... számisztógép ügyben, ezért csak nagyon óvatosan és nagyon keveset vagyok bekapcsolva. Szerencsére már nem én foglalkozom az üggyel, de érzem, hogy akár még bármi is történhet... (a bármibe még bele sem akarok gondolni, de azért naponta többször beleszoktam...)

Azt viszont le köll vésnem, hogy a megfázásos taknyolódásunk ellenére, (amit én sokkalta nehezebben viselek, mint a fiam),  az éjszakáink zavarmentesek, ébredés nélküliek. Tegnap este, hosszas egyeztetés után eljutottunk így bő másfél év után moziba, HuncNagyi őrködött Hunor fölött, és mire hazaértünk (negyed 10), Hunor már álomföldön kergetőzött, ahonnan éjfélkor egy kis szomjúság visszahívta, majd már futott is vissza a békét adó álommanóihoz.

Amiért egy kicsit a szívem sajog: Hunor úgy tűnik önként és dalolva elmarasztalta a szopizás intézményét: másfél napja nem kérte a langymeleg nedűt. Tegnap is enélkül aludt el, ugyebár, és már több napja észrevehető volt, hogy esténként egyre kevesebbet időz rajtam, reggel pedig egyáltalán nem igényli, inkább a konyha felé mutatva, szilárd táplálékot kér... Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül... és hiszek abban, hogy ennek is oka-célja van... és mégis... nagyon jó érzés volt minden összebújásunk, hiányozni fog az egymáskapcsolódó szempillantásunk, amikor minden megszűnt körülöttünk... így kommunikáltunk mi, ezen az ősi nyelven, amely évezredek óta létezik és öröklődik anyáról gyermekére. Ez az a nyelv, mely nem a kimondott szavakra épül, és mégis annyira mélyrőljövően biztosítja a gyermeket az anya végtelen szeretetéről, a gondoskodásáról...

Nagyon szép korszakot zárunk, minden tekintetben... és örülök, hogy ilyen sokáig a mienk lehetett.

Minél jobban öregszem, annál inkább válik kevésbé fontossá a pillanatok lencsevégre kapása és inkább maradnak az érzékszerveim által megörökítve és elraktározva. (vagy talán csak egyszerűen lusták vagyunk előkapni a gépet és így keresek elfogadható indokot rá?!) Így történt ez ezen a hétvégén is, amikor hosszú egyeztetések után lejutottunk Szőlőskislakra, családi barátainkhoz, ahol igazi kényeztetős vendéglátásban volt részünk:

Terv szerint csak vasárnapig maradtunk volna, de olyan csábítónak ígérkeztek a  balatonboglári március 15.-ei programok (nomeg a Hunor-lefoglalásos, libamájas mi kényeztetésünk), hogy ottragadtunk hétfő délelőttig. A művelődési házban a helyi néptáncosok és a helyi kórus lépett fel, ennek sajna a végére estünk be, mert Hunormackó ekkorra időzítette délutáni sziesztáját, de élete első előadásának utolsó morzsáit, hatalmas figyelemmel és érdeklődéssel kísérte végig, akárcsak a Kossuth nótát éneklő közönséget. Az ízletes Kossuth vacsora (töltött káposzta) elfogyasztása után, a Szelence Táncsoport jóvoltából egy nagyon kellemes estében lehetett részünk, együtt ropta fiatal és öreg. Nopersze, ebből már Hunor sem maradhatott ki, -mint rangidős legkisebb, aki állandóan járni/futni akar,- folyamatosan betáncolt a kör közepébe, ahonnan képtelenség volt kivadászni. Hihetetlenül jól érezte magát, pörgött-forgott a népviseletbe bújt leánykák szoknyái között, majd a legényesbe is betáncolt a maga kis koreográfiájával. Annyira érdekes volt látni, hogy szinte én éreztem rosszul magam attól, hogy a fiam zavart okoz az előadásba, míg a szereplők ugyanannyira élvezték Hunor tapsikolós megjelenését, mint ő maga és többen megjegyezték, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a néptáncolást. Azt már csak félve említem meg, hogy mint rangidős legkisebbet,  a balatonboglári televízió végigkövetett evés közben-tánc közben-csajozás közben... merthogy igen, Hunor egy soha vissza nem térő pillanatban odaállított elém egy tűzrőlpattant 10 éves menyecskével, bizonyos Eszterkével (ő is tagja a fentebbemlített tánccsoportnak), aki az este folyamán végighurcolászta ölben az állandóan meglépni akaró fiamat. Amikor aggályomat fejeztem ki, hogy ne cigölje Hunort, mert megvan az már 10 kiló is, lazán közölte az ő kutyája több mint 10 kiló és azt is ölben hurcolja. (?!). Hunor kisfiús bája még a nagyfiúkat is levette a lábáról, nagyon furcsa érzés volt látni a népviseltbe bújtatott kisnagyfiúkat, ahogy egymásra licitálva kínálgatják Hunort a kalapjukkal, ropijukkal, a telefonjukat mutogatják neki és puszilgatják. (!). Záróaktusként, borospoharam nosztalgiára késztető ködfátyla mögül, Eszterke hangja rántott vissza: "odavihetem Hunort bemutatni az Anyukámnak?". Khm, khm... azt hittem, az ilyen típusú mondatokra még várnom kell pár évet...

Aztán meg, megtanult önállóan enni, igaz hagy némi kívánnivalót a látvány maga után, (még a szeme sarkába is jutott egy kis csokis puding), de kétségkívűl büszke az eredményre, és nem is igazán hajlandó már elfogadni az én kezem általi etetését, csak ha fondorlatos módon, cseleket vetve be, csusszantok egy-egy falatot a szájába:

És még valami, amit most tett meg legelőször: átaludta az éjszakát, de úgy igazából, nem kis szépítgetéssel, hanem: este fél 10-től reggel 8-ig!!! Ébredés és nyöszörgés nélkül... hogy mi a titok, magam sem tudom. Talán köze van ahhoz, hogy egyre többet jár, (babakocsiban sem akaródzik már megmaradnia), talán, hogy egyre kevesebbet szopizik (esténként 1-2-szer igényli, a reggeli- és nappali szopikat teljesen kiiktatta), talán, hogy ennyire önállóan nagyfiú lett már.

Számítógépes szaktudásom, kis túlzással nevezhető felhasználói szintűnek, (melyet tapasztalati úton szereztem ugyan és mégis az enyim), azaz felhasználóként egész jól ellavírozok a vindóz megabirodalmában. Oly sokszor csodálattal tekintek Huncosra, aki olyan billentyű-kombinációkat hoz létre egyetlen kézmozdulatával, melyek új dimenziókat tárnak elém és ezzel egyidőben megdöbbentenek, mennyi minden kihasználatlanul marad általam.

Tegnap az történt, hogy a napok óta nagyonlassúnak ítélt számisztógépet Cucka rendszergazda rendbe akarta tenni. (akik ismernek, már itt a fejükhöz kaphatnak nyugodtan!) Fentebbemlített T. Rendszergazda úgy ítélte meg, az elavult vírusölő ereszthetett be, a gépre nem illő lényeket, ezért rátelepített az előző ávitosra egy 30 napos teljesen másfajta, ingyenes verzsönt. (persze, az előző öldöklő figyelmeztette főhősnőnket a lehetséges veszélyekre, de bátor amazonunk úgy gondolta, ez csak üzleti fogás a gyártó részéről) A vadászat zsákmány nélkül zárult, mint ahogy kiscsaládunk sem nagyon tudta az este folyamán semmire se használni a gépet, mert nagyonlassúból lefagypercenkéntre váltott. Így tértünk nyugovóra, az éjszaka apró rémálmaival fűszerezve, ugyanis gépünk fentebbemlített karbantartója, elhanyagolva munkáját, a mai napig nem mentette ki az elmúlt 2 évünk összes fotóit, semmilyen más adathordozó eszközre. A ma reggeli többórás önfeláldozó munkáját siker koronázta, új próba öldöklő eltávolítva, gépünk ugyan újra nagyonlassú üzemmódú, de legalább működik. Mindenki örül. Képek párhuzamosan másolódnak dvd-re.
Tanulság: az idősöket tiszteletben kell tartani és nem piszkálni, légyen ez csak egy vírusírtó program... 

Ugyancsak este lefekvéskor derült fény Hunormanó egy újabb apró csínytevésére: a szekrénykéjébe rejtette a cipőjét, benne az én lenémított telefonommal. Szerény számításaim szerint kb 24 órát tölthettünk egymástól elválasztva. A dolog pikantériája, hogy igazán föl sem tűnt, talán csak annyi félgondolat suhant néha át az agyamon, hogy milyen rég nem hívott senki...  Természetesen, volt pár nemfogadott hívásom...
Tanulság: van élet telefon nélkül is.

És hogy kicsit Hunorról is írjak: pár napja rendszeresítjük a délutáni játszóterezéseket. Ez azért megemlítendő momentum, ugyanis mostantól élvezi a játszótereket a szó klasszikus értelmében: szaladgál, esik-kel, nagyokat nevet, felmászik mindenre, óvatlan pillanatban homokot eszik és cirka fél-1 óra aktivitás után, annyira lefárasztja magát, hogy este 8-kor mély és komatózus álomba zuhan. A szokásos egyszeri éjszakai ébredése még megvan, ilyenkor félálomban iszik, mohón és sokat, és alszik is tovább. Node... a koraesti elalvásoknak köszönhetően a reggeli ébredési szokásai, -számomra roppant fájdalmas módon-, megváltoztak. Jobb esetben fél 8-kor kel, de jellemzőbb a reggel 6-fél 7-es ébresztő fújás, ilyenkor kemény munka árán, visszaaltatható legkésőbb 8-ig. Néha azon az áron, hogy én már ébren maradok... így a délelőttjeimet éber kómában élem meg... és nincs az a kávémennyiség, mely képes lenne életet lehelni belém...
Tanulság: élj meg minden pillanatot, mert előbb vagy utóbb visszasírod őket.

Hunor hivatalos születésének a napja ugyan még messze van, én mégsem tudok a március 11.-e mellett talán már sohasem megemlékezés nélkül elmenni, hiszen éppen kettő évvel ezelőtt döntött úgy egy csöppnyi lélek, hogy beköltözik a pocakomba, megadva ezzel nekünk annak a lehetőségét, hogy mi lehessünk a szülei. Kicsit olyan lett ezáltal ez a nap számomra, mintha ma lenne Hunc igazi szülinapja...

"Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat."

(Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek)

"A boldogság, az öröm és a befogadás megtapasztalását választom, ezért behívom a valóságom minden aspektusába. Engedem, hogy az ehhez tartozó energiák beáramoljanak a testembe, és elfogadom, hogy a lehető legrövidebb idő alatt manifesztálódjon fizikai síkon az életemben. "

Kissé más: fogorvosnál jártam, estére ráfanyalodtam a kölök fogzását elősegítő homeós csodabogyóra... talán amúgy is elmúlt volna a fájdalom, mindenesetre tompította mindkettőnkét... HuncApu szerint nemszépdolog megenni a kölök elől a bogyókat... délutánra a fájdalom elnyomta bennem a jólneveltségemet (is).

A fiúk korareggel, kettecskén egymást ébresztgetve kivonultak, engem békén hagyva az álmok mezején nyargalászni még pár álomkört, majd a készülődésszagú sustorgásukra ébredtem. Miközben nyitogattam a szemeimet, két összeesküvős mosolyú, cinkos arcot láttam magam előtt, kezükben egy papírlappal.

Ez lenne az ő közös rajzuk, melyet nekem szántak nőnap alkalmából...  és hogy én mit éreztem? a torkomban a gombóc akkorára duzzadt, alig bírtam visszanyelni... többet ért minden virágcsokornál, szépszónál, amit ezidáig kaptam...

(a rajzon látható ábrák és a mai nap jelentősége közti összefüggést még kutatom, segítséget elfogadok...  kis útmutató: a házikó, a napocska és a felírat+dátum értelemszerűen HuncApu műve, az összes többi grafika Hunoré.)

Nagyon Boldog Nőnapot kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

Hetekkel ezelőtt hallottam meg az egyik reggeli-ébredéses, háttérzajként funkcionáló rádióműsorban... fülembe mászott, itt maradt az agyamban a karakteresen keserédes hang, egész nap dúdorásztam... aztán teltek a napok és az élményt elfedték a mindennapi történések, hogy aztán tegnap elementáris erővel újra a felszínre törjön és véletlenül ismét meghalljam ezt a Hangot!

Többtucatszor meghallgattuk, Hunc is vigyorogva "csi-csi"-zik már a refrénnél... és most jól beszerkesztem ide is, hogy könnyen megtalálható legyen...

A tegnapi kismamaklub közben már észrevehettem volna a 4 rendbeli macizáskor,  főtt étel elutasításkor (bezzeg a kölesgolyó, az forevör láv), hogy itt ismételten fogproblémák következnek, de valahogy magam sem akartam elhinni. Pedig az éjszaka bizonyítást nyert, hogy valahol, valamerre, valamikor ösmét fogat növeszt Hunormackó, a saját kis ritmusában. Szakaszosan csinálja, kérem szépen. Többször felsírt fájdalmasan, de föl sem ébredt, aludt tovább, szorosan rámtapadva.

Pár napja, Hugómamija ajánlott (örök hála érte!), majd el is küldte nekünk ezt a csodaszert, amiről hallani már hallottam ugyan, de igazából kellően szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Minden tiszteletem és elismerésem a homeopátia előtt, kevesen mondhatják el, hogy olyan precizitással és felkészültséggel szedték a várandósságuk utolsó hónapjában a különböző vérzéscsillapító, méhizomlazító, méhszájrövidítő és felpuhító golyócskákat, mint én, valamint cimkézték föl kórházba menet, hogy HuncApu vajúdás közben, milyen időközönként és mennyit adagolhasson belőle. És mégis: a végkifejlett ismeretes, Hunor császáros baba lett. Persze ezt a döntést, több indokolt eseménysorozat váltotta ki, köztük az is, hogy fizikálisan nem álltam még készen a szülésre és Hunor szívhangja vajúdás közben kritikusan lezuhant, nem volt már jó neki odabent.

Hunorral is próbálkoztunk nemalvásra és fogzásra homeopátiát alkalmazni, sajnos sikertelenül. Nálunk sem a Viburcol, sem a Chamomilla nem használt. Este úgy gondoltam, kipróbálom a golyócskákat, és ha mégsem hatnak, hát elalvás előtt megkapja a szokásos fájdalomcsillapító szirupot. Huncos már nagyfiú, így nem oldogattam a golyócskákat, -amik amúgy is sokkalta apróbbak, mint hazai társaik- kiskanálnyi vízben, inkább a tenyerébe adagoltam, ahonnan Huncmackó akkurátusan fölcsipegette-elszopogatta őket.
Szinte azonnal érezhető volt a változás, megszűntek a fájdalmas felsírások,  a szoros hozzámbújás, de a bizonság kedvéért lefekvés előtt még fölcsipegetettem vele újabb 8 golyócskát, majd ma reggel, ismét.

És valóban működik! Nálunk mindenképpen. A dolog szépséghibája,  a saját infóim szerint, hogy jelen pillanatban Magyarországon nem kapható, legközelebb Bécsben szerezhető be.

Olyan jó lenne, ha:

• mindig tökéletes lenne a frizurám/ruhám/sminkem/alakom
• az arcomon hálivudi mosollyal és a lelkemben örökderűvel tudnám fogadni a váratlan helyzeteket
• szép lennék, boldog és tettrekész, légyen az házastársi hancúr vagy éppen pincetakarítás
• türelmes lennék és nem a hangom kieresztésével igyekezném jobb belátásra bírni környezetemet
• hajnalhasadásig lenne erőm fényesre sikálni a -még az avatott szemek elől is - megbúvó sarkokat
• több energiám lenne a külsőségek fenntartására
• semmiről sem feledkeznék meg, mindehova időben érnék oda és nem mellbedobással esnék be
  
• levelezéseim kipipálva, restanciáim megírva-elküldve-megválaszolva

Néha szeretnék menthetetlenül műanyag lenni... nem gondolkodni, nem érezni, csak robotnak lenni és cselekedni... ha egyszer lenullázhatnám a dolgaimat, soha többé nem hagynám, hogy így a nyakamra nőjjenek a feladatok... legalábbis azt hiszem.

Muszáj írnom az elmúlt napokról, mert oly gyorsan történik oly sok minden, hogy rövidesen már magam sem emlékszem, mit, mikor és hogyan is?

Hunormanó már nem csak jár, hanem fut! Hihetetlen gyorsan kapkodja a még mindig 19-es talpacskáit, ha arról van szó, hogy pelenkázás vagy öltöztetés. Mókásabbnál mókásabb szituációink adódnak abból kifolyólag, ahogy megpróbálunk körülírni egy nemszabadkimondani szót. Ilyen szavaink a cici, a pelenkázás, a csoki és az ételekkel és az evéssel kapcsolatos dolgok. Amint kicsusszan egy-egy Tudjuk Mi szó a szánkon, Gyermekünk vagy menekülőre fogja (pelenkázáskor, leginkább, ha éppen indulnánk valahova), vagy azonnal langymeleg tejet igényel (egyértelműen komfortszopi) vagy néminemű táplálékra tart igényt. (a helyzet komolyságát érzékeltetve: max 2 babakanál ételt hajlandó ilyenkor elfogadni)

Szombaton vacsoravendégeink voltak, régnemlátott barátok. Hunor angyal üzemmódra kapcsolt, 9 körül kb. 5 perc alatt magukhoz rendelték őt az álommanók, akik fogságából csak olyan 4 óra felé szabadult. Pedig a hangulat (és a hangerő) olykor-olykor a tetőfokára hágott, jellemzően az elfogyasztott alkohol-mennyiséggel egyenes arányban. És még reggel is szolidáris volt jóidösszüleivel, reggel 8-kor tett ugyan egy heroikus kísérletet a napunk elindítására, de könnyen rá lehetett beszélni még egy rövidke kétórás szusszanásra.

Délelőtt meglepett egy furcsa dologgal. A Minimaxon volt egy ötperces mondókás műsor, melyben ma éppen a csipp-csipp-csóka volt. De nem a klasszikus mutogatásos mondókázás, hanem gyerekrajzokkal ékesített rövidfilm. És ekkor Hunor megcsípte a jobb kezével a bal kézfején a bőrt és végig vigyorogva rázta a kezecskéit. A dolog pikantériája szimplán annyi, hogy soha egyikünk se mutatta ezt neki! HuncApu nem egy mondókázós fajta, én pedig szívből gyűlölöm nagyon nem kedvelem ezt a versikét. Nem tudom visszavezetni a gyökeréig, hogy miért is, de szerintem a bőr csipkedése váltott ki bennem már kora gyermekkoromban ellenérzést. Talán.

Délután párnacsatáztunk (nem találok jobb szót a dögönyözős-csiklandozós perverzióinkra) HuncApuval, Hunornak eszméletlenül tetszenek az efajta történések. Most is az ágy végéből izgatottan sikkantgatta végig a hüléskedésünket, majd mikor HuncApu már éppen győzedelmeskedni készült felettem testi erejével, segítségül hívtam Magzatomat, eképpen: Hunc, harapd meg Apa lábujját! És a Szememfénye azonnal teljesítette az utasítást nem kis derültséget okozva ezáltal. Ebből számomra többféle konzekvencia is lepottyant: Hunor tényleg mindent ért, valamint tudja ki az az Apa, és tudja mi az a lábujj és pontosan tudja mit jelent harapni! Persze, tudtam (inkább csak sejtettem!) ezidáig is, hogy sok mindent ért, de azért ez mégiscsak döbbenetes, hogy ennyire!

...és annyira imádom a kis komolyodó fejét, nomeg azokat a seprűs szempillákat...

Világunkban megszaporodtak a zseniképzők, szinte már természetessé vált a csecsemők (!) idegennyelvre való oktatása, a képességfejlesztő játszóházak gyakori látogatása. Valahogy könnyű belecsúszni ezekbe a trendi dolgokba és sodródni az árral. Képességfejlesztő játszóházba mi is járunk, (bár Hunor képességei egyáltalán nem szorulnak fejlesztésre, sőt!), és bevallom, én éreztem szükségét annak, hogy heti egyszer részt vegyünk valamilyen babás-mamás elfoglaltságon, és mivel a közvetlen környezetünkben nem találtam baba-mama klubot, ezt választottam. És azt hiszem, ezáltal meg is fogalmaztam az egyik oldal aspektusát: nekem, mint itthonülő anyukának volt szükségem a kimozdulásra, beszélgetésre, hasonló élethelyzetben élő, kortárs anyukák társaságára, és talán csak másodsorban gondoltam gyermekem fejlesztésére.
Aztán van egy olyan oldal is, akik szinte már presztizs-kérdést csinálnak abból, hogy csecsemőkorú gyermekük már mennyiféle elfoglaltságra jár (!). Van egy ismerősünk, az ő alighathónapos kisfia babausziba jár heti egyszer, babaangolra heti kétszer és képességfejlesztő játszóházba, szintén heti egyszer. Ehhez különösebben nem fűznék hozzá semmit... ezzel a fajta gondolkodással nem tudok és nem is szeretnék azonosulni... ilyen esetekben mindig egy kicsit azt érzem, a szülő önmaga elvesztett lehetőségeit igyekszik gyermekébe tuszkolni, valamint a saját elszenvedett frusztrációit kompenzálja eképpen...
Véleményem szerint, ahhoz, hogy gyermeink képesek legyenek befogadni idegen kultúrák, idegen nyelvek ismeretét, meg kell ismerniük és meg kell szeretniük saját anyanyelvüket, népük és nemzetük történetét, saját gyökereiket. Hiszen gyökerek nélkül, bármilyen szépen is pompázhat ideig-óráig, mégis elpusztul a növény...   Az emberek sem élhetnek  a múltjuk és a hozott értékeik, azaz gyökereik nélkül. Ezért, mi szülők vagyunk a felelősek, hogy mit adunk tovább és, hogy hogyan is tesszük mindezt. Hogy mennyire fontos azokat a dolgokat, amiket mi is hoztunk otthonról, felülvizsgálni és átértékelni, jókat-rosszakat egyaránt, mert oly sokszor ezek okozzák napi szinten felmerülő gondjainkat, problémáinkat... a megoldás nagyon sokszor szinte karnyújtásnyira, az orrunk előtt lebeg, csak sokkal könnyebb önmagunk kivesézése helyett, másokat kinevezni bűnbaknak... Abban az esetben tudunk saját gyermekünkkel egy jólműködő, erős kötelékekkel teli kapcsolatot kialakítani, amennyiben felülkerekedünk önmagunkon és feldolgozzuk saját vélt- vagy valós lelki sérelmeinket és önnön problémáinknak reális, világos, élő konfliktusoktól mentes magyarázatát tudjuk adni.

Néha le kell tudnunk tenni vállunkról a súlyt és nagyon őszintén önmagunkbanézve le kell meztelenítenünk a lelkünket ahhoz, hogy tovább tudjunk élni... nekem Hunor adott erőt ehhez, hogy szembenézzek a saját démonjaimmal, hogy megvívjam lelkem sötét bugyrával a csatákat és hogy átértékeljem (és olykor megértsem!) szüleim tetteit, gyermekkorom "traumáit"... mióta szülővé váltam, értettem meg a miérteket, a hogyanokat, azóta tanultam meg megbocsátani... mert mindannyian útravalót hozunk otthonról magunkkal: gyökereket és szárnyakat...

Az elmúlt napok hanyag szimbiózisban telnek. Lusta vagyok és kedvetlen ilyen időben céltalan köröket róni a házak körül, inkább önmagamba fordulok és pokrócos olvasásokat tartok és Született feleségeket nézek őrületes tempóban. Hunor mellettem ücsörögve játszik, vagy a földön tologatja a kocsikat, néha odakéredzkedik egy-egy ölelésért-pusziért, hogy aztán futhasson tovább... Kicsit olyan most minden, mint a Hunor előtti időkben... mintha valahogy visszakaptam volna magamból egy kicsiny részecskét...

A fiam tökéletes partner mindenben, a számítógéphez való kapcsolatom kivételével. Olvashatok, vasalhatok, ebédet főzhetek és mostanában már moshatok, teregethetek és porszívózhatok is, lett egy tökéletes (és alapos!) segítségem a házimunkában. A nedves ruhákat kérésre kézbe adogatja (néha szofterhibás lesz, ilyenkor le- és föl pakolássza ugyanazon zoknikat a szárítón), kis presszúrával összeszedi a széthajigált játékait (hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra szétdobhassa őket nagy vigyorogva), a konyhában a földön ülve ő is kavargat fakanállal egy edényben, akárcsak én, és már nem kell etetőszékbe korlátoznom, szabadon garázdálkodik lábalatt.

Pár napja megtanult pohárból inni: itthon most már igyekszem pohárból itatni, persze éjszakai cimbinek a vízzel töltött csőrös itatópohár kerül mellé az ágyba. Ha ebédidőben rákérdezek, hogy éhes-e, bólogat és mutatja a kezével az utat a konyha felé. Ugyancsak  határozottan és felelőssége teljes tudatában bólogat akkor is, ha messziről szaglik és megkérdezem, hogy van-e valami a pelusban? Persze, ez csak költői kérdés, a lakás másik pontjáról is pontosan érezhető, hogy van benne valami...

Néha olyan megnemérdemelten könnyűnek érzem az életem az elmúlt egy évhez képest... minden nap várom, hogy valahol beüssön a krach: még az éjszakáink is -részemről- túl tökéletesek, ez az egy ébredés már egészen hiányozna, ha végleg megszűnne.

... még mindig nem merek fellélegezni...

... fékeveszetten. Tegnap délelőttig még csak azt hittem, a jobb alsó örlő készül napfényre kerülni, aztán dél körül egy nyüsszögéses Huncos-testmegfeszítéskor észrevettem, hogy a jobb alsó rágójánál is duzzadt és fehér az ínye. Sőt, szinte az egész fogínye ilyen! Klasszikusan fogzó tünetei is vannak: tulipiros rózsás arcok, ugyanilyen színű alvég is, nyüssz, nyálzás, hőemelkedés. Újra ölbebaba lett, bújik és nyüsszög, és 3. napja nem hajlandó szilárd ételt magához venni, helyette komfort cickós időszaka van újra, naponta n+1-szer, valamint az 5 hónaposoknak való kedvenc borsópürés csirkéből vesz magához pár falatot. Nomeg egy-egy gyerek joghurtot legyűr a torkán hosszas bohóckodásos etetés mellett. (pedig azt még anno megfogadtam, ilyenre nálunk sosem fog sor kerülni...). Attól nem tartok, hogy éhenhal a gyermek, és mégis, a lelkem megnyugtatása végett muszáj bejuttatnom valami tápanyagot a pocakjába. (Aggódos Anyuka szindróma felszínre bukott)

Mostani fogzásunk elhasznált tárgyai: több műanyag tányér cafatokká rágása, egy rágóka foggal való kilukasztása éa a benne lévő folyadék nagy részének elfogyasztása (édeskés trutyi, én is megkóstoltam, egyelőre egyikünknek se lett baja tőle), valamint egy régi kismamaújságból származó polifoam tehén puzzle szisztematikus elfogyasztása/rágcsálása. És vajh, hol van még a vég?!

Éjszaka: átverhetetlen, még oda sem engedett ki, ahová a király is gyalog jár. Amikor hajnaltájban egy óvatlan pillanatban kislisszoltam mellőle, hangos panaszáradattal nehezményezte azt.

Pedig már olyan jól megvoltunk, és tulképpen Hunor teljes életet tudott élni, ezzel a 8 foggal is... kösszépen, neki ennyi elég is lett volna, kedves Fogtündér néni!

Hogy véletlen egybeesés lenne? néha már magam sem tudom, minek is nevezhető ez a talán több emberöltőn átívelő kapcsolat... mintha mindig is lett volna, mintha mindig is ismertem volna, mintha mindig is a részem lett volna... barát ő, társ, testvér és olykor anya, anyós és a többszáz kilóméter távolság ellenére, mégis olyan, mintha minden elkezdett mozdulatban, minden kimondott és kimondhatatlan gondolatban benne lenne, mintha itt lenne velünk a másik szobában...

Drága Micim: ez itten a Te Napod! Isten éltessen még nagyon sokáig ezen a csodálatos, ha jól emlékszem, 18. szülinapodon! Ha lehet ilyet kérni az Égiektől, azt kérném, hogy sose vegye el tőled azt a mélyrőljövően klasszikus, burjánzó Dalmisnevetést, amit, ha hallok, tudom, hogy minden rendben van Veled-Benned, a nehézségek ellenére is. (esküszöm megtalálom a módját és levédetem ezt a gurgulászó  nevetést valahogy!)

Holnap reggel 8-9 óra között kéretik meghallgatni egy velem (is) készült interjút, mely betekintést nyújt a babablogok világába, megtudhatunk egyet s mást a motivációkról, a babablogok íróiról, ezen blogok jelentőségéről és szociális szerepéről. (no para, semmi mélységek korareggel éhgyomorra, inkábbcsak habkönnyű kávémelletti csevej).

A rádió az alábbi linkre kattintva bármikor hallható... még kicsi reklám helye: jó zenék is megynek rajta!

És természetesen következzen akkor az ilyenkor szokásos: ez az interjú nem jöhetett volna létre, ha nincs itthon HuncApu, aki leköti pár percre éppenakkor Huncost, ha nincs Huncos és ha Micka barátosném, jó marketinges gondolkodásához illően, éppen nem babablogkról szerkesztene rövidperceseket.

Mielőtt még a feledés olykor jótékony ködfátyla belengené elmúlt napjainkat, kihasználom Hunor délutáni szusszanását (nomeg azt, hogy  tegnap előre főztem és takarítottam, hogy a plasztikusabb oldalról is említést tegyek...), hogy pár sorban összefoglaljam pár napos pihenésünket és Hunor átalakulási folyamatát.

Ha pár szóban kellene jellemeznem elsőszülöttemet, akkor az alábbi jelzőkkel illetném: nyitott, könnyen barátkozó, (egyes szituációkban akár már extrovertáltnak is nevezhetném), örökmosolygó, vidám, gyors észjárású, bájosan engedékeny kismackó (ezt megmagyarázom: bárki bármit könnyedén elvehet tőle, kivehet akár még a kezéből is, Helenka barátnője többször keresztül mászott rajta, ő meg csak csodálkozón pillogott enyhén mosolyogva...)

A svédcsavar, legnagyobb döbbenetemre, az elmúlt egy hétben következett be... Hunor okozott pár olyan pillanatot, mely egyaránt megingatott nevelési elveimben és problémamegoldó készségemben is.

Nyitott: kissé tágította a szó értelmének határait, ugyanis a Bébipancsolónak nevezett medencében Hunor oly könnyedén kötött emlékezetes barátságokat, hogy voltak pillanatok amikor én inkább a föld alá süllyedtem volna... felmérvén a terepet és az ott tartozkodókat, Hunor kiválasztotta a célszemélyt (azaz inkább a céleszközt), majd becserkészte az objektumot és nyers erővel megszerezte azt. Nyomában sikoltó gyerekek és összeráncoltszemű anyukák maradtak. Igyekeztem a rutintalanok gyakorlottságával visszajuttatni a Hunor által elkobzott játékokat, melyre Mézédes Csöppöm dühkitöréssel reagált: visított, földhözcsapta magát, torkaszakadtából üvöltött vagy pedig engem ütött meg... Számomra döbbenetes volt a szituáció, jóformán alig tudtam kezelni, hiszen ezidáig ilyen még nem volt, abszolút felkészületlenül ért... higgadt HuncApu átvette tőlem Hunort, aki kb. 1 perc alatt visszaváltozott ugyanazzá a bújó-mosolygó tündérgombóccá, aki azelőtt volt...

Könnyen barátkozó: helyszín Sárvár, étterem. Tudvalevőleg az egy főre eső német turista kishazánkban nagyjából itt a legmagasabb. Hunor bűbáj, mindenkire mosolyog, türelmesen szemlélődik etetőszékéből, lassacskán legurul a szívemről az a nehéz kő: nyugalomban fogunk vacsorázni.  Lassacskán mindenkinek elterelődik arról az aranyos kisfiúról a figyelme, aki mindenkire mosolyog és mindenfelé integet. És ekkor Huncos ránkparancsol félre nem érthetően, hogy addidde! Eztán kipécéz egy-egy embert magának és addig sikkant-visít, amíg az illető rá nem néz és nem kezd el foglalkozni vele: lehet az kukucs-játék, vagy integetés vagy egyszerű mosolygásos kapcsolatfelvétel. (és ekkor újra magambazuhanok: a nap 24 órájában együtt vagyunk, azt gondoltam, ismerem a fiamat, egy harmonikusan működő kapcsolatunk van, és azzal kell szembesülnöm, hogy mégsincs kellő mértékben foglalkozva vele?! hogy is van akkor ez??)

Bájosan engedékeny: a mostani rövidke hetünk alatt nagyon sok Hunor korabeli baba nyaralt Sárváron a szüleivel. Az egyik kisfiúval -Bence- talán a csekély korkülönbség miatt elég szoros együttjátszós kapcsolatot alakítottak ki. Bence 15 hónapos múlt, régóta magabiztosan jár, játszi könnyedséggel mászott ki a medence partjára, annyira nem ragaszkodott a játékaihoz sem, látszólagosan pillanatok alatt összeszokott párost alkottak Hunorral, aki a medencében állva követte Bence megmozdulásait. Egy óvatlan pillanatban, minden bevezető nélkül Huncos nyakon teremtette Bencét és tette ezt még sokszor egymásután, -talán túldimenziálom a dolgokat-, de általában mindig akkor, amikor az éber szülő-pár éppen nem nézett rájuk...

Bevallom, a hétvégém annak fényében telt, hogy próbáltam megkeresni, hogy hol rontottam el, hogyan lehet ezeket a hisztiket, dühkitöréseket, tól-ig határ szárnypróbálgatásokat kezelni, de okosabb nem lettem. Rengeteg szakirodalmon rágtam túl magam, jelen pillanatban a türelem és a figyelemelterelés az adott szituációról párosát alkalmazom, valamint igyekszem nyugodt hangon elmagyarázni Csöppömnek, hogy ne üssön, mert az nekem fáj...

Ennek fényében, kicsit összeszorult gyomorral várom a tavaszi játszóterezéseket...

Megérkeztünk a hételejétől tartó tavaszváró hosszúhétvégénkről. Valószínűleg pihentebbnek illene lennünk, szellemileg mindenképpen azok vagyunk, fizikailag már annál kevésbé. Hol van már az a régi jóöreg láblógatós pihenés, amikor éppenhogycsak odaértünk a reggelire, melyet hosszasan elnyújtottunk, aztán kis termálbanázás következett, aztán felmentünk a csöndespihenőbe aludni-olvasni, majd ebéd, újabb brüggölés, esetleg kis séta vagy szabadon választott alvás-olvasás-masszázs, termálbanázás, kellemesen elköltött vacsora és hatalmas egészéjszakán átívelő alvás... napközben hatalmas beszélgetések-szerelmetes összebújások...

És mi maradt belőle? bekapkodott étkezések, jól agyonmegszervezett pancsikolások és a Valentin napi éjszakán tovább nyitvatartó fürdőben, kettecskén eltöltött lopott órácskák, miközben Hunorvirágszál az igazak álmát aludta... amikor is, jóformán mindenről mindkettőnknek Huncos jutott eszébe... és nagyondenagyon öregnek (ááá, nem szeretem ezt a szót, inkább nevezném sokmindent megélt-nek) éreztük magunkat a javarészt tizenéves szerelmesen összebújó fiatalok között...

Megállíthatatlanul és vissazfordíthatatlanul megindult, Csöppöm ma reggel óta leginkább már csak kétlábon hajlandó közlekedni. Az ekkora mozgáshoz hatalmas energia-mennyiségre lehet szüksége, ugyanis ma annyit evett, mint egy kisebbtermetű mamutbébi és ezzel egyenes arányban lévő mennyiségű macik is távoztak belőle... azaz nem is egy mamutbébinyi, hanem inkább mamutcsordányi maci...

Már nem nehéz videózni a lépteit, büszkén-vigyorogva dülöngél felém, miközben bőgeti a hétvégén idegenbőlzsákmányolt Mekis zenélő kütyüt, ami most abszolút favorit lett:

Van az úgy, hogy az ember vágyakozik valami után, ami nem lehet az övé, de titkon reméli, hogy talán majd egyszer, évek múlva elérhetővé válik...
Nyílt titok, hogy álmaink netovábbja egy csodaházikó, sok szobával (a gyerkőceinknek és a nálunk vendégeskedőknek), kerttel, veteményessel, gyümölcsössel, hozzátartozó kis épületekkel, háziállatokkal... tornáccal, kemencével, télen gomolygó füsttel a kéményben, nyáron  grillezés illattal árasztva el a környéket... valahol a Pilis fészkében...

Egy ideje nyüstölöm HuncAput, hogy kezdjük el keresgélni álomházikónkat, csatangoljuk be a falvacskákat, mert hiszem, hogy így fogjuk megtalálni Őt.

Ma felszedelőzködtünk össznépileg és elsőre megtaláltuk az álomlakot... olyan volt, mint amikor találomra bemész egy cipőboltba, leemelsz a polcról egy átlagos cipellőt, felpróbálod és érzed, erre a cipőre vártál egész életedben, és ő is neked készült... lányos zavarodottságomban még fotózni is elfelejtettem...
Minden adott amire valaha is vágytunk: tágas konyha, hatalmas kert, beépíthető tetőtér, világos nagy szobák, borospince, garázs, melléképület, lekerített rész a baromfiknak. Ahogy végigjártuk a szobákat az agyam lázasan dolgozott, már láttam, mit és milyenre cserélnék ki, hol milyen színeket változtatnék meg és lelki szemeim előtt a teraszon reggeliztünk sokadmagunkkal... 

A tulaj nagyon szabadulna már tőle: maguknak építették, úgy képzelték, majd a gyerekeik és azok családjai lakják a tetőret... aztán persze másképp alakult, gyerekek kirepültek, nekik nagyon nagy ez a ház... jóval a piaci értéke alatt kínálják,  telekárban, de még így sem merünk belevágni... a lehetőségek adottak, de nagyon sokat kellene rákölteni ahhoz, hogy olyan legyen, amilyenre igazán vágyunk...

Azóta hullámzunk mindketten: a mindenre-azonnal lelkesedésem ilyenkor nem túl előnyös tulajdonságom, szinte fizikai fájdalommal fáj, hogy mégsem lesz a mienk ez a tökéletes házikó. HuncApu szerint azért jöttünk lázba mindketten, mert megcsillant a remény, hogy kis(?) erőfeszítéssel kertes házba költözhetnénk, magunk mögött hagyva a főváros porát-nyüzsgését.

Azt gondolom, megint igaza lehet, viszont egy dolog biztos: az elkövetkezendő hétvégékre meg lesz a programunk! Kellemeset a hasznossal: nézelődünk, sétálgatunk és közben  általunk eddig nem ismert éttermeket fedezünk fel. Ja, kérem, aki a szokások rabja?!...

Hunor ma überbrutál napot tart, extra felpörgései vannak. Valószínűsítem nem tesz neki sem túl jót az egész napos kényszerbezártság, mint ahogy nekem se, de sajnos a nyomi kezemmel nem bírom lecigölni mindkettőnket a harmadikról... nomeg az időjárás sem egy kimondottan sétálós volt az elmúlt napokban. Csak bizakodom, hogy a praclim bucisága/fájdalma pár napon belül enyhülni fog.

Talán emiatt is történhetett meg az, hogy Hunc egy óvatlan pillanatban tocsogóssá nyalogatta a telefonomat, majd amikor szigorú zord szülőként el szerettem volna kobozni tőle az elcsent árut, elmenekült előlem és a lopott szajrétól, egy hanyag mozdulattal a WC-be ejtve igyekezett megszabadulni. Élettársam azóta önmaga ura, ki-bekapcsol, néma, hívhatatlan vagyok és a saját telefonkönyvem sem elérhető, a billentyűzet sem funkcionál.

HuncApu szerint a JóIsten eképpen csökkenti a telefonszámlámat.

Már csak abban bízom, az internetet meghagyja és hogy pár nap alatt kiszárad az énkiscsillagom...

Alig léptünk túl és lélegeztünk fel Manci kéz-sütögetésén, rögvest nyomába léptem Hőnszeretett Fiamnak én is egy apróbb balesettel.

Vega barátosném kedvében szerettem volna járni legutóbbi nálunkjártakor, (bár akkor ez nem sikerült, mert nem ismerve az avokádót, sikerült éretlent választanunk és így elmaradt az aznapi meglepetés),  az avokádókrém egyre inkább piszkálta a fantáziámat és mivel véletlenül az egyik kereskedelmi csatornán Kimondhatatlannevű Mónika is ezzel kedveskedett a vendégeinek, pár nappal később ismét rápróbáltam az elkészítésére. Nagyon megkedveltük, családilag, Huncos nyújtogatja a kiflicsücskét, hogy kenjem rá az utánpótlást, mert állandóan lenyalogatja róla. Szóval estére is ez volt betervezve, egy kellemes és laza vacsora keretén belül, amikor az uccsó avokádó felnyitásakor úgy éreztem, fitogtatnom kell a tévében szerzett ismereteimet, hogy hogyan is köll a gyümölcs magját egyetlen késbelevágásos mozdulattal eltávolítani, mindezt egy trancsírozó (csontozó?) kés segítségével. (éppen ez akadt a kezembe, no)
Az eredmény: egy fél centi mély, 4 centi hosszú vágott seb a bal mutatóujjam alatt a tenyér párnán keresztül, egy ájulás a konyhakőre és 3 öltés. Mocskos részletekről nem írok, elég, ha a beavatottak tudják...

Mindezek után, jó étvággyal csakazértis elfogyasztottuk az avokádókrémet! (és ittunk egy-egy kupica pálinkát is mellé az izgalmakra...)

Péntek kora délután nyakunkba vettük a várost és az idei téli diznyóvágási szertartásunkat is megejtettük messze Somogyországban.
Tavaly könnyebb dolgom volt, toltam pár métert a Hunorral teli babakocsin, majd órákon át aludt a friss szabadlevegőn. Idén már teljes embert kívánó üzemmódba kapcsolt: eszméletlenül élvezte a hóban trappolást, sikítva nevetett, amikor az arcán landoltak és olvadoztak a hópelyhek. Egyre ügyesebben totyog, már több métert hajlandó lecsüccsenés nélkül megtenni. (és nem szabad külön figyelmet szentelni a széttettlábú manőverének, mer' akkor azonnali hatállyal felfügeszti azt!).
Persze, a nagy píszendlávba illett szoruljon egy kis baleset is: Huncos első este közelebbi barátságot akart kötni a maximum kapacitásra felturbózott konvektorral, aminek egy órás kétségbeesett sírás és 3 brutál módon felhólyagosott ujjacska lett az eredménye. (és nagyon sok hála a JóIstennek, hogy ennyivel megúsztuk!)

Vasárnap kora délután érkeztünk, miután szeparáltuk, felíratoztuk és lefagyasztottuk a zsákmányt, összedobtam a friss hájból egy igazi nagymami szája íze szerinti hájas sütit. Kritikus fiam lelkesen majszolgatta vérbeli gourmand módjára emígyen:

(félelmetesen önállósul... szombaton maga kanalazta a levesét...)

Nem, most nem a kétlábon járás újabb lépéseiről szeretnék írni, mert azirányba jelentős változás továbbra sem történt, hanem azokról az újabb apró manóléptekről, melyekkel Kicsifiam elég határozottan elindult az önállóság felé.

Ébredés: mivel a hajnali eszem-iszom után már köztünk marad, egyszercsak fölébred valamikor (általában 9 körül), majd óvatosan lemászik mellőlem, megszerzi a tévé távirányítóját, és halkan bekapcsolja. Ekkor én még alszom, vagy legalábbis félálom üzemmódban figyelem mit cselekszik, kicsit elmatat köröttem, majd ha már unja a magányt fölébreszt (könyvet pakol rám, esetleg valamilyen szőrmók állatot, de landolt már papucs is reggeli ébresztés gyanánt a fejemen...). Ilyenkor még kicsit összebújunk, meggyömöszkölöm Őfelségét, már amennyire van lelkierőm hozzá, alig ébredés után, kávé nélkül. Peluscsere, aztán a gyermek mutatja az utat: irány a konyha, a reggeli.

Evés: mióta meggyógyult mondhatni farkasétvággyal vetette bele magát az  elmúlt hetek kihagyott kulináris élvezeteinek a bepótlásába. Talán ezért, talán, mert lassacskán úgy érzi leválasztódik, egyre kevesebbszer kéri a bűvős-szót és akkor is inkább csak komfort szopizik, nyammog, miközben gyönyörű szeme-pillantását mélyen az enyémbe fúrja. Ilyenkor elveszünk valahol térben és időben... hiányozni fog, ha ezek elmaradnak...
Újra elfogadja az előregyártott babakajákat, de szívesebben eszi a mi étkeinket. Továbbra is édesszájú, a csokik írmagját is kiszagolja és bármi áron megszerzi. (ezért hajlandó akár kétlábon felmászni Dörzsi ketrecére is, hogy elérhesse a könyvespolcra rejtett maradék csokimikulásokat is...) Az etetését egyre kevésbé viseli el, mostanában úgy zajlik, hogy ő is kap a kezébe egy kanalat meg én is, Hunc is adagol kicsit magának, én pedig igyekszem egy nagyobb kanálnyit lapátolni a szájába. Mókásabbnál mókásabb jeleneteink alakulnak ebből, főként olyankor, amikor még korareggel, gyökkettő per óra üzemmódban funkcionálok.

Napközben: eljátszik magában gond nélkül, ami fontos: elérhető távolságban legyek, de azonkívűl gyakorlatilag bármit csinálhatok. Néha ugyan odajön, belevon a játékba, kér egy-egy puszit, egyszer-egyszer hozzámbújik ölelésért, de egyre ügyesebben köti le magát. Egész nap dumál, tátátátátá-k és pápápápápápá-k különböző verziói és kombinációi megtalálhatóak a szókincsében, kiegészítve egy-egy felismerhető szóval is. Pl. aggyá (= adjál), tyitya, titya (= cica, minden állat cica jelen pillanatban), apa ( ez nem szorul különösebb magyarázatra), ciccci, így sok cével nyomatékosítva (ez sem szorul különösebb magyarázatra), ajja, néha tisztán is kimondja, hogy anya, ide, oda (célirányosan mutatja is az ujjacskájával az utat ilyenkor).
2-3 magasságában, közvetlenül ebéd után nyugovóra tér, kiszámíthatatlan időre. Általában az egy óra alvás megvan, de volt már precedens 2-3 órás alvásra is.
Ébredés után bevásárlással egybekötött sétát tartunk a környéken. Ilyenkor már nem alszik a babakocsiban, csak érdeklődve figyel egy-egy kiflicsücsökkel-sajtospogácsával a szájában, kezében.

Este: 8 körül vacsorázunk, plusz-minusz kis idő, ha HuncApu később ér haza a rendelőből, vagy ha éppen délelőttös volt, ekkor korábban eszünk. Utána fürdés, 9 körül már ágyba kerül a szépfiú, olvasgat egy kis Vuk-ot, majd kortyolgat egy kis vizet a csőrös poharából, szopizik pár kortyot, de inkább csak komfortszopizik, végül áthelyezzük a saját kiságyába, ahol pár perc terepátrendezés után elalszik. (ezt sose gondoltam volna, főként pár hónappal ezelőtt... hiába, növöget, önállósodik... )
2-3 magasságában fölébred, szomjazik, iszik mohón és sokat, általában félálomban teszi, pár perc múlva már alszik is tovább, néha már nem is kéri a langymeleget levezetésként...
Következő ébredése hajnal 5-6 között van, ekkor szigorúan bocimeleg tejet igényel és ezt már köztünk fogyasztja el, mindketten belealszunk...

Persze, néha becsúszik egy-egy morcosabb, többször ébredősebb éjszaka, de ezeket már könnyed csuklómozdulattal tudom kezelni, hála az utóbbi időszak kipihentségének.

Leírva és összegezve látom, hogy valóban csökken a szopizások száma... Az egyik szemem sír, a másik meg nevet: sír, mert csodaszép időszak ez, mindkettőnk életében, nevet, mert boldog vagyok, hogy megadatott nekünk ez a hosszas szimbiózis.

After poszt: hogy megmaradjanak a száraz tények is: súly: 9910 gramm, hossz 76 cm körüli.

Ugyanolyan álmos délelőtt volt ez is, mint az összes többi... ugyanolyan nehezen ébredtem, (talán a hajnal 2-ig olvasásomnak köszönhetően?), Hunc ugyanolyan könnyedén pattant ki mellőlem, mint bármely más reggelen, és ugyanolyan vidáman duruzsolt attól a pillanattól kezdve, mihelyst kinyitotta a szemeit. Pontosan ugyanúgy, mint máskor.

Aztán HuncNagyi megvillámlátogatott minket és a búcsú pillanatában egyszercsak Hunor megindult felém és -nem is olyan bizonytalanul- megtett kb. 3 lépést! Azóta se többet, pedig HuncApu mindenféléket ígérgetett már neki, de Hunc csak sejtelmes örökmosollyal vigyorog ránk. Pontosan ugyanúgy, mint amikor HuncApu pusziért esdekel nála az esti fürdetéskor. (ez hétpecsétes titok, de néha ilyen mondatok szűrődnek ki a fürdőszobából: naaa, Hunci, adj egy puszit Apának, léci, csak egyet, nézd én is adok Neked egyet!... )

Ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb rögzíteni is fogom tudni telten guruló-döcögő lépteit, mint ahogy ma végre sikerült lencsevégre kapnom mind a 8 darab fogát is!

A szívem pedig csordultig van mindenféle megfogalmazhatatlan és kusza érzéssel: részint annyira büszke vagyok az első lépéseire az önállóság felé, mintha éppen a Nobel díj átadáson olvasnák fel a nevét, másrészt pontosan ezek a lépések ráznak fel és döbbentenek rá arra, hogy itt már nem egy baba lakik, hanem egy céltudatos kisember...

Mindez hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor is rájöttünk, hogy Hunorvirágszál eszméletlenül jól érzi magát a konyhában, az etetőszékében, már amennyiben elfogadható programmal tudunk számára szolgálni. Legjobban a kóstolással egybekötött látványkonyházást kedveli, ilyenkor órákon át türelmesen figyel és majszolgat. (lásd karácsonyi mézeskalács-sütés, valamint Hunc-szülinapi szülők általi serteperte a konyhában bejegyzéseimet)

Már a nagy blogtalin is szemmel láthatóan alig lehetett kirobbantani a konyhasarokból, pár napja (hete?) pedig odáig fajult Csöppöm konyhaszeretete, hogy birtokba vette a konyhában az alsó fiókokat, polcokat, és miközben mi főzünk, ő is imitálja a lábasban a kavargatást, kóstolgatást.

Ekkor gondoltam egy nagyot és merészet és rendeltem Huncnak egy igazi minikonyhát, mely az újdonság ereje elmúlásával is kellemes perceket-órákat okoz mindkettőnknek. Ő főz, szöszmötöl, motyorog, én pedig végre olvashatok-dolgozhatok mellette, és csak nagy ritkán kell szakvéleményeznem/megkóstolnom a főztjét, vagy egy nagy puszival honorálnom a Mesterszakácsom remekművét! (néha még arra is van precedens, hogy lukat puszilgatok a pocakjára, annyira ügyesen főőőőz.... és olyan édesen harap bele 168-adjára is a műanyag virslijébe)

Tanult Barátosném hívta fel a figyelmemet arra, hogy tudattalanul már megint mennyire jók vagyunk sikerült egy mai trendnek megfelelően irányítgatni, azaz inkább kiforrni hagyni Kisfiam személyiségét.
A genderpedagógia lényege parasztköntösi megfogalmazásban, hogy a nők és a férfiak társadalmilag kiosztott szerepek között nevelkednek. Persze ezen szerepek kialakulását még ezer más földrajzi, etnikai és neveltetési tényező is befolyásolja. A mai világban viszont dőlnek a klasszikusan kiosztott szerepek, hiszen sokszor halljuk, hogy anyuka helyett apuka megy gyedre/gyesre, hogy apuka vásárol be, főz, mosogat, gyereket lát el. Azaz megszűnőben vannak a klasszikus női és férfi szerepek... szerény véleményem erről az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól van ez így... ám a tendencia mégis efelé halad...

Száz szónak is egy a vége: lányos anyukák, figyelem! Házias pasi készítése folyamatban!