Tegnap délelőtt, a kihűlt reggeli kávém elfogyasztása közben, elkalandoztam a világhálón, egyik hírről a másikra kattintva, szinte észre sem véve, hogy hosszú percek óta magával ragadott a virtuális világ. Hunor már reggelizett, egy ideig a lakásban föl-alá vezényelte Kokót... A hirtelen belémhasító csöndre figyeltem föl először, akinek van vagy valaha is volt, minimum egy darab, másfél év körüli gyermeke, az tudja, ez általában sok jót nem jelent. A hálószobába érve az ágyunkon találtam a kisembert, aki békésen gyurmázgatott már ekkor. Aztán felfedeztem a nyitott filctollat a földön, a telerajzolt számológépet (HuncApu gondatlanul az éjjeliszekrényen felejtette ezeket...), a laminált parketta újdonatúj fekete  szálkáit. Szemem ekkor jutott el az ágyunkig, ahol felfedezhettem Hunor meglepi rajzait, hiszen mindkettőnk oldalán ott díszelgett egy-egy személyreszabott műalkotás.

Huncos akkora lelkesedéssel magyarázta rajzait, miközben megrángatta a lepedőnket, hogy sem kedvem, sem lelkierőm nem volt ahhoz, hogy összetörjem buzgalmát. Megpróbáltam megértetni vele, hogy amit rajzolt az csodaszép, de ha lehetne, legközelebb inkább kérjen hozzá egy papírt, és ne barlangrajzozza tele a lakást.

Tulajdonképpen, én nagyon örülök a rajzainak, hiszen már régóta várom a pillanatot, hogy nem parancsszóra, nem kérésre, hanem az ősi belső hangnak engedelmeskedve, megörvendeztessen lelke képeivel. Lelkes rajongója vagyok Molnár V. Józsefnek, aki évtizedeken át kutatta-bújta az óvodások-kisiskolások gyerekrajzait, szerinte:

"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak. A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.

(bővebben olvasható itt)

A fölső rajzot kaptam én, szemmel láthatóan lágyabb, gömbölyűbbek a vonalak, afféle kezdetleges fészekrajzok fedezhetőek fel benne, az anya ölelését, féltését jelképezve. Az alsó szálkás, pontozott Apa-rajzban az erő, a férfias dominancia szerepel.

... milyen csodálatos is a világ, ha néha meg tudunk állni pár pillanatra és félre tudjuk tenni az apró bosszúságainkat, majd a dolgok mögé nézve, felfedezzük a rendet, a békét, a harmóniát, a természetességet...

"Fáradni látszol, gyermekem,
ágyadhoz bújok, kedvesem.
Kezemben párnás kezecskéd,
tenyerem ágyán fejecskéd.
Véled lesz szép az estelem,
néhányat pislogsz, meglesem.
Álmosan csillog gyöngyszemed,
párnádra arcod fekteted.
Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon.
Bámulom csöppnyi lábadat,
aludj csak, őrzöm álmodat."
(Nagy Bandó András)

Tudvalevőleg sosem voltam egy nyugodt, ejjráérünkarramég típusú emberke, így az alábbi eset, jellemem egyik olalát művészi tökéletességgel festi le.

Történt ugyanis, hogy a 6 hetes ultrahang után, legközelebb a 12. hetire kaptam időpontot. A 12. heti ultrahang meg vészesen közeleg (jövő hét péntek), akárcsak az előrevetített rémképeim... Az utóbbi napok meghitt estéi mindegyikére jutott egy kis elalvás előtti csemege HuncApu számára. (üres petezsák... nincs is semmi bajom, ergo mi van ha nem is vagyok várandós?... és mi van, ha baj van a babával?... és mi van ha...? és folytathatnám még sokáig a képtelenebbnél képtelenebb Kasszandra jóslatokkal... )

És eljött az a pillanat, amihez nekünk nőknek őstehetségünk van, hogy a szelíd, felületesen már szuszmákoló Életünk Értelmét egyetlen pillanat alatt bősz vaddá hergeljük... és így sikerült egy soron kívűli félhivatalos ultrahangozást kicsikarnom (ilyenkor is jól jövő szakmájú)  Zuramból. Így tegnap délután sort ejtettünk a rendelőjük félhomályában, egy kis meghitt családi mozizásra. Fotók nem készültek, mert az UH feje nem emberi érzékenységre való volt, (gratulálunk, 4 vagy 5 kicsit látok) így Legkisebbünk paramétereit és részleteit továbbra is homály fedi. Amit láttunk az egy szépen kitaposott méhüreg, benne egy vidáman lubickoló kisemberrel. És ezt is csak töredék ideig, talán éppen addig, hogy lelkem ismét kisimulhasson egy jódarabig...

... már nagyágyban alszanak:

Hetek óta problémát jelentettek, Huncos rácsos ágyból való érdekes landolásai, melyek a fáradtságával egyenes arányban sikeredtek egyre rosszabbra. (kiesett, lengedezett a rácsos ágy tetején, beakadt a rácsokba...). Hetek óta tipródunk, melyik ágy lenne az az áthidaló megoldás, amely egy ideig megoldaná ezt a lehetetlen helyzetet. Ma már tudom, olyan rácsos ágyat kellett volna beszereznünk annak idején, melynek a középső rácsai a gyerek növekedésével, kiszedhetőek, így könnyebbé tehető a közlekedés számukra. Az akkori ágyválasztásnál viszont még nem értettem, miért lehet ez hasznos bárkinek is?!...
Végül erre a heverőre esett a választásunk, melyet Hunor oly nagy szeretettel vett birtokba, és oly lelkesen vette ki részét az összeszerelésében is.
(bár nem potyog le róla, azért első éjszakára, a biztonság kedvéért a lemászókához helyztem egy nehéz tönkönybúza szoptatóspárnát).

Végül, -mint a mellékelt ábra is mutatja- maradt a mi hálónkban a fiatalember, úgy döntöttünk, túl sok lenne a változtatás egyszerre. Hogy így hova kerül KisTesó ágya? Reménykedünk, hogy addigra már sikerül elköltöznünk innen, ahol Huncos azonnal különszobába kerül... KisTesó meg... követi a nálunk megszokottakat: a mi hálónkban kezdi ő is a pályafutását!

Huncmackó többnapi vívódás után úgy döntött, számára befejeződött kettőnk összebújós, újabban igencsak rapszodikus idillje, és testemet immáron teljes mértékben átadja a bennem növekvő KisTesónak. Ma még tettem egy heroikus kísérletet aziránt, hogy mellbedobással felkeltsem az érdeklődést, de csak huncut vigyorgást és néminemű kellemetlen csipkelődést kaptam válaszul.

Pár sorban összefoglalom, mintegy búcsúzásképpen: Hunc 5 és fél hónapig kizárólagosan anyatejes baba volt, ekkor próbáltunk rá először az egyáltalán nembejövős almára. Majd következőnap is, és még pár napig, de nem volt sikeres az akció, így továbbra is maradt az anyatej, mint kizárólagos tápanyagforrás.
Hunc 7 hónapos korában bevezetésre került a főzelék, ez úgy, ahogy elnyerte  főúri tetszését (sütőtök, zöldborsó, krumpli), de ezekből sem volt hajlandó mennyiségeket elfogyasztani, maradt a jóöreg és bevált anyatej továbbra is. Ha számosíthatom, 90-95 %-ban még mindig anyatejes maradt. Sőt pár nap elteltével, már csak tüntetőleg csücsörített, bezárt ajkakkal. Megrekedtünk.
Ekkor léptünk egy merészet és megkóstoltattuk vele a pulykahús-sütőtök kombót. A hús bevezetésével valamelyest fellendült a hozzátáplálásosdi, bár igazán mennyiségeket sosem fogyasztott el Hunor semmiből. Ha nagyritkán lement egy teljes konzervnyi mennyiség (190 gramm körüli érték), hullámozva tisztelegtünk előtte. Aztán volt egy kis mennyiség-csappanás, ekkori forradalmi újításként elkezdtem én főzni neki, így kisideig ismét úgy tűnt, jobban eszik, de vagy a fogak előbukkanásának következményeként vagy kitudja miért, még nagyon sokáig az anyatej maradt a főfogás.
Egy éves kora környékére, már sacc per kb 70 %-ban volt csak anyatejes és a maradék 30%-ban a mi ételeinket fogyasztotta.
A mostani vacakolását pár hete kezdte, lassacskán leállt a jobb oldalról, már csak a balt preferálta, (meggyőződésem, mindennemű politikai célzás nélkül tette mindezt), majd elkezdte átaludni az éjjeleket és csak hajnalban igényelte, ekkor még napi kétszer, mert a délutáni alvás is ezzel működött. Majd elmaradtak a hajnaliak és végül ma megdöbbenésel konstatáltam, hogy vasárnap reggel kérte utoljára, azelőtt meg múlthét szerda délután.

Aggódásra semmi ok, éhen nem fog halni, miként az alábbi, hétvégén készült fotók is bizonyítják (a legújabb, hogy mindent evőeszközmentesen hajlandó csak elfogyasztani, mindenhez a saját ötágú villáját használva...):

és egy mostkedvenc bónusz a fiúkról:

BíborLili hívott most táncba, és tette mindezt egy olyan keringőbe, amelyre azonnali késztetést éreztem, hogy eleget tegyek, így a délutánom diszkrét pityorgással telt, miközben nosztalgikus zenéket kellett hallgatnom... szigorúan válogatás céljából.

1. Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!
2. A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.
3. 6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

Mostani hangulat-ingadozásaimhoz leginkább Ákos dalai passzolnak, aki amúgy is nagykedvenc.

Férfi vagy, vagy nő?

"Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős-eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit."

Írj magadról!
"Megíratlan könyv vagyok
Sok-sok fehér lappal,
Festhetsz rám tiszta képeket"

Hogyan írnád le az előző kapcsolatodat?

"Annyi mindenről álmodtál,
De idegen ágyakban ébredtél,
Kevés volt amit megtudtál,
Mert alig hitted, ha értettél..."

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

"Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb"

Most hol lennél szívesen?

"az áhítat lassan átitat,
S hogy itt lehetek, most megköszönöm."

Mit gondolsz a szeretetről?

"Nem értem, hogy mi kényszerít, hogy megváltozzunk.
Elfordulunk egymástól és bezárkózunk.
Jó lenne, ha úgy élhetnénk, ahogy gyermekként hittem,
Fájdalmak és örömök összekötnek minket,
A szeretet mindig segít!"

Mit kérnél, ha egy kívánságod volna?
"Csak legyen kenyér és legyen bor,
Legyen békesség köztünk mindenkor"

Továbbgurítanám a lasztit - a teljesség mindennemű igénye nélkül-  jajjdenehézválasztani, szóval MátéAnyu Beának, Eriberinek, Hugomaminak, Mazsolának, Szösszömnek és végül, de nem utolsó sorban Masikának. (és persze, most is örökérvényű a szabály, hogy bátran vegye-vigye, aki csak kedvet kapott hozzá! )

Tegnap délután újabb mérföldkövekkel gazdagodtunk. A jó időre való tekintettel újabb restanciámat pipáltam ki: visszavittük a könyvtárba a nálam lévő könyveket, de a babakocsi tárolóban egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem ültettem be Huncost a verdájába, hanem gyalogosan vágtunk neki a tőlünk pár(száz) méterre lévő létesítménynek. Hunc édesen sikkantgatott, a lámpás kereszteződéseknél, vigyorogva türelmetlenkedett. (persze, nem mondom, hogy a gyomrom nem volt kicsit görcsben és nem koncentráltam minden idegszálammal egy váratlanul jövő kirobbanásra/menekülésre Hunc részéről...)

A könyvtárba érve, ismerősen csattogott végig a sorok között, egészen hátrament a számítógépekhez, mindenkire kedvesen rámosolygott, mindenkihez volt valami odanyögnivalója. A könyvtárosnénink egy Babaolvasó jeggyel jutalmazta aktív jelenlétét,  valamint egy ingyenes tagsággal, mely Hunor 3 éves koráig érvényes. (itthon utánaolvastam: a babaolvasó egy promóció része, "Összefogás a társadalomért" és minden 2007-ben született baba részt vehet benne.)

Ezután könnyes szemekkel kézenfogtam Elsőszülöttemet és átbandukoltunk a túloldalra, ahol a környék legfinomabb fagyiját fogyasztottuk el, kellően megérdemelten, közben sétálgatva. Hunc tölcsért nyamogott elégedetten, én vanília fagyival zártam a sétát.

És olyan mélyrőljövően büszkén dagadt a mellem, ahogy bandukoltunk kettecskén... összeszokottan, harmóniában. És úgy összeszorult a torkom, ahogy belenéztem a huncut szemeibe, amikor kérdőn felnézett rám, ahogy elnéztem az apró, mellettem haladó lépteit... felnőttél, fiam...

A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

"A láncreakció általánosan események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti. Láncreakció bekövetkezhet a természetben, a társadalomban, az atommagok bomlásában (nukleáris láncreakció), de a lelki életben is. A láncreakciót egy ok váltja ki, amely katalizátorként (iniciátorként) viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot. A láncreakció egyik fajtája a „pillangó effektus”, amely a determinisztikus káosz megnyilvánulási formája. Eszerint, ha például az Amazonas őserdejében egy pillangó a korábbi szokásától eltérően nem kettőt, hanem hármat legyint a szárnyaival, ennek következménye később akár egy tornádó is lehet a Florida félszigeten."
(Wikipédia)

Az ok: gyakorlatilag lehet bármi, a háttérben én mégis azokat az áldott-átkos pörölő hormonyokat érzem, amik a nap 24 órájában gondoskodnak arról, hogy egyetlen percig se nyugodhassak, (naná, hogy megvan már KisTesó kocsiülése... most éppen Hunc új fekhelyére gyúrok és igyekszem mostazonnal megoldást találni Hunor alvóhelyére), hogy kiszekírozzam a világból Életem Társát, aki az utóbbi napokban egyszerűen nem tud nekem tetszőt cselekedni.

A folyamatok: A tüzet okádó sárkány hozzám képest csöndesen szuszogó kisangyal. Ha  HuncApu "A"-t mond, a hátam közepiből, a gerincem mentén, lassan egy vékony csíkban elindul egy apró szikra, mely eljut a koponyámon keresztül az agyam legrejtettebb zugaiba is, ahol azonnali robbanást okoz, mely hangos hisztérikus hullámokban manifesztálódik. (persze, ugyanez érvényesül abban az esetben is, ha HuncApu "B"-t, esetleg "C"-t mond...). A vihar utáni összeomlás tisztaságában, pár percig valósan látom az egész szituációt, nos, olyankor azt sem tudom eldönteni röhögjek vagy inkább sírjak magamon... Ilyenkor a józan eszem legszívesebben jól megrázná hisztérikus énem, hogy hé, helló, azért vagy most otthon nyugiba-békébe, hogy normálisan terelgesd az elsőszülöttet és közben ugyanilyen körülmények között növeszd a pocakodban a másodikat!

Új állapot: 1. jobb esetben estére, de néhanapján már koradélutánra bekeményedett, görcsölgető pocak, amitől, ha lehet még idegesebbé válok... és a kör bezárul.
2. Hunc tökéletesen átszivacsolja magába ezt az állapotomat, jó kis páros vagyunk újabban kettecskén, a rosszidőre való tekintettel, összezárva a lakásban...

Egy újabb tiszta pillanatomban, este, már sírdogáltam HuncApunak, hogy nem nagyon bírok saját magammal mit kezdeni, mert annyira elborít a vörös köd napjában többtucatszor. Nem mellesleg látom rajta, ő sem viseli túl jól mostani énemet, de azzal nyugtatott, hogy pontosan ilyen voltam Huncmesternél is. Ez csekély vigasz ugyan, de biztató, hogy egyszercsak vége lesz és talán újra normális leszek.

Aztán vagynak olyan gondolataim is, hogy Huncost annyira 100 százalékosan vártam, hogy hetekre előre lebontva tudtam, mikor milyen belső szerve képződik, éppen hol tart, hogy érzi magát a pocakomban és hogy én hogyan érzem magam - az internetes szakirodalom szerint. Most csak annyit sejtek, talán már túlvan KisTesó a szervképzésen így a harmadik hónap küszöbét átlépve. És annyit észlelek, hogy máris növekszik a pocakom, behúzhatatlanul. (a mi ágyunkba örök vendég maradt a szoptatóspárna, máris jól esik iccaka rákúszni...). Nem hiszem azt, hogy ettől kevésbé várnám Őt, vagy kevésbé szeretném, inkább csak kevesebb időm jut önmagambagubózva ráhangolódni a Pocaklakóra. (és ilyenkor hálát adok azért, hogy Hunornál megtehettem...)

Aztán vannak megmosolyogtatóan kedves pillanatok, ilyen az a  mostkedvenc kóla reklám, amin már nem csak gombóc képződik a torkomban, hanem folyadék képében  távozik belőlem a feszültség és hosszú percekig képes vagyok sírdogálni. Aztán meg a könnyeimen át szívbőljövően nevetni.
Ez egy ilyen, olykor átkos, és mégis oly áldott állapot. Még akkor is, ha néha olyan érzésem van, mintha örök bérlete lenne a lelkemnek egy hullámvasúton.

Korán elköltöztem a szülői házból, viszont sűrűn jártam haza, hiszen jó volt a nagyvárosból hazatérni, a felelősségteljes és önellátó amazont pár napra levedleni és újra gyereknek lenni... akinek a kedvenc ételeit főzik, akinek lesik minden kimondott és kimondatlan óhaját, aki mellett hajnalhasadástól lábujjhegyen osonnak a szülei, hogy legalább most tudjon pihenni... akinek még véletlenül sem kell semmilyen házimunkát sem megtennie és minden pillanatban simítanak egyet a lelkén... aki hazatér...  nos, ilyen hétvégénk volt most, az Origóban, Hunc keresztszülőkkel, nagycsaládban, szeretetben-melegben...

Az egyetlen apró esőfelhőt, Hunc 2 napos láza okozta, mostanra jött ki az oltás mellékhatása agresszív láz formájában megspékelve egy kis fogzással. Közel 3 napig küszködött a kórral, közben többször gondoltam arra, bárcsak valahogy átvehetném, bárcsak inkább az én szemeim égnének a láztól. Az éjszakáink sírósak-kevés alvással teltek, a nappalok bújósabbak, ölbenalvósak voltak. Talán így fordulhatott elő az a megtévesztés is, amely éppen anyák napi ajándékként ért tegnap. Hunor amint hazaértünk, bevonult a hálóba, beült az ágyba és rendkívül komoly és befordulós fejjel pillogott ki ránk onnan, mi meg csak csöndben sajnálgattuk elgyötört kis betegünket. Ez egészen addig tartott, ameddig Huncmester befejezettnek nem érezte művét és ki nem jött a konyhába, megmutatva miként lehet egész ruházatát és testét alaposan bekenni egy tégelynyi Sudocrem-mel. A hálószobába érve ért az igazi meglepetés, nem csak önmagát, hanem megszerezvén mindkét távirányítót, azokat is puhává krémezte, az ágyneműkkel egyetemben. Haragudni, persze most sem tudtunk igazán rá. HuncApu sikálta a távirányítókat, én a mosogépet indítottam be folyamatosra.

Közben átléptünk egy újabb hófordulót, Huncos az eddig begyakorolt készségeit fejleszti tökéletesre, a mi általunk használt beszéd, még várat magára, az eddig használt "nem", "anya-anya", "apa" mellett, szókincse újabbakkal nem bővült, viszont egész nap babanyelven dumál, vannak visszatérő maga alkotta szavai (most persze egy sem jut eszembe, de pótolom időben...). Fut, mindent eszik, partner a mindennapokban, barátságos, vígkedélyű kisember. 86-os ruhákat hord, naciból bővenjórá a 74-80-as. Súlya 10 kiló körül lehet, szerintem most megint kicsit a bűvös tízes alatt lehet.

És akkor az elmaradhatatlan fotók következzenek:

A vidám vasárnapról a keresztszülők gondoskodtak:

Éljen május elseje, a Muzsikás együttes koncertjén:

...és ismerkedés a helyiekkel:

Tegnap délután volt megbeszélve az a védőnői látogatás, melynek során kézhezkaptam a kismamakönyvem. Kicsi csalódás volt számomra, az előzőn még egy kalózkendős kiskrapek vigyorgott, majd hála a lakásfelújításnak és az elkóborolt kismamakönyvemnek, lett újabb dizájnosom is, egy édibébi újszülöttes, most pedig egy teljesen hétköznapi, Egészségügyi Minisztérium által lebélyegzett, már a címlapon száraz rendeleteket feltűntető, kissé cocalista érára emlékeztető, bugyirózsaszín formanyomtatvány.

A védőnéni röpke háromnegyed óra alatt felvette az anamnézisemet, majd egy kóbor kérdést intézett hozzám, mely szerint meddig szoptattam az első gyereket. Mondom, még folyamatban van a dolog. Erre ő, nagyon óvatosan megjegyezte, hogy ugye tudom, hogy ez mennyire veszélyes dolog (?!) és jobb lenne, ha lassacskán leállnánk róla. Nem volt kedvem vitatkozni vele, mondtam, majd igyekszünk. Ez szintén olyan téma, amihez mindenki ért és mindenkinek van is róla véleménye. Én azt gondoltam, -bár sokáig szerettem volna szoptatni Hunort-, hogy nem fog ilyen sokáig kitartani a mi kis szimbiózusunk. Azt hittem, a két gyerek között lesz időm sosemvolt vékonyra fogyni, satöbbi-satöbbi. De nem így történt és ezért egyetlen pillanatig sem érzek szomorúságot. Pár kilóval emelkedettebben kezdem a mostani várandóságomat, de azt gondolom, most nem fogok egy röpke húszast magamra kapni, örökmozgó Huncos mellett. Aztán persze, az is lehet, hogy mégsem így történik... de ez sem baj.
Amikor megtudtam, hogy érkezik a KisTesó, elkezdtem bújni a szakirodalmat, a tandem szoptatásról, a várandósság melletti szoptatásról. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lenne túl bölcs dolog most hirtelen megvonni Huncostól a napi-másfél napi egy, megszokott langymeleg nedűt, hiszen nem áll fent semminemű terhességgel kapcsolatos probléma, nem volt vérzésem-görcseim se, Hunor sem volt koraszülött, elmúltak az illúzióromboló rosszulléteim is. Ugyan a tejtárolóimat kissé érzékenyen érinti ez a másállapot, így ha Hunor csócsálgat, azaz a megszokott komfortszopiját szeretné űzni rajtam, akkor sajna menthetetlenül le szoktam rövidíteni a rajtam töltött idejét.

Szóval, továbbra is dacolunk az előítéletekkel az ösztöneinkre hallgatva.  

Bár még nem merem elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, elmúltak a reggeli émelygések-szédelgések. (persze, ez azonnal újabb aggódósabb gondolat-lavinákat is elindíthatna, de nem hagyom magam- saját magam által a mélybe lehúzni és pont). Talán köszönhető mindez a csodaszép és energiabombának minősülő hármacskán elköltött, mesevidékes hétvégénknek is.
Az úúúgy volt, hogy HuncAput már hét közepe óta rágicsálta a "hétvégén muszáj kirándulni" férge, így nagy mértékben nem volt tekintettel elesett állapotomra. Az úticél ilyenkor majdnem mindegy, de az ágyon pihegve szombat délelőtt, véletlenül éppen egy Noszvajról készült kullináris műsor ragadott magával, amiben Bucsek András mesterszakács kóstoltatta saját főztjeit, valamint Sándor Tamás egri sajtmester fenomenális mestermunkáit párosította jóféle Thummerer borokkal. Innen már csak kis nyomozást és pár telefonhívást igényelt a szervezés ahhoz, hogy megtaláljuk azt a hangulatos magtárból átalakított kis fogadót, melyet csak jószívvel tudok ajánlani minden arrafelé látogatónak. Pestről egy bő órácska alatt leértünk, és aznap estére még egy pincelátogatással egybekötött, bórkóstolós vacsorára is becsúszhattunk. (megmosolyogtatóan nosztalgikus volt gyerekkel- kicsit pocakosan részt venni egy ilyen jellegű vacsorán, hiszen pár évvel ezelőtt volt pár emlékezetes bortúrás hétvégénk... most meg már 10-kor ágyban voltunk, miközben a "fiatalok" hajnalhasadásig "kóstolták" a borokat...). Az ételek mennyeiek voltak, a háziak kedvesek-mosolygósak, Hunor eszementül elemében volt, és ismét lelketsimogató érzés volt a saját bőrünkön tapasztalni, mennyivel melegszívűbbek-természetesebbek a vidéki emberek. Noszvajról úgy jöttünk haza, hogy ide bizton visszatérünk még ezen a nyáron.

És akkor az elmaradhatatlan fotó-dömping, először is, a hordozás jegyében:

A noszvaji kocsma ajtóban:

A borospince-látogatáson úgy viselkedett, mint akinek a vérében van a borászat:

Még a hatalmas koracél tartályok sem félemlítették meg:

Vasárnap Eger belvárosában sétálgattunk:

Majd Huncos kisautóba pattant, melyet HuncApu távirányított, így mindketten jót szórakoztak (nomeg az a sokszáz Főtéren daloló diák is, akik tanúi voltak a jelenetnek):

Hogy a hétvégi jólétnek köszönhető-e, azt nem tudni, viszont ismét újabb fájdalommentes fogacska-növesztéssel szembesültem ma reggel. Így most már Tízfogú Rémem van!

Kislányként, mindig nagy családról álmodoztam. Talán az egykeségemből fakadóan, a sok átunatkozott délutánból, amikor tanulnom kellett volna egyedül a szobámban, de mindig arra vágytam, bárcsak lehetne egy testvérem, akivel megoszthatom örömöm-bánatom, akivel összebalhézhatok, hogy aztán jótestvérként kibéküljünk. Akivel kötne a vérem.
Emlékszem, 4-5 éves lehettem, amikor séta közben Anyuval, találtunk az utcán egy másfél éves forma kislányt. Beszélni még nem tudott, de valamért olyan mesébeillően sorsszerű volt számomra, hogy befogadjuk őt. A részletekre már nem emlékszem, azt tudom, hogy Anyuék jelentették a rendőrségen, de mivel senki sem kereste (!), valamiért nálunk maradt és azt az éjszakát velünk töltötte, együtt fürödtünk, és este úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek, amiért így küldött nekem egy kistestvért.
Persze, a tündérmesének igencsak profán vége lett: másnap kijózanodva, a kislány ősi mesterséget űző anyukája, rádöbbent, hogy az este folyamán valahol elvesztette gyermekét, rendőrséghez fordult és így elég hamar zárult a kör. A kislány sírt, amikor elvitték tőlünk, és sírattam én is az elhurcolt álmaimat.

Az élet úgy hozta, hogy megtaláltam azt az embert (persze, hosszas keresgélés után), aki az életem Társa, aki hasonló álmokat dédelget magában, akinek hasonló gondolatai vannak, akivel félszavakból is megy minden, akivel éppenugyanúgy és éppenugyanott. Sosem volt kérdés, hogy lesz-e Huncnak testvére, mint ahogy az sem kérdés, hogy ha Isten is áldását adja rá, nem csak egy testvére lesz.

És most mégis elbizonytalanodtam... olyan korai még ez az öröm, annyira csöpp még az a picilény... bár tudom, hogy itt van (elég hatékonyan bizonyítja minden reggel-délelőtt), hogy velünk van, hogy máris alakítgatja az életemet és mégis félek, hogy ez az apró csoda bármikor szétpukkanhat, akár egy szappanbuborék... jobban kellene bíznom Benne, magamban... talán kísértjük a sorsot és nem lett volna még szabad telekürtölni a nagyvilágba... de mellette szóljon, hogy annyira boldogok vagyunk és annyira szorította már a mellkasom ez a jóhír... nem lehet baj!
És már megint annyi jól megrögzött ideám borult elemeire. Sok mindenkit meg kellene követnem, sokszor oly könnyedén ítélkezett bennem a rosszindulat, az általánosítás... Miért tart az élet ennyire kíméletlenül gyorsan görbetükröt nekünk?
(kicsit érthetőbben: én is azok táborát erősítettem jó sokáig, akik úgy gondolták, a szülő nők bizonyos csoportja, mintegy úri szeszélyként igényli a császármetszést, egészen addig, amíg meg nem született Hunor, sürgősségi császármetszéssel... a következő dogmám az volt, mely szerint csak és kizárólag azon kismamák leszenk rosszul, várandósan, akik nem is álltak teljes mértékben készen az anyaságra, mégha ezt tudat alatt is tették... aztán most itt állok minden reggel émelyegve és többtucatszor átgondolva, hogy vajon biztos minden apró sejtecskémmel készen álltam az új lélek befogadására vagy csak önmagammal is elhitettem, hogy igen... a lelkem tiszta, tehát ismét a begyöpösödött gondolkodásomat köll sutba dobnom...)

Vagynak ilyen elmélkedős-negatívabb napok is... evvan.

Ma túlestünk a kötelező 15 hónaposoknak való oltáson (mindig csúszunk...), mely tartalmazza a kanyaró, mumpsz és rubeola legyengített vírusait. (namilyenjó, hogy van már ilyen, én sose felejtem el a tizenévesen benyalt mumpszomat, amikor Apu szerint "nincs is semmi bajom", csak nem akarok kosáredzésre menni... valamint a 21 évesen kórházi környezeteben benyalt bárányhimlőmet, mely a szövődmények-szövődményeivel, kerek 3 hónap táppénzes üdülést jelentett számomra...) Mellékhatások, elviekben sacc per kb egy hét múlva várhatóak, enyhe hőemelkedés, köhögés, bőrkiütés formájában jelentkezhetnek. Naezmilyenjó!

Hunormester minden erejét bevetette a dokinéni és a szurija távoltartásától, utólag nem bánom, hogy nem nekem kellett lefognom őt, így kettecskén a védőnéninkkel karöltve is alig bírtak Nagyerejű Jankómmal, asztaltáncoltatás lett a vége. Bár, talán nem így végződött volna, ha doktornénink nem tölt oly sok időt, Hunor születésétől fogva szűkfitymájú fütyijének megrángatásával, ezáltal fájdalmas sírást okozva neki. Igazából nem is értem, mért tette, hiszen többtucatszor megbeszéltük már, hogy ezt biza műteni köll, 3-4-5 éves korában, ambulanter. Most azt találta ki, mindenképpen mutassuk meg urológusnak (éppen egy hete meséltük el neki, hogy látta már!), mert akár 2 éves kor alatt is meg lehet műteni vagy éppen kenegetni valamilyen csodakrémmel, ami talán (?!) elmúlasztja a szűkületet. Ezt a fajta szűkösséget, sajna, max a sebész kése tudja elmulasztani, továbbra sem értem, mire volt ez most jó. A kocsiban végig bömbölt hazáig, azóta alszik, remélem, pelenkázáskor nem ér meglepetés. (nem ért, bár fütykös érzékenykedik, update esti fürdetés: HuncApu szerint berepedt... áááá)
(erről további okosságok ehelyt olvashatóak)

Én ma jobban vagyok. Asszem, rájöttem, mi lehet a ludas a dologban, bár ezzel annyira nem vagyok kisegítve. Szóval a reggeli kávét ma kihagytam, és így csak enyhe émelygéses álomvilágban tengetem napomat. Ez nagyon jó lesz így, mert a padló alatti vérnyomásom így még jobban padló alatt marad. Pár hét és már annak is örülök majd, ha lesz erőm kikelni az ágyból. Vagy megszokom ezt az éberkómát. Hurrá!

Persze, azért mindenkinél boldogabb vagyok, hogy növöget KisTesó a pocakban, hiszen, a rosszullétek azt bizonyítják, hogy velem van, kapaszkodik, hangolódunk egymásra, a kávémentesség, talán éppen az egészségesebb életmódra próbál rávilágítani, mint ahogy az is, hogy gyümölcsöket és zöldségeket tudok magamhoz venni mindenféle undor nélkül. Hiszen a szervezetünk mindig jelez, hogy mire van éppen szükségünk.

Nadehogy a Huncos szervezete mért jelez minden koradélután, hogy tévé bekapcs (vagy megteszi saját maga...), mert kezdődik a Győzikesó, majd képes odaszegezetten közel egy órán át azt nézni???!!

Hunor suttyomban kinövesztette a 9. fogát, ami oly problémamentesen érkezett, hogy észre sem vettük, pedig jobb oldali fölső rágó. Kilövésre kész a jobb alsó is, csak még valami égi jelre vár a bucira dagadt dudor. Hunc viszont nagyon kiokosodott, amikor szerinte fáj a foga, hozzámjárul és mutogatja az Osanit-os tubuskát, hogy abból adagoljak neki tenyérbe, amiket szépen fölcsipegetve elfogyaszt. 

Hunorral egyre könnyebb az élet, inkább velem a nehezebb. Minimacsónak csak annyi igénye van, hogy napi kétszer megfutassam szabadlevegőn, ami néha nagyon nehezen megy.  Az éjszakákat most már teljesen átalussza, leállt nagyjából mindennemű szopiról, egyedül a reggeli előttit igényli még. (őszintén, nem is bánom annyira, mert eléggé érzékenyen érint a mostani búvárszivattyúskodása... ). Amilyen álom-várandósságom volt Hunorral, annyira nehezített pálya a mostani. Soha még csak egy gondolatnyi gyomor-felkavarodásom sem volt, ez a mostani napokról egyáltalán nem mondható el. Jobb esetben délig émelygek-öklendezek, de volt már 2 darab olyan napom is, hogy gyakorlatilag az egész napot ágyban töltöttem, mert ahányszor felálltam szédelegni-öklendezni kezdtem. Ami kicsit segít, az a napi többliternyi citromos szóda. (bár egy campari szódának talán jobban örülnék...). Hófehér porcelán Istennő lábai előtt még nem térdeltem alázattal a kegyeiért.
Másállapotban vagyok. És másabba, mint az előző babócaváráskor.

A legjobb dolog a rengeteg Hunc puszi, amikkel elhalmoz minket, ez olyankor jön jól, amikor minden előzmény nélkül, éppen egy marék homokot tol a játszótéren egy gyanútlan kisfiú szájába.

És bízom Hunor-HomokdombÚr toleranciájában.

Egy ideje már kezdte érvényét veszteni a blogom címe, hiszen a gömbölyödős hónapok már rég elmúltak és már jó ideje nem számítok kezdő kismamának sem, hiszen egy 16 hónapos örökmozgó, rutinróka anyukája vagyok.
Amikor naplóírásra adtam a fejem, igyekeztem úgy kiválasztani a címet, hogy álmainknak megfelelően aktuális maradhasson még nagyon sokáig. (bár azidőtájt egy lukas petákot nem adtam volna a bloggolásbani kitartásomért)

Nos, az elmúlt hónapokból, kellő elfogultsággal, azt a következtetést vontuk le, hogy Prototípusunk igencsak jól sikeredett, ezen felbúzdulva, ráállunk a sorozatgyártásra,  most pedig szeretném közhírré kiálltani örömünket, hogy a blogunk neve újra aktuálissá vált, ugyanis egy picurka, 7.3 mm-es dobogószívű emberpalánta növekszik a pocakomban, akit -bár sosem hittem, hogy létezhet- legalább ugyanakkora szeretettel (és türelmetlenséggel) vártunk/várunk, mint Huncost anno!

A kép ugyan homályos, de a mi kölkünk, de az újbóli várandósságnak hála, ismét visszanyerhettem, csak ekkor létező ultrahangfotó-látó képességemet...

Az idei húsvétunkat, rendhagyó módon, szűk családi körben ünnepeltük. Szombaton kirándulást tettünk szerelmetes Pilisi régiónkba, betértünk egy általunk kedvelt, hangulatos kisvendéglőbe (isteniek az ételek... mmm), majd kicsit sétáltunk a tágabban vett környéken, a Duna túl oldalán lévő Vác és környékét fedeztük fel. Délután hazatértünk, ekkor lázas készülődésbe kezdtünk, megsütöttem a kalács-pótlónkat, megfőztük a húsvéti sonkát, tojásokat festettünk (idén zöld tojásaink lettek, de ez a tény mit sem csökkentett ünnepünk értékén).

Vasárnap korareggel, (igen, most sem aludt tovább Hunc 7 óránál...), családfőnk megszegte a kenyeret, a sonkát, Hunc imádnivalóan élvezte a látványt, az új ízeket, formákat, a levegőben pihenő ünnepi hangulatot. Reggeli után összepakoltunk és nyakunkba vettük a várost, ellátogattunk a hagyományörző Hollókői 2 napos húsvéti fesztiválra. Mivel előre lefoglalt szállásunk nem volt, a véletlenre bízva magunkat indultunk neki, persze esélytelen volt bárhol is megszállnunk 20 km-es körzetben. Így este hazatértünk az egész napos túrázástól kellemesen fáradtan, élményekben és meseszép pillanatokkal a lelkünkben sokkalta gazdagabban.

Húsvéthétfő nem múlhatott el a megöntözésem nélkül, HuncApu szódavízzel pótolta az elmúlt éveket, nem kis derültséget okozva ezzel Hunorvirágszálnak, aki az etetőszékéből figyelte az eseményeket, és gurgulázva nevetett. Jövő húsvétig már bizton nem hervadok el, onnanstól pedig már két férfiember hivatott biztosítani üdéntartásomat. A délutáni program, egy Margit szigeti séta volt, ahol akár leforgathattuk volna, a "Reszkessetek, kutyák!" című filmet is, ugyanis Hunor olyan sikítós és erős szeretethullámmal közelíti meg négylábú barátainkat, hogy azok általában fejvesztve menekülnek előle. A bátrabb ebek viszont a fojtogató szeretete előtt hajtanak fejet (és oly sokszor testet is... )

Szeretem az ünnepeinket.

A jó idő beköszöntével szinte minden blogban megtalálható egy-egy negatívabb hangvételű bejegyzés a játszóterekkel, az ott fellelhető anyukákkal, konfliktusokkal kapcsolatban. Magam is tele vagyok ambivalens érzésekkel, mert egyik felem igenis szükségét érzi a langymeleg napsugárnak, a sok nyüzsgő gyereknek, a vígkedélyű szülőknek, a másik felem gyomra meg görcsberándul az ott kialakuló konfliktusok kezelésétől.

A játszóterezésünk hajnalán nem mentünk messzire, a házunk mögötti parkba látogattunk, itt ugyan 2 darab felnőtthinta, valamint egy óriási üvegszilánkokkal és cigarettacsíkekkel sűrűn teledobált homokozó található csak, mégis úgy gondoltam, kezdeti lelkesedésünknek (és ismerkedésünknek), bőven elég. És valóban, már az első napon "konfliktusba" kerültem/kerültünk egy igazi őslakos játszóteres anyukával, aki a kakaóscsigáját úgy osztotta szét a fia, és a fia barátai között, hogy közben az én ott ácsingózó és sikkantgató Hunoromon teljesen átnézett. Kevésszer facsarodott még így össze a szívem, mint ott és akkor, és a híresen nagypofám is elnémult, miközben könnyeimet nyeldestem, ölemben a szemmel látható igazságtalanságot nehezményező Hunccal megfogadtam, ide többet nem jövünk.
Tanulságként levontam: azóta sosem indulunk el itthonról rágcsálnivaló nélkül (házi, sütött pogácsa, kölesgolyó vagy buláta mindig lapul a táskám mélyén).

Pár méterre a lakásunktól, modern környezetben (az építőanyagokat szállító, böhöm nagy kamionok is annak számítanak, ugye?), egy épülő lakópark közepibe funkcionál a mi játszóterünk. (mondjuk arra igazán kiváncsi leszek, ha fölépül a hátralévő kb ugyanennyi lakótömb, hogyan fogja ez a picinyke játszótér kiszolgálni a környéket...). A felszereltsége kicsiny kívánnivalót hagy ugyan maga után (összvissz 1 baba- és egy nagyobb hinta, egy csúszda és pár lógnivaló szerkezet található rajta, nagyobbak számára),  de ezt mindenképpen kompenzálja családias mivolta. Egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben, minden négyzetcentiméterre jut egy gyerek, hiszen a környékünkön ez az egyetlen viszonylag modern játszótér, ahol délután nem a tinédzserek söröznek-cigiznek-bandáznak. (nem bántom őket sem, hiszen még élénken él bennem is, hogy mennyire nem volt hova mennünk nekünk sem a bimbódzó öntudatunkkal...).
Valahogy itt gördülékenyebb a helyzet, az alapszabályokat hamar magamba szívtam én is, bár értelmét továbbra sem látom mindegyiknek, de a birka szellem magával ragadott engem is:
- mindenki homokozószettel érkezik, melyet az anyuka megérkezésükkor gondosan kiborít a földre, teljesen fölöslegesen általában, mert magzatuk ilyenkor már messze, balra el, jobb esetben egy másik homokozószettet babrálgatva.
- több anyukával kommunikálva, sokakkal hasonló nézetekre jutottunk, mely szerint, gyermekünket általában hagyjuk maguk megoldani a konfliktusaikat, és csak akkor beleszólni, ha durvul a helyzet. (jajjdenehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem még belefér/már nem fér bele, másnak még igen/már nem...)

Sokáig gondolkodtam, mért okoz ekkora frusztrációt, csontighatoló és vérremenő problémát a játszóterezés, aminek éppen a gondtalan felszabadultságról kellene szólnia. Talán azért, mert igazán most eresztődnek össze a különböző nevelési elveket és különböző nézeteket valló emberek, és itt felszínre törhet az a rengeteg feszültség, ami egyikünkbe-másikunkba oly hosszú hónapok óta elfojtódott. És a mi igazunk az egyetlen igazság, a mi gyerekünk a legtökéletesebb gyerek, a mi nevelésünk az igazi nevelési út... nehéz dolgok ezek, sokszor oly nehéz objektíven látni a világot. Azt gondolom, még  mindig csak kapisgálom, hogy valójában mekkora felelősséget kapunk a kezünkbe egy-egy gyermek születésével... Mert a döntéseket nekünk, szülőknek kell meghozni, a tól-ig határokat nekünk kell kitűzni és mindezeket úgy, hogy figyelembe kell vennünk gyermekünk személyiségét, érettségét. Mert nincs két egyforma gyerek, szülő, helyzet, lelkiállapot, az azonos szituációkat sosem lehet éppenugyanúgy kezelni...

És mindezek ellenére: mi szeretünk játszótérre járni. (és tegnap a szemerkélő langymeleg esőben, amikor csak a miénk volt a tér, sikkantva én is lecsúsztam a gyerekcsúszdán... ).

Azaz Baba-Mama Klub. Mondhatnám nagyképűen, a Mi Klubunk. Hiánypótlóan jött létre, hivatalosan kölök szocializálódás, de fű alatt bevallva, főként Anyukák szocializálódása érdekében. A helyszín télen-tavasszal a mi lakásunk volt, (most is itt találkozunk, legalább egy haboskávé erejéig...), a jóidőre való tekintettel, mostanában a közelünkben lévő játszóteret szálljuk meg, de terveinkben a kicsit messzibb levő Szent István park is szerepel.

Sok mindent megéltünk mi már együtt... születésnapokat, apró örömöket, fájdalmakat, csalódásokat rágtunk át, beszéltünk ki. Összekovácsolt kis csapat lettünk, és bármi programunk is akad, az a szerdán működő BMK-hoz igazodik...

És hogy miért éppen ma írok erről? Mert ma becsatlakozott egy régi ismerősöm is a 19 hónapos kisfiával hozzánk, és rákérdezett, hogy hogyan is "alakultunk" mi, fórumosok voltunk? És akkor mindannyian olyan meleg mosollyal, egymás szavába vágva meséltük a megismerkedésünket, összefonódásunkat... Sosem beszélek a blogomról, nem szoktam reklámozni, sokáig kicsit az is zavart, ha véletlenül akadtak rá ismerőseim, és így lassacskán meg kellett tanulnom úgy leírni őszintén a gondolataimat, hogy mégse maradjak pőrén vacogva... és ma mégis annyira büszke voltam arra, hogy igen, nekem van egy  internetes naplóm, ahol ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg... büszke voltam a Barátaimra...
Pár hónap híján, lassan két éve vésem le életünket, érzéseimet, gondolataimat, vagy éppen tanácsot kérek, ha elcsüggedem és bíztatásra vágyom... és ma újra azt éreztem, hogy jó volt ez az út, amin elindultam, hogy jó emberek vesznek körül, hogy jó ebbe a melegségbe burkolózni és ilyen erős szeretettel körbeölelve élni...

Alakultak itt már barátságok:

...volt közös munka:

...lassacskán szerelem (és akkor azt még nem is sikerült lencsevégre kapni, amikor Matyi a csokis kezét Anita szájába süllyesztette...) :

vannak csakegyképerejéigcsöndes szemlélők:

és álomföldön kergetőzők is (ilyenkor fogyasztottuk el a jólmegérdemelt haboskávénkat...):

Vivat  BMK forevör!

A napjaink, oly könnyedséggel telnek, mióta alsóhangon kétszer lemehetünk a jóidőre való tekintettel. Csöppöm hihetetlenül kommunikatív lett, igaz szókincse még mindig a kristálytisztán kimondott "nem"-re, "anyá"-ra, "pápá"-ra és "apá"-ra vonatkozik, és mégis jelbeszédünk tökéletes.

Alább találhatóak párbeszédeink, melyek naponta megismétlődnek/elhangzanak így, vagy kicsit módosított formában.

Legkésőbb hajnali 7 óra magasságában, Hunc-nyállal vegyült tátottszájas (néha fogas) puszik érkeznek egy vigyorgó jólfésült 16 hónapostól. Kicsit még elszöszmötöl, én igyekszem minden eszközt bevetve, még kicsi alvásra bírni. Egyik reggel sem sikerül. Én pedig egyik reggel sem adom fel.
Amikor már fogpiszkálók nélkül is képes vagyok nyitvatartani a szemeimet, elhangzik a bűvös "éhes vagy?" kérdés, mire elsőszülöttem heves mosolygós bólogatásba kezd, majd pilinszka ujjaival a követési irányba mutat, ezzel egyidőben igyekszik lemászni az ágyról. A következő -abszolút felesleges- kérdés is elhagyja a számat "menjünk a konyhába?", mire még hevesebben vigyorog és még hevesebben bólogat. Konyhába érve, teljes természetességgel igyekszik az én helyemen trónolni, egyelőre kellő mennyiségű finomsággal korrumpálható és rábírható, hogy a saját székéből fogyassza el a reggelijét, ami többféle komponensű, attól függően gyermekem éppen mire mutat rá, merthogy, kérem szépen, önálló akarattal rendelkező, szuverén kisember vált belőle.
Ha befejezte, egérhangján finoman közli, hogy "nem" és ingatja hozzá a fejét. Ha nem értek első szóra és nem veszem át Hunctól a felénk nyújtott maradékait, több összehangolt mozdulatsorral, mintegy kaszálva söpri le őket a földre, majd győzedelmeskedve a magaslatból szemléli művét (ha a négylábújaink által kedvelt maradékai vannak, a bio-takarítógépeink  pillanatok alatt eltűntetik a romokat, ám agyafúrt fiam, inkább húsmentes finomságokkal kecsegteti húsevőinket...).

HuncApu által megfogalmazott gondolat, de szóról-szóra igaz, amint Huncos feneke tiszta pelenkát érez, azonnal szabadjára bocsájtja a reggeli első macicsaládot, amit a nap folyamán, még átlagosan egy követ... gyakorlatilag bármikor. A macieresztés után, vigyorogva odabújik hozzám, a "van kaki a pelusban?" kérdésemre, vigyorgó- és még hevesebben bólogató válasz érkezik. Az ezútán következő részt cenzúrázom, ugyanis a mackós pelenkacsere mostanság egy rémálom, két ember számára is néha megoldhatatlan feladat. Legyen annyi elég, hogy a vége mindannyiunk alapos kézmosásával zárul.
Délelőtt játszótér (na, ez majd egy külön fejezet, ha kellő energiát gyűjtök hozzá...). Miközben végig jártatom a szám, rá kell döbbennem, Hunor kitűnő csevegő-partneremmé vált, igaz egyelőre még csak a saját meglévő eszközeivel teszi. Ha rákérdezek, hogy menjünk-e le, bólogat és hozza a cipőjét/sapkáját.  Ha megkérdezem, hogy szomjas-e és kiürült a pohara, hozza, és ezzel egyidőben cipeli az ásványvízes flakont is. Ha valahová szeretne menni, valamit szeretne csinálni, mutatja az irányt, hozza a hozzávalókat.
A legédesebb -és egyben legizzasztóbb- jelent az volt, amikor valamelyik nap a konyhaasztalon ülve találtam Hunort, miközben egy késsel igyekezett szeletet vágni a körtéjéből. Éppen úgy, ahogy azt mi tettük pár perccel azelőtt. Letolni nem volt jogom, hiszen csak azt tette, amit tőlünk látott, megnyugtatásképpen igyekeztem a fülébe suttogni, hogy  ugyan nagyon ügyes kisfiú, de legközelebb inkább szóljon, és bízza ránk a körte felszeletelését.
Ebéd- és vacsoraidőben megismétlődnek a reggeli párbeszédeink. Vacsora után, rákérdezünk, hogy mehetünk-e fürdeni?, bólogat, hogy álmos-e?, bólogat és néha, bizonyítandó fáradtságát, ásítani kezd.

Nagyon jó időszakunkat éljük most, és nem győzök elégszer hálát adni a Mindenhatónak ezekért a pillanatokért. Ha visszagondolok, hogy pár hónappal ezelőtt miként éltünk, el sem hiszem, hogy volt erőm éjszakázni, dolgozni, háztartást vinni, és mindeközben türelmesnek lenni Hunorhoz. Szívet-lelket melenget a már korareggel cirógató napsugár, mely a fiam boldog mosolyával vegyül. Szeretek élni, megélni. Most kicsit megállítanám a világot. Most minden a helyén van.
Asszem, sosem voltam még ilyen boldog. 

Már régóta tartozom magamnak ezzel a bejegyzéssel, amelyben szeretném megörökíteni Hunorgyerek különböző (meg)nevezési formáit, beceneveit.

Amikor alighárom kilogrammal hazajöttünk a kórházból, ráragadt a Manó, Manókirály, Manó King, mert annyira csöpp volt és apró öklöcskéi annyira manósak voltak. Kreatív család lévén, nagyon hamar átvariáltuk Mancivá, (majd Mancitúria is volt egy darabig), és ez a mancizás hosszú hónapokig elkísérte mindennapjainkat.
Amikor hasfájósan néhány éjszakát átsírdogált párhetesen, az éjjeli 148. maratoni nagy lakáskörmenetkor fáradt agyamból kipattant egy dalocska, mely újabb becenevet adományozott Huncmackónak, avagy dalban szereplő nevén nevezve: Huncimacinak. (a saját költésű vidám dalokról majd egyszer máskor).
Élénk képzeletűnknek azonban semmi sem szabhat gátat, továbbfejlesztett becenevekben továbbra sem volt hiány, így volt idő amikor Kisrókaként (esetleg Rókafi, Rókabéka vagy Békaróka) emlegettük, vagy Hunimaniként, ami már szinte dobta a következőt, a Manitut, majd a Hunimanitut.
Következett a Miniszter, majd lefokozva Hunimini, de a Munci és a Minci fedőnévre is hallgat.
És volt ő már Géza, Béla, Lakodalmas Lajos, Pelenkási  Edömér is, sőt mióta a cinkos, huncut mosolyát is beveti a meggyőzésünkre, Gizimosolyúként is emlegetjük.
Hívjuk őt Hunitának, Hunoritának (nem, nem azért becézgetjük így, mert titkon kislányt szerettünk volna), Huncíriának, olykor Huncorgó Micinek, Huncorgó Macinak... és a sornak csak akkor lesz vége, ha egyszer megszólal, és heves tiltakozásának ad hangot.

Hófordulós napunk van ismét, újabb nagydolgok nem születtek, napról-napra ügyesebb, pár napja már fut, ő lett a játszóterek ördöge, barátkozós-puszilkodós, reggelente mindkettőnket így ébreszt, talán ezzel próbálja kompenzálni a hajnal 6-os ébresztőt.
A mai délutáni közös sziesztánk alkalmával, amikor is valami kisagy tájéki megérzés következtében a mi ágyunk mellé húztam a Huncos kisrácsosát is, megtörtént az első kivetődése, akkurátusan felhúzta magát a kereten, majd a lábaival felmászott rá és végezetül beborult az ágyunkba. Úgy érzem, lassan megérik Hunor egy saját igazi ágyra. Bár itt felmerül sok kérdés is, hogy milyen is a jó gyerekágy, meg mivel lehet azt megoldani, hogy ne guruljon le éjjel a kölök, gondolom, erre már számtalan jobbnál jobb ötlet létezik. (Anyu 2 odatolt székkel oldotta meg anno, bár így is sokszor ébredtem a földön fekve, mert köztük csúsztam le a földre álmomban, híresen jóalvó voltam, no).

Gyerek szivacs üzemmódba kapcsolt, azaz bárminemű magatartási illetve viselkedési formát lát, azt szépen raktározza és a legmegfelelőbb időpontba visszajátsza. (a legmegfelelőbb időpont lehet pl a Gekkó, ahol a hétvégén fölcsipegetett kiborítom-a-játékokat-majd-belefekszem-és-szétrúgdosom-ot adta elő, anyuka-arcpirítós sikerrel).
Mióta fut-szalad és semmire sincs ideje, kilói stagnálnak (9600 gramm körüli, szerintünk sose üti meg a 10 kg-t, bár egyszer már vészesen megközelítette, majd lebetegedett és visszafogyott, a tippünk még az lehet, hogy átvertek és nem mér többet a mérlegünk), viszont nyúlni nyúlik, 78 centi a magassága. Fogai száma továbbra is nyóc, hiába időzőtt nálunk egy pár éjszakára a Fogtündér néni, csak annyit ért el, hogy több helyen is fehérlik az ínye.

Elromlott. Mentehetetlenül. Az én jósokáig alvó, olykor csak 10-kor ébredő kismackóm, mostanában egyre rémísztőbb és kétségbeesjtőbb időpontokban fújja meg a reggeli harsonákat. Eddig ugye, 7 és 8 között ébresztgetett a nyálas, teliszájú puszijaival, gondoltam az óraátállítás valamelyest dob az ébredésein, az én irányomba, talán kicsit továbbig húzza a lóbőrt. Erre ma 6-fél 7 között kezdett el magyarázni, kaparászni, maga felé fordítani (ami ugye, azt jelenti, hogy tulajdonképpen még korábban, azaz 5! után ébredt). Persze, az aludt órák száma rendben van, hiszen este 9 felé már alszik, napközben is van - újabban- 2 darab másfél órás alvása, az összesen 12 óra.

Csak ezekkel a fránya reggelekkel köllene kezdenünk valamit. Meg azzal, hogy ne azonnal play üzemmódra kapcsoljon, hogy legyen néminemű átmenet, mondjuk legalább addig, amíg megiszom a reggeli első kávémat.

Aztán meg az Alma koncert részünkről elmaradt, díszes femilink szombat délután a szemerkélő esőre és a mélabús időre való tekintettel, mély és komatózus álomba zuhant a puha, meleg hálószobában. És ebben partner volt Hunorvirágszál is.

Vasárnap állatorvos apukák és családjaik eresztődtek össze egy ebéd és a jómóka kedvéért, 6 felnőtt és 6 gyerek vett részt a partin, a legkisebb még pocakban a legnagyobb 4 éves múlt. Hunornak elmagyaráztam a Nagyhal bekapja a kishalat elméletet, valamint megpróbáltam megértetni vele, hogy ő tulajdonképpen egy közepes hal, akinél vannak kisebb halak is, csak nézzen szét maga körül. Persze, nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pedagógiai módszer arra, hogy megnyugtassam gyermekem, ha a nagyobbakkal való harcban, ő kerül ki vesztesként. Az ebéd előtti séta során, enyémgyerek belepottyant egy tócsa kellős közepibe. Ekkor már harisnyára vetkőztetve tipegett közöttünk a lakásban.
Az ebéd alatt pattant ki fejéből az Isteni szikra, ekkor találta meg a módját megtorolni az őt ért sérelmeket, nem hagyta a nagyobbakat enni, a tányérjukba nyúlkálva csente el a jobb falatokat, majd amikor azok otthagyták maradékaikat, Hunor a gyerekszéken állva, győzedelmesen addig tapicskolt kanalával az edényben, mígcsak tetől talpig pörköltszaftban nem úszott.

Az utolsó csepp a pohárban, a plasztikusság kedvéért, az volt, amikor az egyik ölbebaba heves mozdulatával telibeborított egy nagy pohár vörösborral, amitől úgy szaglottam hazáig,  mint egy hídalatt lakó és HuncApu azért imádkozott, csak most ne állítson meg a jard éber őre, mert tuti nem hiszi el, hogy itt senki se fogyasztott alkoholt.

Hazaérkezésünk után beindult Mosó Masa Mosodája, és most minden ruhánk tisztán és illatosan várja az újabb találkozást, valami teljesen odanemillő dologgal.

Hunor legújabb szenvedélye a mindenrefelmászás: lehet az, szék, vagy saját kisasztalka, Dörzsi ketrec, bútorok, a legtenyérizzasztóbb az, amikor a guruló bébitaxiján állva igyekszik felkapaszkodni valamire.

Miután odatolta a széket és feltrónolt az asztalra, győzedelmesen sikkant: (ez a kezdő pálya, engem olyankor tör ki a frász, ha felállva ugrál az asztalon!)

és még mindig ki tud dőlni játék közben, levette az anatómiai atlaszomat, majd belefeküdt (természetesen azóta már a báránybőrén szuszmákol, de ezt a fotós témát nem hagyhattam veszni):

Egy nagyon kedves ismerősöm oldalát szeretném most a figyelmetekbe ajánlani. A Cuccoló egy olyan hasznosdolog szeretne lenni, mely segítene a kismamáknak, friss anyukáknak tájékozódni a bőséges kínálatban, ötleteket, tanácsokat adna a szürke hétköznapokban felmerülő problémákban, valamint beszámolna az éppen zajló akciókról, és azok fellelhetőségeiről.

Személy szerint, jó ötletnek tartom, ha hamarabb találkoztam volna ilyesmivel, talán nem kellett volna, szegény HuncApunak a várandósságom 32. hetében megvásárolnia és összeállítania az etetőszéket... hogy csak egy példát említsek a saját életemből.

Aztán meg, ma volt az első igazán átaludt éjszaka, Hunorvirág este 9 után elaludt  a kiságyában (párhuzamosan mellette én is az enyémben), és csak ma reggel 6-kor ébredt, azaz megvolt az első teljesen külön töltött éjszakánk. Egyelőre nagyon élvezem, hogy annak ellenére, hogy igazán semmire sem kényszerítem (nincs rettegett napirendünk, sem órához igazított étkezéseink, sem kőbe vésett alvásaink), mégis saját maga kialakította a napi rendszerét. Egyetlen állandóságunk van: mégpedig az esti vacsora és a fürdetés, ez minden este közel azonos időpontban zajlik, ugyanazon rítus szerint: közös vacsora után, HuncApu és Hunormanó kádba szállnak, ezalatt én összekapom a szétszedett lakást, helyére teszem a játékokat, megtöltöm az éjszakai ivóedényét vízzel és kikészítem az éjszakai hálóruciját. Aztán kiemelem a Legkisebbet a kádból, játékosan felöltöztetem, majd villany leó és vagy egy jóéjt langymeleget kortyint vagy arra sem tart igényt, csak a közelségünkre. Ilyenkor köztünk elmatat az ágyban, hol hozzám, hol HuncApuhoz bújik, elhalmoz puszikkal, simikkel, majd kis idő múlva elmondjuk neki, hogy most már jöhet a kiságy, meg szép álmokat, nem megyünk sehova, pihenjen. És betesszük az őt megillető rácsosba és általában 10 percen belül már durmol is a báránybőr takaróján.

És végezetül szeretnék megosztani egy számomra nagyon kedves videót, melyben Huncom páratlan empatikus készségéről és jószívűségéről tesz tanúbizonyságot, eképpen eteti  virslijével az éhező macskalányainkat:

Nem titok, hogy fanatikusok lettünk... igen, most már a gyümölcs is lecsúszik Hunor torkán, persze, csak ha saját maga eheti, ilyenkor lekanyarítok neki egy darabkát, szigorúan héjastól, amit ő akkurátusan lecsupaszít, majd jelez és a tenyerembe törli/köpi/csúsztatja... hangulatfüggő.

Node, most nem a gyümölcs-szeretetéről szeretnék írni, hanem arról, hogy szombaton részt veszünk első, igazi Alma koncertünkön, össznépileg, családilag, barátilag. A koncert délután 16 órakkor kezdődik, egy órás és a helyszín a Millenáris Park, ahol minden hónap utolsó szombatján várják a kismazsolákat és szüleiket az Alma klubban.

Egy kis ízelítő az éppenkedvencemből:

Telefonos segítséggel lementettem a fontosakat (képeket, munkámat) a gépről, így gyakorlatilag akár már történhet is a bármi, állok elébe, bár újabban, mintha meggondolná magát, és egyre jobban-gyorsabban teljesítene csodagépünk.

Sok említésreméltó nem történik velünk, rengeteg érzés kavarodik bennem, sok dolog összejött az utóbbi időkben, ezeket rendszerezem a lélektani polcocskáimon. Talán életünket megváltoztató döntéseket is hozunk, kapcsolataink alakulnak át, változnak meg, minősülnek mássá. Tavasz van, megújulás. Érthető a változás.

Volt egy nagyonfelkavaró beszélgetésem is, magam sem gondoltam volna, hogy még ilyen frissek a sebeim. Bár talán ez sosem lesz másmilyen. A felszínen gyógyultnak tűnik, de ha hozzányúlok, bármily finom mozdulattal is teszem, felszakad a heg...

Hunor angyalbőrbe bújt kisördöggé vált: az utcán mézédesen vigyorogva integet mindenkinek, még a legboszorkább öregnénit, és az EMOs kisfiúkislányokat  is megbűbájozza, itthon viszont, visítva csapja magát a földhöz, ha nem értem meg első nyekergésre, hogy mit szeretne, de ugyanígy cselekszik, ha nem az történik, amit ő szeretne. Persze óvatos duhaj, a földhözcsapásos résznél mindig figyel, hogy finoman és puhán landoljon,  főként a feje, ám a hangja, mégis erőteljes és fájdalmas legyen, mely fájdalom ölbevétellel azonnal orvosolható. Gyakorolnom kell a toleranciát... tényleg azokra a hiányosságokra világítanak rá ezek a csöppök, amelyeken dolgoznunk kell.
Aztán meg játszóterezünk, szigorúan családilag, szerencsénkre még nincs annyira jó idő, és viszonylag sok játszótér van a lakókörnyezetünkbe, így egyelőre sikerült kimaradnom a játszóteres anyukák klánjából. Hunc nagyon élvezi a homokozót, az egyedül járást, és szerintem annyira még nem is igényli a hasonló korúak társaságát. Néha belefutunk játszóteres kismanókba, de csak köszöntik egymást és általában mindenki megy a saját dolgára.
Amilyen csapnivaló nappalaink vannak, olyan meseszép éjszakáink, és igen leírom, mert most már rendszeres: átaludt éjszakáink. Tegnap pl. este 7-kor kidőlt a fiatalember és ma reggel fél 8-ig nyomta. Ezen sikereken felbuzdulva, lassacskán megpróbálkozunk a külön szobával is talán.

Hunor Dörzsinket kiszekírozta a világból, így most száműzetésben és aligketrecben (addig ugrált a ketrecen Hunc, amíg az egyik oldala ki nem nyílt) él a majdani gyerekszobában. A macskáinkat is újabban erőteljesebben óhajtja megszeretgetni, ezért ők is menekülőre fogták: Chanel lányunk a rácsos gyerekágyban talál nappali megnyugvást, Natasa a ruhásszekrény aljának a védelme alatt áll.

...mert a meséskönyv az jó. (senkit ne tévesszen meg a fotó, Hunort még csak 20 másodpercig köti le a meseolvasás, ezt sikerült elcsípnem este)