Már este éreztem azt a féktelen bizsergést, amely a hatalmába kerített és tudtam, nincs megállás. Az egész egy ártatlan blogbejegyzés olvasásával kezdődött. Éjjel már róluk álmodtam, reggel tudtam, lehet itt bármilyen forróság, nekem ma ezt meg kell kóstolnom. Száz szónak is egy a vége ma pogácsát sütöttem, igen a 40 fokban, egy szál bugyi melltartó kombóban, a legifjabbik kukta segédemmel nagy egyetértésben. (ifjú hősünk alapjáraton megértette ugyan a pogácsa szaggatás és sütés koncepcióját, bár voltak pillanatok amikor éreztem, féktelen bukás lesz a vége, pölö mikor teljes testével ráfeküdt a kilisztezett deszkára hóangyalkát imitálva, vagy amikor nyalogatta a nyers tésztát, vagy amikor ő még kicsit módosított a kinyújtott tészta állagán a sodrófával... nomeg ugyanezzel a sodrófával akart a macsekokon is végigsimítani...).

A végeredmény önmagáért beszél: minden áldozatot megért ez a pogi, most szuszogva igyekszem a levegőnek is helyet biztosítani a gyomromban. Ez van, Hunor gyermekkel megzabbantottam egy szekérderék gej csokis sütit, Minka leányka kétnaponta raklapnyi sós, házilag sütött pogácsát igényel. Már nem félek, hogy nem lesznek rajtam plussz kilók.

Újabb mérföldővel gazdagodtunk, ugyanis a nagymelegre való tekintettel Hunor nudista irányba halad, azaz itthon nem tűr meg magán semmiféle ruhaneműt, beleértve a pelenkáját is. A baj ott kezdődik, hogy még nem tudatos (vagy mi a szösznek nevezzem?) a végtermékek eliminációja, azaz amerre jár arra pottyant-csurgat ezt azt. Persze, utána szól, hogy öööööööööö (a Hunor nyelvet nem beszélők részére: né má, itt egy tócsa gyere lécci töröld fel), ilyenkor én elmondom neki, hogy kisfiam, lécci, akkor szólj, amikor érzed, hogy kell pislantani vagy mackózni, hiszen ma vettünk neked egy Teáltalad választott WC szűkítőt, tehát, csak szólj bátran és én már röpítelek is a megfelelő munkaszobába. És ilyenkor még hevesebben bólogat és a nyomaték kedvéért még mosolyog is, én meg bedőlök neki, ahogy szoktam. (esetenként azonnal rá is kéredzkedik komoly arccal a trónra, ott nyögdös párat, mint aki tényleg, majd lemászik és mutatja, hogy végeztünk, húzzam le... persze, nulla produktum... ) Aztán pár perc és újabb öööö-zés és újabb csöpögtetés. Ma viszont kitoltam vele, kapott 3 darab alsónacit is a kicsihős, melyek ugyan kicsit még nagyocskák rá, de éppen olyanok, mint Tátyé, és melyeket nagyon nagy büszkeséggel visel-mutogat. Viszont az szemmel láthatóan idegesíti, ha ez nedves lesz. Félsiker. Bár, hogy merre tovább és hogyan is, az még nem állt össze bennem teljesen. Sőt. Mondhatni egyáltalán nem.

Már nem tudok csak egy síkban gondolkodni, azzal, ha azt mondom, mindjárt kétéves, rögtön az is eszembe jut, hogy a születésnapja környékén érkezik a Kishúga.

Fut, szalad, extragyorsra kapcsol a lábbal hajtható mociján a közös sétáink alatt, így (szívemre téve a kezem!), kezdem egyre kevésbé kedvelni a délutáni sétáinkat kettecskén. Nagyon gyors és félelmetesen veszélyérzet-nélküli. Bár a legfontosabbal sikerült átitatnom: a közlekedő autók előtt (értsd járda széle) mély tisztelettel és csodálattal lestoppol és brübrüzve nézi a közlekedő kocsikat.
Nembeszél. Az alap kommunikációs szavai megmaradtak: Tátyi-Tátyi, Táty (ez egyértelműen Apa), nem, sőt inkább nem-nem-nem, és a kihagyhatatlanul engem odaparancsoló ányá. Brü, motor, de jelenthet autót is, környezetfüggő. Használja továbbra is a váu-váu és a vávává szavakat, az előbbi magát a kutyát, az utóbbi annak heves ugatását jelöli. Érdekes, hogy néha kicsusszan egy-egy tutya is a szájából, de ilyenkor pironkodva elbohóckodja. Megtanultunk csöndben örülni. Tulajdonképpen nem is izgatna a dolog, inkább csak jólesne már hallani a beszéd-kezdeményeit, hiszen mindenfelé csacsogó totyogókkal találkozom, az enyim meg jusztse! Aggodalomra nincs különösebb okunk, hiszen a szavainkat-mondatainkat tökéletesen érti. Pl. az egyik napon a kocsiban ülve HuncApuval az élet nagy dolgait vitattuk meg, és valakinek a bántalmazásáról beszélgettünk. És ekkor a hátsóülésről már érkezett is, az odaillő áú szócska egy fájdalmas fintor kíséretében. Csak összenézni tudtunk... szavak nélkül.

A heves mozgásának köszönhetően továbbra is súrolja a bűvös 11-est kilóban, viszont hosszra nyúlt, fölsőkből 86-os, 92-esek egyike másika is beficcen már a szekrényébe, és a nacik is nőttek egy számnyit, 80-asok már.

Hétvégénk eseménydús volt: én dacolva a nap UV viszontagságainak megmutattam, hogy a hófehér bőr nem mindig taszítja a napot, most rákvörösen aloés cuccal kenegetem magam, és csak az nyugtat -a bőrrák mellett- lesz pár boldog napbarnított napom. Közben jártunk Cseszneki várnapokon (pici csalódás volt a szervezés, de a hely és a tematika kárpótolt pöppet), belemerítkeztünk a magyar tenger habjaiba, ráérősen elnyammogtunk egy-két igazi balatoni sajtos-tejfölös lángost (sok fokhagymával!, ez most nagyon kedvező Minkalánynak), megéjszakáztunk egy kedves barátnál. Íme képekben:

Nadehogy napok óta ezt dúdorászom magamban, miközben könnyes szemekkel követem a Nagyfiam mozdulatait és simítok végig a pocakomban lakó Kislányomon?!

(kicsit retró ez a videó, de mostanság már úgyis minden a nosztalgia jegyében zajlik nálam)

Még mindig alig fogom fel, hogy lesz egy lányom! Egy igazi húsvér szőke cserfes kiscuckám! És addigra egy gyönyörű és napról-napra egyre kooproduktívabb és okosabb nagyfiam! Hát kell ennél nagyobb boldogság?!

Apropó nagy és okos báty... azokra biztos, hogy az a jellemző, hogy addig ugrálnak az üres pelenkás-dobozban, amíg ki nem borulnak belőle?

A napok továbbra is homokszemekként pörögnek, az irányítás már rég nem az én kezemben van. Úgy látszik, meg kell tanulnom elfogadni ezt az új érzést, ezt az új létezési formát is. Bár kívülről kissé kaotikus és kuszának tűnhet most minden. Néha belülről is ezt érzem. De legalább már nem izgatom magam miatta.

Hunor -mily meglepő módon?!- ismét változik. Először is a reggeli ébredéseit minősítette át, így most már jobb esetben is 6-kor ébred (miva???), ha teheti szívesen kihagyja a nappali alvását, de legalábbis lecsökkenti 1 órácskára, azt is akkorra időzítve, amikor már egy paraszthajszállal súrolja az elviselhetetlenül nyűgös kategóriát. Ha egész nap nem alszik, 6-7-kor komatózusan reggelig elájul. Ha alszik valamicskét, akkor este kidől, átalában 8 magasságában. Olyankor én is kidőlök. Éjjel alszik. Éjjel igyekszem én is aludni, de hol nem találom a megfelelő pozíciót, hol melegem van, hol szomjas vagyok, hol mosdójárat van, hol Minka jelentkezik le. Eszméletlen szamba-vonulatokat produkál és főként éjjel! Azzal az etióp éhező típusú alkatommal, abszolút meglepő, hogy máris  látványosan ki-kidugdossa valamijét valahova. Általában az alváz környékén szeret dorbézolni. Ebből következtetve, vagy egyfolytában forog, vagy ülhet és ezért a rúgdosását érzem, vagy fejjel lefelé lóghat, és akkor a motoszkálást érezhetem. Sosem voltam jó ebben. Azaz de: Hunor a 34. hétig ült bennem, feszítve ezáltal a jobb oldali bordáimat. Na, azt pontosan tudtam, hogy az a pukli ott a feje.

Lett volna egy csajos balatonos Huncmentes hétvége, de le kellett mondanom, ösmét a kiszámíthatatlan munkarend miatt. Huncossal meg nem volt kedvem bevállalni. Az azért nem mindig pihentető.

Aztán meg az is eszembe jutott, hogy szívesen lennék akár csak egy napra is helyettesítő Schumacher. Még úgy is, hogy jogsim sincs. No, mindegy, marad nekem a reggeli Szomszédok alatti vasalás meg a felismerés, hogy a Vágási Feri műsort vezet a Duna tévében.

Talán az elfogyasztott egy liter fekete tea következményeként, éjjel nagyonsokáig nem jött álom a szememre. Egy ideig forgolódtam, majd olvasni próbáltam, de amikor már az ötödik alkalommal kellett visszalapoznom, hogy beazonosítsam a felbukkanó új szereplőt, feladtam. Visszakucorodtam a gép elé, próbáltam kikapcsolódásként híreket, érdekességeket, nembabás blogokat olvasni. De csak még jobban összezavarodtam, egyre homályosabbnak és kuszábbnak éreztem mindent. Még a legegyszerűbb dolgok is svédcsavaros fordulattal pörögtek bennem, különös tekintettel a benne szereplők személyiségével és érzéseivel túlzottan kidomborodva.

Amikor az ébrenlét és a álombazuhanó szakadék szélén táncolok, mindig megvilágosodom. Tudom, mit kell tennem bizonyos szituációkban, félálombéli énem gyakorlott csípőmozdulatokkal talál választ számomra  megoldhatatlan kérdésekre, rak a helyére emberi kapcsolatokat, bogoz ki bonyolult és érzelgős szálakat és egész logikusnak tűnő magyarázatokkal is szolgál. Elgereblyzézi az utam, nekem csak rá kell lépnem és mosolyogva követnem őt a fény felé, majd már zuhanok is a garantáltan álomtalan és mély szakadékba, egészen reggelig.

Kár, hogy ezeket az evidens és terhetleemelő megfejtéseket mindig ottfelejtem az álmaimban.

A gyerekkel töltött itthonlét általában kezelhető-szerethető, főként, ha méhünk gyümölcsével (nomeg annak apjával) már egy ideje összeszokott párost is alkotunk, ismerjük egymás szokásait, rigolyáit. Betéve tudom, kb. mikor  passzolható le a gyerek a zapjának, mikor tudom beszorítani a napimelót, mikor végzem el a házimunkát (értsd vacsorafőzés) és mikor van a délutáni pihenő. 

Talán erről még nem írtam, de a jólbejáratott napirendünk pár hete szisztematikusan borul. Ugyanis HuncAput egyre többször szólítja el a kötelesség, hol idegenbe jár műteni-rendelni, hol a saját házuk táján adódik valami időigényes különlegesség, ami nem passzírozható be a megszokott rendelési idejükbe, ezért van az úgy, hogy akkor indul dolgozni, mikor mi még föl sem ébredünk, és akkor érkezik, amikor Kicsi Trónörökösének már semmisejó, pici vörös nyusziszemeit már csak egy apapillantásnyi időre képes nyitvatartani. Vagy képtelen ébren megvárni. A héten ez zsinórban a harmadik ilyen napunk, (igen, beleértve a vasárnapot is), napközben ugyan beszéltek kétszer telefonon, amikor is HuncApu megígértette Egyetlenével, hogy igenis jógyerek lesz, (erre hevesen bólogatott!), és, hogy hagyja az anyját dolgozni, akinek -mit ad Isten?!- két napja szinte egésznapos melói vannak. Ebbe kellett beiktatnom egy bevásárlást, egy rövidke sétás-játszóterezést és a máskor oly megszokott Hunoros közös összebújásainkat. Ezenkívűl beköszöntött a kívánósság embertpróbáló időszaka, tegnap esti felszusszanásként eltüntettem egy liter habbá olvadt epres-sztracsatella fagyit (nem elírás, ilyen állagúnak szeretem), ma meg sajtos rudakat sütögettem a 40 fokban, a krumplileves mellé. Fene a fura hóbortjaimat továbbra is.

Persze, tudom, áldott állapotunk van minékünk, bőséggel hozzászoktatva a jóhoz, hiszen Apjuk nagyot sok időt tölt Hunorral is meg velem is, sok terhet levéve ezáltal a vállamról. És igazán ezekben a napokban érzem, amikor fut a lakás, hullafáradtan zuhanok be az ágyba esténként... Persze, mindent meg lehet szokni, mindent el lehet viselni, ki lehet bírni, ám én mégis emelem most virtuálisan azon nők-anyák előtt a kalapomat, akik ezt mindig is így csinálták, akik esetleg egyedül nevelik gyermeküket, vagy akik esetében természetes és mindennapos dolog, ha a Papa elutazik olykor-olykor hosszabb vagy rövidebb ideig...

Amióta akkkkora egyetértésben és cimbiségben vannak ők ketten, egyre többször engednek el kis időre egyedül a skacok. Persze, nem kell semmi komoly elfoglaltságra gondolni, esetenként egy-egy párdolgos bevásárlás vagy egy csekkfeladásos posta-program erejéig tűnhetek el a képből.

A mai nap alkalmával vált szembetűnővé, hogy RutinRóka Hunorvirágszál megérezte (mit megérezte? régesrég ismeri és begyakorlottan alkalmazza) a jóidösszülei közti nüansznyi engedékenység-különbséget. Történt ugyanis, hogy vagynak dolgok földön és égen, melyeket Huncos számára már idejekorán tabuként könyveltem el. Beszélhetünk túlzott féltésről (igen, ide tartozik a sminkkészletem is...), de szimpla korhatáros dolgokról is. (pölö HuncApu gyerekkori matchbox gyűjteménye). Szóval, az úgy volt, hogy azalatt a fél óra alatt, amíg ma leszaladtam a közértbe Huncmacc kikönyörögte a zapjától a hajkefémet meg egy ajándékbavásárolt gyerekjátékot. (HuncApu szerint olyan rutinnal mutogatta a fiókot, majd vette ki belőle a hajkefét, mint aki mindennap ezzel játszik,  ezért is dőlt be neki...) HuncApu gyönge szívvel kiutalt a fiának két, általa kevésbé féltett matchboxot,  az előre becsomagolt játékért cserébe, szigorúan kísérleti célokkal, hogyan is reagál a gyerkőc a finomabb mechanikára? Aztán délután meg rámpróbált a kiskrampusz, nekem mutogatva a kisautós dobozt, hátha az én szívem is meglangyul és adományozok még pár autómobilt neki. Sajna, bukta a kört, mondtam, meccsezze le az apjával, én ugyan nem merek abba a szekrénytetejénőrzöttbe belenyúlni és kedvemre szelektálni belőle.

Ugyanezek előfordulnak fogmosáskor, fürdetéskor (általában kivételkor, amikor ő még nem is akar kijönni), pelenkázáskor, nemkedvenc étel elfogyasztásakor, öltözéskor, séta előtt vagy feljövetelkor, minden olyan esemény kapcsán, mely Rókakomának nem esik ínyére. Általában én vagyok a rossz-zsaru, talán állandó itthonüléses-összezáródós szerepkörömből adódóan, HuncApu pedig a józsaru.

Néha jó lenne kicsit többször józsarunak lenni, de ehhez úgy érzem, arra lenne szükség, hogy többet legyenek kettecskén. Namajdeccer jó leszek én is, ígérem.

Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

Jól vagyunk, melegünk van, éjszakánként szenvedősen alszunk, azaz inkább én, Hunc tapadósan-izzadósan hol rajtam, hol az apján, és hol van még a óriáspocak? forgolódni mégse jó már. Olyan extrém terhességi tünetek is jelentkeztek, amin én anno Huncossal horkantva röhögtem fel, most meg én horkantgatok éjszaka, bedugult orral és alighassal próbálok egy izzadtan rámtapadó majdnem húszhónapossal alvás szempontjából tűrhető poziciót felvenni. Kevés sikerrel.

MinkaLeányka finom, ám mégis mélyenérintő mozdulatai most már mindennaposak, sőt mindenórásak. Már nem csak akkor érezhető, ha lefekszem és ellazulok, a napi jövés-menéskor is jelzi ébrenlétét. Azért remélem, idekint ennél aluszékonyabb lesz.
A liftnélküli harmadik emeleten lakást Minka sem szereti, általában a másodiknál keménykedéssel jelzi, hogy éppen itt elég is lenne laknunk.  Úgy egyébként az egésznapos pakolászós-vasalgatós-emelgetős-bevásárlós-főzős napokon szokott csak pihenést jelezni a MinkaLak. Laza a csaj. Emlékszem, Hunorral a 8-9. hónapban már úgy jöttem fel a harmadikra, hogy félemeletenként hálát rebegtem és további lépésekre ösztökéltem magam emígyen: már megvan az egyhatoda, már a kéthatoda, azaz az egyharmada, háromhatod, azaz a fele, juhééé!, négyhatod, vagyis kétharmad, mingyá kész, öthatod, (itt már egy oxigénsátort is szívesen elfogadtam volna), és végül hathatod, azaz az egész, vagyis hazaértem, szóljatok harsonák és kürtök, megcsináltam!!!

No és a lényeg: ruhácskák illatosan, frissen vasaltan várják a gazdájukat. Magamat ismerve, még jópárszor szülés előtt átmosom és átvasalom őket. Újabban egész furcsa hobbijaim lettek.

Amikor még csak kósza gondolat volt annak a lehetősége, hogy lányunk lesz, megfogadtam, semmiben sem fogom másképp stafírungozni, mint a FiúTesót. Továbbmegyek: Huncos picibabakori rucijait enyhe tudatossággal igyekeztem uniszex-ként válogatni, azaz nem volt minden klasszikusan babakék színű. Sőt, bátorkodtam kacérkodni a színekkel (van narancssárga szövetnacija is, de a ruhatárában akad tulipiros hanorák is), hiszen mázlinkra, Hunor első pillanattól egy kiskrapek sajátosságának a dominanciájával érkezett közénk. (igaz, előfordult már, hogy lekislányozták a játszótéren, és mindezt  tették úgy, hogy még a nevét is hallották... ).

Az első elgyöngülésem akkor volt, amikor hazatérve a mindenteldöntő ultrahangról, emésztgetni kezdtem a nemek ilyenirányú változását, bárgyú mosollyal mormolgatva a bűvös szavakat lesz egy lányom, és a semmiből bevillant egy szívbemarkoló gondolat: de hiszen Hunornak kutyás-macskás rácsvédője van, ami poénos és aranyos ugyan, de nem kifejezetten egy kislányos darab, majd a következő agybénító gondolat már az volt, hiszen nincs is baldachinunk... egy királyleányka baldachin nélkül?! Erről egyelőre már leállítottam magam, bizonytalan időre, gyakorlati szempontokat figyelembe véve. (szinte láttam magam iccaka, két szoptatás között a baldachinba gabalyodva szentségelve-fogcsikorgatva... persze, mindezt csöndben, hogy a dedet még véletlenül se ébresszem fel...)

Viszont, ma beszabadultam egy babaturiba és menthetetlenül elvesztem a sok rózsaszín habosbabos nőcicucc között... így van már kb másfél-kétéves korára való (a méreteket illetőleg Huncost vettem alapul), tipegős-topogós kisruha szép számban, melyből egyet kedves barátnőm rá is adott a kéznéllévő modellünkre. Naszóval, 2011 nyarán lesz egy remélhetőleg kevésbé riadt ilyenünk, lányban (apró ellentmondás: a ruhácska alatt a minimacsós pólója leledzik):

"Abban a pillanatban, amikor egy embert megszeretünk, belebújunk, és látni kezdjük. Ha csak rövid időre megszeretsz, meglátod, ki lakik bennem, és olvasni tudsz a múltamban és a jövőmben."   (Müller Péter: Örömkönyv)

Ösmét egy díjjal gazdagodtunk, és ráadásként egy olyan díjjal, amire igazán büszke vagyok, hiszen számomra a pozitívitás, a mosoly, az örömszerzés nagyon fontos dolog. Az effajta visszajelzések pedig lelketsimogatóan azt bizonyítják, hogy jó az út amin járunk, hogy képesek vagyunk önmagunkból adni a nagyvilágnak és akadnak az olvasóink között olyanok, akiknek képesek vagyunk mosolyt csalni az arcukra.

Ezt a díjat Ilgyától és Lilitől kaptuk, vagynak szigorú szabályok ismét, de most valahogy úgy érzem, nem szándékozom senkinek továbbadni ezt a díjat. Azaz, de: Mindenkinek. Hiszen a kedvencblogjaim azért a kedvenceim, mert szeretek oda járni, mert kedvelem a naplók íróit és nekem is kellemes perceket okoznak a mindennapokban.

... és igen, még ha néha olyannak is tűnik, hogy személytelenek ezek a díjak és előbb-utóbb mindenkit körbejárnak, azért valójában bájosan hájkenegetőek...

HuncApu megboldogult ifjú korában és még sokáig az udvarlásos éveink alatt is, rendszeresen biciklivel közlekedett a munkahelyére. Sok kedves emlék is tapad ezekhez az évekhez, azidőtájt még mindketten ezerfelé futottunk napközben, rengeteget dolgoztunk és sokszor valamelyikünk még aludt, amikor a másikunk dolgozni indult (vagy már aludt, amikor éjjel hazatért), így sokszor kommunikáltunk rajzokkal, kedves szavakkal, apró tacepaokat elhelyezve arra, amerre a kedves biztos jár. Sokukat máig őrizzük, kedvenceim a hazafelé tekerő biciklisszerkós-bukósisakos HuncApu, általában valami frappáns és az akkori helyzetünkhöz illő mondatbuborékkal a szájában...
Úgy látszik, az alma jelen esetben sem esett messze a fájától, Hunor ugyanis előszeretettel cuccol délutánonként az apjával a tévéképernyő elé és nézi a többszáz kilómétert letekerő biciklistákat. Persze, van olyan szakasz is, amikor még a Tour de France is unalmas:

Napi programmá vált, a reggeli és a jólmegérdemelt túrórudi elfogyasztása után a kedvenc dalok meghallgatása az egyik videó megosztó portálon:

Újabban mindenben segít, rendrakás gyanánt előszeretettel bohóckodik inkább:

Önállósodik szinte napról napra, kedvence a gumicsizma, bárhová is rejtem, még azon napszakban megtalálja és magára ölti (persze, előfordul, hogy fordítva sikeredik). Így történt ez pár napja is, amikor a melegre való tekintettel, pelus-póló kombóban igyekeztem megkímélni őt a kánikulától, ám divatdiktátor Bélánk, a lakótelepi trendnek  (?) megfelelővé alakította (és tette mindezt abszolút szabályosan!) ruhatárát egy rövidnaci és egy gumicsizma kiegészítővel. Az elégedettmosolyú egyedülöltöző:

Hosszas eltűnésünk oka egy kurtafarkú balatoni hétvége volt, vasárnap már ösmét dolgoztunk mindketten. Az első két napot a 13 hónapos ikrek társaságában töltöttük Földváron, tüneményesek voltak a skacok hármasban a betmenes medencében. Naja, korán kell az ifjúságot Batmanra szoktatni, de ez van, sajna semmilyen neutrális tematikájú medence nem volt a strand közelében kereskedelmi forgalomban.

Az előző bejegyzés kommetjében igyekeztem írni a legkisebb albérlőm névválasztásával kapcsolatban, de a blog.hu ördöge többszöri nekifutásra sem engedélyezte, így hallgatok a sorsra, és megírom bejegyzésként.

A Minka egy régi magyar eredetű név, jelentése ismeretlen, ünnepnapja március 31.-én van. Létező, használatban lévő név, Magyarországon gond nélkül anyakönyvezhető. Egyes források szerint mégiscsak inkább német eredetre vezethető vissza, a Hermina és a Vilhelmina beceneveiből vált önálló névvé. Más források szerint, ez inkább a Minna névre érvényes. Hírös szülött Czóbel Minka, aki költőként, íróként, műfordítóként vált ismertté. Minkákat keresve egy nagyon kedves mesére is bukkantam a világhálón.
Valóban, még Hunorra várva Csenge Napsugárt szerettünk volna lányunknak, aztán hirtelen felszaporodtak köröttünk a Csengék, favoritot váltottunk, Kincső vette át a dobogó felső fokát, amikor betoltak császárhoz a műtőbe, akkor is a Kincsőt mondtam már potenciális lánynévként a Hunor mellett. Aztán ráeszméltünk, a társaságunkban is akad egy-egy Kincső. A mostani várandósságom alatt egészen más nevekben gondolkodtunk már, szóba jött a Minka mellett a Bíborka, Boróka, Delinke, Fruzsina, Janka, Zinka és Csönge is. Nagyon sokáig a Csönge irányába dőlt a serpenyő nyelve (a Csenge egyik kevésbé ismert névváltozata), aztán HuncApu döbbentett rá arra, hogy egy életre kitolunk a gyerekkel, hiszen a vezetékneve bármilyen kézenfoghatóan egyszerű, mégis állandóan szólni kell a név végén folyton lemaradó "i" betűcske miatt, szegény lányunk a keresztneve miatti "e" betű helyetti "ö" betűért is folyton háborúzhatna. További ízlelgetésnek kitéve a Minka nyert. Vizualitásomnak hála, lelki szemeim előtt felbukkant egy huncut cserfes szösszenet Minka, de ugyanígy jópár évtized múlva egy kandalló előtt kockás plédbe burkolózó hintaszékes Minkanéni képe is felvázolódott. Telitalálat.
Az asszociációmnak hála meg... kicsit Magdikás marad örökre... noigen, a gyökerek...

Lassacskán tényleg odáig jutunk, hogy még pár egymást követő ultrahang vizsgálat és bentragadunk szülni. Ismét idősebbek lettünk, a mai mérések alapján már a 20. hetet tapossuk. Ééééééééés: valóban királyleányka lakozik a pocakomban! A doktorbácsi  igazán alapos vizsgálatnak vetette alá a kiscsöppöt, lassacskán haladtunk fejtetőtől combocskákig, királyleányka olyan spirális forgásokat produkált, akár egy akrobata, így amikor azt érzem, hogy belül kaparász, akkor ő valóban belül kaparász, valamint amikor azt érzem, hogy az alsó régióban kitüremkedik, akkor valóban kitüremkedi valamilyét.

Amikor a combocskák méretein is túlvoltunk, doktorbácsi óvatosan megkérdezte, hogy ugye ezt a babát lánynak készítettük? Azt válaszoltam, hogy a lelkem mélyén igen. Akkor jó munkát végzett a lelke mélye!

Mivel most ultrahang fotót nem kaptunk, így csak a mért paramétereivel büszkélkedhetem:
BPD (koponya haránt átmérője): 47 mm
HC (fejkörfogat): 169 mm
AC (haskörfogat): 153 mm
FL (combcsont): 30 mm

Ép koponya konfiguráció, agykamrák norm. tágasságúak. Arckoponya: eltérés nélkül.
Gerincoszlop követhető, csigolyaívek zártak, megtartottak.
Szív: 4 üregű, billentyűk ábrázolódnak.
Gyomor és hólyagtelítődés látható. A vesék üregrendszere norm. tágasságú.
Végtagok csöves csontjai jól ábrázolódnak, épek.
Placenta: a mellső falon tapad.
Köldökzsinórban: 3 ér.
Magzatvíz mennyisége: átlagos.
A MSZNUT érvényben lévő protokollja szerint végzett vizsgálat során magzati rendellenesség nem észlelhető.
(magzati méretek hetekre lebontva: itt)

Most már elárulhatom, hogy ugyan ezidáig csak utalásokat tettem rá, de olyannyira biztosan éreztem a királyleánykánkat, hogy amint erre a könyvre bukkantam, azonnali késztetést éreztem megrendelni és az akkori akció keretén belül dedikálta az írónő is és az illusztrátor is. És hogy mennyire jól álltunk nevekkel és magabiztossággal? Mi sem bizonyítja jobban:

Hétvégén strandolni voltunk az Igali gyógy- és termálvízes strandon. A brüggölőben áztatgatva magunkat, elsuhant fölöttünk egy repülő, melyre Hunc berregéssel és mutogatással reagált. HuncApu mondta, hogy repülő, aztán Hunc rámutatott egy nagyobbacska, békésen lebegő felhőre. HuncApu kötelezően már mondta is, hogy felhő. Ekkor viszont visszadobta a labdát, és kérte a fiát, mutassa meg, hol van a napocska? Hunor először a saját mellkasára bökött középtájt, majd az enyémre és végül HuncApuéra... véletlenül éppen mindhármunk szívcsakrájára mutatva... (és akkor abba már bele sem mennék, hogy véletlenül éppen Magyarországon, Dobogókőn  - hisz a nevében is benne van Dobogó Kő!- található a "Föld szíve", a csakrák "közepe" és minden magyar embernek feladata lenne óvni a Föld szívcsakráját, akár a legelemibb szinten is, a saját szívcsakrája védelmével... nomeg azt is illik tudni erről a  "kapuról", hogy ide kapcsolódik a szeretet érzése, "ő" a fizikai és a szellemi csakrák "átmenete" ...) Ő látja a mi napunkat, a mi szeretetünket...

Sokszor leírtam már, hogy mennyire fontos odafigyelnünk gyermekeink testi, fizikai fejlődése mellett, a szellemi fejlődésére is, hiszen ők még azzal a képességgel születnek a világra, hogy látnak... sokszor azt hisszük, láthatatlan barátaik csak fikciók, élénk képzelőerejük művei, hiszen mi már régesrég elfelejtettük ezt a természetes készséget. Ők még tisztaszívűek, és kb 7 éves korukig meg is maradnak ezek a képességeik.

Amikor még csak egy halovány zebracsíkos teszt bizonyította, hogy érkezik a kistesó, egyik este lefekvéskor beszélgettünk Hunorral. Előtte sosem említettünk neki olyasmit, hogy kistestvér, vagy hogy hol lakik a baba. HuncApu mégis megkérte arra, hogy mutassa meg, hol van a kistesója. Hunor bárminemű megakadás nélkül odakúszott hozzám, felhúzta a pólómat és rábökött a köldökömre...

Ne becsüljük alá a piciket, hatalmas tudással érkeznek hozzánk. Ők a jövőnk a jelenben. És nekünk is van beleszólásunk abba, mégha csak kicsi is, hogy hogyan alakul.

Amikor várandós voltam Hunorral, a sok itthontöltött és internet előtt átbogarászott délelőttök egyikén találtam meg azt az úgynevezett kontinuum elméletet (bővebben róla: itt), amely a végső löketet is megadta bennem ahhoz, hogy úgy döntsek, gyermekemet az igény szerinti létre neveljem. Jóelőre be is szereztem egy közepes kategóriás hordozókendőt, amivel a gyermekágyas időszakban sokszor meggyűlt a bajom, ma már tudom, nem egy hasfájástól üvöltő csecsemővel kellett volna abszolút dilettánsként elkezdenem a kendővel való ismerkedésemet.

Talán a kezdeti kudarcok miatt, talán mert nem a türelmemről vagyok híres, a hordozókendő intézménye nálunk kudarcra ítéltetett. Helyette maradt a kézben-karban hordozás, majd a 8-9 hónaposkori fognövesztéses hacacárékor egy újabb heroikus kísérletet tettem, a csípőn hordozást próbáltam meg, abszolút sikerrel. Kísérletezéseim egyikén rápróbáltunk egy -a hordozókendő használati utasításában szereplő- háti kötésre is, amit Nagyerejű Jankóm egészen egyszerűen imádott, bár viszonylag hamar kinőtt. (kicsúszott belőle a kölök, a kissé bonyolultabb, korának megfelelő kötési mód kitapasztalásához ismét nem volt türelmem... )
Talán ezidőtájt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a türelmetlen anyukák (amilyen én is vagyok), ideális hordozókendője a Mei Tai. Rögvest be is szereztem egyet, amit még HuncApunak se volt vérciki magára kötnie, első debütálása Noszvajon történt, azóta is szeressük, használjuk, hétvégi kirándulásainkkor nélkülözhetetlen társ. Arról nem beszélve, hogy ha Kistesó megérkezik, lassacskán megfeledkezhetem a babakocsis sétákról, hiszen egy örökmozgó kétéves mellett igencsak nehézkesen lehetne babakocsit (is) tologatni.

Az ok, amiért éppen most írok erről, az az, hogy kedves barátnőm hordozókendők, mei tai-ok varrására adta a fejét rendelésre, és tette mindezt óriási tehetséggel, kreativitással és rugalmassággal. Eddig elkészült munkáit, eladásra szánt darabjait, valamint a raktáron lévő anyag-készleteit az alábbi linken találjátok. Vegyétek-vigyétek a sok színes és vidám, ám fölöttébb hasznos darabot (itten vagyon pl. a Huncmackónak szánt műve is):

Most kicsit egyidősek lettek a legkisebbek, azaz Hunor 19 hóanpos, KisHugiÖcsi pedig betöltött 19 hetes. Mint már említettem, a pocakom igencsak növekedésnek indult, tegnap már elő kellett vennem a kismama cuccaimat, amiket ezidáig a  szekrény hátsó polcain tároltam. Kicsit még semmisejó, ugyanis a mostanáig viseltekből már néha kikandikál alulról a pocakom, itt nyom, ott feszül, a kismamacuccok meg még egy lehelletnyit nagyocskák rám.

Sokat törtem a fejem azon, mi lehet annak az oka, hogy Hunor nagyon sokszor úgy alszik el, hogy még valamit elmajszikázik (pl. autóban, babakocsiban), hogy még egy uccsó korty vizet leereszt a torkán, és aztán a flakonját magához ölelve bóbiskol el (ez inkább esténként a jellemző). Tulajdonképpen engem nem zavar(na) ez a dolog, de mivel már 12 kinőtt fog büszke tulajdonosa, annyira nem örülnék neki, ha  pár hónap múlva, állandó bérletünk lenne a fogorvosnál.
Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ez oda vezethető vissza, hogy Huncos még nem is olyan régen így aludt el, szopi közben, és talán ezért van ilyen irányú igénye. Erőszakkal elvenni nem szeretném tőle a nyammognivalóit, ha ez számára biztonságot nyújt, nyammogjon, de a fogait védő, hajáttépően aggódalmaskodó mámi előjön belőlem olykor-olykor. Mert ugye, minden szülő azt szeretné, ha a gyereke egészséges lelkületű felnőtté válna. És azt is tudom, hogy kezemben a felelősség, hogy mit adok enni neki, hiszen most még én dönthetem el, és ebben  a korban már működik az "imprinting", azaz azokat a (étkezési) szokásokat fogja felnőttkori létébe is preferálni, amiket itthon lát, amiben felnő. Talán ezért sem erőltettem soha Hunor kötelező étkezéseit, nem is olyan régen, még pár kanál főzelékes ebéddel vegetált a kisfiam, aztán valahogy megjött az étvágya magától. Most már étkezésenként is mennyiségeket pusztít el, legfőképpen olyankor, ha mindhárman együtt ülünk le enni. Ha együtt a család.
A szomszéd védőnő csak annyit mondott, mikor sétából hazajövet Hunc egy fél sajtospogit nyammogott, hogy a gyerek el van kényeztetve és kész. Ugyan még mindig nem dereng számomra az egyértelmű összefüggés, de keresem a megoldó kulcsot továbbra is. (Talán mer pogácsát adok enni neki, ezzel kényeztetem el? vagy csak egyszerűen azzal, hogy enni adok neki? hm?).
Mindazonáltal, ha már ennyire szüksége van a szájon keresztül bevitt nyugtatásokra, igyekszem ezeket többnyire egészséges táplálékkal megoldani, ha egy mód van rá gyümölcsökkel (bárcsak jobban szeretné őket), vagy házilag sütögetek, persze ha másképp nem megy, bolti pogit kap vagy babapiskótát. (tegnap sajtos mufflont sütöttem a kiskrampusznak, be is puszilt vacsorára vagy 5 darabot, zapjukkal csak lestünk, mikor durran ki a kölök?! Ha már muffin: megmondaná Valaki, hogy mostazegyszer -bár isteni lett az íze!- mér ragadt bele a sütőpapírba?)

Az árulkodó sajtos mufflonnal:

Mindennapjaink viharos sebességgel telnek, gyakran már csak azt veszem észre, hogy ismét este van, már fürdik a kisklampec, majd altatás és általában már én is alszom. Nagy ritkán még belefér egy Helyszínelők vége is, de jellemzőbb, hogy középtájékig látom. (aztán másnap igyekszem rekonstruálni az emlékképecskékből a történetet, sebaj, legalább nem lesz zavaró, ha ösmétlésbe csapnak át)

Hunor (kopp-kopp-kopp) überkedves mostanság mindenkivel, kérés nélkül ad igazi cuppanós puszikat is, meg dobál másmilyeneket is a távolban lévőknek. Puszilkodós jókedvét, sajna én nem nagyon élvezhetem, óriási kincs egy-egy számomra adott, megfontoltan aprómosolyú, arcrapuszi. A múltkoriban fellépő aggresszióját mintha elfújták volna, újra inkább bambának nevezném, most ő az áldozat, csak tűr, szemrebbenéssel. Az aprótalpúak vígkedélyű, éjszakákat egészben átalvó nemzettségéhez tartozik immáron. Lassacskán meglépjük a látszólagosan számunkra fájdalmasabbat, külön szobába -azaz saját szobájába- költözik. (persze, ez még igényel néminemű szerveződést... igen, tudom ez is csak egy kifogás...)
A bolondidőre való tekintettel reggel korán (rámvaló tekintettel igencsak ritkán), vagy inkább késő délután ejtünk meg óriási sétákat-játszóterezéseket. Napközben lakástszétszedő üzemmódra kapcsol.

Ha már aprótalpúak. A legapróbbtalpú (aki már papírforma szerint 200 gramm körüli és 15 centi hossznyúságú), egyre virgoncabban jelzi ittlétét. Esténként mocorog és ficereg, tudja, ez csak az ő ideje, ilyenkor mindketten tudunk maximálisan rá figyelni, sőt olykor még a nagyokos bátyja is behallgatózik fülrátétellel a pocakba. Túúúdom azt is, hogy rendjén van ez így, hiszen kevesebbet (kevesebbet? egyáltalán nem tudok olyat) tudok elégedetten pocakot simogatva heverészni a nagyágyban, de most valahogy minden tünet hamarabb érkezik. Ha nem figyelek oda, és esténként nem fekve olvasok-tévézek (2 napja vacsoravendégeink voltak, hosszasan ültem asztalnál), arra eszmélek, hogy nehézkes a mozgás, eltűnt a bokám. Bedagadok.
Kedvem töretlenül vidám, leszámítva a hidegfrontosabb napokat, amikor semmi se jó. Nekem se, meg pocaklakónak se. Amúgy, szerintem a pocakban egy királyleányka lakik. Egyrészt egyre biztosabban ezt érzem (nomajd jövőszerdán kiderül...  vagy, ha tréfáskedvű, akkor akkor sem), másrészt rendesen megriadok a gondolattól, hogy mihez is fogok én, genetikailag fiúsanyukaként funkcionáló lény, kezdeni egy leányzóval???  Mer a fiúkkal könnyű. Vagy legalábbis az már megy. Másrészről meg, egyre inkább azt érzem, talán nem is szeretném előre tudni, hogy milyen nemű... (ez azért önmagam számára is fölöttébb furcsa érzés...)
Pocakom is ugrásszerűen nekiveselkedett a növekedésnek (leszfotó utólagosan). Étvágyam továbbra is inkább nincs, mint van, de igyekszem. Reggeli kalcium és magnézium nélkül már föl sem ébredek, szinte fontosabb lett, mint a reggelielsőkávé (najó annyira talán mégsem, de fej fej mellett haladnak), ugyanis lábujjgörcsölgetek is. A napi ajánlott vitaminokat mostmár menetrendszerű precizitással bekapkodom, és gyümölcsöket is magamhozveszek. A jólmegszokott fogínyvérzés is óriási méreteket ölt, már nem csak fogmosáskor, hanem a nap bármely percében bármikor. (hiába puhasörtéjű, nagyondrága fogkefe és speciálisan erre a problémára kialakított fogkrém). Ezt is túléljük, Huncnál is végigkísért. Szülés után azonnal megszűnt. Ez bíztató.

Egy régebbi tegnap megszerzett játszótéri klasszikus:

Gazdagodtam egy szépséges okostelefonnal (bár annyira mégsem okos, mer az kimaradt a menűjéből, hogyan védje meg magát a kiskorúak nyáladzó szeretetétől), amire úgy kell(ene) vigyáznom, mint egy hímes tojásra, mer ez nem landolhat sem wc-ben sem Hunc (vagy kistesó) szájában, azt nem élné túl. Igen, azt is tudom, hogy okosdolog volt ezt választani, de a virágnak megtiltani nem lehet... én igyekeztem kompromisszumot kötni, de amikor a kezembe adta az eladó egy haddfogjammegegykicsit-nyi időre, éreztem, menthetetlenül elvesztem... HuncApu véleménye tömören annyi, hogy most újabb két évig nem szeretne semmilyen telefonirányú nyaffintást sem hallani részemről... jó, nem fog. És, hogy Hunc mennyire képben van a teknikával kapcs? Újtelefon érintőképernyős (igen, tudom, okosanya), párszor látta a kölök a mozdulataimat, este már érintőzött mindennel (távirányító, HuncApu telefon, enyémrégitelefon).

Egyre kevésbé bírunk megmaradni a négy fal között, amint lehetőségünk nyílik rá, mégha csak 24 órára is, de elmenekülünk panelbörtönünkből egy kis szabadlevegőre.

A mostani hétvégi kiruccanás, immáron rendhagyónak mondható, ismét eljött a Paksi Gaszto-Blues fesztivál ideje, ahol teljes stábbal képviseltük kiccsaládunkat. Huncossal ugyan a kertkapun kívülre nem nagyon jutottunk, de azalatt a két nap alatt Mancifalvy nagyokat evett, levetkőzött sokember előtt, és valahogy mindenki temperamentumára simult.  Volt akivel mókázott, volt akivel evett-ivott, akadtak játszópajtásai, és szerelemre is lobbant egy akár anyjaislehetne korabeli, jól szituált hölgyemény iránt.
Apropó levetkőzés: megejtette élete első -és nem bánnám, ha egyben az utolsó is lenne- nyilvános macizását. A helyzet komikus és Hunc számára roppant meglepő volt, nem értette igazán, mi is az a szépen formált fenyőtobozszerű, ami távozott belőle és a felcsendülő kacajokkal sem igazán tudott mit kezdeni. Hosszasan kellett a sírását megvígasztalni és susognija fülibe, hogy nincs semmi baj, senki sem akarta bántani, és nagyon ügyes volt, nem történt semmi különös.

A Keresztapja bográcsos vadpörgöltje után mind a 10 ujját valamint a tányért is meg- illetve ki-nyallintotta, majd lenyomta egy kis kókuszkockával. Köbö végkimerülésig fárasztotta magát sík terepen, így reméltem az altatással nem lesz gond, ám mégis úgy alakult, hogy 11-ig esze ágába se volt nyugovóra térni, helyette téblábolt a szobában, majd úgy esett össze, hogy a biztonság kedvéért szorosan rámtapadt, egyik kezében a karórámmal, másikban a telefonommal. Csak úgy, miheztartás végett. Ha mégis szökni próbálnék éjszaka.

Talán az erősödő UV sugárzás hatására, talán, mert továbbra sem visel el a fején semminemű tökfödőt, ma reggel megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megjelent az első anyajegye Hunornak, a feje jobb oldalán, a füle fölött. (a konstatálás előtt alaposan megsikáltam, mert azt hittem, a reggeli túrórudi maradéka ékeskedik a hajába-fejébe)

Mára előre meghírdetett áramszünetet rendelt el kedvenc szolgáltatónk, amiről sikeresen megfeledkeztünk. Eszméletlenül vicces volt, ahogy addig elindítom a mosogépet, addig megnézek egy filmet, addig olvasok egy kis blogot, addig vasalok, addig kiporszívózok, amíg nincs áram. Helyette gyertyafényes zuhany és macizás volt, valamint gyufakutatás, hogy tüzet csiholhassak az elektromos gáztűzhelyen, mert a szintén elektromos kávéfőzőnk sem üzemelt, így mire összehoztam egy réglejárt szavatosságú kávét, már vissza is kapcsolódtunk a rendszerre.

Pasik. Sport. Tévé. Bevonva a gyengébbik nem képviselőjét is a mókába. Teniszközvetítés nézése közben. (felhívnám külön a figyelmet azokra az apró puszilgatnivalóan bájos, puha talpacskákra) :

(a kép nem beállított, Hunor önként és dalolva kusszant be Anita mellé a fotelba)

HuncApu tegnap délutáni hirtelen ötletétől vezérelve, aki nosztalgikus vágyakozással tekint vissza ifjúkora Balatonbogláron eltöltött nyaraira, bedobáltuk a legszükségesebbeket a nagytáskába és útnak eredtünk.

Ha azt mondom, hogy a fiam egy kacsa (vagy béka vagy hal, vagy bármi ami vízben él és virul), talán nem is túlzok... mindenestre rókakölyöknek egyre kevésbé nevezhetném, a tegnapi produkcióját tekintve. Alig lehetett kivakarni a Balatonból több, mint egy órás ücsörgés után erőszakkal vonszoltuk ki, hiába ígértünk fűt-fát-bokrot, kecsegtettünk bárminemű vacsora-fogásokat, az első adandó alkalommal igyekezett kisiklani kezeink közül (akkor mégicsak hal, talán ebi) és visszamenekülni a vízbe. Botrányosan távoztunk a rúgkapáló-üvöltő gyerekkel, a naplementét csöndesen figyelő és felénk elnéző mosolyokat küldő szemlélők előtt. Pöppet nyugtatott a látvány, hogy a háttérben egy 3 gyerekes család küzdött hasonló módon 3 azonos kaliberű kiskorúval...

A kezdeti lépések, melyekből úgy 20-25-szöri oda-visszát tartott Hunc:

egészen addig, amíg rá nem jöttünk, mi a baj, miért nem hajlandó megmerítkezni a habokban. Mert nem, nem a hidegtől félt,  nem is a sokvíztől, hanem az úszópelenkától ódzkodott. Hogy mért tette azóta se értjük: ha termálozunk, teljesen természetes számára, hogy úszópelenkával mehet csak be a medencékbe, úgy látszik, szabadvizeken a naturalizmusnak hódol. Így, bár sok jópofa fotó készült a fiatalemberről (meg videó), ezek megmaradnak házi használatra és elsőbarátnő vagy nemszimpibarátnő riogatásra. (igen, tudom, randa anyós...)

Javarészt így láttam a fiúkat: apjuk vízbemerítkezve pár centire kölöktől, kölök magyaráz és csápol a nádbotjával maga előtt, mögött, a baltoni hullámoktól körülölelve. Én mindeközben pihentem a parton és élveztem a lenyugvó napsugarak meleg táncát a bőrömön. Aztán, amikor egy piskótányi időre kicsalogattuk a fiatalembert, hozzámbújt és (kritikusan) megnéztük a fentebbemlített háromgyerekesek jókedvű vizijátékát. (a morózus nézése az enyimé!)

Majd jusztse jöttünk haza, hanem kis kitérővel megszálltunk a lagzink színhelyén, tömény nosztalgiával fűszerezve. Kedvencpincérünk volt éppen, aki nem kis léleksimogatásként megsúgta, azóta is emlegetik héthatárban a milagzinkat.

Ma délelőtt még megejtettünk egy rövidke fürdést (ennek a végét egész jól tolerálta Huncmackó, alig kétszer akart meglógni előlünk), és már jöttünk is haza gőzerővel belevetődni a munkásélet szépségeibe. 

Mától már 19-es karikásak leszünk. Betöltött és kitaposott 19 hónap áll mögöttünk. Fejlődéséről, apróbb mérföldköveiről folyamatosan beszámolok, így azt most nem teszem meg. (cikk itt arról, hogy mit kellene már tudnia éppen)
Kiegészítésképpen: hossza 80 akárhány centi, (86-os fölsőket hord), nadrágméretre még mindig kurtább, súlyra estére a 11 kilót súrolja (kb 10,9 kg). Hisztizni, csak fáradtan hisztizik, de akkor mindenen.
Újabb lehetetlen szülői feladat a fogmosás. Eddig idillikusan és össznépileg sikáltuk a sikálnivalóinkat esténként, most már ketten fogjuk le ahhoz, hogy megcsutakolhassam én. Bár ez is fáradtságfüggő.
Beszélni továbbra sem akarja a minyelvünket, bár már néha-néha kicsúszik a száján egy-egy felismerhető szó (motor, anya, adjál...), kérésre nem hajlandó megismételni, ezért már nem is kérjük inkább csak bepárásodott és jelentőségteljes pillantásokkal nézünk át a gyermök felett a zapjával. Kevert nyelvet alkalmazva kommunikál velünk, az alap a számomra nem mindig egyértelmű babanyelve, kicsit fűszerezve a mienkkel (ké= kérem, te= tessék, szi= szia, tétá= tévétávirányító, inn= inni, ), és hangutánzókkal alaposan teletűzdelve. (brü=  ma motorral megyünk sétálni... további magyarázat: ez a válasz arra, ha azt kérdezem, babakocsival vagy motorral megyünk sétálni? vávává= hallod? ugat a kutya ... további magyarázat: ha bámikor-bárhol kutyaugatást hall..., dá= igent jelent). Kedvenc saját magát megnyugtató és egésznapos alaphangot biztosító pütyörgése a páputyi, páputyi, pityipityipá, tyeputty, pütyipütyipütty és ezek variációi és kombinációi. Fogalmunk sincs, mit jelenthet.  Aggódni továbbra sem aggódom, szerintem fogom én még visszasírni ezeket a Hunor-mondások mentes időszakot.

Túlzások nélkül állíthatom, hogy mindent ért, fáradtságától (és a mienktől!) függően boldogulunk a megértésével. (amikor egy megterített asztal felé mutatva nyögdös, és 38-adjára sem találod el, hogy mit is szeretne onnan elkérni, na akkor, már a fiatalember is és mi is egyre türelmetlenebbek vagyunk...)

Játékosságban verhetetlen: jobbnapokon azt mondom egy kölyökkutya-kismajmom van. (kölyökkutya: lábujjakra kiképezve, csak azokat harapdálja előszeretettel, kismajom: mindenben profi utánzó bajnok, felmos, mosógépet indít(ana) el, főz... és néha pontosan ugyanúgy csimpaszkodik is ránk, mint egy kismajom...)

A múltkori heroikus szobatisztaság felé lépése megtorpant, szinte magától elmúlt, újra pelenkásos lett, egyelőre nem kéri a nadrágpelusokat. Ebbéli tevékenységét letudja azzal, hogy szorgalmasan tépkedi a WC papírt továbbra is, valamint kijövetelkor mutogatja az utat a kézmosóig.

Tuuudom, mióta megszületett ez hajtogatom, de most tényleg a legszebb időszakunkat éljük...

Amikor nálunk jár HuncNagyi, általában képekkel gazdagodunk, nem is akármilyenekkel. ...HuncApu fülei utána napokig rágicsálva vannak általam, hogy 1. szülinapom lesz nemsokára (és nem, nembaj, hogy már megelőlegezte az ajándékomat), 2. mindjárt megszületik KisTesó, igazán megérdemeljük... (naná!) , 3. esestleg karácsonyi ajándékként jóelőre... ?

Inkább beszéljenek a fotók helyettem:

mert a láberősítést sosem lehet elég korán elkezdeni:

és egy mostani kedvenc (mert hármunkról szinte sose készül fotó...):

Egy kedves zúgblogom oldalán találtam az alábbi játékot, melyet nagyon kreatív kezdeményezésnek érzek a babablogok világában, ugyanis ezidáig ilyet csak scrap- vagy kézimunkás blogokban láttam. A játékra lehet jelentkezni a föntebbi linken vagy az alábbi fotóra kattintva.
A lényege röviden: a blog profiljával megegyező ajándékcsomagok kerülnek felajánlásra a blog tulajdonosa által, melyre hozzászólásban lehet jelentkezni meghatározott ideig, majd a blog-gazdi kisorsol a jelentkezők között egy nyertest.

Remélem, sokak érdeklődését  felkeltettem ezzel a játékkal!

Szeretem:
- az (őszinte) embereket
- a gyermekem tisztakéken rámcsodálkozó szempillantását
- az álmos reggeleket, amikor még majd egy órácskát összebújva ébredezhetünk a nagyágyban az álomszagú kölökkel
- Hunorvezért, az új főnökömet, aki ezidáig a legjobban végzi a feladatát, az ő fennhatósága alatt bizton nincs lazsálás
- a napból lecsípett csakazenyém pillanatokat (bár már ez is csakamienk lett HugiÖcsivel...)
- a családomat, a barátaimat
- a szembekutyásnénit, aki mindig megengedi, hogy Hunc átbogarássza az ebet tokától-bokáig és az ebét, aki hagyja is ezt
- a reggeli habosbaboskávémat langymelegen elfogyasztani
- a megnyugtató ölelését, hozzámbújását, mindenbútelfeledtető mosolyát
- a harmóniát, a békét, a nyugalmat
 

Nemszeretem:
- a hátbadöfő manipulációt
- a játszmákat
- a soknapja szakadó esőt (bár Hunor imád dagonyázni a pocsolyákban, mesteri fokozatú képesítéset szerzek lassan olajos folteltávolításból...)
- a kicsinyességet
- a szomszédferi kedélyes bőralábújós bájolgását
- a saját szófordulataimmal valahol nagyon máshol szembefutni
- az értelmetlen birkaszellemet
- az abszurd versengést

És nem utolsó sorban nagyon szeretem, hogy reggelre Hunc macijai formatáltak lettek! Kevésszer örültem még így medvecsapatnak. (pedig már felkészültem egy légbőlkapott Calicira is, bár hányás ugyan nem volt... szákmábéli ráérős anyuka körtelefonozott... )

A Murányi kutyájás hasonlat jelen esetben több, mint helytálló. Annak örömére, hogy este a kölök elérte a bűvös 11-est kilóba, és az étvágya  az elmúlt napokban a csillagos eget verdesi, ma diétára kellett fognom. Nem örült neki. Mint ahogy én sem a tizenakárhány elhasznált pelenkának, a megmosolyogtató dezsavü érzésnek, hogy kicsivérem pelenkázás közben is eleresztette magát, célirányosan az ágyunkban, a kezemre... kedve töretlen, vigyorogva rotyog, élvezi, hogy azonnal szaladunk pelenkázásra, mert a vízszerű tényleg vízszerű és egyáltalán nem pelenkabiztos. Sőt.

Kezdem azt hinni, a kiskrampusznak mégiscsak sikeredett bényálni valami kis finomat, mindemellett fogzódik kedvére, vagy a pszichém játszik velem furcsa kivetítős játékot. (3. hete tologatjuk Hunc uccsó kötelező oltását, amihez én annyira nem ragaszkodom...)

HuncApu Smecta-ért futott, nekem meg ki vagyon adva a harci feladat: főzzek sárgarépát a kölöknek, hasfogás céljából. Remélem, Huncos is értékeli a fáradozásainkat. (a keksz, a víz gyakorlatilag átfutott rajta...)