Talán megoldódott a rejtélyes szombati lázas állapot, valamint a mai egész délelőttön átívelő vízszerűen folyékony többrendbeli macicsapat felbukkanása. Tippeltem én érzékeny (bél)lelkületű gyermekre, aki egyszerűen túlzabbantotta magát (tegnap bő fél liter almalevet szlopált be, a felnőttadag karalábé leves mellé vacsira), gondoltam vírusos nyavalyára, amit bárhol összeszedhetett (játszótér, apjuk-rendelő), de most valahogy a fogakat nem hibáztattam, mert ennyire ilyen még sose volt.

Aztán az egyik sírós pelenkaváltás során (kicsípteja macilé a seggedelmét...) szemet szúrt, hogy valami nem a megszokott szerint helyezkedik el a szája jobb oldalán belül. Amennyire engedélyezte a szemrevételezést, szemfoggal bővült szája tartalma, így most már 13 fogúvá lépett elő. (bár ki tudja, talán más szemfogak is kitörésre készek,/kitörtek már, mindenestre a rövidke idő alatt ennyire sikerült feltérképeznem a helyzetet.)

Étvágya jó, közérzete több mint remek, márha abból indulok ki, hogy pillanatok alatt atomjaira bontotta a lakást, jószokásához híven.

És egy fotó a délelőtti idillről: van itt kérem kedvencmadonnára táncoló gyermek, tévé előtt békésen pihenő, poszttraumás, rehabilitáció alatt álló oroszkéknatasa, a háttérben (nem látszik) pedig én vasalgatom azt a raklapnyit, ami egy hét alatt felgyülemlett:

Aki arra tippelt, hogy nem fogom kibírni júli 15-ig ultrahangmentesen, az nyert egy hatalmas nyalókát, tegnap délután éppen útba esett a rendelő, és tényleg éppen be kellett ugrani valamért. Ha meg már ott vagyunk, Hunc bentlakó macskuszozott vidáman, akkor meg mért ne?
Szóval KisTesó hatalmas és mozgékony, kísérteties volt, ahogy pontugyanúgy belenézett az arcunkba, ahogy 2 évvel ezelőtt nagyokos bátyuskája tette. Viszont doktorbácsi legyen a talpán, aki erről a kölökről megaszongya mije is van a lába között, ugyanis befeléfordulva hasal a pocakomban. Viszont gyönyörű gerince van. Meg nagyon szépen pulzáló szíve. És valamit mutogatott folyamatosan a jobb kezével (talán fityiszt, hogy ugyse tudjátok meg mimvan?), ami számomra nem volt egyértelmű, HuncApu szerint  egészen nyilvánvalóan integetett. Ő az orvos, biztos a kölökkutyák is így szokják.

Amint Hunc kigyógyult a rejtélyes kórságából, lóra pattantunk és nyakunkba vettük a szóba jöhető peremfalvakat, házkeresgélés céljából. Mivel mindenhol tetőzik a Duna, így legalább saját szemünkkel is láthattuk, mennyire kiöntött (félelmetesen), többfajta embertípust is láthattunk (volt, aki élvezettel fotózta családilag a "katasztrófát" -őt idéztem-, sajátos módon: felváltva bicikliztek be a kiáradt Dunába a femili tagjai mosolyogva, míg Apuka szemből utasítgatott-kattintgatott... nem vagyok -mindig- rosszmájú, de kicsit megvidámodtam volna, ha éppenŐ beleborul. Ennyit a kárörömről mára), de az igazán jellemző a néma döbbenet volt mindenki arcán, a tisztelet a természet ereje előtt. (Hunor kavicsokat dobált a nagyvízbe, ő nem döbbent meg)
Visszatértünk egy korábbi ház-szerelemhez, asszem lókupec (vagy kalmár, vagy kereskedő) lehetett az uram előző életében, ösmét alkudozott egy gurigányit, minden tiszteletem az övé, ahogy teszi, sosem bántón, sosem arcpirítón. Most nálunk vagynak a tervrajzok, meg mindenféle értékbecslési papírosok, sok minden kell, hogy összejöjjön, de remélem, sikerül. Szép lenne. (túl szép)

Ma meg, míg a család férfitagjai meglátogatták a Dédit, engem beszabadítottak a svédáruházba. Jó volt, csak kár, hogy semmi sem figyelmeztetett, hogy amellett, hogy hétvégi tumultus van, éppen felújítás alatt is áll, így nehézkes volt bizonyos dolgok megtalálása, sárgaruhást meg még nehezebb volt találni, hozzáértő sárgaruhást, szinte lehetetlen. Viszont lett Mancinak kispárnája, meg kispaplanja, meg vidám ágyneműje, (aminek láthatóan nagyon örült!), aztán mégse ott délutáni szunnyog, hanem a miágyunk romjain.

Rendelés előtt még Római partoztunk is egy rövidkét, naívan sétafikkantani szerettünk volna, épphogy az Evezősig jutottunk egy gyors hekkezésig, a kerthelyiség alját is mardosta a kiáradó Duna. Félelmetes.

Tegnap koradélután telefonált egy régi kedves kolléganőm, hogy nocsak-nocsak, csak nem babát várunk újra? Mondom, decsak-decsak, merthogy? Mint kiderült, a pár napja levett vérem lelete a kezibe került, páratlan logikával (a vizsgálatok milyensége, a beküldő osztály jellege) és pár számítógépes pötyögéssel azonnal összeállt benne a kép: a névazonosság nem a véletlen műve, ugyanazt a személyt takarja, akivel pár éve még együtt dolgozott. Gondolta ez jó alkalom arra, hogy felhívjon, hogy beszélgessünk.

Mintegy mellékesen megtudtam, hogy a vérképem maga a tökély, annak ellenére, hogy két hete egyebet se csinálok, mint orrotfújok és táknyolódom, (még egy laza fehérvérsejtszám emelkedésem sincs), hogy a multivitaminokat alkalomadtán csak páros napokon kapkodom be, hogy néha már delet kongatnak, mire odajutok, hogy magamhozvegyek valami szilárd ételt. Viszont: lemaradt a tulajdonképpeni vérvétel célja: az AFP vizsgálat. (helyette viszont kaptam egy egész más jellegú hormonvizsgálatot... ) A péntek délutáni körtelefonok eredményességét szerintem senkinek sem kell vázolnom, versenyfutottam az idővel, hiszen a levett vért 2-3 napig tárolják a laborokban (kivételt képeznek a speciális vizsgálatok, hormonok), és ugye most egy hétvége következik. Persze, mindenhol ügyeletbe futottam, és senki sem volt kompetens ezügyben. Végül arra jutottam, ha önhibámon kívűl kimarad ez a vizsgálat, nem fogok a Dunának szaladni, hiszen a kezemben van egy kombinált teszt negatív eredménye.
(persze a végén rendeződött a dolog, igaz szívességek szívességének a szívességeit kellett kérnem, és még így is éreztették velem, hogy nem is értik, minek is folytam bele ebbe az egészbe... ahelyett, hogy aszonták volna, bocsi, hibáztunk, köszi, helyrehozzuk... egy adott pillanatban már én sem értettem, minek is töröm magam... )

Hunc -nagy örömünkre- olyannal örvendeztetett meg, amit már nagyon régen nem tett: háromnegyed 11-ig aludt, annyi megszakítással, hogy 3-szor kérte az ivópohara újratöltését. Most már tudom, gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak, nagyon bágyadt, reggelizni reggelizett valamicskét ugyan, de van egy kis hőemelkedése. Most HuncApuval szorosan összebújva nézik a Vukot. Ma másodjára. (ez az egyetlen mese, ami leköti, ennek is csak az eleje, amíg Vuk még kölyökróka, szerintem tetszik neki Pogány Judit hangja.).

Update 12.00-kor: ismét alszik (!), a kapott Nurofentől immáron láztalanul...

Ahhoz képest, hogy KisTesó esetében megfogadtam heti rendszerességgel fogom fotóztatni magam HuncApuval just for me, ma eszméltem fel, hogy a legutóbbi fotó kereken 3 héttel ezelőtt készült (szerintem az elején még belefér, annyira még nem látványos a növekedés...). Az idő viharos sebességgel pereg ki az ujjaim közül, a napok hetekké, a hetek hónapokká duzzadása meg olyan gyorsasággal telik, hogy lassan tényleg a szülőszobán találom magam. (mindjárt félidőnél járok...)

Azért nő, még az előzőhöz viszonyítva is...

Az én édes tündérbogyó, füligmosoly Bogaranytú Bélám az utóbbi napokban, -szülői megfigyelés szerint- általában fáradtságával egyenesen arányban növekvő agressziót fejt ki. Sokszor csak egyszerűen kézzel csíp, karmol, püföl, máskor segédeszközöket is bevet (felmosó mopja, söprűje, építőkockája, mikor mije), olykor-olykor harap, mint egy kölyökkutya. Az első alkalmakkor még csak bárgyún megmerevedtünk, és tévedésként kezeltük, talán még azt a hibát is elkövettük, hogy megmosolyogtuk pajkosságát. Ám rá kellett döbbennünk, hogy ennek fele sem tréfa, egyre erősebb ütéseket mér a macsekokra, rám, az apjára, így hát valami megoldást kellett kieszelnünk, de izibe. (főként, hogy tegnap már a játszótéren is lökdösődött-erőszakoskodott nálánál sokkal idősebb fiúkkal... tudom, nemszépdolog, de titkon kicsit bíztam abban, hogy valamelyikőjük helyrerakja, de ez nem történt meg... igen, olykor könnyebb másokra lőcsölni a piszkos munkát... maradt a dorgálás, mely szerintem egyik fülén be, a másikon ki.) Amit még hozzáfűznék, hogy nem hinném, hogy rosszindulatból tenné, inkább csak erőfitogtatás, tólig határ tologatás, néha meg egészen egyszerűen azt hiszem, játékból teszi, hiszen nevet közben teleszájjal. Valahogy nincs tisztában az erejével. (vagy csak szeretném ezt hinni?!)

A legkézenfekvőbbet, a visszakézből odacsap-ot a modern nevelési elvekre hivatkozva elvetettük, bár előfordul, hogy elszámolok nagyonsokáig, hogy türtőztessem magam a hirtelen ért fájdalom miatt.
A következő kipróbálásra ítélt dolog a büntetés lett. Tegnap délután nevetve csapkodott arcon, próbáltam nagyon higgadt maradni, miközben lefogtam a kezeit és normális hangot megütve elmagyarázni, hogy ez nagyon fájt és ha nem hagyja abba, meg fogom büntetni. Naná, hogy nem hagyta abba, bár ekkor még  a büntetés üveggolyóként lebegett felettünk, fogalmam sem volt, mi is lesz az. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem a szobából, és közben azt mondtam a fiatalembernek, most 10 percre egyedül hagyom, gondolja végig, hogy valóban helyesen cselekedett-e. (vagy valami efajta bölcsességek hagyták el a számat). Az első pár percben Hunc reklamálva ácsingózott az üvegajtó túloldalán, majd elkezdett egyre kétségbeesett hangokat megütni, végül -kb 10 perc elteltével- építőkockával gyötörni kezdte az üvegajtót. Ekkor beléptem, ő ott állt előttem bűnbánó pofival, én legugoltam mellé és megkérdeztem, megértette-e, hogy bántott, hogy fájdalmat okozott nekem és ezáltal szomorúvá tett? A reakciójától -természetesen- elolvadtam: átölelte a nyakamat és csak szorított erősen magához. Visszaszorítottam és biztosítottam róla, hogy mennyire szeretem.

Tegnap óta nem bántott. Azaz egyetlen heroikus kísérlete volt, a délutáni alvása előtt: ekkor elég volt csak annyit kérdeznem, szeretne megint egyedül maradni a szobában gondolkodni? És már mosolyogva bújt hozzám, fúrta a kis fejét és ölelt.

Szeretném hinni, hogy itt a pont a történet végén, de valahogy inkább úgy érzem, csak egy vessző került ide.
Egyelőre ötletem sincs a játszóteres lökdösődéseit, ütögetéseit, hogyan tudnám kordában tartani. Mert ott, szabadtéren nem zárhatom be a babakocsijába, nem hagyhatom magára "gondolkodni", mire hazaérünk, addigra pedig már régesrég elfelejtené minek is kapná a büntetést. (ötleteket köszönettel fogadok most is!)

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.

Nagyon illene boldognak lennem ma, ehelyett csalódottság mardos. Olyan, mint amikor valamiért éveken át küzdesz, aztán utoléred és ekkor döbbensz rá, mennyire üres és értelmetlenné vált ezáltal a folytatás, mennyire fontosságát-vesztetté vált a dolog az évek során. Hiszen, pontosan az a valaki maradsz, aki ezidáig is voltál, ugyanazon emberi értékekkel- értékrendszerrel- tulajdonságokkal, ugyanazok maradnak a szeretteid, és ugyanazok az irigyeid. (hopsz, erről majd valamikor bővebben is szeretnék írni...) Kicsit a karácsonyi pompa utáni üresség érzés lengedez most be, amikor az uccsó csomagolópapír is kidobásra ítéltetik, a fa apránként hullajtja tüskéit,  a naptár szerinti szeretet-napok tovaszálltak, mi pedig mentehetetlenül hétköznapiak maradtunk továbbra is. Talán erős hasonlat, de Jack Kerouac szavai keringenek most bennem: úton lenni: boldogság, megérkezni: halál. Asszem, ez lehet az, amikor az út értékesebb, mint maga a cél.
Ilyenkor kellenek az új célok, kell valami, ami tovább lendít, de most nem is igazán vágyom elérhetetlen csillagok felé. Jó ez a puhaság, ez a stabilitás, ez a kényelem. Néha jó megállni egy kisidőre. És örülni. Örülni az elért céloknak. Mert sikerült. Mert hosszú és rögös volt az út. Mert ma már csak mosolyogva emlegtünk kiragadott epizódokat az elmúlt évek tüzes jelenetei közül.

Nobezzeg HuncApu az ünnepel, még a szülinapjára megelőlegeztem neki egyik kedvencének a koncertjére jegyet, már ott tombol. (aztán majd holnap hajnalhasadáskor is fog tombolni, bár ekkor inkább Huncos a fején, mer ugyibár mellbedobással, uccsó napon, beesem holnap reggel 7-re vérvételre... áááá...)

Amikor Hunorra vártam, biztosak voltunk benne mindketten, hogy kislányt hordok a szívem alatt... egészen a 12. heti ultrahangig. (még talán egy leheletnyi csalódottságot is éreztünk a tényfeltáró esemény után... no, nem azért, mert fiú lett, inkább csak a saját érzékeink ilyetén becsapása miatt).

Szőkeciklon Barátosnőm telefonhívása gondolkodtatott el ma nagyon... sokan kérdezgetik, hogy mit érzek? hogyan érzem ezt a várandósságot? hogy szerintem kisfiú vagy kislány lakik-e a pocakomban? Ha a legelső megérzésemet tolmácsolom, a zebracsíkos teszt(sorozatok) tudatosodásakor semmi mást nem tudtam még elképzelni, mint azt, hogy csakis fiús anyuka lehetek. Legalább mégegyszer. Aztán elkezdtem más szemmel nézni a lánykababa-blogokat és egyre inkább szárba szökkent szívemben a gondolat, hogy deszép is lenne egy olyan igazi fürtös-cserfes kisszösszenet, egy olyan kis cuckaleányka féle, akit a nagy és erős Huncbátyó védelmezhetne. Ha pediglen a népi hagyományokra hallgatnék, a mostani várandósságom meg sem közelíti az előzőt, azaz ellenkező neműre kellene gondolnom. Természetesen baráti- és ismerettségi körünkben is megy a folyamatos tippmix. HuncApu egy mocskosul őszinte pillanatában olyan szívbemarkolót mondott, mely először nagyon rosszul érintett, pár ráaludt éjszaka után viszont egyre kedvesebbé vált számomra: ha tudná, hogy lesz még gyermekünk, ő most inkább még egy kiskrapekot szeretne...

Nevekkel már jól állunk, igazság szerint Hunor esetében sem volt ez hosszas vita tárgya, amihez mindketten ragaszkodtunk, az az volt, hogy magyar nevet válasszunk,  és ha lehet olyat, amilyen nevű személyt egyikünk sem ismer... tudom, butaság, de olykor nehéz elvonatkoztatni... Persze, az sem egy elhanyagolandó szempont, hogy hogyan cseng össze az adott vezetéknévvel. Gyakorlatilag a pozitív tesztekkel egyidőben üres óráimban listát készítettem kedvenceimből, melyeknek 95%-át HuncApu azonnal kihúzta mindenfélékre hivatkozva, majd maradt 2-3 a kalapban, melyeket ízlelgettünk, (én többször le is írtam, hiába, vizuális típus vagyok), aludtunk rájuk és végül közösen döntöttünk. A nagy nemi bizonytalanságban így mindkét nevét használjuk jelenleg, a predesztináció ellen pedig úgy védekezünk, hogy az ABC sorrendet alkalmazzuk. (pl. BélaGizi ugrál).

Valószínűleg a környezeti ráhatás következtében (3 kivétellel mindenki az XX kromoszómára teszi a voksát), már mindketten a pocaklakó lány felé hajlunk, (főként, hogy a Hunornál jól bevált csokis gejek után tejszínes-áfonyás joghurtortára vágytam hétvégén, HuncApu csak annyit mormogott maga elé, "ez lány lesz, már most trendin finnyázik"), de igazán egyik irányba sem érzek elkötelezettséget továbbra sem.

Szóval Szőkeciklon szomorkás hangon hívott ma fel, hogy velünk álmodott, ultrahang megvolt, Kettes számú versenyzőnk is kukis. Szerinte álmában csalódott voltam. Ő ma is az. Valami átragadt belőle rám is. Pedig tényleg mindegy. Csak egészséges legyen. Csak ez számít. (HuncApu elkenődöttségemre való tekintettel az alábbi építő jellegű megjegyzést tette: ahelyett, hogy ilyenekkel álmodna, koncentrálna inkább a maradék vizsgáira...)

A ma reggelre megérkező hidegfront a mi családunknak mély, ébredés- és orrdugulás/orrfújásmentes éjszakát, nappalra egy fölöttébb nyűgös és mindennel elégedetlenkedő, egyórácskát aligalvó gyermeket hozott. Az esküvő kapcsán, a múlthéten emlegetett mindenórás kismaminak egy csodaszép és egészséges Patrik Csabát, blogbarátainknak pedig szintén egy egészséges kisembert, Robika személyében.

Mindkét kismanónak egy nagyon boldog és szeretettel bőven bélelt életet kívánunk!

Pár napja furcsa érzés kerít hatalmába, és általában mindig akkor, amikor egy-egy fárasztó nap után ágyba bújok, olvasgatnék és végre kinyújtóztatnám elfáradt testemet. Sokan pillangószárny-verdesésként jellemzik ezt az érzést, már Huncnál is ezért bizonytalankodtam az elején, amikor nagyon korán (14. héten) először megéreztem -finom mozdulatai helyett- a fölöttébb profán, bélmozgásszerű érzetet.
És most újra itt van, múlthéten még valóban azt hittem, csak az érzékeim játszanak velem, (nomeg a vacsira elfogyasztott bableves) de ma olyan határozott, semmivel össze nem hasonlítható összerándulást produkált a Kettes számú versenyzőnk, hogy könny szökött a szemembe!

Talán érzi, és ezért is teszi, mert a lehető legjobbkor jelentkezik most be, hiszen a többnapja tartó nátha-láz-takonykór mára már az agyamat is cseppfolyósította és egész nap azon nyüsszögtem, hogy szegény Pindúrpandúr biztosan ő is szenved, (mer az anyja is), én meg nem tudok már mit csinálni, annak érdekében, hogy helyre jöjjek. Bevetettem mindennemű segéderőt: homeopátiát, gyógyfőzeteket, népi kuruzst, sárkány ellen sárkányfüvet is vételeztem, de eredménytelenül. Sőt, most már engedtem Huncapu presszúrájának is, belémcitálhatta az aszpirin C-jét is, meg a lóadagnyi extra C vitaminját, amitől -szerintem- nagyobb hatást várt el. Így a holnapi vérvétel eltolva pár nappal, sajna sokkal nem lehet, mert ez az a bizonyos 16. heti AFP, amire még cirka 3 napom van.

Minden elcseppfolyósodásomat és könnybelábadó szemeimet félretéve, csodanapokat tudhatok magam mögött, Mickaleányka megvillámlátogatott, lélekmorzsolgattunk-töltődgettünk. Volt pár inverz dezsavüm is (bár szerinte ez nem is az), egy kellemes találkozásom, belenézhettem egy nagyonmelegbarna és nagyonmélyenbölcs kisember nyugodt szemeibe... és még mindig jó, mert még mindig képes vagyok a berögzült dogmáimat darabokra törni és belátni azt, hogy tévedtem...

Ámerikából érkező ünnep ez a mai, kishazánkban még nem igazán ékelődött be a köztudatba, pedig Apáink nélkül igencsak nehezek lennének mindennapjaink. Hiszen ők azok, akik -jobb esetben- velünk kelnek, ha erre van szükség, pár órára megszabadítanak rajtunklógó kismajmunktól, akikre olyan-de-olyan rajongással tekint gyermekünk, ahogy senki másra. Mert bármilyen érzékenyen is érint ez minket, anyákat, sajna ez a kőkemény valóság: ha Apa nyitja az ajtót, gyermekünk szeme egészen más fényben ragyog onnanstól. És enyémgyerek ugyan még csak babanyelven kommunikál, mégis pillanatok alatt elmagyarázza HuncApunak, hogy mi is történt azóta, mióta nem találkoztak. És tárt karjaival csimpaszkodik a nagy erős Tátyba, akinek még arra is alig marad ideje, hogy levegye a cipőjét, mielőtt Huncos belefúrja kis fejét a vállába és úgy öleli és úgy bújik hozzá, mintha ezer éve nem látta volna, még akkor is, ha csak a sarki közértig futott le Táty egy kiló lisztért... szerelem volt az övék, első pillantásra, első érintésre...

... és ez a szerelem egyre csak erősödik a közös sétákkal, játékokkal, bírkózással, nevetéssel, mókázással, amik nélkül mindhárman sokkalta szegényebbek lennénk:

Bár hivatalosan csak ez a nap az ő napjuk, én mégis azt gondolom, nem csak ma kell ünnepelni őket, mint ahogy az anyák tiszteletét sem szabad csupáncsak egyetlen napra korlátozni. Hiszen az anyák és az apák közös érdeme és felelőssége a jövő nemzedék, a gyermekeink élete, egészséges és boldog gyermekkorának biztosítása. (no, ez amolyan 80-as évekbeli népbuzdítósra sikeredett, de remélem, azért értitek a megfogalmazni kívánt lényeget...)

Boldog Apáknapját a mi HuncApunknak (is)!

Ezt találtam, itt. Első linkről letölthető, szabadon. És hogy mennyire könnyen kezelhető? Hadd legyek rá én a bizonyíték, aki ismer, tudja mért nem túlzás ez, röpke pár szabadon hagyott perc alatt ezerféle merényletet követtem el a képeink ellen, különösebb betanítás nélkül. Innenstől már csak a jóérzésem (kíméletességem?) és a szépérzékem (kreativitásom?) szabhat gátat Miszter H. fotóinak.
Még kicsit a tegnapelőtti tematikát idézve... aztán ígérem, befejezem:

Ilyen az, amikor a fiúk kettesben maradnak uzsonna után elpakolni, miközben cuckanéni átmegy a szomszéd szobába dolgozni:

Kiütéssel győzött felettem a migrén... ma se bírtam kikelni az ágyból, hiába kapkodom a homeopata bogyeszokat, be kellett vennem egy fél algopyrint ahhoz, hogy ellássam a Kölköt. (pedig türelmes volt, angyal üzemmódban pakolászta az építőkockákat az ágyban mellettem, amíg én igyekeztem életet lehelni magamba és erőt venni magamon, hogy végre fölkeljek). Tudom, az időjárás teszi, és nagyon bízom benne a közelgő hidegfront elfújja ezeket az őrült napokat. (mondjuk azért kíváncsi leszek a  jövő héten esedékes vérképem eredményére is, elképzelhető, hogy megbúvik egy kis vérszegénység meg egy kis alacsony vérnyomás is a háttérben...). Mindenestre szeretném, ha már vége lenne, nemjó érzés az, ahogy látom a gyerekem szemébe az értetlenkedést, nem akarok egy állandóan  kíméletre szoruló, beteg anyukát neki...

Aztán meg tegnap megörvendeztetett a Kicsi valami nagyon aranyos dologgal, azt gondolom, lassacskán rálép a szobatisztaság rögös útjára. A sima pelenkát már csak éjszakára hajlandó elfogadni, napközbenre nadrágpelenkát óhajt (bugyiszerű, levenni könnyebb, az oldalán található perforációnak köszönhetően), szerintem ebben felnőttesebbnek érzi magát. Délután elkolbászolt mellőlem, majd győzedelmes vigyorral az arcán tért vissza, micsodája kilógatva a nadrágpelenkából. Ejnyebejnyézve szerettem volna visszahelyezni a visszahelyeznivalót, ám ekkor megéreztem, hogy nedves ott minden. Megkérdeztem, hogy pisilt valahova? Elégedetten vigyorogva bólogatott, kérdeztem, megmutatja hova? erre kézenfogott és bevitt a fürdőszobába és lemutatott a szekrény előtt a földre. Valóban ott volt egy viszonylag nagyobb tócsa. Feltöröltem, közben ismét elmagyaráztam, hogy szóljon, ha kell pisilni, és megyünk WC-re. Persze, most is bólogatott értelmesen, de azóta se szól.
Ugyanezek a jelenetek szoktak megismétlődni fürdetéskor is, amint levetkőztetjük, meztelenül menekülni kezd, ha sikerül elmenekülnie azonnal odatócsál valahova (kedvenc helye: a hitvesi ágyunk enyémfelőli oldala...)
Próbálkoztunk már ilyenkor WC-re ültetni, de ott nem alkot még semmit, csak diadalmasan vigyorog.

Azt már tudja, hogy mire való a WC papir, mert annak adagolását saját feladatának érzi, olykor maga szeretné elvégezni a törölgetést is. Erről lebeszélhető. Tudja. Ekkor is vigyorog. Meg kell futnia a napi fölösleges köreit akkor is.

A bili lehetőségét szeretném kihagyni. WC szűkítőben és kicsi dobogóban gondolkodunk, hiszen, mi is oda járunk, tőlünk is ezt látja. Persze, semmit sem erőltetve, mindennek eljön majd az ideje. Csak úgy tűnik, lassacskán fogékony már erre is.

Ismét újabb mérföldkőhöz jutottunk: szombaton Huncmaci először maradt nagyszülői felügyelettel, bizonytalan ideig itthon. (esküvőre voltunk hivatalosak: a polgári-templomi szertartsáson részt vett Elsőszülöttünk, az ereszdelahajam részén viszont már csak mi ketten képviseltük a családot). HuncNagypapától szabad kezet kaptunk, tulajdonképpen akkor jöhettünk haza, amikor akartunk. Huncmackó példaértékű kiskrapekként viselkedett, azt az egy apróságot leszámítva, hogy induláskor kismajomként kapaszkodva belém zokogott, jobb belátásre bírva engem, hogy mégse hagyjuk őt itthon. HuncApu kituszkolt az ajtón (így eshetett meg, hogy még a fényképezőgép se jött velünk a bulira), a lépcsőházban kicsit pityorogtam, a 10 perces kocsiút útán első dologként felhívtam HuncNagypapát, először a csönd nyugtatott meg, Huncmackó már tévét nézett, nemsírva. Annak ellenére, hogy kimenőnk volt, a gondolataink nagyon sokszor visszakalandoztak a büdöskölökre, (biztos, jó társaság lehettünk...), mígnem HuncApu 9-kor hazatelefonált, hogy mizú van? Büdöskölök ekkor már az igazak álmát aludta, ugyanis 8 körül jelezte, hogy enne, majd fürdene, végül bevonult a csőrös itatójával az ágyába és 3/4 9-kor elaludt. (azért a rossz előérzet végigkísérte éjjelünket, fél 2-kor taxit hívtunk és hazajöttünk, ugyanis abban biztosak voltunk, bármilyen tüneményesen is viselkedett az este folyamán mackósajt, reggel 8-nál tovább képtelenség álomföldön tartani).

A bulin részt vett egy mindenórás időzített bomba kismami is, csodaszép pocakkal. Jó érzés volt látni, mennyire kisimult és várakozásokkal teli, kismama-kispapa egyaránt. És belegondoltam, nemsokára mi is itt tartunk majd újra...

A meghívottak széles spektrumában megintcsak kivűlállónak éreztem magam, második gyermekemet várva és még 2 után ácsingózva... kicsit kétségbeejtő számomra, hogy a gyermekvállallásos téma szóbajövetelekor, mindenkinek az az első gondolata, hogy mennyibe is kerül egy gyerek és hogy egy soktagú családban, a kisebb gyerekeknek már nem jut elég szeretet... nehéz kérdések ezek, mert valóban kell néminemű anyagi háttér ahhoz, hogy merjünk gyereket vállalni, hiszen bármikor jöhetnek nem várt kiadások. (ilyen alapon persze az egész életet végig lehetne stresszelni, hiszen sosem lehetünk biztonságban...)... és valószínűsítem azt is, ha megvalósítjuk álmainkat, gyermekeink nem egy Ferrari slusszkulcsát fogják megkapni ballagási ajándékként... a szeretet meg... csak a saját tapasztalataimról írhatok, egygyerekesként, mióta Hunor megszületett nálunk felsokszorozódott a szeretet-érzet, sokkal figyelmesebbek vagyunk egymáshoz, sokkal többször érintjük meg egymást, sokkal többször mondjuk ki, hogy mennyire boldogok vagyunk, hogy mennyire szeretjük egymást-ezt az állapotot, hogy mennyire kiteljesedett minden körülöttünk... nehéz napok mindenhol vannak, mi is vagyunk fáradtabbak-nyűgösebbek-idegesebbek, emberek vagyunk érzésekkel-érzetekkel, és mégis: semmivel nem cserélném el ezt a mostani életemet... most vagyok kiteljesedve, ebben a szerepben találtam önmagamra... talán majd eljön az az idő is, amikor sutba dobom a pelenkákat és megérzem a változás szelét, de most jó így... jó megélni minden pillanatot, minden napot, jó megtalálni a borúsabb napok szépségeit, és jó egy-egy nehezebb nap után esténként önmagunkon ironizálva odakucorodni HuncApuhoz... örülök, hogy megérhettem anyának lenni, hogy eljöhetett az a perc, amikor nem társadalmi elvárásként szültem gyereket, hanem akkor, amikor a szívünkbe született meg az elhatározás, hogy most már készen állunk, jöhet a szerelmünk gyümölcse... 

Tudom azt is, hogy olykor majomszeretettel csüngünk egymáson Huncossal, bár ez a kora előrehaladtával, rohamosan csökken, már most vérciki neki a játszótéren, ha ölelgetem, puszilgatom, csak olyankor szabad hódolnom a touch&go érzéseimnek, ha nagyot zakózik és megnyugtatásra vágyik.

Végezetül pedig idéznék egy kis témazárót, virtuális vállveregtésként azoknak, akik néha ugyanúgy elbizonytalanodnak, mint én, akik néha ugyanúgy azt érzik, hogy  "valamit valahol elrontottak", hiszen a gyerek még mindig nem alussza át az éjszakát, még mindig pár óra alvással kell beérniük... szintén tapasztalatból: csak az első év volt piszkosul nehéz, azután valahogy minden egyre gördülékenyebb lett (egy-kétszeri ébresztések), viharos sebességgel érkeztek az átaludt éjszakák (úgy 14-15 hónapos korától), és most már ott tartunk, hogy nincsenek ébredések, csak nagyon indokolt esetben (hajnalban landol az ágyunk mellett az ifiember kezében az üres itatósüvegét rázva...):

"– Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.
– A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.
– Ezek szerint spártai nevelési elvek vagy „szoktatás” alkalmazása nélkül is elmúlnak a sírós hónapok, a sokszori éjszakai ébredés?
– Így van, elmúlnak anélkül, hogy tennünk kellene ezért. De az esetek többségében nem olyan gyorsan, amilyen hamar megcsappan a szülők erőtartaléka vagy türelme. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy valóban iszonyúan fárasztó időszakok ezek a szülők életében, sokszor hosszú ideig kell napi néhány óra alvással beérniük. De tapasztalatom szerint sokszor az is segít, ha azt mondom a fáradt szülőknek: normális, ahogy a gyerekük viselkedik, nem arról van szó, hogy elhibázták a nevelését. Épp ellenkezőleg, nagyon jól teszik, hogy teljesítik, amit kér, és rendelkezésére állnak. A nevelés célja a jövő, nem a jelen! Aki csak a jelenre koncentrál, annak a nadrágszíj, a fakanál a nevelési, helyesebben idomítási eszköze. Ennél távolabbra kell látni.
– Van, aki rabságként éli meg a huszonnégy órás szolgálatot, s úgy érzi, mindenről le kellett vagy kellene mondania a gyerekért. Egyik olvasónk anyarabszolgaságnak nevezte ezt. Csak egyféleképpen lehet jó anya valaki?
– A válaszom: igen is meg nem is. Nem lehet receptet írni arra, hogyan is bánjunk a gyerekkel, mert már újszülöttként nagyon különbözőek, igazi egyéniségek. Ezért hiba is volna egyformán bánni mindegyikükkel. Durván háromféle típust különböztethetünk meg: az elsőbe a könnyen kezelhető babák tartoznak, a másodikba a nehezen kezelhetők. Ők azok, akik szerencsés esetben alusznak nappal, de éjszaka sokat sírnak, nehezen nyugtathatók meg még akkor is, ha tele a hasuk. Könnyen önbizalmát veszti az anya, ha csecsemője akkor sem hagyja abba a sírást, amikor kézbe veszi, dajkálja. Sokkal nehezebb feladat elé állította a sors, mint a könnyen kezelhető baba anyukáját. Sokat segíthetnek egy ilyen újszülöttnél bizonyos információk: például az, hogy egy anyatejes csecsemő hamarabb, gyakrabban megéhezhet, mint egy tápszeres, ezért bizony lehetséges, hogy ismét éhes. Ha nem akar már enni, jó megoldás a hordozókendő: a szorosan belekötött és ringatott baba rendszerint megnyugszik. Néha úgynevezett fehér zajt szoktam ajánlani a síró baba megnyugtatására. Ez a monoton háttérzajok elnevezése, meglepő, de a metronóm vagy az öreg vekkeróra ütemes ketyegése is megnyugtathatja az éjszakai csendet, sötétséget túlságosan ingerszegénynek találó csecsemőt. Ugyanakkor pontosan az éjszakai problémákkal kapcsolatban figyelni kell arra is, hogy ne alakítsunk ki hosszú távon tarthatatlan, zavaró szokásokat. Adjuk meg a babának, ami elemi igénye: táplálék, testközelség, válaszoljunk mindig a jelzéseire, ne hagyjuk magára, de például ne szórakoztassuk ilyenkor. Visszatérve a típusokra: a harmadikat „használat előtt felrázandónak” szoktam nevezni. Ő az, akire rá sem kell nézni a következő etetésig. Éppen ezért valóban fennáll az a veszély, hogy a kelleténél kevesebbet foglalkoznak vele, nem tud kiállni magért, a szülőnek kell kitalálnia, mit és mikor tegyen vele, hogyan „provokálja”, mert magától sosem jelentkezik. Nem nehéz belátni, hogy nagyon más jó anyának lenni mindhárom típusnál. És ez még csak az érem egyik oldala. A másik, hogy a jó anyaságnak szívből kell jönnie. Ha valaki csak azért vállalja az éjjel-nappali rendelkezésre állást, mert azt olvasta valahol, hogy csak így lehet jó anya, törvényszerű, hogy előbb-utóbb ki fog törni ebből a szerepből, mert nem a sajátja.
– Mindenki jó anya szeretne lenni! Ennél kényesebb pontot nehezen találhatnánk! Ki és hogyan lehet jó anya? Ezek szerint nem csak az, aki mindig a gyerekei rendelkezésére áll?
– Mindez a nő önértékelésével függ össze. Az, akinek pozitív énképe van, nem fogja kétségbe vonni saját jó anyaságát. A bizonytalan azonban kételkedni fog önnön hatékonyságában. Ennek az esélye nő, ha nehezen kezelhető babája születik. A szülés után hormonális szempontból kockázatos időszak következik. A hatástalanság érzése elmélyítheti a depressziót. Ezért úgy gondolom, minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy az anyát (és persze az apát) megerősítsük szülői szerepében.
– Sokszor viszont úgy tűnik, a szülőkkel kapcsolatba kerülő, főként egészségügyi szakemberek ennek pont az ellenkezőjét teszik: nem erősítenek, hanem afféle megmondóemberként aláássák az önbizalmat.
– Nagyon jó, hogy van olyan egészségügyi ellátó hálózat, amely a gyereket váró és nevelő családokra összpontosít. A szakember azonban akkor jár el jól, ha érzékelteti, hogy első helyen a szülő-gyerek kapcsolat áll, ezt követi minden egyéb. Valaha kutatással bizonyítottam, hogy az anyák nagyszerűen ismerik a gyereküket. Fogékonyak, ráéreznek minden rezdülésére. Ezt nem szabad tönkretenni. Közben meg egyre gyakoribb, hogy a szülők különböző púpokat látnak a gyerekükön – nem tud figyelni, nem fut elég magabiztosan, dadog és így tovább. Minden púphoz külön szakember tartozik. A gyerekben pedig közben valami betegségtudat-féle alakul ki. Ez az, ami igazán veszélyes! A szülőknek nem szabad elfelejteniük, hogy a gyerek mindenestül az övék, nem kell feltétlenül púpokat keresniük, a szakemberek pedig jól teszik, ha nem nyomulnak előtérbe. Nem kell ezer helyre járni a gyerekkel! Én abban próbálom erősíteni a szülőket, hogy ők maguk is képesek a problémák megoldására.
– Önt mindenki gyermekpszichológusként ismeri. Mit tett hozzá szakember mivoltához az a tény, hogy közben háromgyermekes apa is?
– Nem hiszek egyetlen olyan pszichológusnak sem, akinek nincs gyereke. Hihetetlenül sokat kaptam a gyerekeimtől, és igyekeztem nem szakemberként jelen lenni az életükben. Másként hangzanak az éjszakai sírással kapcsolatos javaslatok annak a szájából, aki maga is végigcsinálta. Negyvenkét éve vagyunk házasok a feleségemmel, és néhány kezdeti hónaptól eltekintve még sosem voltunk gyerek nélkül. A legidősebb unokám és a fiam közt alig van korkülönbség, de azért kicsi lányomnak és kicsi fiamnak hívom a gyerekeimet mind a mai napig. Az én kislányom, aki négygyerekes anya, pontosan azt példázza, amiről beszéltünk: mindig ott volt és van a gyerekei számára, amikor szükségük van rá, de állíthatom, hogy elkényeztetésnek semmi nyoma!

A Suttogó „titkai”
„Túl vagyok azon, hogy bosszankodjam Tracy Hoggon, hiszen elismerem, valós, létező igényeket elégít ki könyvével. Azt azonban nem szeretném, ha elterjedne a köztudatban, amit hirdet, hogy tudniillik a gyereknek észrevétlennek kell lennie.” Ranschburg Jenő szerint A Suttogó titkai olyan szülőknek szól, akik gyerekük születése után is ugyanúgy akarják folytatni életüket, ahogyan előtte éltek. A javasolt módszerek célja, hogy a gyerek ezt a lehető legkevésbé zavarja meg. Ez ellentétes a gyerek veleszületett, alapvető igényeivel, ugyanis az az egészséges, ha észreveteti magát, ha el tudja érni, hogy kielégítsék igényeit. A szülő jól teszi, ha ezt NEM akarja kinevelni belőle! "

(interjú Ranschburg Jenő gyermekpszichológussal, forrás: Kismama magazin)

Abszolútli kedvenc lett az ici-pici mese. Jöhet reggeli után,  délelőtti játék közben, délutáni alvás előtt, esti fürdés előtt, vacsora után, szinte bármikor. (a dolog pikantériája, hogy ezt a dalt utoljára nagyon kicsilány koromban énekelte nekem, az én anyukám nagyon sokszor... torokgombócképző és nagyon mélyen felkavaró, még mindig, napi többtucatszor meghallgatni... csak úgy tolulnak az emlékképek, a régfeledett érzések...)
A szabad akarata már most érvényesül szépen: a jútjúbos kedvenceim közül válogat, hol jöhet neki a Szalóki Ági, Herczku  Ágnes, Bognár Szilvia trió népzenei csoda feldolgozásai, máskor ezekre csak csóválja a fejét, hogy "nem-nem", hol kifejezetten mesedalokat szeret hallgatni, mint a Wolf Kati örökzöld Vukja vagy éppen az Icipici mese.  Nem ritka az sem, hogy Péterfy Borira vágyik, vagy éppen valami jóvágású Tankcsapdát óhajt. Mindemellett a széles paletta mellett helyet kapnak az Abba dalai is. Mondhatni mindenevő a gyermök, hangulatától függően. Ha beletrafálok az éppenkedvencébe, elégedetten vigyorogva bólogat, majd pillanatokon belül táncra perdül és csak úgy ropja az ősi tűztáncát. (majd egyszer erről is lesz vidió, de jelen esetben nem lehet megörökíteni a vitustáncát, mert amint a kezemben a fotóapparát, szégyenlősen abbahagyja).

Huncmacc fejlődéséhez szorosan hozzátartozik ismerkedése a pelenkája tartalmával. A fütyiszűkülete miatt azt a tanácsot kaptuk Tanult Szakemberektől, hogy tisztábatételkor hagyjuk szabadon játszani a sajátjával, mert így, úgy és addig húzogatja, amíg az még nem okoz fájdalmat neki. (persze, a műtét így is elkerülhetetlen lesz 4-5 éves korában, de csoda még azért történhet...). Az elmúlt meleg napokban, amikor is egy szál pelusban döngetett a lakásban, viszont többször előfordult, hogy játék közben is, bele-beletúrt a pelusába. Így történt ez tegnap is, amikor már csak annyit vettem észre, hogy fiam a csokis kezét undorkodva nyújtogatja törlésre felém. Csodálkoztam is, honnan került a kezébe csoki?! Aztán megéreztem a semmivel össze nem téveszthető bukét... alapos kézmosás, tisztábatétel... és valamért azt érzem, hogy ez csak a kezdet ezen a téren is...

A 18 hós újabb kötelező, többkomponensű 6 éves koráig tűnek búcsút intő oltása, ismét elnapolódott, Hunc néha taknyolódik. Nincs hőemelkedése, se láza, csak napi egyszeri orrfolyása (remélem, nem allergia), de Alapos Doktornénink (nomeg HuncApu), nem engedélyezte a Csöpp beoltódását. Szerintem csupáncsak fogat növeszt. Vagykitudja.

Aztán lőtt magának a gyermek egy hivatásos bébiszittyót is a tegnapi játszóterezés alkalmával. Fiatal, kedves lány, nagyon hamar közös nevezőre jutottak Hunorral, aki nagy kegyesen még azt is megengedte neki, hogy meghintáztassa, és a levegőbe emelgesse. Jó mélyre rejtettem a telefonszámát, érzem, nem az utolsó találkozás volt ez. Talán ezzel a segítséggel, néha kimozdulhatunk pár órácskára HuncApuval kettecskén is, akár egy jólmegérdemelt vacsora erejéig is. 

Tegnap letutiztuk Doktorbácsival is a dolgokat, elvállal. Érdeklődött az első vérvételem eredménye után, mondtam, hát nekem olyan még nemvan. Most már hozzácsapjuk a 16. heti AFP és HBsAg-s (Hepatitisz B antigén) vérvételhez. Egyeztettük volna a pontos terhességi heteket is, mire mondta, a mostani protokoll szerint, már nem az uccsó menstruáció napja számít, hanem -a mi esetünkben- a 12. heti, ultrahangon mért babóméretek alapján számított kor. Azaz kicsit idősebbek vagyunk, mint azt gondoltam, éppen ma töltjük a 15. hetet, így a szülés kiírt (új) dátuma valóban a december 3. (oldalvonalzó reaktualizálva, ha így folytatjuk a következő ultrahangon már benn is ragadok szülni... )

... mert ezzel (is) adós vagyok. Tegnap esti kép, nagy hirtelen magam sem tudom, hogy az aktuálisan frissített kiírás szerint éppen hol is tartunk, sacc per kábé a 13-14. hét határmezsgyéjét tapossuk. Emlékeim szerint a Huncos pocak valahogy másabb volt, sokkal hamarabb kényszerültem kismamanacikba bújni, bár lehet ez az állapot most azért is késlekedik, mert kis plusszal indítottam, no meg a nacijaim is egy mérettel nagyobbak, mint a megboldogult, Huncos előtti időkben.

Aztán meg jó lenne, azt is tudni, hogy Méhem Gyümölcse, (most a kintlakóra gondolok éppen), hová is rejtette el a meggymagozót, amivel hetek óta játszadozik, és amelyre árgus szemekkel figyeltem, hogy ne tüntesse el, mert ázik egy vödörnyi cserkóm, mely magozásra vár?! Sebaj, XXI. század gyermeke kis bosszankodás (és feltúrt Huncos összes zúgrejtekhelye) után megoldja a felmerülő problémát: megkéri a  munkából hazatérő urát, ugyan, hozzon má' neki egy meggymagozót, szépszóra.

Hétvégente háztűznézőbe járunk, szerelmetes Pilisünkbe keresgéljük álomotthonunk, hol felcsillanó reményekkel, hol csalódottabban. Tudom és érzem, valahol vár ránk az a házikó, ami az otthonunk lesz. Az igazi. Most szélesítettük a hatósugarunkat, Komárom-Esztergom megye egyes települései is számításba jöhetnek már (főként Duna kanyar). 

A napok kicsit befordulósabban telnek, a hidegfront és az életemből visszatérően részt kérő migrén hatására, ma pl. erőtlen hánykolódtam, sötét szobában, párnák közt, 10-ig, szerencsémre Huncos migrén-barát üzemmódra kapcsolódva hánykolódott mellettem... reggel fél 7 óta. Mondjuk ez fájt. Most meg alszik. Én meg nem tudok cserkómagozni. Ez is fáj.

Az egyetlen dolog, amit még Huncos embrió korában eldöntöttünk és amihez hűek is maradtunk ezidáig, az az volt, hogy bármin hajlandóak vagyunk spórolni, de a gyermekeink egészségén soha. (kicsit tárgyiasítva: a fekvőhelyére -matrac- és az első cipőire gondolok jelen pillanatban).

Az elkötelezett ortopéd orvosok és a korunk olykor fullasztó marketing munkájának hála, trendi babacuccok kínálatában nincs hiány, csak győzze az ember lánya-fia kapkodni a fejét és szétválasztania az ocsútól a búzát. No, és akkor már meg sem említem azokat a gyöngéd presszúrával megfogalmazott reklám szologeneket, melyek egyáltalán nem finoman igyekeznek a szülő lelki harangjait pengetni, hogy nincs is lelke/nem is szereti igazán a  gyerekét, amennyiben nem az ő terméküket választja.

Hosszas bogarászás és számtalan pro- és kontra vélemény elolvasása/meghallgatása után, józan paraszti eszemet használva jutottam arra a következtetésre, hogy a saját lábbelieimben is azokat preferálom és hosszabb távon előszeretettel használom, melyek könnyen hajlíthatóak, finoman illeszkednek hozzám és minél természetesebb anyagból (legfőképpen bőrből) készülnek, így lehetővé téve a láb szellőzését és megakadályozva azok izzadását, befülledését, esetleg gombásodását.

A választásunk a Liliputi által forgalmazott puhatalpú cipőre esett, melyek talán a legjobban hasonlítanak a mezítlábazáshoz, majd kinti  használatra ugyancsak erről az oldalról egy külföldi társát választottuk, ugyanilyen okok miatt. Nem áll szándékomban korteskedni, az előnyeiről oldalakon át lehet olvasni, (a hátrányukról is valószínűleg), számunkra tökéletes választásnak bizonyult, Hunor nagyon ügyesen tanult meg járni, hamar megtanult lábujjhegyen is pipiskedni, nem bántam meg és a minőségével is elégedett voltam. (bár több lányos anyukánál olvastam, hogy a nőcis változatok orrai igen hamar lekoptak...). Amint Huncos ezeket kinőtte, egy újabb párossal gazdagítottam cipőtárát. (gazdaságos a gyermek, hiszen a lábmérete egy év alatt nőtt 2 számnyit). Valamint előre bebiztosítottuk magunkat egy újabb (puha)-gumitalpúval is, őszre. (erről még nincs tapasztalatom, bár nem hinném, hogy csalódnék benne)

A melegek beköszöntével viszont elbizonytalanodtam, a zártbőrcipős zoknis megoldást túlzásnak éreztem, így pár hete elkezdtem gyűjtögetni a szandálos tapasztalatokat játszótéren, ismerősöktől. HuncNagyi Huncmaci másfélévesére meglepett minket egy szupinált szandival, és ekkor ért az első meglepetés: Hunckoma egy számmal nagyobb lábat növesztett az elmúlt másfél-2 hét alatt! (nomajd Kistesó elhasználja...)
Végül a tegnap délelőtti séta során szembejött velünk a megoldás: alig egy utcányira tőlünk gyerekcipőbolt nyílt. Azt már nem részletezem, hogy az én általam perefrált cipőket Huncos, még egy próba erejére sem volt hajlandó magához érinteni sem, viszont nagyon ügyesen választott magának egy bézs színű szandált, valamint egy játszótéri kis futócipellőt. (bővebben a termékekről, gyártóról itt)

Az első hajvágásán felbúzdulva (ami ezév jaunár 9.-én esett meg), lelkesen jelentkeztem be kedvenc fodrász-barátnőmhöz tegnap délelőttre. Pár hónapja még mosolyogva integetett a tükörképének, és türelmesen ücsörgött a fodrászköppeny alatt az ölemben, végig figyelve mit művelnek a fején a gondoskodó kezek a csattogó ollóval. Arra persze, sosem lehet előre számítani, hogy természetesen éppenekkor kel fel a gyermek hajnalok hajnalán, visszaaltathatatlanul. Ezért a fél 11-es időpont elég necces volt, a kocsiban már küzdött Huncos az álommanókkal. Talán emiatt vagy egyszerűen nem volt ráhangolódva erre a maceratúrára Hunor hajvágása botrányosra sikeredett, előbb csak halkan tiltakozott, majd egyre panaszosabban, végül hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatva ikegett az apja oltalmazó karjaiban, miközben már az egész szalon igyekezett jobbkedvre deríteni a vígasztalhatatlan fiatalembert. Nem sikerült.

Pedig az eredmény önmagáért beszél:

Aztán a küzdelemben annyira lefárasztotta magát, nomeg az utána következő játszóterezésen, meg talán egy kis bacit is átadtam a gyermeknek, hogy hazaérve egy röpke négyórásat aludt, amire babakora óta nem volt még precedens. (vagy talán még akkor se). Közben volt egy nemhivatalos FiTyE is (tréfás kedvű férjuram nevezi így a szerdánkénti BMK-t, az ÖTyE után szabadon), melynek keretében a jókedvűre aludt Hunormanó oly kitörő szeretettel ölelgette meg Anitát, és igyekezett betuszkolni őt a nappaliba, hogy szegény kislány csak megszeppenten pillogott hol az anyjára, hol a Hunorra. Aztán persze, csak sikerült Huncosnak egy kis felborítós erőszakot alkalmaznia, amikor pedig arra kértem, kérjen bocsánatot Anitától, mert fájdalmat okozott neki, belevigyorgott Kata (Anyuka) arcába és belemászott az ölébe. (van olyan, hogy valaki genetikailag strébernek születik?)

Rafkós kis manipulátorunk van. Evvan.

Ippeg ma másfél éve, hogy békés és összetartó kis triumvirátussá lépett elő szerelmetes házasságunk, hiszen ekkor érkezett közénk a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk az Égiektől. Jó ez így, jó érzés megtalálni az életben a helyed, megtalálni a dolgod... és ha néhanapján súrlódunk/türelmetlenkedünk/cívódunk is, egységgé kovácsolódtunk mi így hármacskán (lassacskán négyecskén...)... egyetlen pillanatát nem bánom, továbbra is azt gondolom, semmit sem tennék másképp...

Egy átlagos másfeles paraméterei (merthogy ez most nem csak rólam szól): kisportolt és izmos, vékonycsípőjű és szélesvállú 10 és fél kilós, 80 akárhány centis, 19-es cipőméretű talpakon éldegélő (nacikban még mindig bővenjók a 74-esek, badikban 86-osakat visel, nem részletezem: felül férfiasan erős... ezen van a lényeg). Immáron 12 használható foggal rendelkezik, észrevétlen gyüttek ki, fájdalommentesen, kemény éjszakák és napok nélkül. (vagy talán már mindannyian megszoktuk: Hunc a fájdalmat én meg nem tulajdonítok különösebb jelentőséget egy-egy nyüsszögősebb napnak).
Mindenevő, és ha hagynánk mindenivó is lenne, szívesen megkóstolgatja az apás délutáni játszóterezések alkalmával, HuncApu jólmegérdemelt, hűsítő pohárka sörét, közben elmajszolgatja a tejszínhabos fagyitölcsérét, esténként a vacsi mellé ösmét szívesen belekóstol az éppen aktuális borfelhozatalba is. A számára különfőzést elfelejthetem, a fagyasztóban felsorakoztatott bio zöldségekből, gyümölcsökből és húsokból készített finomságaimat lassacskán a macskalányaink fogyasztják el, érdeklődés hiányában. Helyette az kell, amit mi eszünk, lehet az vajas kenyér, májkrémes-sajtos kenyér, vagy húsleves (itt nagy kedvenc a benne főtt zöldségek és a tészta), vagy akár egy egyszerű tejszínes rakottas, egyszóval bármi. Van olyan reggel is, amikor csak kis gyümölcsre vágyik, esetleg egy túrórudival megspékelve. Enni most már gyakorlatilag egyedül eszik, igaz, az eredmény olykor-olykor hagy némi kívánnivalót maga után, de másképp már nem megy, ha etetni próbálom összeszorított szájjal csóválja a fejét vagy éppen sikoltozva veri magát az etetőszékében, hogy nem-nem-nem! Egyre szociábilisabb, ugyan még mindig nem a vele egykorú gyerekekkel, de a környék összes kutyáját/gazdáját már ismeri, a séták alkalmával ismerősként üdvözli őket. (sikkant). Ugyanez érvényes a velünk egy háztartásban élő négylábúakra is, rövidke simogatás után sokkalta jobb játék az, ha végigtereli őket a lakásban, vidáman visítozva! A játszótéren még mindig inkább a felnőttekel igyekszik kapcsolatba lépni, a gyerekekkel még nem igazán tud közösen játszani (azaz de: igyekeznek megszerezni egymás elől a fellelhető összes játékot). Itthon már egyre többször játszik el egymagában, főleg, ha dolgozom, és nem igazán van más választása, bár a gyanúsan hosszú csend, mindig jelent valamit. (néha csak egyszerűen elalszik...).
Az éjszakáink: 9-10 között elalszik a fiatalember és általában reggel 7-ig húzza a lóbőrt. Nappali alvás: hetek óta egy darab van belőle, változó, hogy mikortól, de általában dél és kettő között lezdi meg valamikor és olyan két óra nyugira lehet ilyenkor számítani. (ha mégsem, akkor estére extrán nyűgös és billegális, önmagára is veszélyes kisemberré válik)

A mindennapjaink sokkal könnyedebbek/gördülékenyebbek. Ugyan még mindig nem beszél, a saját maga nyelvén igencsak ügyesen megértet velünk mindent. Igazi korunk gyermeke, reggelente már az sem mindegy milyen ruhát adok rá, vannak olyan napok, amikor maga veszi ki a szekrényéből a kívánt aznapi szerkóját. Persze, nem mindig időjárásnak megfelelőre sikeredik a választás. (mi lenne, ha jány lenne?!) Ha új ruhát vél fölfedezni magán, végigbilleg a lakáson és bezsebeli az érte járó dícséreteket, miközben nyújtogatja a lábát és pörög-forog előttünk.

Táncol: sajátos, ősi indián tűztáncot lejt (kissé szumós beütésekkel), gyakorlatilag mindenfajta zenére.

Egyszóval: imádom őt és elfogult vagyok vele a végtelenségig... bár úgy érzem, jelen pillantban éppen ez a dolgom.

A hosszú hétvégénket -dacolva az időjárás viszontagságaival- a magyar tenger partján töltöttük. Annyira elegünk van már a fővárosból, hogy igyekszünk, amint lehet és még ha csak pár órára is sikerül, de kimenekülni belőle.

A rossz időre való tekintettel, szombaton nem mertünk nekivágni a kirándulásnak, amúgy is szépbaleset érte ösmét a Kicsit, miközben vasaltam és el akart csenni egy zoknit, hogy besüllyeszthesse a mélynyomón lévő lukba, elcsúszott és majdnem beépült a hangfalba, szerencsére csak a szeme sarka hasadt föl, és nem a szemhéja. Nagyon sírt, nagyon bújt, nagyon sajnáltuk. Lassacskán valóban várom a gyámügy jelentkezését, senki sem mossa le rólunk, hogy bántalmazzuk családon belül... mentségünkre: mindketten jobbkezesek vagyunk...
Így a szombati nap csöndes vasalgatással, alvással és a hűtőben fellelhető maradékok elfogyasztásával telt. Regenerálódtunk. Ránk fért.

Vasárnap erőt vettünk magunkon és kora délelőtt útnak indultunk, a kocsiban természetesen szinte azonnal elalult Huncos, ekkor sikerült megörökítenem az egynapos monokliját:

Huncos nagyon élvezte a Balaton partot, a hatalmas udvart, botokat gyűjtögetett, mindenféle bogárkákat simogatott (jájjjnekem!), kavicsokat dobált a vízbe, segített tüzet rakni a szalonnasütéshez az apjának, majd kidőlt egy órácskára, hogy aztán újult erővel vesse bele magát az esti partiba, de a gaz szülők időnek előtte villanyoltottak és beszüntették a duhaj jókedvet. (fél 10-kor kidőltünk a sorból...).

Hétfőn végre összehoztunk egy nagyon rég óta esedékes találkozót: hazafelé meglátogattuk Pocakos Zsóékat és a csodaszép Nikilányt. Hihetetlenül jól elvolt a két kiskrampusz, Hunc ölelgetősen kirobbanó szeretetével, néhol még Niki sem tudott mit kezdeni... Köszönjük ezúton is a vendégszeretetet és a végtelen kedvességet! ... jó volt ebben a harmóniába megfürödve hazatérni... (persze, fotók részemről ismét nem készültek, még szerencse, hogy Zsóra lehet ebben is számítani). Az izgalom hatására egyik gyerek sem volt hajlandó megkezdeni délutáni alvását, így lementünk fagyizni sétálni a partra, itt már azért Huncos feladta az ébrenmaradással folytatott küzdelmet és elaludt HuncApu karjaiban és tette mindezt egészen hazáig.

Elfoglalva a kerti csúszda-várat:

Kézenfogva:

Niki mindenáron közelebbről is szerette volna megcsodálni a hattyúkat:

Repülő:

Szélfútta kiccsaládunk:

Huncos születését nem élhettem meg a szó klasszikus és magávalragadó értelmében... nem volt eget- és földetrengetően csodálatos élmény egy kivilágított műtőben, köröttem rengeteg idegennel, reszkető lélekkel világra hozni elsőszülöttemet... nem hallgathattam a testem jelzéseire, nem vajúdhattam lépésről-lépésre, nem dolgozhattam meg minden egyes előrébbjutásért, nem szoríthattam azonnal magamhoz az én tátogó kiscsomagomat, mint ahogy erre lélekben 9 hónapon át készültem... nem sírhattam örömömben-megkönnyebbülésemben... ő sürgősséggel és császárral érkezett közénk... minden olyan gyorsan, felkészületlenül és hirtelen történt... sokáig arra sem voltam képes, hogy azt kimondjam, szültem...
Most hosszasan boncolgathatnám és hasonlítgathatnám a természetes szülés és a császármetszés előnyeit és hátrányait, de ezt mégsem teszem, mert nem ez a célom... (Akik ugyanazon szkpetikusok csapatát erősítik, mint hajdanán én, azoknak üzenem: nem volt annyira "jóbuli" ez a laza hasi műtét, mint gondolják és nem csak esztétikai szempontból, a vágás mentén egy rövidke résznek a mai napig nem tért vissza az érzékenysége...)

Szeretném, ha most megadatna és KisTesóval másképp csinálhatnám... talán így, ezzel az életszeretettel és vitalitással, az anyaság őserejével...:

Hosszas tanakodás után, fájó szívvel, de meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést: a második kiskrampusznál orvost kényszerülünk váltani. A távolság, mint üveggolyót... nos igen, a fehérvári túra első gyereknél még bevállalható volt, de Huncostól mindenestől már nem. (és arról nem beszélve, hogy időközben Nőgyógyászok Gyöngye még távolabbi városba vándorolt munkálkodni...)

Így hát, az időszerű kombinált teszttel egybekötött ultrahang vizgsálatot, (Down kór szűrést), már egy új Doktorbácsinál végeztettük el. Egyelőre úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös, bár nem a bőbeszédűségéről hírös a fiatalember, de úgy gondolom, tulajdonképpen az ember lánya sem csevegni jár a nőgyógyászati rendelőbe. 

A jó hírek, hogy a picurka-mocorka jól van, méreteiben egészen hasonlatos nagy, szép és okos bratyókájára: nagyfejű és nagypocakú, valamint szintúgy kurtalábú. A mostani ultrahang alapján kicsit előrébbjárunk, azaz 13 hét+1 napos Kistesó. (utánaszámolva: ha ez így helyes, december 3.-ára módosul a szülésem dátuma, azaz pont egy nappal Huncos szülinapja után... mondhatni tökéletes az időzítés, bár a skacok valószínűleg nem így fogják gondolni...)
Kicsit számosítva:
NB (orrcsont): látható
CRL (ülőmagassága): 70,3 mm
NT (fejátmérő): 20,0 mm
NT (nyakiredő): 1,7 mm
HC (fejkörfogat): 78,4 mm
AC (haskörfogat): 64,0 mm
FL (combcsonthossz): 9,2 mm

Átlagos magzatvíz mennyiség. Szabályos szívműködés. Placenta helyzete: mellső fali. Ép koponya. Jól telt gyomor és hólyag. Zárt hasfal és mellkas. Normál hasi echogenitás. Négy végtag. FHR (szívhang): 161/min. Eszméletlen zakatolást csapott! (És nem, nem tudott könny szökni a szemembe, mert fektemben éppen azt figyeltem, Hunor hogyan próbálja meg kikapcsolni a frissen megismert doktorbácsi számítógépét... )

És akinek még mindig nem elég, ím egy rövidke film a Legkissebről:

Persze, nem a micsapatunk lett volna, ha a vérvétel eredményére, valamint az ultrahangra várva, Huncos nem rendezett volna kisebbfajta színházi előadást a váróban, elszórakoztatva azt a tucat embert, akik ezen az álmos délelőttön odatévedtek. És ha az sem lett volna elég, hogy szinte mindenkinek osztogatta a svédáruházas játékdobozban megbúvó, szintén svédáruházas pici plüssöket, egy óvatlan pillanatban mindent eldobva kezéből, beszabadult az irodába, ahol felkúszott egy szekrényre és megszerzett egy félméteres csokimikulást. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire elkaphattam volna, már le is harapta a csokimiki fejét, nem kis derültséget keltve az ott várakozó pocakosoknak, és nem kis megdöbbenést okozva az ott-tartózkodó anyukáknak... rég volt már ilyen: éreztem, ahogy a pír a nyakamon át az arcomba kúszik... ezek után a biológus hölgy már mosolyogva fogadott, hogy hallotta már a fiam hírét... hmmmm...

Egyszer már írtam a gender-pedagógia lényegéről, a női és férfi szerepek nem kötelező beskatulyázásáról már kora gyermekkorban. Nálunk egyre inkább úgy tűnik, a bármilyen-járművet-meglátok-brümmögök mellett, fontos szerepet kapnak a főzéssel, takarítással kapcsolatos szerepjátékok is. Így pár hete Huncosnak lett egy takarítószettje, felmosóstól, söprüstől, lapátostól. S hogy miért? Mert belefáradtam, hogy a használatban lévő söprűt, lapátot, felmosószettet hurcibálta lakásszerte és kaparintotta meg, ha véletlenül nyitva maradt egy ajtó. Egyszóval ön- és közveszélyessé vált a 80 akárhány centis kisember a közel kétméteres botokkal hadonászva.

A hidegfrontra való tekintettel, reggel elaludt a család, ugyanis nem jelzett a kétlábonjáró vekkerünk, HuncApu negyed 9-kor még azt hitte, nagyon korán lehet, így mindenki kapkodott-idegeskedett, Hunc sem volt hajlandó az asztal mellett elfogyasztania a reggeli utáni muffinját, inkább szétmorzsázta a lakásban. Amikor rászóltam, hogy szedje össze a morzsáit, először eltűnt, majd kis idő elteltével  megjelent a söprűjével, igyekezett ő, de a még kissé kómás állapot nem tette lehetővé, hogy hatékony is lehessen.

Előbb csak fölmérte a terepet:

ezt most komoly?! nézés:

Aztán beburkolózott az én játszóterezős hanorákomba (ami nem látszik, hogy a papucsomba is):

Szemfülesebb képbogarászók fölfedezhetnek valami kis pirosat Hunc alsó és fölső ajkainál. Mondhatnám, hogy a jóság itt ütközött ki, de kivételesen most önhibáján kívül történt a baleset. Tegnap délután lesétáltunk a játszótérre, ahol délelőtt a munkásosztály prominens képviselői fúrtak-ástak (később kiderült, újabb nagyonóccsó kábelszolgáltató érkezik a hátsó alvégen), majd úgy mentek el, hogy a kiásott területet körbezárták ugyan, de a kifeszített zsinórt (igen, homokszínű spárgát emlegetek a kavicsos-homokos úton), mely az ásás haladási irányát hivatott jelezni, bezony ottfelejtették, alig pár centi magasságban. Ebben sikerült a kiskrapeknak megbotlania és jó nagyot zakóznia. Persze, volt sírás-rívás, alsó- és felső szájhasadás.
Azért tovább gondolkodva ezen, mégiscsak az motoszkál bennem, hogy Hunc sebe gyorsan gyógyul, pár nap és nyoma sem marad a bibinek, ellenben, ha egy öregnéni sétafikkant arra, aki szintúgy megbotlik, leesik, és neadjisten combnyaktörődik... olyankor mi van?

Betöltött 12 hetes kismama lettem (időszerű egy pocakfotó is lassan...), azaz elröpült az első, rettegett trimeszter. Félelmetes, hogy a gréfrut méretűvé nőtt méhemben már egy hétcentis, tökéletesen kifejlett kisember úszkálgat. Aki, ha kedve szottyan lubickolgat a magzatvízben, nagyokat kortyolgatva belőle, aki, ha szomorka, sírni is tud már... félelmetes... A statisztikai adatok alapján, mától már igen alacsony a kockázata a vetélésnek, (nem szeretem a statsiztikákat!), a babonásabbak innenstől merik elmondani a külvilágnak, hogy igen, érkezik az új lélek a családba. Sosem értettem ezzel egyet, annak ellenére, hogy volt már vetélésem, mégsem tudtam most sem magambafojtani örömömet, kikívánkozott a nagy hír belőlem, feszítette a mellkasom... Talán mert örök optimista kártyát kaptam születéskor és tudom, ha baj ér, könnyebb úgy feldolgozni, ha a köröttem élők tudják, nem fontos állandóan beszélni róla, elég ha a néma jelenlétükkel biztosítanak a hozzámtartozásukról...
Persze, erről most szó sincs, kirobbanóan jól lennék, ha nem sikerült volna benyalnom valami kis finomat, a nyirokcsomóim duzzadtak, úgy érzem, az agyam is mindenféle váladékokkal teli, de egyelőre még nincs szabad folyás, nem tud távozni belőlem... iszom a teát, nyeldesem a C vitamint és várom a feloldozást. Csak annyira vagyok rossz beteg, akár egy férfi, állandóan temetem magam ilyenkor, ma reggel már arra is gondoltam, ha nem tudnám bizton, hogy átestem kiskamaszként a mumpszon, akkor a Hunor általi oltás mellékhatásaként rajtam most debütálhatna is akár...

A kulináris élvezetek hajhászásról nem vagyok hajlandó továbbra sem lemondani, igaz kettecskén a főzés kicsit bonyolultabb, mint egyedül, de megoldjuk. Igaz, áldozataink vannak, de HuncApu ősi mondása éppen idetalál: ahol háború van, ott halottak is vannak. Naszóval, ritkul a pohár állományunk, bár ettől a micsaládunkban nem tartok, még mindig annyi áll rendelkezésünkre, hogy el sem férnek a szekrényben. A kedvenc egyedi formájú jénai tálam tetejét este sikerült közös erővel a másvilágra küldenünk. Az ijedtség nagyobb volt mint a valódi történet, a tető hangos csatazajjal szétrobbant a konyhakövön beborítva mindent aprócska üvegszilánkokkal. Gyerek eliminálva, porszívó be, majd felmos... nagymamám megelégedettséggel tekintgethet le rám odafentről, éppen úgy csináltam mindent, ahogy azt tanította, főzés előtt és után is alaposan kitisztítottam a konyhát... (délelőtt takarítottam ugyanis)

Aztán volt egy újabb Sudocremes esetünk, miközben porszívóztam, Hunc az ágyról vezényelte a műveletet, Zapja meg a lakás valamely eldugodtabb pontján éppen figyelt rá, egyszer csak arra lettem én figyelmes, hogy Hunc vigyorogva tekintget rám, feje vastagon beborítva a jó kis zsíros krémmel, ösmét nem hibáztathattam, hiszen a sapka-undorítisze miatt előfordul, hogy bekenem a feje búbját napolajjal. Így intézett magának egy soronkívüli fürdést.

Jó fotók már csak álmában készülnek róla, állandó mozgásban van, így a meglesett álmait-álombeli békéjét szoktam megörökíteni. Ez a jobbszája sarkában nyálcsíkos most a kedvencem:

És még becsúsztatok egy mostani Hunckedvencet is, na ezt naponta jósokszor meg kell hallgatni, sőt, ha olyanja van, erre alszik el a karomban is: