Amit már rég szerettem volna megörökíteni azok Hunor elmúlt időszakban kezdődő extatikus örömtáncai, felpörgései. Ha valami olyan éri, aminek örül, ha olyan helyen vagyunk, ahol jól érzi magát, tetszik a légkör, sok ember megfordul, Hunc kiteljesedik, visít örömében, táncol, pörög-forog, tüsténkedik és ami elmaradhatatlan: ha igazán jól érzi magát, otthonosan leveti a cipőjét, bárhol is járjunk.

Az élménypark után betértünk egy hangulatos vidéki kisvendéglőbe ebédelni, aminek szerencsére hatalmas udvara volt és egy kis helyisége, ahol gyerekjátékok voltak elhelyezve, így viszonylag tűrhető ritmusban és majdnem egyszerre sikerült megebédelnünk mindhármunknak.

Közvetlenül a megérkezésünk után készültek az alábbi újhelyfeltérképező videók: 

(csak, hogy a múló idő szépítő ködfátyla végső feledésbe ne merítse ezeket a könnyített meneteket... )

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Szerelem fokozódik, mi egyelőre csöndben hajtunk fejet előtte, bár sokszor eszembe jut várandósan talán nem kellett volna kikászálódnom minden tankoláskor a benyakutakon és szagolgatnom, azt a számomra isteni nedűt, amit amúgy is imádok, de várandósan triplán rajongok érte. (ilyenkor sajnálom igazán a kétütemű autók felszámolását, na azok kipufogócsöve után imádtam igazán átkelni a zebrán, jó mélyeket szippantottam a szagukból... evvan, mindenkinek lehetnek stikkjei...) A szomszédmotorosboltos srác bótja felé kell újabban motoroznunk, mer ő jófej és mert az enyém kicsi meg ő kölcsönösen szimpatizálódnak, így már kérdezés nélkül felülhet Huncos a hatalmas gépmadarára: (nomeg, mert neki vannak olyan kölököknek való, különböző márkájú famocijuk, amelyeket a kurta lábacskái ugyan hajtani még nem tudnak, ám elégedetten vigyorogva ülni rajta, azt igen):

Hétvégén meg a fűnyíró motorok iránt gyulladt olthatatlan szerelemre, emígyen:

S hogy ezek után mi lesz a következő állomás? magam sem tudom... igyekszem bízni abban, hogy Minkaleányka egy csöndesen, babákkal eljátszadozó, kevésbé veszélyes hobbik után érdeklődő kisszösszenet lesz... 

Úgy tűnik, ha ettől az irdatlan mennyiségű, nemtudom honnan felgyülemlett orrban (vagy agyban?) tárolt cucctól végre megszabadulunk, túléljük. Huncos szinte teljesen jól van, leszámítva, hogy tegnap a délutáni séta alatt pofára esett magabiztossága teljes tudatában (zapja elmondása szerint), kivűl-belül kicsit duzzadt a szája, meg enyhén szilvakék az orra alatt. Nomeg a csiguszok még bőszen távoznak orrlikaiból. A helyzet nálam is hasonló, bár tegnap beszélni is alig bírtam, furcsa ez a kórság: láztalan, rövid, de ütős lefolyású, voltak pillanatok amikor azt hittem még egyet köhögök és kiszakad a légcsövem-tüdőm a helyibül. Állítom, azért éltem túl, mert nehéztüzérségként bevetettem a népigyógyászos borzadalmamat: egy cikkely (kínai gyártmányból 3-4 is mehet) fokhagymát összezúzok, összekeverem 2-3 kiskanál mézzel, majd felöntöm egy bögrényi meleg teával, kicsit megkavarom, majd igyekszem egy zuttyintásra meginni. Nem egy café melanzs, de pillanatok alatt lázat lenyom és légútat tisztít.

A családban legendák keringenek HuncApu autós-pakolós-szerelmetes dedkoráról, állítólagosan órákat képes volt azzal eltölteni, hogy a 70 akárhány mecsboxát katonás egymásmelletti sorba állította, majd az egyiket félcentivel előrébb mozdította és az összes többit melléigazította. Kétségeim voltak afelől, hogy Huncmaci bármikor is ilyesmikkel akár csak percekre is lefoglalódik, erre ma délelőtt, kiválogatta a masinériáit és pár perc elteltével ez a kép fogadott: (halkan megjegyezném, ez már valóban genetika: ugyanis sosenem raktam még véletlenül sem egymás mögé akár kettő darab autót sem...)

Mára Huncmaci egész jó bőrbe lendült, kicsit krahácsol még meg orrfolyik, ellenben a zanyjával meg a zapjával, akik addig-addig ápolgatták gondosan, éjt nappallá téve, mígnem ők is fertőzöttek nem lettek. Kivételesen most én viselem nehezebben, Zapjuk szerintem már nem mer nyüsszögni. Helyette megteszem én.

Mivel mindjárt szülünk a 28. hétbe lépünk, a mai napot egy óriásMinkalak fotóval zárom. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezzel a csepplánnyal is lesz ugyanakkora pocakom, mint anno Huncmaccal.

Ím a 27+6 napos Minkabirodalom:

Az elmúlt egy-másfél hónapban Huncmester belészerelmesedett az autókba, mozdonyokba, motorokba. Azzal sem árulok el óriási titkot, hogy ezzel párhuzamosan vált szembetűnővé az a tulajdonsága is, mely szerint csak és kizárólag olyan ruhát hajlandó elviselni magán, amin szerepel legalább egy miniautó, vagy motor, vagy vonat (másfajta szerkót kétemberes figyelemeltereléssel lehet csak rácsempészni). Ha már vonat: a nagykedvenc természetesen Thomas, a gőzmozdony. Ha valaki ezelőtt fél évvel aszongya nekem, hogy a fiam rövid időn belül Thomas lázban fog égni, vagy azt, hogy ÉN betéve ismerni fogom az összes szereplőjét ennek a mesének, vagy hogy netalántán megveszem a Thomasos havilapot a benne található kismozdonyért... na, azt hirtelen felindulásból hangosan körberöhögöm, de legalábbis jól megjegyzem magamnak... aztán nyaralásunk előtt letöltöttem a mesesorozat részeit, hátha szükség lesz rá unaloműzőként a hosszú autóút alatt, azóta Huncmaci megosztott figyelemmel kíséri Thomas kalandjait kedvelt kisrókánkéval.

Kedves történetek ezek, pár belevaló és különböző (emberi) tulajdonságokkal felruházott mozdony kalandos mindennapjairól szól Sodor szigetén. Ám, van ebben a Thomasban egy visszatérő szóösszetétel, ami bennem állandó jelleggel felborzolja a kedélyeket, mégpedig a hasznos mozdony kifejezés, mely több formában előfordulhat (dorgálóan: ma nem voltál hasznos mozdony, elismerően: nagyon hasznos mozdony vagy, de előfordulhat boldogan, vidáman, irigykedően, környezet- és cselekményfüggő a fellelhetése, ami konstans: minden részben legalább egyszer előfordul.) Mindamellett, hogy a mesélő az a Csankó Zoltán, aki hangját kölcsönzi a New Yorki helyszínelők zord és igazságosztó főnökének is, (ugye már ez is némi kettősségre enged asszociálni), tarkótájéki bizsergést (dezsavüt az elmúlt korok szlogenjeire?) okoz az a képzettársítás, mely szerint már kora gyermekkorban meg köll tanulnia annak a büdöskölöknek, hogy miként is legyen hasznos része a társadalomnak...

És mégis a polaritásom csúcsán, szinte kivűlről hallva önmagam, mintegy azonosulva a kövérellenőr szereppel már én is emígyen dícsérem meg magzatom: ma nagyon hasznos kismozdony vagy, Huncos!

... asszem kicsit telítődtem az elmúlt napok taknyolódása alatt néminemű közösen elfogyasztott rajzfilm-mennyiséggel...

Mindig elcsodálkozom azon, mennyire gyorsan regenerálódnak ezek a kisemberek... Este valószínűleg volt egy leheletnyi hőemelkedése, nem maceráltuk méricskéléssel, kapott gyulladáscsökkentő lázcsillapítót, ami amúgy a duzzadt orr-nyálkahártyájának is jót tesz.

Az éjszakánk ébredésmentesen telt Hunc részéről, igaz azáltal, hogy náthás, szörcsög, nem kap levegőt és sűrűn kell macerálni, gyakorlatilag nullától 24-ig karnyújtásnyira vagyunk egymástól, így a teljes éjszakáit is újra köztünk tölti. Leszámítva azt a horkolásszerű valamit, amit néha produkált, mondhatni ötösre abszolváltuk az éjjelt. Nodeugye, egy igazi pasival van dolgunk, lészen az bármíly csöpp kivitelezésű is, betegség- (és pasi!) tudata már igencsak a helyén van. Amióta reggel kinyitotta begyógyult szemeit, éppen azóta nyüsszög, semmisejó: a tea túl meleg, a köhögésére alkalmazott Stodal szirupot nem hajlandó befogadni, a szemét nem hagyja sem csöpögtetni, sem törölgetni, ugyanez vonatkozik az orrára, ha mégis közelítek az eszközökkel, (mer ugye már megint én vagyok a rossz-zsaru), öklendezve köhögésrohamot produkál. No és persze, a benti cipő sem kell a lábára, meg zokni se, sőt leginkább naci sem... hogy valami jóról is beszámoljak: az orrában már nem sok leszívnivaló akad, hőemelkedése sincs, a szemei sajna még duzzadtak, de egyre kevésbé váladékoznak, egyedül ami maradó tünet, az a köhögés. Ismerve a gyors gyógyulását, szerintem holnapra már partiképes lesz újra a kispasim.

És a nagy taknyolódások tengerében szinte már meg is feledkeztünk arról, hogy ippeg két évvel ezelőtt, esküt tettünk Isten és ember előtt... tejóég, hogy telik az idő! és milyen jó buli volt! A hatalmas pocakom sem gátolt meg abban, hogy hajnal 6-ig ropjam a táncparketten, szeretteink gyűrűjében...

A pár nappal ezelőtti magvas gondolataimat mintha csak egy ráérős láblógatós kismama írta volna, jószokásunk szerint azonnali hatállyal felpörgött köröttünk az élet, nemhogy ilyeneken gondolkodni, de jóformán levegőt venni sem nagyon van időm.

Kezdődött azzal, hogy a péntek délutáni vacsora készítés alatt Hunc magamra hagyott a konyhában. Még mindig rutintalan mutter vagyok, hiszen bevettem, hogy enyémgyerek angyal üzemmódban eljátszadozik valahol… és még akkor sem fogtam gyanút, amikor kiviharzott fontoskodva, majd magával hurcolta  a konyhai lapát-söprű kombót… az elképzelésem részben megfelelt a valóságnak, Hunc ugyanis a működő mosógép csövével játszadozott, így mire utánanéztem méhem gyümölcse már kétségbeesetten próbálta a lakás közepéből visszasöpörni a fürdőszobába a vizet. Röviddel ezután már az alattunk lakó tenyerelt a csöngőn, és hiába a nagyhasam, a kétségbeesésemet palástolni igyekvő szempillogtatásom még a lábam közül kivigyorgó Huncmaci is kevésnek bizonyult, ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy a nagydarab szomszéd egészbe le ne nyeljen a frissen felújított lakásában okozott károk miatt… (megúsztuk: ő is, mi is. Mára már minden száraz. Bár enyhén dohos illatpermet nyomokban felfedezhető...)

Folytatódott a hétvégével, tekintve az indián nyár tombolását, szombati utunk egy igazán gyerekprogramnak nevezett hely felé vezetett, kilátogattunk a Skanzenba, ahol véletlenül éppen a Szüreti Sokadalomba csöppentünk bele. Esküszöm, előzetes egyeztető tárgyalások ezügyben nem folytak, ám a további véletlen kezek bekavarásának köszönhetően, egy ezeréve nem látott iskolatársba és annak kedves családjába sodródtunk bele, így már mondanom sem kell, hogy a rövidkének tervezett látogatásból záróráig tartó eszem-iszom-csevej lett. Fotó éppen egy darab készült, ugyanis fényképezőgépünk lemerült, Huncos ösmét bizonyította, személyének továbbra is van helye a háztáji dolgokban, a vásáros standon most cirokseprűvel gazdagodtunk, amit persze még aznap sikerült el is veszítenie a vigadalomban. Ám egy fotó örökre őrzi rövidke kettősük meghittségét:

Vasárnap ismét gyerekbarát programra bukkantunk, kilátogattunk a Vajdahunyad Várba, ahol Ludas Napok kerültek megrendezésre. Végre akadt Hunc számára is kedvező program, éppen a Ludas Matyi bábelőadásba csöppentünk, mely esetében csodálkozással konstatáltam, hogy bezony a 21 hónapos Bikfic Mancit leköti, sőt vigyorog és alkalomadtán tapsikol a poénokon! A következő program (egy ízesen beszélő székely bácsi meséje), annyira már nem kötötte le, ekkor vidám üldözősös motorozásba kezdett egy mosolygósszemű, fürtös kis barnával. HuncApu a rendezvény védnökében témavezető tanárára ismert, ám a bemutatásom alatt (ami röpke 10 másodpercet vett igénybe), Hunc lelépett az orvul levadászott kisbarna mocijával. Mire felocsudtunk volna, és a kijáratokat éppen zárolták volna, HuncApuval szemben érkezett egy szekurityis legény, karjában a megszerezett piros mocin kuporgó Huncossal. No, éppen ezzel egyidőben kezdett el kezem-lábam remegni...

A csalóka indián nyár kabátlecsalogató jókedvének köszönhetően, Hunorvirágszálunk megnáthásodott, ami egy átlagos gyermek esetében kis orrfolyással, taknyolódással, esetleg egy kis láz körítésével járna, nem így a mienkénél, akinek amíg nem csontosodik be az orrába a becsontozódnivalója, addig minden náthás megbetegedés úgy kezdődik, hogy előbb csak az a bizonyos könnycsatorna átmosott jobbszeme kezd  el váladékozni, majd rákövetkezendő napon orrán-szemén gyün a trutyi. (igen, ugyanaz, ami az orrából). Ilyenkor nálunk fokozottan fontos az orrszívás, csöpögtetés, orrszívás, csöpögtetés. A csúcson –természetesen - vasárnapról hétfőre virradó éjjel leledzett a kiskrampusz, asszem profizmusra fejlesztettem az éjjeli minél gyorsabban és hatékonyabban leszívni-t a gyakorlatban.

Ma reggel, már telefonos segítséget kértem (mer mikor máskor dolgozódik apjuk reggeltől késő estig, ha nem akkor, amikor beteg a kölök), így a fiatalember szubminimum reggelije Barátosnő ölében köszönt vissza egy orrszívás után. 

Most aludtunk egy kétórásat, egyikünknek sem volt túl pihentető, Hunc alig jutott levegőhöz, én pedig aggodalmaskodtam fölötte és igyekeztem segíteni, legalább az orrlyukait kiszabadítani a fejét a párnába fúrás című kiselőadás alatt.

Amikor megtudtam, hogy másodikként lányunk lesz, majd kibújtam a bőrömből örömömben, potyogtak a könnyeim, miközben hívtam a kölök apját és prüntyügtem be az sms-eket a kórház kertjében egy padon ülve. Madarat lehetett volna velem fogatni, gondolataim vastag rózsaszín lepelbe burkolóztak, baldachinok és királylányos játékok tarkították agyam legrejtettebb zugait is. ...ezzel egyidőben szinte észrevétlenül kúszott be a tudatalattimba a féltés (úristen! egy lány!), a félelem (vajon minden rendben lesz? ha valami történne vele, azt nem élném túl...), a fájdalom (én ízigvérig fiúsanyuka vagyok, mihez kezdek egy lánnyal? mi van, ha nem tudok egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, amilyen nekem volt Anyuval?), majd lassacskán átalakult rettegéssé (hogyan fogok boldogulni? fogom tudni éreztetni mindkettejükkel megfelelően, hogy mennyire szeretem őket?), mely a  mindennapokban úgy manifesztálódott, hogy igyekeztem minél jobban elfojtani magamban a rosszgondolatokat... az elfojtás egyeneságú következménye az élet valamely területén való kibuggyanás: így nyűgös lettem és kedvetlen, morcos és ingerlékeny, türelmetlen és rosszindulatú... mindemellett éreztem én valahol mélyen-belül, hogy nem jól van ez, ezért méginkább lelkiismeretfurdalásom lett és a kör lassacskán bezárult.

Egyre több kétségem támadt, kételkedni kezdtem önmagamban, a rátermettségemben, és hirtelen elbizonytalanodtam az élet minden kérdésében.

Hétvégén viszont kitört belőlem, sírva zúdítottam rá HuncApura az összefüggéstelen szavaimat, amik eddig dugaszt képeztek a torkomban... hogy jobb lett? nem tudom... hiszek a kimondott szavak teremtő erejében, ezáltal még félelmetesebbnek tűnik most minden... viszont: hiszek abban is, hogy a rossz gondolatok mételyként betegítik a testet, napvilágra kell jönniük, hogy a fény, apró elemeire cincálva megszüntesse őket...

Ezért kellett a 4d... a lelkemnek, a vizualitásomnak... hogy engedjem teljes erőmmel befogadni ezt a gyönyörű leánykát az életünkbe, hogy ne féljek tőle, hogy lássam, hogy bízzak magamban, hogy higyjek benne, ebben a csodálatos apróságban, aki már most igyekszik megkönnyíteni az életemet, hiszen lassacskán a 7. hónapban taposunk és panaszmentes várandósságom van, az elején volt ugyan egy kis émelygés, alkalomadtán egy kis lábdagadás-gyomorsav, de összességében feleannyi problémát nem okoz, mint anno Huncos...

...és igen, tegnap a 4d alatt mosolyogtam és sírtam... végre képes voltam hagyni, hogy az érzelmek és a határtalan szeretet hulláma elöntse a szellemem...  hiszen a monitoron ott volt az én ásító kisbabám. A lányom. A legbecsesebb és legcsodálatosabb ajándék, amit nem véletlenül kaptam. A szemem megtelt könnyekkel, a szívem nyugodt örömmel kezdett verni...

Most már látom, a bizonytalanság akkor támad fel bennem, ha van időm gondolkodni, racionálisnak lenni, és elképzelni a jövő minden eshetőségét. Az igazság azonban mindig akkor fedi fel magát, amikor elengedek minden gondolatot és hagyom, hogy szívembe befészkelhessen az a csendes, varázslatos pillanat, amikor felismerem, hogy a gyerekem, a gyerekeim iránt érzett szeretetem átsegít majd minden nehéz pillanaton. A szeretet olyan világba nyit ablakot, ahol szabad vagyok, magabiztos, és ahol olyan anya lehetek, amiről mindig is álmodtam.

Tegnap délután megejtettük az óhajtott 4d-sünket. A pocakomban lakó illetőről két fontos dolgot illik megemlíteni: továbbra is Minka éééééés annyira jólnevelt, hogy menetirányba fordult szép(gondolatra)szóra! (persze ez még változhat, de fő a pozitív hozzáállás)

Hunorral ellentétben Minka esetében sosem okozott gondot az, hogy egy ultrahangra úgy érkezzünk, hogy ne találjuk ébren a leányzót, hogy le kelljen küldeni neki valami jóreggelt finomságot. Szerintem ez a gyerek sosem alszik, napközben folyamatosan ficánkol, éjszaka ha még olvasok, ő is ébren van, ha hajnali mosdójáratra nevezek be, akkor is velem szolidarizál.

Amit itthon szinte azonnal megállapíthattam, hogy a 2 éve, a jónevű babamoziban készült felvételek meg sem közelítik sem minőségben, sem felvételekben a mostaniakat, bár ez nem feltétlenül a szonográfus hibája, az alanyok is bőven tehettek róla.

Egy összehasonlító ultrahang (anno ez volt Hunc legjobb fotója...):

(bár itt annyira nem szembetűnő, de Minka pontosan olyan turcsiorrú és magashomlokú, mint Huncos, a szája kicsit vastagabb és lágyabbak a vonásai... csajosabb...)

Magyarázat címszavakban: 1. Csókosszájú Minkacsücsör (vagy máris dumál?), 2. Minkamosoly, 3. Minkaujjak, 4. Minkatalpak. Apropó talpak: a szonográfusnéni aszonta hadd mérje már le ennek a királylánynak a talpát, mert ekkorát ritkán lát: ugyanis 5,41 centis talpakon lubickol a leányzó odabent! (viszonyításként: a combcsontja mindösszesen 5,27 centi...)

Kicsit számokban:

BPD (koponya haránt átmérője): 7.49 cm
HC (fejkörfogat): 26.42 cm
AC (haskörfogat): 21.11 cm
FL (combcsont): 5.27 cm

Egy magzat, koponyavégű fekvésben. Épnek látszó koponya és gerinc. Telődő gyomor és hólyag. Közepes mennyiségű magzatvíz. Placenta mellső falon tapad. A MNSZUT jelenlegi állása szerint durva fejlődési rendellenesség nem látható.
Súlybecslés: 1018 gramm.
A biometriai adatok alapján a szülés várható időpontja: november 26. (ugyanis hiába leledzem a 27. terhességi héten Minkalány a méretei alapján már 28+ párnaposnak felel meg... nagyleányzó-nagytalpakon...)

...A lelkemről meg később. Mindenestre ez az uhu helyrerakott bennem pár dolgot... lassan valóban fölfogom, hogy lányunk lesz...

A 27. hét küszöbén aktuálissá vált a kötelező vércukorterheléses vérvétel. Túloznék, ha azt mondanám, széles mosollyal az arcomon készültem erre a napra, hiszen, akármennyire is kíméletes volt velem a mostani orvosom, (nem köllött cukros lötyit innom, így a négyszeri óránkénti vérvételtől is eltekinthettünk), azért reggel korán kellett kelnem, és a kitűzött próbareggelit félálomban el kellett fogyasztanom. (1 zsömle, 1 pohár tej... nomeg az elmaradhatatlan ébredjfel reggeli első kávém, tudom, nemszép dolog, főleg szakmabeliként, de ezt minden vérvétel előtt megiszom...).

Fél 7 magasságában elnyammogtam a reggelimet, a szokásos rutinom után metróra pattantam, és fél 8 előtt pár perccel már meg is érkeztem a sok, pocakos kismamával tömött, levegőtlen pincehelységbe, a vérvétel helyszínére. Lejelentkeztem -mondták, nem kell, ha letelt az étkezés utáni egy óra, sétáljak be bátran, besétáltam volna, -ám ekkor egy hegyomlás szerű ich bien überfontos  kismama elém állt, hogy láthatná-e a sorszámomat. Mondtam nincs nekem olyanom, vércukorteheléses vagyok, erre ő aha, értem, majd félig elfordulva, de számomra még tisztán hallhatóan, így könnyű... Igen, valóban, így könnyű volt, most minden annyira klapfolt, hogy magam is csodálkoztam, nem kellett a reggeli folyadék-produktumomat sem áttöltögetnem szúrós pillantásoktól kísérve, egyből megvolt a vénám, pont 1 perc alatt kész voltam, így mire hazaértem, álomszagú hercegem éppen akkor ébredezett. (bután mutogatott is, hogy az hogy lehet, hogy én a bejárati ajtón jövök be, ahelyett, hogy a számítógép előtt ücsörögnék?!)

Ma pedig -szigorúan terápiás célokat szem előtt tartva, erről majd bővebben is- bejelentkeztünk egy 4D-s ultrahang vizsgálatra. Úgyhogy délután már gazdagabbak leszünk (jó)pár Minkafotóval.

Az utóbbi hetekben spontán és dalolva beállt egyfajta rend az életünkbe. (mindezt persze, én csak akkor vettem észre, mikorra már rutinná vált... ebből is látszik, mennyi közöm volt a beállításához...).

Reggel fél 8-8 között ébred a Huncmackó, megreggelizi a jóreggelt rudiját férfias csöndben a zapjával, majd pár perc múlva elfoglalja a fejem melletti kispárnát és gyöngéden az ébredés útjára bír. (gügyög, nyomkod, suttog, ütöget, nyálaz, odabújik, autópályának használva tologatja rajtam bürrögve a kisautóit...). Ekkor én is kikászálódom, kávé, pár perces rajzfilmnézés, majd Hunc 9-kor megreggelizik, rövidke macivárás (és általában sikeres érkezés) után hősünk hozza a cipőjét (mér asszociálok én folyton a  pórázra???), indul a buli. Lemegyünk motorral és babakocsival. Mer ha elfárad vagy úri kedve úgy kívánja bevágódik a kocsiba. Ekkor kiskör-nagykör a ház körül, egyik vagy másik játszótér meglátogatása és rövidke (zaklatott) ebédfőzéshez kiegészítő-vásárlás a környező boltokban. Mókásak ám ezek a bevásárlások, Miszter H-nak ugyanis fölöttébb tetszenek a végtelen dobozok és tégelyek az embertelenül hosszú polcokon. Még szerencse, hogy a környék már ismeri őt, és innen-onnan kivigyorog magának pár dolgot, boltfüggően, a pékségben pogácsát, az illatszeresben gyűjthető matricát, apróbb  játékokat, a patikában ajándék kencéket... őkelme vidáman pakolászgat, és hol motorral, hol gyalogosan cikázik a sorok között, én mindeközben igyekszem helyreállítani a háziörvényem okozta károkat és bepakolni a kosárba a valóban szükséges dolgokat. Az utóbbi napokban azonban ez mégsem sikerült tökéletesre: ezeddig általában a kasszánál, de legkésőbb a sípoló bejárati ajtónál kiderült a Huncbevásárló turpisság, tegnapelőtt azonban már csak itthon vettem észre, hogy gazdagabbak lettünk egy balatonszelettel, tegnap pedig igazán halmozott a fiatalember: vett fülpiszkálót meg eperízű rágógumit és egy kiflit is berejtett a babakocsi aljába. (egy másfél literes kulacsot azért sikerült még a kassza előtt kiszúrnom!)

Körünk végeztével hazajövünk, ebéd, csöndes pihenővel egybekötött olvasás-játék. Az átlagos alvásidő ilyenkor másfél óra, de előfordulhat kicsit elcsúsztatottabb is, általában akkor, ha mellé heveredem. Ébredés utáni összebújást követően uzsonnázunk, majd újabb cipőhozás, kezdődik a délutáni műszak a téren. Motorversenyzőnk csapatba verődve rójja a köröket kifulladásig, közben figyelve arra, hogy útbaejtsük a pékséget egy kis elemózsiáért (pogácsa) és a cukrászdát egy kis desszertért (roletti vagy fagyitölcsér). Hazajőve vacsora, majd levezetésként fürdés. (előrébbhozta 7 órára). Ha zapjuk délutános, frissen fürösztve ébren megvárja még egy közösen elfogyasztott vacsoráért nomeg egy kis összebújásért.

Végleges kidőlés 9 magasságában várható. (plussz minusz fél óra). És innenstől előttem az élet! …gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, engem pontosan annyira lefáraszt egy ilyen nap, mint Huncost és kb még egy órácskát vagyok ébren... éppen addig, amíg elpakolok Huncmester után, megfürdöm és olvasok pár sort vagy oldalt... ahogy sikeredik...

Helyesbítve: elalvás bárhol bármikor. Ilyen az, ha az embör lányának a gyermeke, aki egy igazi party people, nem akar lemaradni a BMK-ról. Sőt. Igazából semmiről sem. Soha. Így marad a végkimerülésig örökvigyor az arcon félig már álomföldön és a kidőlés a sorból. Általában szó szerint.

Ma ösmét hivatalosak voltunk doktorbácsihoz egy második trimeszteri UH-s vizitre.

Mellbedobással estünk ugyan be (pereputtyostúl Huncostúl),  de egyre inkább körvonalazódik bennem az a tény, hogy innen nem lehet elkésni. Az időpont amolyan hozzávetőleges saccolás, köbö azt jelenti, hogy elő vagyok jegyezve arra a napra. (ez azér is bosszant, mert nem vittem olvsanivalót magammal -pont, amikor a legérdekesebb a könyvem!-, így a 8-10 éve kiragacsolt kórházi szabályzatot és a különböző ezeréves tacepaókat kellett olvasnom. uff!)

Most kicsit több időnk volt beszélgetni-ismerkedni, több bennem megfogalmazott kérdésre sikerült megnyugtató választ kapnom. Jövő héten kíméletes vércukortermeléses vérvételem lesz, azaz az itthon elfogyasztott 1 zsömle 1 pohár tej után 1 órával, vérvétel. Ami ismét fájdalmas, hogy 7-re kell mennem, ami azt vonja maga után, hogy 6 magasságában (!!!) el kellene fogyasztanom szerény fentebbemlített reggelimet. Minkával nem vagyok egy kimondott evőbajnok, de legyűröm valahogy... valószínűleg álometetés lesz.

Míly meglepő fordulat: Minkaleányka a szülés kiírt időpontját újfent előrébb görgette, (azaz a mért adatok idősebb). Immáron röhögve kérdeztem meg a dokit, hogy a szeptember 23.-ai uhura már hozzam a kórházas cuccaimat is, mert ha jól számolom kb szülésidő lesz azidőtájt. Mint kiderült, a mostani mérések inkább csak tájékoztató jellegűek, minden marad a régiben, ezek a biometriai adatok azt jelzik csupán, hogy Minkalány nagy baba, nagyobb a valós koránál.

Nasakkor számokban: (mert fotót mosse kaptunk, elromlott a nyomtató... meg amúgy se volt ma a hölgyike kimondottan fotogén, a szétett lábakkal indítás után hátat fordított és az arcával végig takarásban tűrte a megmérettetését):

Egy magzat medencevégű hosszfekvésben. (érzetem én, hogy keresztből "befordult", csak azt nem, hogy merre... egyelőre faros a lelkem, mostantól arra kellene inspirálni őkelmét, hogy méltóztasson irányt változtatni, mert ha nem teszi, ösmét cipzárt vágnak az anyja hasára...)
BPD (koponya haránt átmérője): 68 mm
HC (fejkörfogat): 250 mm
AC (haskörfogat): 215 mm
FL (combcsont): 48 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány.
Lepény a mellső falon tapad., átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 970 gr. (öööö, van egy egy kilós lányom!!!!)
Vélemény: grav.s. 26+3 a biometriai adatok alapján.

És mivel rég nem volt már, bebiggyesztek Minkaleányka fotó helyett egy külsős Minkalak felvételt:

Amúgy a Minkalak lábdagad, meg szuszog, a Minkalány meg rumbát jár esténként, ma a nagy és okos bátyja ráfeküdt a pocakomra elalvás előtt, ő meg addig rugdalta, amíg Hunor homlokráncolva rám nem nézett, hogy mért abajgatom én őt? hiába magyaráztam, az nem is én vagyok, hanem a Hugi, mégis én kaptam a csúf pillantásokat.

Hunc ma este úgy érezte azalatt a nem egészen egy perc alatt, amíg magára hagyom a kádban, illene megborotválkoznia, de csak odáig jutott, hogy meghámozta a mutatóujját, vér folyt mindenfelé, én meg szentségeltem, mert én vagyok az, aki állandóan vészmadárkodik a zapjának, hogy ne hagyja elől a borotváját, meg ne hagyja egyedül a kölköt a vízben. Neki sosem történt semmi, nálam meg már a második alkalommal. Haragszom magamra, rossz érzés volt, hogy Hunc sírdogálva mutogatta az agyonragasztott ujjacskáját, hangosan bííííí-zve. HuncApu könnyedebben vette a figurát, mint én, vacsi közben megjegyezte, legalább újabb szóval gazdagodott Hunor szegényes szókincse, ugyanis az étkezés befejeztére, már mesterkélt sírással bibi-zett a hatalmas buciját mutogatva.

A nap tanulsága azonban az, hogy valóban okosnak kell lenned ahhoz, hogy okostelefont vásárolhass. Különben megszívod, de nagyon.

Homályosan utalgattam az előbbiekben bizonyos természetfeletti dolgokra, amiket Hunorral éltünk meg, általa fedeztünk fel, messzi távol. Néha már magam sem tudom, minek is higgyjem a történéseket, mindenki ítélje meg saját érzületei, vallási és lelki hovatartozása illetve habitusa szerint. Nekem még mindig lúdbőrözik a hátam, ha eszembe jut.

Mielőtt elindultunk volna tágabb értelembe vett hazánkba pihenni, két dolgot leszögeztünk, amit mindenképpen beiktatunk a sűrű programjaink közzé: a Csíksomlyói Templom és a Madarasi Hargita újbóli felkeresése. A Madarasi Hargitáról le kellett mondanunk, a tapasztalt helybeliek sem igazán ajánlották a felfelé vezető útat, az idei tél cefet mód megközelíthetetlenné tette akár a menedékházat is bárminemű gépjárművel. Onnanstól pedig még van mit túrázni a meredélyen fölfelé a csúcsra. Szóval erről letettünk, a templom látogatást viszont nem hagytuk ki.
A Csíksomlyói Kegytemplom híres zarándok- és búcsújáróhely, kapui egész évben nyitva állnak a látogatók előtt, igazából mégis a pünkösdi búcsúja által ivódott be a köztudatba, ahol évente többszázezer ember rójja le kegyeletét Magyarország Patrónája előtt. A templomban, az oltár fölött található Szűz Mária faragott szobra, előtte kétnyelvű táblácskákon láthatóak a hozzá intézett imák szövegei. Igyekeztünk úgy bemenni Hunorral, hogy ne zavarjunk meg senkit, próbáltuk elcsípni azt a lehetetlenül kevés pillanatot, amikor csak mi járulhatunk a szobor elé. Itt ért az első meglepetés, Hunor annak ellenére, hogy sokszor nem fordult meg templomban, főleg nem katolikusban, magabiztosan fölmászott az oltár mögötti csigalépcsőn, aztán a szobor előtti 3 lépcsőfokon, majd odahajolt és megpuszilta mindkét bekeretezett imát, végül a lépcsőt díszítő rácsra is kiutalt egy puszit. (ezt sikerült megörökítenünk lentebb) Hirtelen megdöbbenésünkben nem is tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen eddigi földi életében ilyet ő még sosem látott.

Mindezek után, mint aki jól végezte dolgát, a lépcső másik oldalán lemászott, mi szó nélkül, enyhén lúdbőrözve követtük. A kertben még üldögéltünk kicsit, próbáltuk emészteni a dolgokat, Hunor szerteszét rohangált, majd arra lettünk figyelmesek, hogy tőle alig pár méterre leszállt egy hófehér galamb. (amit persze, rövid időn belül továbbröptetett...)

És okozott még hasonló furcsaságokat a fiam, melyek megdöbbentettek, sebeket téptek fel, s amelyekről talán sosem leszek képes írni nyilvánosan...

Persze, történhetett mindez a világ fura konstellációjaként is, hogy éppen akkor és éppenígy összeállt minden. Én mégis szeretném azt hinni, hogy a fiam még annyira tiszta és őszinte, és az ő kapcsolatreceptorai még nagyon fogékonyak a természetfeletti  (közeli?) dolgokra...

"Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa."

Az úgy volt, hogy idén azt találtuk ki, mi márpediglen nem megyünk olyan igazi hosszút nyaralni, hanem megelégszünk a hétvégékből lecsippentett órácskákkal, akkor azonnal kocsibavágódunk, és keresünk valami helyre kis zöldövezetet, eszünk-iszunk, jóidőben fürdünk, ottalszunk, ha egy mód van rá, majd másnap már jövünk is haza, dolgozódni.

A szerintünk tuti megoldás, egészen augusztus közepéig működött, amikor is a feszültség látható villámcsapásokkal adta tudtunkra, eljött a pihenés ideje, avagy drámai fordulatot vesz minden körülöttünk. Heves vérmérsékletünkből adódóan, nem csak a feszültség volt tapintható, olykor-olykor a hangunk is hallható volt széles szomszéd körökben. Ugyebár a panel előnyei. No meg aztán, az elsődleges szempont mégiscsak Huncmackó és pocaklakó Hugicája volt, nekik hiányzik legkevésbé egy ilyen felpaprikázott légkör. Elhatározásunkat tett követte, nem rágódtunk sokáig az úticélunkon, oda vágytunk, ahol embert is csak akkor látunk, ha mi akarunk, ahol a természet karnyújtásnyira van, világháló- és telefonmentesen naturalista vidék. Így hát oda mentünk, ahová harmadik éve visszatérő vendégként érkezünk.

A hosszú útat végül két részletben tettük meg, elsődlegesen az volt a koncepció, hogy lehúzzuk egyvégtében, hogy hajnalban útnak eredünk, de végül maradt a kevésbé fájdalmas normál időben felkelés, reggelizés, és végül 10 óra körüli indulás. Ebben a korban már egyre kevésbé viselem jól a megrögzött mindennapjaim megbolygatását. HuncApu előrelátóan beszerzett egy hordozható dvd lejátszót Mancinknak, de szinte alig kellett bevetnünk Thomast és Vukot, a 8 óra alatt egyszer kellett megállnunk, Hunor hősiesen viselkedett, állítom, mi kevésbé viseltük jól a hosszú útat, mint őkelme.

Másnap koradélután érkeztünk meg a célállomásra, ahol a  mifiúnk meg a házigazda 2 hónappal fiatalabb kisfia azonnali jópajtási viszonyba kerültek. Nyaralásunkat pár szóban eképpen jellemzném: hosszú átaludt éjszakák, ebéd utáni alvások, finom étkek, metszően tiszta levegő, pár jó könyv elolvasása (büszkeséggel tölt el, de elég volt a szimpla jelenlétem és néha egy-egy pillantást vetnem Huncra, aki a hatalmas udvaron köveket dobált, pacsázott a felfújható medencéjében, kergette a kiscicákat, vagy homokozott...), apróbb kirándulások a környéken.

Képdömping következik, két részletben:

Statisztikai adatok:
- a nyaralás alatt mindenki hízott, bár van aki ezt nem vallja be (pl HuncApu, a kölök még nem tiltakozik a megmérettetése ellen). Nekem speciel megapocakom lett, bár az én esetemben erre még logikus magyarázat is akad. Mondjuk, tegnap ketten kérdezték meg a játszótéren, hogy ugye már nincs sok hátra? alig 3 hónapocska...
- Hunort többször érte kisebb-nagyobb baleset, megérkezésünk napján kétszer esett fejre (hanyagolandó horzsolások), indulásunk napján gumicsizmás motorbaleset következtében orra (ez kicsit nehezítettebb pálya volt). Mára egész tűrhetően begyógyultak a sebei.
- igazi fláverpáver szülők lettünk, elindítottuk gyermekünket az öntisztulás útján: egyszer fürdött olyan igazi estiset, amúgy egész nap pacsált a medencében
- megérkezésünk pillanatában megcsípett térdhajlatban egy welcome darázs. Úgy tűnik, már nem vagyok allergiás a csípésére, nem lettem perceken belül Michelin baba, mint évekkel ezelőtt, pedig jópofa poénok repkedtek köröttem. Viszont 3. napra tenyérnyi veresség és duzzanat miatt mégiscsak patikában kötöttünk ki, kaptam hűsítő rázófolyadékot. Élmény volt.
- döbbenetes a kölök, talán nevet is érdemes lenne a későbbiekre vonatkozóan változtatni, mondjuk Ezotér Géza lesz. Bővebben is kifejtem majd, egyelőre feldolgozás alatt áll a történet.
- van élet internet és telefon nélkül. Az emailjeimet 1 hét után néztem meg, a telefonomat esténként bogarásztam elő a táskám mélyéről, csak úgy informatíve. Többrendbeli ember és számítógép undoritíszem lett, kicsit még mindig nehezen rázódom vissza a való világba, meg a blogvilágba. Sőt, ma már arra is gondoltam, talán nem is vagyok igazi blogger (nemszeretemszó!), mer ugye az olyan fokú függőséggel is jár, amit most egyáltalán nem tapasztaltam magamon.
- a kiskrampusz végtelenül türelmes és belevaló gyerek. Szeressük. És most már biztos megtartsuk. Ha a húga is ilyen lesz, 10 gyerekig meg se állíthat senki, max a biológiai órám. Ha mer.

Az elcsépelt cím, jelen esetben bájos fotókat takar, ugyanis Hunor az utóbbi időben képes bárhol és bármilyen körülmények között kiütve elaludni. A házi zsargonunk szerint KO kapitány végkimerülésig pörög, majd egy cselekvés sor kellős közepibe (lehet ez: evés, játék, macska abajgatás, ágyon megpihenő ivás) egészen egyszerűen kidől a sorból.

BékaBob álomba zuhan, az elmúlt pár nap nem teljes termése:

Sokak számára nem mondok újat azzal az aprósággal, hogy harmatos kislánykorom óta nagy rajongója vagyok a popzene fentebbemlített koronázatlan királynőjének, összes maga körült tákolt és valós legendájával együtt. És valószínűleg ez már így is marad. Így talán már az sem meglepő, hogy idei szülinapomra, HuncAputól a hazánkba látogató énekesnő koncertjére kértem és kaptam belépőjegyeket.

Csöppnyi kavarcot okozott pár apró tény a szervezésbe, mint például: 1.  amikor a jegyeket vettük, még nem tudtuk, hogy éppenmost sokalunk be és megyünk nyaralni, 2. asse, hogy ekkorra már ekorra pocakot növesztek. Sőt. Amikor beszereztük a jegyeket még az áldott állapotomról sem tudtam. Így a múlthetem annak fényében telt, hogy igyekeztem minden követ megmozgatva túladni a régóhajtott jegyeken, ezzel is meghosszabbítva nyúlfarknyi nyaralásunkat. Annnyira azért mégsem törtem magam, hagytam, hogy a dolgok sodorjanak, ha nekünk ott kell lennünk ezen a koncerten, akkor ottleszünk, hiszen mégiscsak egy nem mindennapi só elemekkel tarkított előadásról lehet szó. Pár koncert dvd-jén már átrágtam magam, nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok.

Részletezni nem fogom és elemezgetni sem kívánom a koncert menetét, engem magával ragadtak az események, számomra felejthetetlen élményt okozott a tegnap este! És egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy végül ottlehettem, hogy részese lehettem ennek a varázslatnak.

Ami számomra nagyon tetszetős volt:
- hihetetlen technikával és stábbal dolgozik a nőci maga mögött, nem vagyok egy kifejezetten lézersó és látványra cuppanós, mégis azon kaptam párszor magam, hogy szinte tátott szájjal lesem a szinpadot, párhuzamosan a kivetítőkkel és szinte ittam magamba a képkockákat
- vérprofi. Itt minden lépés, gesztus, mozdulat és hang a helyén volt, nem voltak -legalábbis nagyközönség számára észrevehető- bakik, félmozdulatok. (mondjuk, ez egy leheletnyi ellenérzést is csempész a történetbe, ezáltal személytelenné és megközelíthetetlenné is vált ez az egész móka... persze, valószínűleg ez is a célok egyike lehetett)
- lehet azon vitatkozni, hogy most pléjbekelt-e vagy sem. Látszólagosan valóban sok volt a lemezrőljövő Madonna hang -általában a magas hangok-, én mégsem vártam el azt, hogy egy ilyen mozgalmas táncos előadást végigdanolásszon. Amikor viszont gitárt ragadva énekelt, az nem volt lemezről nyomott, tisztán és kellemesen szólt.
- annak ellenére, hogy HuncApu alaposan utánajárt az este érkező hidegfrontoknak, mégsem vettük komolyan és a rutintalanok bájával, egy szál póló-rövidnaci illetve fölső-halásznaci kombóban indultunk útnak. A késleltetett kezdés eredményeként, előbb csak hűs szellő kezdett el fújdogálni, majd lágy esőpermetet is érezhettünk magunkon... ekkor a mellettünk ülő lány két esőkabátot nyújtott át nekem, hátha nekünk nincs olyanunk... számomra mindig szívetsimogató tud lenni az ismeretlen emberek kedves gesztusa. (és nem utolsó sorban: így nem áztunk annyira szét a monotonul szakadó esőben)
- aztán volt egy röpke Jacko megemlékezés is a műsorba fűzve, egy adott pillanatban az orosz-cigány Kolpakov trió is hegedált, elhangzott egy Sex Pistols dal is, a kivetítőn hirösségek pörögtek, szóval mindenkinek igyekeztek a szája íze szerint teljesíteni, mindezt maximálisan tiszta hangzással.
 

És ami annyira nem:
- a meghírdetett 8 órás kezdés, kicsit csúszott 10 óra után lépett a színpadra hősnőnk, addig különböző didzsék és színpadi munkások igyekeztek életben tartani a közönséget, egyre kevesebb sikerrel. Egyre több helyről érkeztek elégedetlen morgások, füttyögések, szarkasztikus megjegyzések.
- A Kincsem Parkban én most jártam életemben először, az ülőhelyek, melyek a régfeledett pottyantósra engednek asszociálni, kb másfél-két óra üldögélés után igencsak kényelmetlenné kezdtek válni, és hol volt ekkor még a vég?! (sőt, akár a kezdet is?)
- inkább furcsasának nevezném dolog az volt, amikor dívánk egy magyaroknak dedikált dala alatt, a kivetítőn ökrösszekereken menekülő cigányok vagy harmadik világbeli szegények voltak láthatóak. Az értetlenség volt az első ami felmerült bennem... a választ azóta sem találom, talán valamily kósza hírek alapján Magyarországról ez a kép alakulhatott ki benne?! és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha azt mondom, ez volt a legártatlanabb gondolatom...
- Madonna szexistennőnek feltűntetése... persze, tudom savanya a szőlő, de valahogy kicsit nekem sok volt a miniszoknyás, ártatlan iskoláslánnyá maszkírozása. Messziről dögösmaca volt, de a kivetítőn el lehetett csípni pár kiábrándítóan közeli képkockát...
- értem én, hogy ő jóember lett, meg kabbala meg megtérés, de mégis pillogva néztünk össze zurammal, amikor a vásznon sorra jelentek meg világunk nagyonrossz emberei, majd különböző világmegváltó szlogennel és gondolattal teletűzdelve a nagyonjók.

... és mindeközbeni élményszerzés közben Szőkeciklon B-nőm negédesen álombavukoztatta reggel 8 óra húszig Huncmedvét... hazajőve, hajnal 3-ig a konyhában jól kiveséztünk mindenkit, olyan nőcisen... hát kell ennél több?

Voltak régvárt találkozások, bizsergések ottbelül, szívtájékon, voltak mókás helyzetek, mélyrőljövő egyszerre nevetések, cinkos összenézések, ugyanakkor elkapott és ugyanarra gondolt szavak, közös programok, ölelések, gyerekzsivajtól és dübörgéstől hangos lakás, (ide csak egy betűzött gondolat: ha eddig nem úgy gondoltam volna, most saját bőrön is tapasztalhattam, hogy mennyire jó is az, ha a gyerekek többen vannak testvérek, persze tudom, az összecsiszolódás/összenövés esetenként időigényes és nehéz lehet, de hát mi nem az, kérem szépen?), hatalmas lábasban rotyogó gulyás leves, rövidke lopott bezsélgetések, olykor fájó emlékezések, állatkertes ramazuri, nagytesós bevásárlás kölökmentesen, mekis reggeli meg miegyma, Hunc bűbáj bevetés.

Persze, elkerülhetetlen megállapítás is született: öregszünk és rigolyásodunk és jó lenne azt is tudni, miért is vagyunk már ennyire rugalmatlanok?! Mert a kis feszültség terjed, át- és visszacsapódik, majd felerősödik és átitatódik minden körülötte, akár az ember bőre alá is bekúszik. És nyugtalanságot kelt és kellemetlen szúrós érzést közvetlenül tarkótájékon. Addig nincs igazán baj, míg ezt ki tudjuk mondani, be tudjuk látni, meg tudjuk beszélni, tudunk nevetni és elgondolkodni. Az alapok stabilak, így a rajta leledző építmény bárhogy is imbolyoghat, összedőlni sosem fog. Legfeljebb átépül. Másmilyenné. És ez a kaméleoni változatosság örökérvényűvé teszi ezt a kapcsolatot. Szerepek változnak és módosulnak ugyan, de a szereplők mindig ugyanazok. Örülök az állandóságának. 

Az elmúlt napok feszültséghalmazára ráhúztuk a fáradtakvagyunk matricát, így az előzőleg, idén nem megyünk sehova nyaralnit módosítottuk, holnap reggel felkerekedünk és meg sem állunk az erdélyi havasokig. Reményeink szerint, pihentebben, feltöltődöttebben és nyugodtabban térünk majd vissza, onnan, ahol a magasságok és  a végtelen hegyeknek hála, kicsit úgy érezhetjük magunkat, mintha mindannyian újra Isten tenyerén üldögélnénk... ahogy a tapintható békében végigsimít az ujjaival a hátadon...

Továbbküldős emailként kaptam, megnyitottam, bár a szokásos légyjó és boldog, de ha nem állsz meg és gondolkodsz el egy pillanatra (valamint nem küldöd tovább seperc alatt minimum 46 -ezer- embernek), borzadalmas szerencsétlenség következik be-n kívűl, nem igazán vártam ettől sem többet.

Kellemes csalódást okozott a belinkelt videó, mely 2009. március 23-án reggel 8 órakor az Antwerpeni Központi Pályaudvaron, Belgiumban készült. Az utastájékoztató hangosbeszélőn keresztül elkezdték lejátszani Julie Andrews dalát a "Do Ré Mi"-t, a Muzsika hangja című musicalből. Ahogy a mit sem sejtő utasok meglepődve észrevették, kb. 200 táncos lepte el a váró közepét, kilépve a sorban állók közül illetve a bejáratokon át. Ezt a csodálatos táncot táncolták el, csak 2 próbával a hátuk mögött. A hatása önmagáért beszél! 

A vizuális alkatomnak köszönhetően azért én elképzeltem ugyanezt valamelyik Pesti pályaudvaron... sajnos, nem biztos, hogy a sok morózus és befordult  munkába időre közlekedő-siető ember között ugyanekkora sikere lett volna.

Pár napja gondoltam egy nagyot és merészet és előbányásztam az oly sok éve szekrény mélyén lapuló magossarkas cipőimet. Az első megdöbbenésemet, mely szerint bezony nem csalás-nem ámítás és nem csak a képzeletem játszik velem fura játékot, egy számot nőtt a lábam. (a cípők nagy százaléka ekkor már kiesett a rostán). A következő döbbenet akkor ért, amikor csinibinibe öltözve egy rövidke sétára indulva pár méter után egyre inkább tudatosult bennem, vissza kéne dobozolni ezeket a méltánytalanul elhanyagoltakat még egy jóidőre. Járni is alig bírtam bennük, és mindez azért is érintett kellően érzékenyen, mivel Hunor születése előtt gyakorlatilag nem voltak lapos talpú cipőim. Hm.

Ma délelőtt rávettem magam és a gondolati síkot végre tett is követte: nekiestem most már valóban szanálni a  régi szerelmeim között. Mindegyiket felpróbáltam, egy perces néma csönddel tisztelegtem előttük, és végigfuttatam magamban, a hozzájuk fűződő kedves emlékeket. Majd bedobozoltam, bezsákoltam és HuncApu navégre mondatától kísérve leköltöztek a tárolónkba. Egyelőre.

Hunor eközben némán figyelt, egyszer-egyzser felkapott egy-egy cipellőcskét, közben duruzsolt a babanyelvén valamit, oda-oda hozott egy egy általa preferáltat, látványosan tetszett neki a ma délelőtti műsor.

Végül 3 pár maradt a magosabbsarkúakból, és úgy tűnik, az egyik Hunor kényes ízlésének is megfelelt, ugyanis kismajom módjára csattogott benne a lakásban. Ennek én is nagyon örültem és feltehetőleg az alattunk lakó is. (csak a végét sikerült megörökítenem, előtte idegesítően hosszú percekig klaffogott a cipőkben...)

(talán túl sok Topmodell leszek-et nézek mostanában?)

Eljött az a nap is, amelytől már a gyermekvállalás előtt is rettegtem, hiszen a környezetemben élő, nálamnál tapasztaltabb anyukák szájról-szájra adták át az ilyen és ehhez hasonló történeteket. 

Az úúúgy történt, hogy a délutánunk a szokásos mederben zajlott, motoros környék látogatás, finom jeges kávéval egybekötött sütizés a kedvenc cukrászdánkban (naja, ha nem egyedül futattom meg a fiatalúrat, még erre is lehet egy kis időt lecsípni a sétálásosból), majd hazamotorozás, koorodináták belövésével (nézd egy motor, menjünk érjük utol a motoros bácsit!), itthon már várt a kánikulában egyáltalán nem megszokott, de általunk nagyon szeretett sült hurka. Hunc hatalmas étvággyal falta a finom falatokat, még kovászos ubit is tuszmákolt mellé, majd következett a fürdés. Mostanában az a menete, hogy amint meghallja/meglátja, hogy kinyitottuk a kád csapját, már tépi is le magáról a pelenkát és követeli, hogy merítsük bele a habokba. Ott bohóckodik egy sort, locsolgat, játszik, majd benyújtja az aznapra kiválasztott fürdőpartner iránti igényét rámutatással és bólogatással. Ma HuncApura esett a bökés, látszik, hogy az utóbbi időben kevesebbet voltak együtt.

Hunc legújabb játéka a büffencs és a pukkancs utáni harsány nevetés, mind tőle, mind az apjától. Pasik. Ők értik egymás ilyetén vicceit is. Naszóval, pöppet föltűnt ugyan, hogy ma túl sokszor harsánykodnak ezeken, majd egy Úristen, gyere gyorsan és egy rövidke csillagokat az égről is lehozó monológ után, a következő életképre léptem be: Hunc kiabálva/sírva mutogat a kádban egy szépen formált, úszkáló kismacira, HuncApu meg egyik lábáról a másikra állva, próbál minél jobban háttérbe húzódni, és igyekszik minél kevésbé érintkezni a fürdővízzel. Én spontán röhögőgörcsöt kaptam, de úgy, hogy a könnyeim is potyogtak, HuncApu meg blogbejegyzést nem tűrő stílusban kérte, hogy hozzak be mindenféle törlőeszközöket meg vegyem ki a gyereket, demostazonnal. Vittem a törlőkendőket, közben megkértem, ugyan már, öblítse le a macis kölköt azért még kivétel előtt. És ekkor jött a hab a tortán, a kismaci utóvédje HuncApu tenyerében landolt. Mentettem a menthetőt, a könnyeimet törölgetve, kétrétgörnyedve fuldokolva a röhögéstől.

Újabban így zajlik nálunk egy átlagos szombat este.

Tavaly szeptemberben, a tomboló nemalvásos, 15-20 darabos ébredéses éjszakák egyike után, jegyezte meg reggeli közben HuncApu, mi lenne, ha rágyúrnánk Hunor kistestvérére. Abban a pillanatban pontosan azt éreztem, mint amikor a Somlói vár fokára felmászatott magassarkú csizmában a tükörjeges erdei ösvényen, én szuszogva és sarasan próbáltam feloldódni és betelni a tavaszi táj gyönyörűségével, ő meg vigyorogva megkérte a kezem. Elöntötte még az agyamat is a forróság... dühömben. Mert azt hittem viccel. Most is. Hiszen egy épkézláb összetett mondat kimondása is komoly feladatnak bizonyult azidőtájt, hiszen rabokat távolkeleten nemalvással vallatnak és tesznek idegileg ronccsá. Élesen vágtam vissza és igyekeztem úgy fogalmazni, hogy legkevésbé legyek bántó... asszem, valami olyasmit mondhattam, ha majd egyetlen egy éjszakát a ház ura is végigcsinál Hunorral, akkor térjünk vissza újra erre a beszélgetésre.

Mindamellett, hogy belül éreztem, hogy így van ez rendjén, el fognak múlni ezek a hónapok, hogy jól működünk mi így együtt ifjabb Pelenkási úrral, a kialvatlanságom könnycsorgató dühében sokszor gondoltam arra, miért is nem voltam keményebb az elején, mért hagytam, hogy így alakuljon, mért akartam ennyire természetesen, ennyire emberközelien nevelni Hunort???? hiszen roncs vagyok, idegileg, emberileg, testileg, a nőiességem a béka segge alatt van, örültem, ha le tudtam zuhanyozni, ha hajat moshattam. Fakó és fehér volt a bőröm, és még mindig sok, számomra túl sok kiló ragadt rajtam.

Belül mégis gyökeret eresztett bennem a kistestvér gondolata... mondjuk ezzel párhuzamosan az is sokszor végigcikázott a fejemben, fogom-e tudni úgy és annyira szeretni, mint Hunort, aki maga a tökély, aki a legszebb, akiért gondolkodás nélkül odaadnám az életem... hogy lehet-e ezt mégegyszer és ugyanígy? nehéz dolgom volt, hiszen én egyedüli gyerek vagyok, nem azért, mert nem szerettek volna a szüleim többet, hanem, mert ennek az egynek is csodaként tudtak örülni, hosszú volt az út, míg végre bejelentkezhettem hozzájuk... csak vágyakozva néztem a testvérrel rendelkező osztálytársakat, barátokat... nem tudtam a saját bőrömön tapasztalni, milyen lehet az, ha egy anya több gyereket szeret, ha osztoznom kell valamin... Anyu engem nagyon szeretett, csak ezt tudtam alapul venni... és azt, hogy ő végtelenített szeretetgázzal volt feltöltve, gyerekként ebben biztos voltam, hiszen olyan burkot épített körém, ami még felnőttként is sok mindentől megvédett...

Teltek a hetek, én pedig öntudatlanul elkezdtem figyelni a napokat, hogy mikor is lehet esedékes a dolog,  mondjuk szinte lehetetlenség volt, hiszen a sűrű szoptatásoknak és az alapból meglévő rendszertelen ciklusomnak köszönhetően, esélytelen volt bárminemű számítás is. Vaktában lövöldöztünk, majd vélt- és valós tüneteket kezdtem el fölfedezni magamon és furcsán megdöbbentő érzés volt szembesülni egy teljesen más dologgal egy rutin nőgyógyászati vizsgálat kapcsán... talán, mert abban az állapotban szinte lehetetlennek tűnt, talán a nemlátszó fény az alagút végén tette, de elkezdtem vágyakozni egy újabb kisbaba után.

Mindeközben teltek a hónapok és Hunor elkezdett már csak 2-3-szor ébredezni éjjelente, ez nekem már sétagalopp volt, a köztes időszakban komatózusan aludtam és éreztem, ahogy lassacskán viszatér belém az erő, ezáltal több időm-kedvem-energiám maradt magamra is. Talán még fogytam is, bár azzal, hogy visszatért az egészséges öniróniám már sokat dobtam a saját magam alkotta összképemen.

Aztán, amikor már újra a régi voltam, testestől-lelkestől, Hunor gyakorlatilag átaludt éjszakákat produkált zsinórban, és én is hajlandó voltam végre elengedni a görcseimet, félretenni önös érdekeimet, és újra önfeledten szeretni a világot, az érintést, az életet... na akkor, akkor költözött a pocakomba ez a királylány. És attól a pillanattól kezdve, hgy megtudtam, hogy itt van velünk, ugyanolyan szeretettel várjuk és ugyanolyan torokgombócképző érezni a -gyöngédnek továbbra sem mondható- mozdulatait.

"Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint a szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a világ,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek."

(Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?)

A 23 hetes Minkával szép az élet. Gazdagodtam (ma is) sok szép leánykaruhácskával, igaz ma talán még azt is szem előtt tartottam, hogy 1. téli időszaknak megfelelő legyen; 2. születési kor környékének megfelelő legyen. Így van már 56-os bádija a királyleánykának, meg egy lehelettel nagyobb (és csajosabb) kapucnis hanorákja, amit, -ha Huncom paramétereiből indulok ki, aki havonta egy-másfél kilóval gazdagodott az első 3 hónapban-, legkésőbb tavasszal már boldogan hordhat. (62-68-as méretűek).

Azt mondják az okosok, a pocaklakók odabenti életritmusa hasonlatos lesz a kintihez, azaz, akik ficánkolók voltak odabent, kint is izgága kis örökmozgók lesznek. Háááát, Hunc sem volt egy lejtmenet, de arra még egész tisztán emlékszem, ő sosem ébresztett fel hajnalok-hajnalán (4-5-6 körül), pár kellemes alhasi rúgással, bordaközi befészkeléssel és belsőszerv matatással. Namármost, ha Minka ezt idekint is így folytatja, akkor ez tényleg az én lányom... és Hunor egy édibébi alvómaci lesz hozzá képest.

Hormonjaim lecsillapodtak kissé, ma már csak jót röhögtünk azon, hogy tegnap még oroszlánüvöltéssel kombinált lángnyelvekkel égettem parlaggá magam körött mindent.

Minkaleányka fél kiló körüli, hossza majd 30 centi. Ugyan még esze ágában sincs kibújni a vackából, ha mégis megtenné, ezen a héten már lenne esélye intenzív körülmények között az életbenmaradásra. Dedurva! egy csettintésnyi idő alatt eltelt ez a bő öt hónap... Lassan tényleg szülünk...

Ténymegállapításként: megjött a hidegfront. HuncApu kolléga feleségénél elképzelhetően otthonszületett babát hoz, nekem fejgörcsöt, kismamahormonokkal teletűzdelt hisztit és hajnal óta tartó Minkatáncot a pocakban. Nem tudom, mit szeretne hírül adni a morzézásával, de a pocakom bekeményedéssel válaszolt. Hunor nemérti, most ő a jógyerek, aki bújik-vígasztal, puszilgat, törölgeti a könnyeimet, amik már nem is dühömből-hisztimből fakadnak, hanem meglágyulok ekkora gondoskodás láttán és elszégyellem magam, hogy mért nem tudom összekaparni végre testem-lelkem. Mélységesen fáradtnak  és nyűgösnek érzem magam, ugyanakkor ki tudnék szaladni a világból, annyi mindent szeretnék mostazonnal megcsinálni, a saját magam elviselése is komoly gondot okoz önmagam számára. Természeti tanulmányt nem folytattam, de sanda pillantásaikból ítélve, így lehet ezzel a közvetlen környezetem is.

Huncos amúgy pelenkátlanul nyargalász lakásszerte, már nincsenek akadályok, pólót, kisnacit leszaggatva tépi le magáról a pelust, a lábaközött kapcsolódó bádik sem tartják vissza a kendőzetlen meztelenkedéstől.

Naponta többször rákéredzkedik a trónusra, nyögdös-vigyorog-leszáll, mindenestre jó alibi a véletlenül rajta maradt pelenkától való megszabaduláshoz. Ma,  majomkodása csúcsán elkérte a bent lévő újságok egyikét is.

Aztán meg beköszöntett a kedvenc terhességi tünetem, amiről azt gondoltam, Minka esetében nem fog elkísérni, sőt még előjönni sem, hiszen Hunorral ilyentájt már rég a nyelvem hegyén a savmegkötővel tértem esti nyugovóra. Tegnap a patikában vételeztem egy homeós bogyót, egyelőre nem kell bevetnem a nehéztüzérséget, úgy tűnik, segít.

Ma durcás kismalac vagyok... és pogácsát fogok sütni ismét, szívvel-lélekkel, mer az úgy finom. És mer elfogyott. Uff!