükségem, hogy mindent a maga érdemi szintjén tudjak kezelni, hogy a helyére tudjam tenni a dolgokat...  vízválasztó ez kapcsolatok terén is, átértékelődnek a dolgok, és egyik polcról a másikra helyeződnek... őszi nagytakarítás van... hogy a jövő év tiszta lappal indulhasson...

Számítógépem sebesség korlátaival továbbra sem vagyok megbékélve, így párszóban tömörítve megemlékezem történéseinkről.

1. Hogyan csináljunk Kennyt a gyerekünkből? Tessék elmenni egy bababoltba sapkát venni, boltban büdöskölök az irdatlan mennyiségű motoros dzsip és játékautó láttán földhözvágólagos hisztirohamot kap, ekkor próbáljunk rá a fejire pár sapkát, garantált sikerrel, végül izzadtan és elcsigázottan vegyük le a polcról az első kezünkbeeső talánjót, majd itthon röhögve állapítsuk meg a hasonlóságot. És igen, idén ezt fogja hordani.

2. Mennyi számtani esély van arra, hogy méhünk gyümölcse egy délután alatt kétszer essen pofára és mindkétszer ugyanott hasadjon fel az ajka? Ezirányú matematikai ismereteim igencsak szegényesek, viszont az tény, hogy a tegnap délutáni szieszta alatti meglovagolásomkor, egy rossz mozdulat következtében fölső ajakkal landolt az ágy melletti újságtartón. Sírás-rívás-nagyonvérzés következményeként angyalüzemmódú bújóskölök. Pár óra elteltével, az én okos kisfiam a kedvenc játékáról porolta le az egy naposse porszemeket: fejére húzva egy takarót közlekedik a lakásban. Botlik-esik-ugyanott felszakad. Már értem anyámat: szinte el kellett harapnom a nyelvem, hogy ne az legyen az első mondatom, csitítgatás helyett, hogy naugye, hogy én megmondtam?

Ma pedig jó lenne, ha minimálfront lenne estére, és kevésszülés, mert végre-végre találkozhatnánk az újdonatúj szülésznőmmel, és végiglátogathatnám a szülőszobát is, csak úgy miheztartást végett.

A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

... és mégse csinálja!

Lassacskán szívügyemnek kezdem tekinteni, hogy varázslatos babszem Jankónk továbbra sem óhajt a minyelvünkön kommunikálni. Persze tudom, az égadta világon semmiről sem vagyunk lemaradva, nomeg keringenek legendák Einsteinről is, aki csak 5 évesen szólalt meg először, és persze vannak teljesen hétköznapi Hunor korabeli manócskák, akik már javában mondatokban beszélnek. Igazából kézzel-lábbal, mutogatással és hangjelekkel abszolút érthetően ellavírozik Huncmester a világunkban, ám bennem mégis olykor adódik egy csöpp hiányérzet meg szívdobogás, főként olyankor, amikor véletlen kicsúszik a száján valami odaillő és értelmes szóra hajazó.

Történt ma, hogy vasalásos restanciám fojtogató gyűrűjében, Minkalány sűrű szüneteket követelt ki magának (közelít a hidegfront...). Ilyenkor Huncos is mellémkuporodott a fotelba, rámfeküdt, szorosan hozzámbújva pihentünk. Az egyik ilyen szünetben hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem csibészlurkómat, hogy mondod azt, hogy Ági? (kis magyarázat: azért pont az Ágival indítottam, mert exkolléganőm legutóbbi látogatásakor egész délután azt szajkózta, hogy gági-gági-gági), mire dedem rámemelte sűrű szempillával körülölt szemeit és legszebb magyarságával azt mondta Ági. A nemvárt sikertől felbuzdulva, ám továbbra is blazírt higgadtsággal tovább kérdeztem, és hogy mondod azt, hogy Huni? Kisfiam erre a legtökéletesebb kiejtéssel ismételte utánam, hogy Huni... rafkós róka ellenben ráérzett a ráéreznivalóra és innenstől extázisba bohóckodta magát és semmit sem volt hajlandó utánam ismételni, sőt! Belecsapott egy azóta is tartó nyelvjátékba (nyelv szájon át ki-be himbál, miközben torkát folyamatos lálálálálálálá hagyja el), mely akkor és csak akkor kezdődik és mutat egyre emelkedőbb hangerőt, amikor én a Zapjával szeretnék pár szót váltani.

Aztán meg a véletlenek furcsa játéka, váratlan telefonhívás, régnemlátott barátnő és ugyanazzal a jóhírrel örvendeztetjük meg egymást és sírva nevetünk és ugyanarra gondolunk és ugyanúgy örülünk a másik sikerének. És ez jó. Mindennél jobb.

Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

Naszóval, a sokk, az oltás mellékhatása vagy a csillagok állása tette-e, nem tudom, viszont Hunormanó az oltás késő délutánján kis hőemelkedéssel reagált, majd éjféltájban már tűzforró volt. Nem méricskéltük, kapott lázcsillapítót meg apai- és anyai összebújást, csapnivaló 20 perceket aludt, azt is nyöszörögve, sűrűn felsírva. A szitu azért is roppant fura, mivel ez egy oltássorozat 4. darabja, azaz ebből hármat kapott már őfelsége, igaz, akkor még alig pár hónapos volt és táplálkozását tekintve szigorúan anyatejes, igényszerint szoptatott, így össz-vissz ebben tudok egyedül magyarázatot találni a mostani heves lázra. Namert, hogy ő sosem lázasodott be.
Hajnal 3-kor Mátyás királyos mesét néztünk családilag dvd-ről, úgy látszik ő így gyógyul. Igazságot keresve. Én meg 168.-jára is megnézhettem mért is csak egyszer volt Budán kutyavásár.
A pocsék éjszakát csapnivalóan nyöszörgős nap követte, lázzal sűrűn tarkítva. Nagy összebújások és egész napos pizsis lét jellemzett mindkettőnket.

Ma reggelre mintha elfújták volna a tegnapi rosszakat, Hunor megette a fél hűtőszekrényt  reggelire, bepótolandó a tegnapi napot, amikor pár darab ropit volt hajlandó csak magához venni meg vizet, embertelen mennyiségű vizet.

És továbbra is gyűlölöm az erőszakosan megtéríteni akaró becsöngetős igét terjesztő embereket, akik gátlástalanul belerondítanak még egy ilyen délelőttbe is, mert szeretnének velem a vallásról beszélgetni, majd mikor elküldöm őket a... finoman a tudtukra adom, hogy nagyon nem alkalmas, mert beteg gyerek van a háznál, nem átall pár perccel később, éppen mire megnyugtatom a kicsit, hogy nem, most nem apa jött haza, ösmét becsöngetni, hogy akkor legalább a házba engedjem be. Áááááááá!

A reggeli fodrászolás éhgyomorra annyira megbolygatta kispasink lelkét, hogy fél 11-kor kidőlt a sorból és sikerált ippeg oltás előtt 10 percig aludnia (azaz 13 óra 50 percig). Én mindenközben már tűkön ültem, lerágicsáltam mind a 20 fellelhető körmömet, körbejárkáltam, meg-megsimogattam, krahácsoltam a közvetlen közelében, nedves tenyeremben markolásztam a telefont, hívjam a védőnőt vagy várjak még?! Merugye azt már többször kifejtettem, hogy én mégegyszer az alvóoroszlánt föl nem ébresztem! A közel 3 és fél órás alvása után vígkedélyűen ébredt, főként, hogy azzal fogadtam: peluscsere és irány a tér, motorral!

Mellbedobással estünk be a rendelőbe, a váróban mocival bűvölt, a nyitott ajtókon bekukucskált, szerzett ropit és új ismerősöket, csak a szokásos. Kicsit várnunk kellett, az előttünk lévő tanácsadás picit elhúzódott, így beérve a rendelőbe, sajna rajtunk próbálták a csúszást behozni. Szegény Huncosnak még akklimatizációs ideje se maradt, a védőnőnk gyakorlatilag lebontotta róla a ruháit, csórikám egyre hevesebben tiltakozott, majd mérlegre került (11,7 kg, 83 cm), ekkor már teli torokból üvöltött, majd a doktornéni megmogyorózta, eképpen, méltóságától teljes mértékben megfosztva görcsösen kapaszkodott belém. Ridegen lefejtették rólam a kezeit, kinyújtóztatták és már kapta is a szurit (igen, kicsit csúsztunk a kötelező 18 hós oltással...). Szuri után azonnal abbahagyta a sírást, hagyta magát felöltöztetni és már mutogatta az ajtót, brübrüzve, hogy ideje lenne távozni, kösszépen, ő nem ilyen fogadtatásra számított.
Nem vagyok egy föld felett lebegő, mindent megkönnyező anyuka, de ez most kicsit nekem is túlzás volt.
Először is, baromira nem hinném, hogy valóban így kellene ezeknek a dolgoknak működnie, mármint, hogy ennyire futószalagon. Értem én, hogy csúszás van, meg, hogy siet a doktornő, de arra ilyenkor senki sem gondol, hogy a gyerekben ez milyen érzéseket vált ki? Hogy mindez benne hogyan is csapódik le? Aztán meg csodálkozunk, hogy a gyerek fél a fehérruhásoktól... Vagy ezt én reagálom ennyire túl? Hiszen még lélegztevételnyi ideje se maradt arra, hogy körbenézzen, nem túlzok belépésünktől státuszvizsgálattal együtt, oltásostól-adminisztrációstól mindösszesen 5-8 percet ha töltöttünk bent a rendelőbe. Én elhiszem, hogy sok a körzetbe tartozó gyerek, de nem lehetne az időpontok adásakor egy kicsit a gyerek lelkét is számításba venni, azaz nem 10 percenkéntre beírni egy gyereket, hanem mondjuk 15-20 percenként adni az időpontokat?
Másodszor meg: asse értem mért kell lemezteleníteni egy gyereket a megméréséhez, mért nem lehet azt a rövidnacit meg azt a fölsőt (nevezzük 30 dekának), levonni a ruhával együtt mért értékből?! no, mindegy, talán bennem tengenek túl ezek a jóféle kismama hormonok, de ennyire rosszul én még oltást/tanácsadást sosem viseltem.

Védőnénik összekötötte a kellemeset a hasznossal, ha már szökőévente lát, úgy gondolta most izibe megejti a terhesgondozást is. Itt már jóval oldottabb volt Huncmester is, főként, hogy kikunyerálta a dátumbélyegzőt és azzal pöcsételt, majd a védőnéni is ropival kínálta. Feloldódott. Jelentem mindenenem negatív, vérnyomásom a felfokozott oltásos izgalmak hatására is 103/62 volt, pislantásom maga a tökély, Minkaleányka szívhangja 149/min. No és a csattanó: nem szokásom méricskélni magam, meg amióta a zapjuk aszonta nem jó az itthoni mérlegünk, rá se állok, így teljes meglepetést okozott, hogy mostanáig mindösszesen 4 és fél kilót kaptam magamra. Naja, Huncnál a 30. héten szerintem már bőven 12 kiló körüli (ha nem 15...) súlygyarapodásról számolhattam be.

Az idő eléggé elszaladt, szerencsére Szőkeciklon Barátnőm már ideért, gondjaira bíztam Huncost, majd egy óvatlan pillanatban leléptem tőlük. Mint kiderült, amint konstatálta hiányomat, sírva fölcancukáltatta magát a lakásba, leellenőrizte, hogy itt sem vagyok, majd megnyugodva lekísértette magát a homokozóba, majd végigjárta a délutáni kiskörét (pékség, cukrászda).

Mindeközben én békésen olvasgattam a váróban (végre!) és vártam a dokit. Ma feltűnően keveset ficánkolt a csajom, az egész napos maratoni menetelésnek tudtam be, édesem, diszkréten háttérbe vonult vagy csak egészen egyszerűen álombaringattam a sok mászkálással?! Az ultrahangon nagyot nevetett a doktorbácsink, ugyanis azt mondta, ilyet ő is rtkán lát: Minkus tátott szájjal és kilógó nyelvvel aludt, így csak gyorsan lemérte a paramétereit és hagyta tovább szusszanni. A labor eredményem szerint pöppet vérszegény lettem, így szednem kell egy kis vaspótlást, a cukorterheléses vérvétel 5,2 mmol/L, tökéletes. A terhesvitamin rendszeres szedését abbahagyhatom, mint ahogy a magnéziumét is.

Fotó mossenincs. Ésakkor a méretek:

Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben. (sőt, a doktorbácsi szerint már be is ékelődött a feje...)
BPD (koponya haránt átmérője): 77 mm
HC (fejkörfogat): 288 mm
AC (haskörfogat): 255 mm
FL (combcsont): 59 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek (szépen alszik...). Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz. Súlybecslés: 1600 gramm.
Vélemény: Grav. s. 31+2 a biometriai adatok alapján.

Doktorbácsi szerint annyi dolgom van mostantól, hogy növesszem a pocakomban a gyereket. Szerinte felejtsem el a decemberi szülést, legkésőbb november 25.-én már külön életet fogunk élni mindketten. Hű.... mondjuk, Huncot is korábbra vártuk, aztán -kis rásegítéssel ugyan, de- napra pontosan bújt ki. Viszont ennek fényében lassacskán célszerű lenne elkezdeni rákészülni a kicsilány érkezésére...

A mai délelőttre beiktatott fodrászoláson átestünk mindannyian, viszonylag minimális áldozatok árán. (keksz, türelem...). Rugalmas Kinganéni még arra is hajlandó volt, hogy szökős Hunort hol az utcán, hol a fodrász-székben nyírja helyes kisfiúsra. Hol az én ölemben keresett nyugalmat, hol az apjáéban próbálta rövidre zárni a lehetőségeket, ám most az egyszer mindhiába. Az egész procedúra kezdve a belépésünkkel, nem tartott 20 percnél tovább, mégis óráknak éreztük és mindannyian leizzadtunk a menet alatt, de legalább most jó pár hónapig nem lesz rá szükség. Hunor morcossága csak a hajvágás idejéig tartott, a művelet után már elégedett vigyorral (bár a szokottnál sokkalta bátortalanabbul) adott egy köszönőpuszit Kinganéni arcára.

Nasakkor mára már csak egy kötelező 18 hós oltás, terhesgondozás és egy nőgyógyászati kirucc maradt...

Amikor alig egy éve először találkoztak egy bevásárlóközpont  jól megtervezetten elhelyezett előterében, Hunor csak tátikálva figyelte, majd kezecskéit nyújtogatva földkéredzkedett a gépjárműre és bambán hagyta magát ráemelni. Akkor elkövettem azt a "hibát", hogy hirtelen felindultságomban pénzt gyömöszköltem a csillivilli kisautó erre a célre kihelyezett üregében, minek következtében dübörgő hangerőre kapcsolva rodeóztatta meg Huncost, aki ijedtében sírógörcsöt kapott, akárcsak a körülöttünk lévő nagyobbacska kisfiúk. (nem, ők nem az ijedtségtől, hanem azért, mert nekik az előrelátó anyukájuk nem gyömöszkölt pénzt a gépjárműbe).
Eztántól a kisautók Hunor számára légüres térnek számítottak.

Nyáron egy balatoni hétvégén, Hunor lelkes keresztapja nem tudván a fentemlített incidensről rápróbált egy bazársori zenemadárra, a konklúzió hasonlatos volt az előzővel. Fölösleges pénzkidobásnak minősítettük a csodajárgányokat.

Aztán egyszer Bea barátnőm is megénekelte Matyi lángra lobbanását, igaz ő zenélő kutyagolt, a bejegyzés olvasásakor csak magamban somolyogtam, nekünk ilyen úgyse lesz, hiszen akarva-akaratlanul nekem sikerült egy életre meggyűlöltetnem Hunorral a rodeózó pénznyelőgépeket.

Aztán ma délután kihasználva az őszi napsugarak melegét, kilátogattunk a Római-partra egy motoros séta erejéig, aztán megláttunk egy játszóteret is, (véletlenül éppen a palacsintázó mellett...), ám csöppöm ahelyett, hogy a homokozó felé vette volna az irányt, rutinosan bevágódott a kisautóba, majd ugyanezzel a nemtudomhonannszármazó rutinnal megmutatta, hova is kell a fémszázast dugdosni. Én, gonoszanya, az első százast (igen, mert azt elsőt követte egy második is, persze csak a videó kedvéért...) az esélytelenek nyugalmával helyeztem a gépbe, nyugtatgatva közben Huncost, hogy ez bezony el fog indulni és meg ne ijedjen. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem ijedt meg, sőt... ha rajta múlt volna, még mindig ott ülnénk és ha jól számolom, éppen az egyhavi Hunor utáni juttatás összegének a végét blackjackeznénk el...

A legutóbbi betegeskedésünk gyakorlatilag egyeneságú következménye borítékolható volt: Hunc visszatért közénk. Már ami az alvásait illeti, konkrétan az éjszakaikat. Mert nappal az esetek túlnyomó részében együtt pihenünk, ő szereti, ha hozzámbújva alhat el, nekem meg jól esik, hogy ebben a formában kapom meg Huncostól a figyelmeztetést, ideje lenne kicsit vízszintesbe kerülni. (nameg azér én is szeretek Hunorvirágszállal szuszmákolni...)

Az estéink vannak változóban, ugyanis folyamatos módosítgatások alatt állnak (nem, nem részünkről, a fiatalember szabja személyre az esti rítusait...). Kezdve azzal, hogy az eddig oly megszokott HuncApus fürdetéseket egyre többször sztornózza, helyette sokkal korábban jelzi a fürdés idejét, mint hogy szerelmetes uram hazaérne a gyárból, sőt olykor-olykor nagyfiúsan, fürdőpartner hiányában, ám lelkes rajongótábor kíséretében abszolválja a feladatot. Így mire HuncApu hazatér (ekkor van fél 9), általában egy frissen fürdött és jóillatú kismedve várja a vacsoraasztalnál. (megcserélte az esti sort).

Vacsi után jelzi, (nem, még mindig nem a minyelvünkön, kéz- és hangtechnika segítségével), hogy most már irány a hálószoba (előtte fogmosás, van újabb fogmosótrükkünk, mely látszólagosan bevált: Fogat mosni kell. És pont. Kezdi ő, de mindig én fejezem be. És pont. Vannak nehezebb napok- fáradtságából fakadóan-, de általában vigyorogva teljesítjük, a vicc tárgya az szokott lenni, hogy miközben én igyekszem fogat sikálni, ő igyekszik fogkefére harapni. Vidám percek. Viszont hatásosak.). Aztán közénk furakszik és gurgulászva sportol. Tegnap pl. önként és dalolva angol spárgába ereszkedett, de jellemzőbb az, hogy megmász minket. És nevet, fuldokolva nevet. Két teljes napja, pedig hozza az én gyerekkori meséskönyvemet, kiválasztja a célszemélyt, a kezébe nyomja és közösen képeket nézegetve, meghallgatja mindkét történetet. Hűűű... ez az idő is eljött... aztán még kicsit bohóckodik, néha sikerül felpörögnie nehezen kezelhetővé, ilyenkor enyhe presszúrával igyekszünk nyugalomra inteni. Legkésőbb 10 óráig elalszik valamelyikünkhöz bújva. Ekkor átkerül a saját ágyába (feltéve, ha nem alszik annnnyira édesen, hogy nincs szivünk kiebrudalni vagy éppen mi is bele nem alszunk az estébe...), és ez így is marad hajnalig, amikor is egyszercsak megérkezik a vizesbutykosával, csöndben átmászik rajtunk, és alszik is tovább 8-ig.

Szombat éjjel ittragadtam a gép előtt, egy beszélgetésbe bonyolódva, észre se vettem, hogy már két óra is elmúlt, (hiába, most nem dagad a bokám, hogy jelezzen...). A hálóba lépve érzékeltem, hogy ma ismét páros nap van, Hunor ottmaradt a miágyunkba, óvatosan odébb akartam csúsztatni, egész pontosan leemelni a szoptatóspárnáról, mert újabban sokemberrel kell éjjel megküzdenem érte, még a macskáink is előszeretettel pihennek a tönkölybúzával töltött szopipárnán... érzem ám, hogy csurom víz a kicsi, megizzadt, az álommanókkal kergetőzve, gondoltam magamhozhúzva betakargatom... ezekkel a gondolatokkal aludtam el, én takargattam, ő meg vette le magáról a takarót... a hajnali mosdómenetkor vettem észre, hogy fondorlatos módon helycserés támadással, Kokó cica került fejmagasságba, Hunor meg lábnál aludt, így én egész éjjel Kokócsillaglányt takargattam...

Most már nem csak kicsit fedetlen a Minkalak, ha így folytatjuk, nemsokára köldökkivillantós lesz ez a helyre kis rodzsaszín fölsőm.

S hogy milyen a közérzetem? röviden és tömören: lelkileg ingatag, instabil... olykor elég egy talán nem is nekem szánt, ám mégis félreérthető félmondat ahhoz, hogy tüskeként cipeljem és minden gondolatomba beférkőzzön. Minka egésznapos baba, ficánkol-lubickol megállás nélkül, tegnap este olyan vitustáncot lejtett, hogy lazításképpen muszáj volt leküldtem neki egy kortyocska tokajit.

Fizikailag abszolút jól bírom a kiképzést, sokkalta többet jövök-megyek, mint anno Huncossal, másképp nem is lehetne, hiszen kispasink napi kétszeres maratoni futtatását csak alvásáldozatok árán lehet elodázni. (lásd tegnap: egész nap monotonul szakadó eső, nemmentünkle, Hunc délután 3-kor aludt el egy órácskát se, majd este 11-kor...).

Szerdán Minkalesre megyünk, meg szülőszobalátogatni meg szülésznőmegismerni. Nagyon pereg ez a homokóra...

Mióta újfent szerves részei lettünk az társadalomnak, azaz inkább Huncos, én a háttérben megbúva továbbra is orrfújdogálok szépcsöndesen, naszóval éppen azóta újra beeresztem Pelenkási Edömért a játszóterek sűrűjébe. (Most írhatnám, hogy jajj, de mások meg mennyire nem ilyenek, mert látom ám a  sok csöpögő orrút egymás játékait szájból szájba adogatni, de most nem ez a lényeg... ) Tegnap pl. reggel fél 9-kor lehisztizett motorozni, majd délben alig bírtam fölparancsolni ebédelni-aludni, gondoltam talán megússzuk a délutánt egy kiskörössel, de nem 5 körültől fél 8-ig rótta a köröket, istápolta a játszótéren a kicsiket. No igen, mert éppen erről szeretnék írni, ugyanis a játszótéren szerelembe esett (vagy mi a szösz?) jópárszor, általában a fiatalabb generációt preferálta, Szofi 10 és fél hónapos, Boróka 11 és fél.

Az úúúgy kezdődött, hogy Huncmaci legkedvencebb játszótéri fogalaltossága az elmúlt napokban a homokevés lett. Nem kóstolás, csipegetés, belenyalintás, neeeem, a kétpofára történő homokevés. Tessen ezt úgy elképzelni, hogy hol homokozólapáttal töm egy adagot a szájába, hol formából önti a szájába, hol pedig nemes egyszerűséggel hasravágja magát a téli angyalkázásra emlékeztetve engem, majd vígkedélyűen nyalogatja a homokot, mint normálisék a fagyit. Próbáltam szépszót (kicsim, ez nem finom, ez butaság), befenyítést (ha mégegyszer magadbatömsz egy adag homokot, szó nélkül hazamegyünk), de semmi hatása nincs, általában egyöntetűen bólogat, aztán rafkósan megbúvik a csúszda alatt, ahol én nem vagy csak alig látom és ott gyorsan leküld még pár kanál homokot. Most a nemfoglalkozom vele, hátha így fontosságát is veszti izibe a dolog elvét alkalmazom, a többi anyuka nem kis megbotránkozására. Így történt ez tegnap is, javarészt idősebb (3-4 éves) ördögien bájos gyerekek és a nagyon fiatal (és szemlátomást még rutintalanul tiszta) 1 év alatti babák voltak csak a téren. A fiatal babás anyukákat sikerült megbotránkoztatunk kellőképpen, Szofianyut oly mértékben, hogy azonnal szóba is elegyedtünk, majd pár mondat után kiderült, ő csak amiatt aggódik, nem lesz-e baja, mert hogy övélány is homokzabáló, csak sokkal diszkrétebb formában. Közben gyeremekeink a szemünk láttára keveredtek egymásba, Hunor csókolgatós-ölelgetős szeretetével bűvölte el Szofit, aki engedvén a gyengéd erőszaknak, kikerekedett szemekkel nézve Hunort, a karjaiba omlott a csúszda árnyékában. Miután leporoltuk gyermekeinket, fiam maga mögé kérte a hintalóra a leányzót és a gyí te paci rigmusára hangosan gyízve messzeföldre vitte a háta mögött hangosan nevető leányzót. (hiába no, méltó ez a gyerek a nevére...)

Majd jött Boróka, a maga tündérien apró, ám hihetetlenül nőies mivoltával... a légies jelenség (mely engem teljes egészében Lilura emlékeztetett), a hatása alá kerítette Huncost már a játszótérre való belépésekor (nomeg a maga előtt tologatott játékbabakocsi is...) Fiam a jólbevált trükkjei egyikét próbálta bevetni, nyögdösve vitte a motorját felajánlandó a babakocsiért cserébe. Most viszont megfelelő partnerére akadt, igazi tüzes menyecskére bukkant, Borókának ugyanis van egy 3 éves bátyja, aki valószínűleg éppenugyanígy próbálkozott még nem olyan régen vele, így Hunor legnagyobb megdöbbenésére, a pöttöm leányzó nem hogy nem adta a babakocsiját, de Huncos egyre erőteljesebb kézlefejtésére Hunc gyöngéd megharapdálásával reagált. Láttam fiam szemében a döbbenettel vegyes tiszteletet, mi meg csak harsányan röhögcséltünk Boróanyuval. Hunor ekkor bevetette a legtutibbat, ölelgetős-puszilkodás, de a jéghercegnőt ez sem hatotta meg... annak ellenére, hogy odatartotta az arcát. No, ekkor tett tettet követett, valahogy egymásbagabalyodva összeverekedtek, volt sírás-rívás, csúnya nézés, és onnanstól kezdve Boróka és Hunor a játszótér két különböző pontján maradt és betartották mindezt egész ottlétünk alatt.

Kifelé evickélünk lassacskán a mindent elborító tákonykórból (asszem, éppen 1 hete mantrázgatom ezt naponta akár többször is), néha már egész egyhangúnak érzem a trutymákos külvilágot. Pedig dolgok történnek, változnak, minden egyes nap valami új és apró csodát rejt.

Tegnap örömömben potyogtak a könnyeim és a meghatottságtól képtelen voltam akár egy értelmes tőmondatot is kinyögni. Gólyaérkezés vagyon, egy nagyon kedves és régóta erre vágyakozó fészekbe. Azóta akárhányszor eszembe jut a telefonbeszélgetés képtelen vagyok gátat szabni a kibuggyanó könnyeimnek, és nem győzöm elégszer Hunc szemére hágyni, hogy ők, picurka szuszmákoló csomagok, nem is sejtik, hogy mennyire lehet őket várni és hogy mennyire meg tudják változtatni az egész addigi életünk értelmét.

Aztán meg karnyújtásnyira álomvackunk, ezért akadnak örömkönnyek meg idegeskedés, meg aggódás, meg (alapos és alaptalan) félelmek, meg mileszhák, meg talánok és háthák bőven. Minden képlékeny és az összes idegszálunkkal figyelni kő ezerfelé, pedig még seholse tartunk, hol van még a vég?!

Közben meg almás pite versengés folyik kislakunkba, szigorú kritikusom HuncApu (meg a fia), akinek a mérce a nagyik által sütött almások. Az esti már egészen megközelítette állítólagosan az ízeket, (hurrá, jobb vagyok, mint Lajos Mari, aki receptje nálunk elvérzett,  utólag bevallhatom, szemmértékes mérleggel készült a tegnapi süti...) így dagadó büszkeséggel a keblembe zuttyantunk le házimozizni. Megnéztük a soron következő Harry Pottert, nem részletezem, csalódtunk. Bár én már a könyvön is elcsodálkoztam, hogy hogyan is lehetett ebből a bájos és innovatív irányzatú meséből ennyire felnőttes realitásút fabrikálni... A kopott és fakó színek, a kameraállások inkább voltak depresszívek, mint életvidámak... nomindegy, ez is csak egy vélemény, és tudom, esse szép dolog, de nem bánom, hogy itthon moziztunk.

És egy olyan de olyan embertől kaptam egy kedves emailt, aki nagyon mélyen hatással volt a gyermekkoromra... símogattak a szavai, és újra 12 évesnek éreztem magam, aki csillogó szemekkel, rajongásig imádott tanára mélyen barázdált arcából próbál gondolatokat kiolvasni...

Szóval -a trutyiban úszva- öröm van meg bódottá!

Akarva akaratlanul ma Willie Fogg jutott eszembe, aki ippeg ennyi idő alatt tette meg földkörüli útját, amennyi időnk van még hátra Minkával a kézzel fogható szimbiózisból.
Ezt most ide bevésem, mert torokgombócképzően szépségesnek ítéltem meg:

"Szimbiózis: különböző élőlények között kialakult tartós együttélés, mely mindkét partner számára előnyös és olyan szorosságú, hogy a két élőlény egymás hiányában huzamosan nem is életképes."
                           (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Mindamellett szerettem a föntebb említett rajzfilmet. A bájosan megrajzolt, ám méreteiből adódóan mégis bumfordi oroszlán, engem mindig Apura emlékeztetett. A többi pedig már történelem.