Hétvégén strandolni voltunk az Igali gyógy- és termálvízes strandon. A brüggölőben áztatgatva magunkat, elsuhant fölöttünk egy repülő, melyre Hunc berregéssel és mutogatással reagált. HuncApu mondta, hogy repülő, aztán Hunc rámutatott egy nagyobbacska, békésen lebegő felhőre. HuncApu kötelezően már mondta is, hogy felhő. Ekkor viszont visszadobta a labdát, és kérte a fiát, mutassa meg, hol van a napocska? Hunor először a saját mellkasára bökött középtájt, majd az enyémre és végül HuncApuéra... véletlenül éppen mindhármunk szívcsakrájára mutatva... (és akkor abba már bele sem mennék, hogy véletlenül éppen Magyarországon, Dobogókőn  - hisz a nevében is benne van Dobogó Kő!- található a "Föld szíve", a csakrák "közepe" és minden magyar embernek feladata lenne óvni a Föld szívcsakráját, akár a legelemibb szinten is, a saját szívcsakrája védelmével... nomeg azt is illik tudni erről a  "kapuról", hogy ide kapcsolódik a szeretet érzése, "ő" a fizikai és a szellemi csakrák "átmenete" ...) Ő látja a mi napunkat, a mi szeretetünket...

Sokszor leírtam már, hogy mennyire fontos odafigyelnünk gyermekeink testi, fizikai fejlődése mellett, a szellemi fejlődésére is, hiszen ők még azzal a képességgel születnek a világra, hogy látnak... sokszor azt hisszük, láthatatlan barátaik csak fikciók, élénk képzelőerejük művei, hiszen mi már régesrég elfelejtettük ezt a természetes készséget. Ők még tisztaszívűek, és kb 7 éves korukig meg is maradnak ezek a képességeik.

Amikor még csak egy halovány zebracsíkos teszt bizonyította, hogy érkezik a kistesó, egyik este lefekvéskor beszélgettünk Hunorral. Előtte sosem említettünk neki olyasmit, hogy kistestvér, vagy hogy hol lakik a baba. HuncApu mégis megkérte arra, hogy mutassa meg, hol van a kistesója. Hunor bárminemű megakadás nélkül odakúszott hozzám, felhúzta a pólómat és rábökött a köldökömre...

Ne becsüljük alá a piciket, hatalmas tudással érkeznek hozzánk. Ők a jövőnk a jelenben. És nekünk is van beleszólásunk abba, mégha csak kicsi is, hogy hogyan alakul.

Amikor várandós voltam Hunorral, a sok itthontöltött és internet előtt átbogarászott délelőttök egyikén találtam meg azt az úgynevezett kontinuum elméletet (bővebben róla: itt), amely a végső löketet is megadta bennem ahhoz, hogy úgy döntsek, gyermekemet az igény szerinti létre neveljem. Jóelőre be is szereztem egy közepes kategóriás hordozókendőt, amivel a gyermekágyas időszakban sokszor meggyűlt a bajom, ma már tudom, nem egy hasfájástól üvöltő csecsemővel kellett volna abszolút dilettánsként elkezdenem a kendővel való ismerkedésemet.

Talán a kezdeti kudarcok miatt, talán mert nem a türelmemről vagyok híres, a hordozókendő intézménye nálunk kudarcra ítéltetett. Helyette maradt a kézben-karban hordozás, majd a 8-9 hónaposkori fognövesztéses hacacárékor egy újabb heroikus kísérletet tettem, a csípőn hordozást próbáltam meg, abszolút sikerrel. Kísérletezéseim egyikén rápróbáltunk egy -a hordozókendő használati utasításában szereplő- háti kötésre is, amit Nagyerejű Jankóm egészen egyszerűen imádott, bár viszonylag hamar kinőtt. (kicsúszott belőle a kölök, a kissé bonyolultabb, korának megfelelő kötési mód kitapasztalásához ismét nem volt türelmem... )
Talán ezidőtájt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a türelmetlen anyukák (amilyen én is vagyok), ideális hordozókendője a Mei Tai. Rögvest be is szereztem egyet, amit még HuncApunak se volt vérciki magára kötnie, első debütálása Noszvajon történt, azóta is szeressük, használjuk, hétvégi kirándulásainkkor nélkülözhetetlen társ. Arról nem beszélve, hogy ha Kistesó megérkezik, lassacskán megfeledkezhetem a babakocsis sétákról, hiszen egy örökmozgó kétéves mellett igencsak nehézkesen lehetne babakocsit (is) tologatni.

Az ok, amiért éppen most írok erről, az az, hogy kedves barátnőm hordozókendők, mei tai-ok varrására adta a fejét rendelésre, és tette mindezt óriási tehetséggel, kreativitással és rugalmassággal. Eddig elkészült munkáit, eladásra szánt darabjait, valamint a raktáron lévő anyag-készleteit az alábbi linken találjátok. Vegyétek-vigyétek a sok színes és vidám, ám fölöttébb hasznos darabot (itten vagyon pl. a Huncmackónak szánt műve is):

Egy kedves zúgblogom oldalán találtam az alábbi játékot, melyet nagyon kreatív kezdeményezésnek érzek a babablogok világában, ugyanis ezidáig ilyet csak scrap- vagy kézimunkás blogokban láttam. A játékra lehet jelentkezni a föntebbi linken vagy az alábbi fotóra kattintva.
A lényege röviden: a blog profiljával megegyező ajándékcsomagok kerülnek felajánlásra a blog tulajdonosa által, melyre hozzászólásban lehet jelentkezni meghatározott ideig, majd a blog-gazdi kisorsol a jelentkezők között egy nyertest.

Remélem, sokak érdeklődését  felkeltettem ezzel a játékkal!

Ámerikából érkező ünnep ez a mai, kishazánkban még nem igazán ékelődött be a köztudatba, pedig Apáink nélkül igencsak nehezek lennének mindennapjaink. Hiszen ők azok, akik -jobb esetben- velünk kelnek, ha erre van szükség, pár órára megszabadítanak rajtunklógó kismajmunktól, akikre olyan-de-olyan rajongással tekint gyermekünk, ahogy senki másra. Mert bármilyen érzékenyen is érint ez minket, anyákat, sajna ez a kőkemény valóság: ha Apa nyitja az ajtót, gyermekünk szeme egészen más fényben ragyog onnanstól. És enyémgyerek ugyan még csak babanyelven kommunikál, mégis pillanatok alatt elmagyarázza HuncApunak, hogy mi is történt azóta, mióta nem találkoztak. És tárt karjaival csimpaszkodik a nagy erős Tátyba, akinek még arra is alig marad ideje, hogy levegye a cipőjét, mielőtt Huncos belefúrja kis fejét a vállába és úgy öleli és úgy bújik hozzá, mintha ezer éve nem látta volna, még akkor is, ha csak a sarki közértig futott le Táty egy kiló lisztért... szerelem volt az övék, első pillantásra, első érintésre...

... és ez a szerelem egyre csak erősödik a közös sétákkal, játékokkal, bírkózással, nevetéssel, mókázással, amik nélkül mindhárman sokkalta szegényebbek lennénk:

Bár hivatalosan csak ez a nap az ő napjuk, én mégis azt gondolom, nem csak ma kell ünnepelni őket, mint ahogy az anyák tiszteletét sem szabad csupáncsak egyetlen napra korlátozni. Hiszen az anyák és az apák közös érdeme és felelőssége a jövő nemzedék, a gyermekeink élete, egészséges és boldog gyermekkorának biztosítása. (no, ez amolyan 80-as évekbeli népbuzdítósra sikeredett, de remélem, azért értitek a megfogalmazni kívánt lényeget...)

Boldog Apáknapját a mi HuncApunknak (is)!

Ezt találtam, itt. Első linkről letölthető, szabadon. És hogy mennyire könnyen kezelhető? Hadd legyek rá én a bizonyíték, aki ismer, tudja mért nem túlzás ez, röpke pár szabadon hagyott perc alatt ezerféle merényletet követtem el a képeink ellen, különösebb betanítás nélkül. Innenstől már csak a jóérzésem (kíméletességem?) és a szépérzékem (kreativitásom?) szabhat gátat Miszter H. fotóinak.
Még kicsit a tegnapelőtti tematikát idézve... aztán ígérem, befejezem:

Ismét újabb mérföldkőhöz jutottunk: szombaton Huncmaci először maradt nagyszülői felügyelettel, bizonytalan ideig itthon. (esküvőre voltunk hivatalosak: a polgári-templomi szertartsáson részt vett Elsőszülöttünk, az ereszdelahajam részén viszont már csak mi ketten képviseltük a családot). HuncNagypapától szabad kezet kaptunk, tulajdonképpen akkor jöhettünk haza, amikor akartunk. Huncmackó példaértékű kiskrapekként viselkedett, azt az egy apróságot leszámítva, hogy induláskor kismajomként kapaszkodva belém zokogott, jobb belátásre bírva engem, hogy mégse hagyjuk őt itthon. HuncApu kituszkolt az ajtón (így eshetett meg, hogy még a fényképezőgép se jött velünk a bulira), a lépcsőházban kicsit pityorogtam, a 10 perces kocsiút útán első dologként felhívtam HuncNagypapát, először a csönd nyugtatott meg, Huncmackó már tévét nézett, nemsírva. Annak ellenére, hogy kimenőnk volt, a gondolataink nagyon sokszor visszakalandoztak a büdöskölökre, (biztos, jó társaság lehettünk...), mígnem HuncApu 9-kor hazatelefonált, hogy mizú van? Büdöskölök ekkor már az igazak álmát aludta, ugyanis 8 körül jelezte, hogy enne, majd fürdene, végül bevonult a csőrös itatójával az ágyába és 3/4 9-kor elaludt. (azért a rossz előérzet végigkísérte éjjelünket, fél 2-kor taxit hívtunk és hazajöttünk, ugyanis abban biztosak voltunk, bármilyen tüneményesen is viselkedett az este folyamán mackósajt, reggel 8-nál tovább képtelenség álomföldön tartani).

A bulin részt vett egy mindenórás időzített bomba kismami is, csodaszép pocakkal. Jó érzés volt látni, mennyire kisimult és várakozásokkal teli, kismama-kispapa egyaránt. És belegondoltam, nemsokára mi is itt tartunk majd újra...

A meghívottak széles spektrumában megintcsak kivűlállónak éreztem magam, második gyermekemet várva és még 2 után ácsingózva... kicsit kétségbeejtő számomra, hogy a gyermekvállallásos téma szóbajövetelekor, mindenkinek az az első gondolata, hogy mennyibe is kerül egy gyerek és hogy egy soktagú családban, a kisebb gyerekeknek már nem jut elég szeretet... nehéz kérdések ezek, mert valóban kell néminemű anyagi háttér ahhoz, hogy merjünk gyereket vállalni, hiszen bármikor jöhetnek nem várt kiadások. (ilyen alapon persze az egész életet végig lehetne stresszelni, hiszen sosem lehetünk biztonságban...)... és valószínűsítem azt is, ha megvalósítjuk álmainkat, gyermekeink nem egy Ferrari slusszkulcsát fogják megkapni ballagási ajándékként... a szeretet meg... csak a saját tapasztalataimról írhatok, egygyerekesként, mióta Hunor megszületett nálunk felsokszorozódott a szeretet-érzet, sokkal figyelmesebbek vagyunk egymáshoz, sokkal többször érintjük meg egymást, sokkal többször mondjuk ki, hogy mennyire boldogok vagyunk, hogy mennyire szeretjük egymást-ezt az állapotot, hogy mennyire kiteljesedett minden körülöttünk... nehéz napok mindenhol vannak, mi is vagyunk fáradtabbak-nyűgösebbek-idegesebbek, emberek vagyunk érzésekkel-érzetekkel, és mégis: semmivel nem cserélném el ezt a mostani életemet... most vagyok kiteljesedve, ebben a szerepben találtam önmagamra... talán majd eljön az az idő is, amikor sutba dobom a pelenkákat és megérzem a változás szelét, de most jó így... jó megélni minden pillanatot, minden napot, jó megtalálni a borúsabb napok szépségeit, és jó egy-egy nehezebb nap után esténként önmagunkon ironizálva odakucorodni HuncApuhoz... örülök, hogy megérhettem anyának lenni, hogy eljöhetett az a perc, amikor nem társadalmi elvárásként szültem gyereket, hanem akkor, amikor a szívünkbe született meg az elhatározás, hogy most már készen állunk, jöhet a szerelmünk gyümölcse... 

Tudom azt is, hogy olykor majomszeretettel csüngünk egymáson Huncossal, bár ez a kora előrehaladtával, rohamosan csökken, már most vérciki neki a játszótéren, ha ölelgetem, puszilgatom, csak olyankor szabad hódolnom a touch&go érzéseimnek, ha nagyot zakózik és megnyugtatásra vágyik.

Végezetül pedig idéznék egy kis témazárót, virtuális vállveregtésként azoknak, akik néha ugyanúgy elbizonytalanodnak, mint én, akik néha ugyanúgy azt érzik, hogy  "valamit valahol elrontottak", hiszen a gyerek még mindig nem alussza át az éjszakát, még mindig pár óra alvással kell beérniük... szintén tapasztalatból: csak az első év volt piszkosul nehéz, azután valahogy minden egyre gördülékenyebb lett (egy-kétszeri ébresztések), viharos sebességgel érkeztek az átaludt éjszakák (úgy 14-15 hónapos korától), és most már ott tartunk, hogy nincsenek ébredések, csak nagyon indokolt esetben (hajnalban landol az ágyunk mellett az ifiember kezében az üres itatósüvegét rázva...):

"– Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.
– A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.
– Ezek szerint spártai nevelési elvek vagy „szoktatás” alkalmazása nélkül is elmúlnak a sírós hónapok, a sokszori éjszakai ébredés?
– Így van, elmúlnak anélkül, hogy tennünk kellene ezért. De az esetek többségében nem olyan gyorsan, amilyen hamar megcsappan a szülők erőtartaléka vagy türelme. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy valóban iszonyúan fárasztó időszakok ezek a szülők életében, sokszor hosszú ideig kell napi néhány óra alvással beérniük. De tapasztalatom szerint sokszor az is segít, ha azt mondom a fáradt szülőknek: normális, ahogy a gyerekük viselkedik, nem arról van szó, hogy elhibázták a nevelését. Épp ellenkezőleg, nagyon jól teszik, hogy teljesítik, amit kér, és rendelkezésére állnak. A nevelés célja a jövő, nem a jelen! Aki csak a jelenre koncentrál, annak a nadrágszíj, a fakanál a nevelési, helyesebben idomítási eszköze. Ennél távolabbra kell látni.
– Van, aki rabságként éli meg a huszonnégy órás szolgálatot, s úgy érzi, mindenről le kellett vagy kellene mondania a gyerekért. Egyik olvasónk anyarabszolgaságnak nevezte ezt. Csak egyféleképpen lehet jó anya valaki?
– A válaszom: igen is meg nem is. Nem lehet receptet írni arra, hogyan is bánjunk a gyerekkel, mert már újszülöttként nagyon különbözőek, igazi egyéniségek. Ezért hiba is volna egyformán bánni mindegyikükkel. Durván háromféle típust különböztethetünk meg: az elsőbe a könnyen kezelhető babák tartoznak, a másodikba a nehezen kezelhetők. Ők azok, akik szerencsés esetben alusznak nappal, de éjszaka sokat sírnak, nehezen nyugtathatók meg még akkor is, ha tele a hasuk. Könnyen önbizalmát veszti az anya, ha csecsemője akkor sem hagyja abba a sírást, amikor kézbe veszi, dajkálja. Sokkal nehezebb feladat elé állította a sors, mint a könnyen kezelhető baba anyukáját. Sokat segíthetnek egy ilyen újszülöttnél bizonyos információk: például az, hogy egy anyatejes csecsemő hamarabb, gyakrabban megéhezhet, mint egy tápszeres, ezért bizony lehetséges, hogy ismét éhes. Ha nem akar már enni, jó megoldás a hordozókendő: a szorosan belekötött és ringatott baba rendszerint megnyugszik. Néha úgynevezett fehér zajt szoktam ajánlani a síró baba megnyugtatására. Ez a monoton háttérzajok elnevezése, meglepő, de a metronóm vagy az öreg vekkeróra ütemes ketyegése is megnyugtathatja az éjszakai csendet, sötétséget túlságosan ingerszegénynek találó csecsemőt. Ugyanakkor pontosan az éjszakai problémákkal kapcsolatban figyelni kell arra is, hogy ne alakítsunk ki hosszú távon tarthatatlan, zavaró szokásokat. Adjuk meg a babának, ami elemi igénye: táplálék, testközelség, válaszoljunk mindig a jelzéseire, ne hagyjuk magára, de például ne szórakoztassuk ilyenkor. Visszatérve a típusokra: a harmadikat „használat előtt felrázandónak” szoktam nevezni. Ő az, akire rá sem kell nézni a következő etetésig. Éppen ezért valóban fennáll az a veszély, hogy a kelleténél kevesebbet foglalkoznak vele, nem tud kiállni magért, a szülőnek kell kitalálnia, mit és mikor tegyen vele, hogyan „provokálja”, mert magától sosem jelentkezik. Nem nehéz belátni, hogy nagyon más jó anyának lenni mindhárom típusnál. És ez még csak az érem egyik oldala. A másik, hogy a jó anyaságnak szívből kell jönnie. Ha valaki csak azért vállalja az éjjel-nappali rendelkezésre állást, mert azt olvasta valahol, hogy csak így lehet jó anya, törvényszerű, hogy előbb-utóbb ki fog törni ebből a szerepből, mert nem a sajátja.
– Mindenki jó anya szeretne lenni! Ennél kényesebb pontot nehezen találhatnánk! Ki és hogyan lehet jó anya? Ezek szerint nem csak az, aki mindig a gyerekei rendelkezésére áll?
– Mindez a nő önértékelésével függ össze. Az, akinek pozitív énképe van, nem fogja kétségbe vonni saját jó anyaságát. A bizonytalan azonban kételkedni fog önnön hatékonyságában. Ennek az esélye nő, ha nehezen kezelhető babája születik. A szülés után hormonális szempontból kockázatos időszak következik. A hatástalanság érzése elmélyítheti a depressziót. Ezért úgy gondolom, minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy az anyát (és persze az apát) megerősítsük szülői szerepében.
– Sokszor viszont úgy tűnik, a szülőkkel kapcsolatba kerülő, főként egészségügyi szakemberek ennek pont az ellenkezőjét teszik: nem erősítenek, hanem afféle megmondóemberként aláássák az önbizalmat.
– Nagyon jó, hogy van olyan egészségügyi ellátó hálózat, amely a gyereket váró és nevelő családokra összpontosít. A szakember azonban akkor jár el jól, ha érzékelteti, hogy első helyen a szülő-gyerek kapcsolat áll, ezt követi minden egyéb. Valaha kutatással bizonyítottam, hogy az anyák nagyszerűen ismerik a gyereküket. Fogékonyak, ráéreznek minden rezdülésére. Ezt nem szabad tönkretenni. Közben meg egyre gyakoribb, hogy a szülők különböző púpokat látnak a gyerekükön – nem tud figyelni, nem fut elég magabiztosan, dadog és így tovább. Minden púphoz külön szakember tartozik. A gyerekben pedig közben valami betegségtudat-féle alakul ki. Ez az, ami igazán veszélyes! A szülőknek nem szabad elfelejteniük, hogy a gyerek mindenestül az övék, nem kell feltétlenül púpokat keresniük, a szakemberek pedig jól teszik, ha nem nyomulnak előtérbe. Nem kell ezer helyre járni a gyerekkel! Én abban próbálom erősíteni a szülőket, hogy ők maguk is képesek a problémák megoldására.
– Önt mindenki gyermekpszichológusként ismeri. Mit tett hozzá szakember mivoltához az a tény, hogy közben háromgyermekes apa is?
– Nem hiszek egyetlen olyan pszichológusnak sem, akinek nincs gyereke. Hihetetlenül sokat kaptam a gyerekeimtől, és igyekeztem nem szakemberként jelen lenni az életükben. Másként hangzanak az éjszakai sírással kapcsolatos javaslatok annak a szájából, aki maga is végigcsinálta. Negyvenkét éve vagyunk házasok a feleségemmel, és néhány kezdeti hónaptól eltekintve még sosem voltunk gyerek nélkül. A legidősebb unokám és a fiam közt alig van korkülönbség, de azért kicsi lányomnak és kicsi fiamnak hívom a gyerekeimet mind a mai napig. Az én kislányom, aki négygyerekes anya, pontosan azt példázza, amiről beszéltünk: mindig ott volt és van a gyerekei számára, amikor szükségük van rá, de állíthatom, hogy elkényeztetésnek semmi nyoma!

A Suttogó „titkai”
„Túl vagyok azon, hogy bosszankodjam Tracy Hoggon, hiszen elismerem, valós, létező igényeket elégít ki könyvével. Azt azonban nem szeretném, ha elterjedne a köztudatban, amit hirdet, hogy tudniillik a gyereknek észrevétlennek kell lennie.” Ranschburg Jenő szerint A Suttogó titkai olyan szülőknek szól, akik gyerekük születése után is ugyanúgy akarják folytatni életüket, ahogyan előtte éltek. A javasolt módszerek célja, hogy a gyerek ezt a lehető legkevésbé zavarja meg. Ez ellentétes a gyerek veleszületett, alapvető igényeivel, ugyanis az az egészséges, ha észreveteti magát, ha el tudja érni, hogy kielégítsék igényeit. A szülő jól teszi, ha ezt NEM akarja kinevelni belőle! "

(interjú Ranschburg Jenő gyermekpszichológussal, forrás: Kismama magazin)

Az egyetlen dolog, amit még Huncos embrió korában eldöntöttünk és amihez hűek is maradtunk ezidáig, az az volt, hogy bármin hajlandóak vagyunk spórolni, de a gyermekeink egészségén soha. (kicsit tárgyiasítva: a fekvőhelyére -matrac- és az első cipőire gondolok jelen pillanatban).

Az elkötelezett ortopéd orvosok és a korunk olykor fullasztó marketing munkájának hála, trendi babacuccok kínálatában nincs hiány, csak győzze az ember lánya-fia kapkodni a fejét és szétválasztania az ocsútól a búzát. No, és akkor már meg sem említem azokat a gyöngéd presszúrával megfogalmazott reklám szologeneket, melyek egyáltalán nem finoman igyekeznek a szülő lelki harangjait pengetni, hogy nincs is lelke/nem is szereti igazán a  gyerekét, amennyiben nem az ő terméküket választja.

Hosszas bogarászás és számtalan pro- és kontra vélemény elolvasása/meghallgatása után, józan paraszti eszemet használva jutottam arra a következtetésre, hogy a saját lábbelieimben is azokat preferálom és hosszabb távon előszeretettel használom, melyek könnyen hajlíthatóak, finoman illeszkednek hozzám és minél természetesebb anyagból (legfőképpen bőrből) készülnek, így lehetővé téve a láb szellőzését és megakadályozva azok izzadását, befülledését, esetleg gombásodását.

A választásunk a Liliputi által forgalmazott puhatalpú cipőre esett, melyek talán a legjobban hasonlítanak a mezítlábazáshoz, majd kinti  használatra ugyancsak erről az oldalról egy külföldi társát választottuk, ugyanilyen okok miatt. Nem áll szándékomban korteskedni, az előnyeiről oldalakon át lehet olvasni, (a hátrányukról is valószínűleg), számunkra tökéletes választásnak bizonyult, Hunor nagyon ügyesen tanult meg járni, hamar megtanult lábujjhegyen is pipiskedni, nem bántam meg és a minőségével is elégedett voltam. (bár több lányos anyukánál olvastam, hogy a nőcis változatok orrai igen hamar lekoptak...). Amint Huncos ezeket kinőtte, egy újabb párossal gazdagítottam cipőtárát. (gazdaságos a gyermek, hiszen a lábmérete egy év alatt nőtt 2 számnyit). Valamint előre bebiztosítottuk magunkat egy újabb (puha)-gumitalpúval is, őszre. (erről még nincs tapasztalatom, bár nem hinném, hogy csalódnék benne)

A melegek beköszöntével viszont elbizonytalanodtam, a zártbőrcipős zoknis megoldást túlzásnak éreztem, így pár hete elkezdtem gyűjtögetni a szandálos tapasztalatokat játszótéren, ismerősöktől. HuncNagyi Huncmaci másfélévesére meglepett minket egy szupinált szandival, és ekkor ért az első meglepetés: Hunckoma egy számmal nagyobb lábat növesztett az elmúlt másfél-2 hét alatt! (nomajd Kistesó elhasználja...)
Végül a tegnap délelőtti séta során szembejött velünk a megoldás: alig egy utcányira tőlünk gyerekcipőbolt nyílt. Azt már nem részletezem, hogy az én általam perefrált cipőket Huncos, még egy próba erejére sem volt hajlandó magához érinteni sem, viszont nagyon ügyesen választott magának egy bézs színű szandált, valamint egy játszótéri kis futócipellőt. (bővebben a termékekről, gyártóról itt)

Hosszas tanakodás után, fájó szívvel, de meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést: a második kiskrampusznál orvost kényszerülünk váltani. A távolság, mint üveggolyót... nos igen, a fehérvári túra első gyereknél még bevállalható volt, de Huncostól mindenestől már nem. (és arról nem beszélve, hogy időközben Nőgyógyászok Gyöngye még távolabbi városba vándorolt munkálkodni...)

Így hát, az időszerű kombinált teszttel egybekötött ultrahang vizgsálatot, (Down kór szűrést), már egy új Doktorbácsinál végeztettük el. Egyelőre úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös, bár nem a bőbeszédűségéről hírös a fiatalember, de úgy gondolom, tulajdonképpen az ember lánya sem csevegni jár a nőgyógyászati rendelőbe. 

A jó hírek, hogy a picurka-mocorka jól van, méreteiben egészen hasonlatos nagy, szép és okos bratyókájára: nagyfejű és nagypocakú, valamint szintúgy kurtalábú. A mostani ultrahang alapján kicsit előrébbjárunk, azaz 13 hét+1 napos Kistesó. (utánaszámolva: ha ez így helyes, december 3.-ára módosul a szülésem dátuma, azaz pont egy nappal Huncos szülinapja után... mondhatni tökéletes az időzítés, bár a skacok valószínűleg nem így fogják gondolni...)
Kicsit számosítva:
NB (orrcsont): látható
CRL (ülőmagassága): 70,3 mm
NT (fejátmérő): 20,0 mm
NT (nyakiredő): 1,7 mm
HC (fejkörfogat): 78,4 mm
AC (haskörfogat): 64,0 mm
FL (combcsonthossz): 9,2 mm

Átlagos magzatvíz mennyiség. Szabályos szívműködés. Placenta helyzete: mellső fali. Ép koponya. Jól telt gyomor és hólyag. Zárt hasfal és mellkas. Normál hasi echogenitás. Négy végtag. FHR (szívhang): 161/min. Eszméletlen zakatolást csapott! (És nem, nem tudott könny szökni a szemembe, mert fektemben éppen azt figyeltem, Hunor hogyan próbálja meg kikapcsolni a frissen megismert doktorbácsi számítógépét... )

És akinek még mindig nem elég, ím egy rövidke film a Legkissebről:

Persze, nem a micsapatunk lett volna, ha a vérvétel eredményére, valamint az ultrahangra várva, Huncos nem rendezett volna kisebbfajta színházi előadást a váróban, elszórakoztatva azt a tucat embert, akik ezen az álmos délelőttön odatévedtek. És ha az sem lett volna elég, hogy szinte mindenkinek osztogatta a svédáruházas játékdobozban megbúvó, szintén svédáruházas pici plüssöket, egy óvatlan pillanatban mindent eldobva kezéből, beszabadult az irodába, ahol felkúszott egy szekrényre és megszerzett egy félméteres csokimikulást. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire elkaphattam volna, már le is harapta a csokimiki fejét, nem kis derültséget keltve az ott várakozó pocakosoknak, és nem kis megdöbbenést okozva az ott-tartózkodó anyukáknak... rég volt már ilyen: éreztem, ahogy a pír a nyakamon át az arcomba kúszik... ezek után a biológus hölgy már mosolyogva fogadott, hogy hallotta már a fiam hírét... hmmmm...

Tegnap délelőtt, a kihűlt reggeli kávém elfogyasztása közben, elkalandoztam a világhálón, egyik hírről a másikra kattintva, szinte észre sem véve, hogy hosszú percek óta magával ragadott a virtuális világ. Hunor már reggelizett, egy ideig a lakásban föl-alá vezényelte Kokót... A hirtelen belémhasító csöndre figyeltem föl először, akinek van vagy valaha is volt, minimum egy darab, másfél év körüli gyermeke, az tudja, ez általában sok jót nem jelent. A hálószobába érve az ágyunkon találtam a kisembert, aki békésen gyurmázgatott már ekkor. Aztán felfedeztem a nyitott filctollat a földön, a telerajzolt számológépet (HuncApu gondatlanul az éjjeliszekrényen felejtette ezeket...), a laminált parketta újdonatúj fekete  szálkáit. Szemem ekkor jutott el az ágyunkig, ahol felfedezhettem Hunor meglepi rajzait, hiszen mindkettőnk oldalán ott díszelgett egy-egy személyreszabott műalkotás.

Huncos akkora lelkesedéssel magyarázta rajzait, miközben megrángatta a lepedőnket, hogy sem kedvem, sem lelkierőm nem volt ahhoz, hogy összetörjem buzgalmát. Megpróbáltam megértetni vele, hogy amit rajzolt az csodaszép, de ha lehetne, legközelebb inkább kérjen hozzá egy papírt, és ne barlangrajzozza tele a lakást.

Tulajdonképpen, én nagyon örülök a rajzainak, hiszen már régóta várom a pillanatot, hogy nem parancsszóra, nem kérésre, hanem az ősi belső hangnak engedelmeskedve, megörvendeztessen lelke képeivel. Lelkes rajongója vagyok Molnár V. Józsefnek, aki évtizedeken át kutatta-bújta az óvodások-kisiskolások gyerekrajzait, szerinte:

"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak. A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.

(bővebben olvasható itt)

A fölső rajzot kaptam én, szemmel láthatóan lágyabb, gömbölyűbbek a vonalak, afféle kezdetleges fészekrajzok fedezhetőek fel benne, az anya ölelését, féltését jelképezve. Az alsó szálkás, pontozott Apa-rajzban az erő, a férfias dominancia szerepel.

... milyen csodálatos is a világ, ha néha meg tudunk állni pár pillanatra és félre tudjuk tenni az apró bosszúságainkat, majd a dolgok mögé nézve, felfedezzük a rendet, a békét, a harmóniát, a természetességet...

Tegnap délután volt megbeszélve az a védőnői látogatás, melynek során kézhezkaptam a kismamakönyvem. Kicsi csalódás volt számomra, az előzőn még egy kalózkendős kiskrapek vigyorgott, majd hála a lakásfelújításnak és az elkóborolt kismamakönyvemnek, lett újabb dizájnosom is, egy édibébi újszülöttes, most pedig egy teljesen hétköznapi, Egészségügyi Minisztérium által lebélyegzett, már a címlapon száraz rendeleteket feltűntető, kissé cocalista érára emlékeztető, bugyirózsaszín formanyomtatvány.

A védőnéni röpke háromnegyed óra alatt felvette az anamnézisemet, majd egy kóbor kérdést intézett hozzám, mely szerint meddig szoptattam az első gyereket. Mondom, még folyamatban van a dolog. Erre ő, nagyon óvatosan megjegyezte, hogy ugye tudom, hogy ez mennyire veszélyes dolog (?!) és jobb lenne, ha lassacskán leállnánk róla. Nem volt kedvem vitatkozni vele, mondtam, majd igyekszünk. Ez szintén olyan téma, amihez mindenki ért és mindenkinek van is róla véleménye. Én azt gondoltam, -bár sokáig szerettem volna szoptatni Hunort-, hogy nem fog ilyen sokáig kitartani a mi kis szimbiózusunk. Azt hittem, a két gyerek között lesz időm sosemvolt vékonyra fogyni, satöbbi-satöbbi. De nem így történt és ezért egyetlen pillanatig sem érzek szomorúságot. Pár kilóval emelkedettebben kezdem a mostani várandóságomat, de azt gondolom, most nem fogok egy röpke húszast magamra kapni, örökmozgó Huncos mellett. Aztán persze, az is lehet, hogy mégsem így történik... de ez sem baj.
Amikor megtudtam, hogy érkezik a KisTesó, elkezdtem bújni a szakirodalmat, a tandem szoptatásról, a várandósság melletti szoptatásról. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lenne túl bölcs dolog most hirtelen megvonni Huncostól a napi-másfél napi egy, megszokott langymeleg nedűt, hiszen nem áll fent semminemű terhességgel kapcsolatos probléma, nem volt vérzésem-görcseim se, Hunor sem volt koraszülött, elmúltak az illúzióromboló rosszulléteim is. Ugyan a tejtárolóimat kissé érzékenyen érinti ez a másállapot, így ha Hunor csócsálgat, azaz a megszokott komfortszopiját szeretné űzni rajtam, akkor sajna menthetetlenül le szoktam rövidíteni a rajtam töltött idejét.

Szóval, továbbra is dacolunk az előítéletekkel az ösztöneinkre hallgatva.  

Bár még nem merem elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, elmúltak a reggeli émelygések-szédelgések. (persze, ez azonnal újabb aggódósabb gondolat-lavinákat is elindíthatna, de nem hagyom magam- saját magam által a mélybe lehúzni és pont). Talán köszönhető mindez a csodaszép és energiabombának minősülő hármacskán elköltött, mesevidékes hétvégénknek is.
Az úúúgy volt, hogy HuncAput már hét közepe óta rágicsálta a "hétvégén muszáj kirándulni" férge, így nagy mértékben nem volt tekintettel elesett állapotomra. Az úticél ilyenkor majdnem mindegy, de az ágyon pihegve szombat délelőtt, véletlenül éppen egy Noszvajról készült kullináris műsor ragadott magával, amiben Bucsek András mesterszakács kóstoltatta saját főztjeit, valamint Sándor Tamás egri sajtmester fenomenális mestermunkáit párosította jóféle Thummerer borokkal. Innen már csak kis nyomozást és pár telefonhívást igényelt a szervezés ahhoz, hogy megtaláljuk azt a hangulatos magtárból átalakított kis fogadót, melyet csak jószívvel tudok ajánlani minden arrafelé látogatónak. Pestről egy bő órácska alatt leértünk, és aznap estére még egy pincelátogatással egybekötött, bórkóstolós vacsorára is becsúszhattunk. (megmosolyogtatóan nosztalgikus volt gyerekkel- kicsit pocakosan részt venni egy ilyen jellegű vacsorán, hiszen pár évvel ezelőtt volt pár emlékezetes bortúrás hétvégénk... most meg már 10-kor ágyban voltunk, miközben a "fiatalok" hajnalhasadásig "kóstolták" a borokat...). Az ételek mennyeiek voltak, a háziak kedvesek-mosolygósak, Hunor eszementül elemében volt, és ismét lelketsimogató érzés volt a saját bőrünkön tapasztalni, mennyivel melegszívűbbek-természetesebbek a vidéki emberek. Noszvajról úgy jöttünk haza, hogy ide bizton visszatérünk még ezen a nyáron.

És akkor az elmaradhatatlan fotó-dömping, először is, a hordozás jegyében:

A noszvaji kocsma ajtóban:

A borospince-látogatáson úgy viselkedett, mint akinek a vérében van a borászat:

Még a hatalmas koracél tartályok sem félemlítették meg:

Vasárnap Eger belvárosában sétálgattunk:

Majd Huncos kisautóba pattant, melyet HuncApu távirányított, így mindketten jót szórakoztak (nomeg az a sokszáz Főtéren daloló diák is, akik tanúi voltak a jelenetnek):

Hogy a hétvégi jólétnek köszönhető-e, azt nem tudni, viszont ismét újabb fájdalommentes fogacska-növesztéssel szembesültem ma reggel. Így most már Tízfogú Rémem van!

Ma túlestünk a kötelező 15 hónaposoknak való oltáson (mindig csúszunk...), mely tartalmazza a kanyaró, mumpsz és rubeola legyengített vírusait. (namilyenjó, hogy van már ilyen, én sose felejtem el a tizenévesen benyalt mumpszomat, amikor Apu szerint "nincs is semmi bajom", csak nem akarok kosáredzésre menni... valamint a 21 évesen kórházi környezeteben benyalt bárányhimlőmet, mely a szövődmények-szövődményeivel, kerek 3 hónap táppénzes üdülést jelentett számomra...) Mellékhatások, elviekben sacc per kb egy hét múlva várhatóak, enyhe hőemelkedés, köhögés, bőrkiütés formájában jelentkezhetnek. Naezmilyenjó!

Hunormester minden erejét bevetette a dokinéni és a szurija távoltartásától, utólag nem bánom, hogy nem nekem kellett lefognom őt, így kettecskén a védőnéninkkel karöltve is alig bírtak Nagyerejű Jankómmal, asztaltáncoltatás lett a vége. Bár, talán nem így végződött volna, ha doktornénink nem tölt oly sok időt, Hunor születésétől fogva szűkfitymájú fütyijének megrángatásával, ezáltal fájdalmas sírást okozva neki. Igazából nem is értem, mért tette, hiszen többtucatszor megbeszéltük már, hogy ezt biza műteni köll, 3-4-5 éves korában, ambulanter. Most azt találta ki, mindenképpen mutassuk meg urológusnak (éppen egy hete meséltük el neki, hogy látta már!), mert akár 2 éves kor alatt is meg lehet műteni vagy éppen kenegetni valamilyen csodakrémmel, ami talán (?!) elmúlasztja a szűkületet. Ezt a fajta szűkösséget, sajna, max a sebész kése tudja elmulasztani, továbbra sem értem, mire volt ez most jó. A kocsiban végig bömbölt hazáig, azóta alszik, remélem, pelenkázáskor nem ér meglepetés. (nem ért, bár fütykös érzékenykedik, update esti fürdetés: HuncApu szerint berepedt... áááá)
(erről további okosságok ehelyt olvashatóak)

Én ma jobban vagyok. Asszem, rájöttem, mi lehet a ludas a dologban, bár ezzel annyira nem vagyok kisegítve. Szóval a reggeli kávét ma kihagytam, és így csak enyhe émelygéses álomvilágban tengetem napomat. Ez nagyon jó lesz így, mert a padló alatti vérnyomásom így még jobban padló alatt marad. Pár hét és már annak is örülök majd, ha lesz erőm kikelni az ágyból. Vagy megszokom ezt az éberkómát. Hurrá!

Persze, azért mindenkinél boldogabb vagyok, hogy növöget KisTesó a pocakban, hiszen, a rosszullétek azt bizonyítják, hogy velem van, kapaszkodik, hangolódunk egymásra, a kávémentesség, talán éppen az egészségesebb életmódra próbál rávilágítani, mint ahogy az is, hogy gyümölcsöket és zöldségeket tudok magamhoz venni mindenféle undor nélkül. Hiszen a szervezetünk mindig jelez, hogy mire van éppen szükségünk.

Nadehogy a Huncos szervezete mért jelez minden koradélután, hogy tévé bekapcs (vagy megteszi saját maga...), mert kezdődik a Győzikesó, majd képes odaszegezetten közel egy órán át azt nézni???!!

Egy nagyon kedves ismerősöm oldalát szeretném most a figyelmetekbe ajánlani. A Cuccoló egy olyan hasznosdolog szeretne lenni, mely segítene a kismamáknak, friss anyukáknak tájékozódni a bőséges kínálatban, ötleteket, tanácsokat adna a szürke hétköznapokban felmerülő problémákban, valamint beszámolna az éppen zajló akciókról, és azok fellelhetőségeiről.

Személy szerint, jó ötletnek tartom, ha hamarabb találkoztam volna ilyesmivel, talán nem kellett volna, szegény HuncApunak a várandósságom 32. hetében megvásárolnia és összeállítania az etetőszéket... hogy csak egy példát említsek a saját életemből.

Aztán meg, ma volt az első igazán átaludt éjszaka, Hunorvirág este 9 után elaludt  a kiságyában (párhuzamosan mellette én is az enyémben), és csak ma reggel 6-kor ébredt, azaz megvolt az első teljesen külön töltött éjszakánk. Egyelőre nagyon élvezem, hogy annak ellenére, hogy igazán semmire sem kényszerítem (nincs rettegett napirendünk, sem órához igazított étkezéseink, sem kőbe vésett alvásaink), mégis saját maga kialakította a napi rendszerét. Egyetlen állandóságunk van: mégpedig az esti vacsora és a fürdetés, ez minden este közel azonos időpontban zajlik, ugyanazon rítus szerint: közös vacsora után, HuncApu és Hunormanó kádba szállnak, ezalatt én összekapom a szétszedett lakást, helyére teszem a játékokat, megtöltöm az éjszakai ivóedényét vízzel és kikészítem az éjszakai hálóruciját. Aztán kiemelem a Legkisebbet a kádból, játékosan felöltöztetem, majd villany leó és vagy egy jóéjt langymeleget kortyint vagy arra sem tart igényt, csak a közelségünkre. Ilyenkor köztünk elmatat az ágyban, hol hozzám, hol HuncApuhoz bújik, elhalmoz puszikkal, simikkel, majd kis idő múlva elmondjuk neki, hogy most már jöhet a kiságy, meg szép álmokat, nem megyünk sehova, pihenjen. És betesszük az őt megillető rácsosba és általában 10 percen belül már durmol is a báránybőr takaróján.

És végezetül szeretnék megosztani egy számomra nagyon kedves videót, melyben Huncom páratlan empatikus készségéről és jószívűségéről tesz tanúbizonyságot, eképpen eteti  virslijével az éhező macskalányainkat:

A tegnapi kismamaklub közben már észrevehettem volna a 4 rendbeli macizáskor,  főtt étel elutasításkor (bezzeg a kölesgolyó, az forevör láv), hogy itt ismételten fogproblémák következnek, de valahogy magam sem akartam elhinni. Pedig az éjszaka bizonyítást nyert, hogy valahol, valamerre, valamikor ösmét fogat növeszt Hunormackó, a saját kis ritmusában. Szakaszosan csinálja, kérem szépen. Többször felsírt fájdalmasan, de föl sem ébredt, aludt tovább, szorosan rámtapadva.

Pár napja, Hugómamija ajánlott (örök hála érte!), majd el is küldte nekünk ezt a csodaszert, amiről hallani már hallottam ugyan, de igazából kellően szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Minden tiszteletem és elismerésem a homeopátia előtt, kevesen mondhatják el, hogy olyan precizitással és felkészültséggel szedték a várandósságuk utolsó hónapjában a különböző vérzéscsillapító, méhizomlazító, méhszájrövidítő és felpuhító golyócskákat, mint én, valamint cimkézték föl kórházba menet, hogy HuncApu vajúdás közben, milyen időközönként és mennyit adagolhasson belőle. És mégis: a végkifejlett ismeretes, Hunor császáros baba lett. Persze ezt a döntést, több indokolt eseménysorozat váltotta ki, köztük az is, hogy fizikálisan nem álltam még készen a szülésre és Hunor szívhangja vajúdás közben kritikusan lezuhant, nem volt már jó neki odabent.

Hunorral is próbálkoztunk nemalvásra és fogzásra homeopátiát alkalmazni, sajnos sikertelenül. Nálunk sem a Viburcol, sem a Chamomilla nem használt. Este úgy gondoltam, kipróbálom a golyócskákat, és ha mégsem hatnak, hát elalvás előtt megkapja a szokásos fájdalomcsillapító szirupot. Huncos már nagyfiú, így nem oldogattam a golyócskákat, -amik amúgy is sokkalta apróbbak, mint hazai társaik- kiskanálnyi vízben, inkább a tenyerébe adagoltam, ahonnan Huncmackó akkurátusan fölcsipegette-elszopogatta őket.
Szinte azonnal érezhető volt a változás, megszűntek a fájdalmas felsírások,  a szoros hozzámbújás, de a bizonság kedvéért lefekvés előtt még fölcsipegetettem vele újabb 8 golyócskát, majd ma reggel, ismét.

És valóban működik! Nálunk mindenképpen. A dolog szépséghibája,  a saját infóim szerint, hogy jelen pillanatban Magyarországon nem kapható, legközelebb Bécsben szerezhető be.

Holnap reggel 8-9 óra között kéretik meghallgatni egy velem (is) készült interjút, mely betekintést nyújt a babablogok világába, megtudhatunk egyet s mást a motivációkról, a babablogok íróiról, ezen blogok jelentőségéről és szociális szerepéről. (no para, semmi mélységek korareggel éhgyomorra, inkábbcsak habkönnyű kávémelletti csevej).

A rádió az alábbi linkre kattintva bármikor hallható... még kicsi reklám helye: jó zenék is megynek rajta!

És természetesen következzen akkor az ilyenkor szokásos: ez az interjú nem jöhetett volna létre, ha nincs itthon HuncApu, aki leköti pár percre éppenakkor Huncost, ha nincs Huncos és ha Micka barátosném, jó marketinges gondolkodásához illően, éppen nem babablogkról szerkesztene rövidperceseket.

Közeleg a karácsony, és nem hiszem, hogy csak én érzem  úgy, hogy kezdenek felszaporodni a támogatásokért protestáló alapítványok. Úgy gondolom, ilyentájt mindenki szíve csordultig telik, bőkezűbb lesz, kicsit befelé néz és megpróbál hálát adni a békés, puha estékért, a tüzhely melegéért, az összetartozás szeretetteljes hálójáért, az asztalon a főtt ételért és mindközül a legértékesebbért - a családunk egészségéért.

Hunornak pedig igyekszem átadni ezt az érzést... igyekszem megtanítani arra, hogy a szerető cselekedetek egész életre szólnak.

Idén már Hunorral (nomeg drága barátainkkal, akikkel tavaly nem sikerült összehangolnunk egy Andrássy úti sétát...) látogatunk ki a Mikulásgyárba. Idén majd Ő adja át a Mikulás(lány)oknak az összekészített csomagot... és szeretném hinni,  hogy valakinek szenteste ezzel mi is egy mosolyt csalunk az arcára... hogy valakinek igazán örömet okozhatunk, apró odafigyeléssel, törődéssel... csak annyival, amennyiről valójában kellene szólnia az ünnepnek...