Szilveszter: nemszülőbarát itthonülős. Huncos és MinkaManka fél 12-ig bírták ébren, ekkor könnyelműen felszusszantunk. Amikor Huncka esetleg kókadozott volna az este folyamán, varázsütésre petárdázni kezdett az ünneplő tömeg, amire a kispasinak azonnal az ablakhoz kellett szaladnia és csillogó szemekkel csivitelnie kellett az eseményeket. Minka varázsolt a kezeivel és fénybenézett, ahogy ezt már tőle megszoktuk, csöndben. Éjfélkor himnusz, koccintásos összeborulás apjukkal, részemről kis ürülő hormonoknak betudható könnyfakadás, meg hálaadás azért a sok-sok jóért, ami történt velünk és a sok-sok kellemetlenért, amiből sokat tanulhattunk. Éjfél után 10 perccel Minka úgy ítélte meg eljött az ő ideje, és az eddig megismert szárnyacskáit sutba dobja és ebben az évben inkább szarvacskákat és patákat növeszt. Hajnal kettőig sétálgattam vele lakásszerte, amint megálltam, azonnal felébredt, ekkor átnyújtottam Őt a jóidösapjának, én ágybazuhanás közben elaludtam már, apjuknak két kör után sikerült elaltatnia Hercegnőjét.  Mától ez az ő feladata lesz. (méghogy minden gyerek egyforma... meghogy nincs ringatós gyerek... cöh).

Hunor új szavai, mi mások is lehetnének, mint a jóöreg Táti mégbecézetebb formái? így, ha nagyon el akar érni valamit, akkor beveti a Tyáputyi, Áputyi, Páputyit. (olykor  felfedezhető a klasszikus Ápuci is), valamint Minilány is kapott Hunornyelvű nevet: ő Titá lett. Kedvencem a (g)olyó, amit annyira édes torokhangon ismételget (ojó-ojó, alig hallható a szó eleji "g" betű).

Ma délelőtt sírva röhögtünk azon, hogy éppenúgy érezzük magunkat, mint egy átdorbézolt szilveszteri buli után. Homok a szembe és száraztorok effektus is megvolt. Sőt, részemről emlékezetvesztéses etetés is, ugyanis valamikor hajnalban Minilány átjött a miágyunkba.

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÉS BARÁTUNKNAK, KÖZEL ÉS TÁVOL ÉLŐ SZERETTÜNKNEK EZÚTON, EGY VIRTUÁLIS HUNC-KOCCINTÁSSAL KÍVÁNUNK NAGYON BOLDOG ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT!

Karácsony első napja, hatalmas alvásokkal és még hatalmasabb, közösen elköltött evésekkel telt. Voltak nagy pattogatott kukoricázásos családi mozifilm nézegetések a nagyobbikkal, miközben minilány a hálónkban durmolt. A két legifjabb tökéletesen belesimult az életünkbe és potenciális partnernek bizonyultak az édes semmittevésben.

Tegnap a jóidőre való tekintettel gondoltunk egy merészet és megejtettük az első sétánkat Hugival. Igaz ő mindebből mit sem érzékelt, indulás előtt jól feltankoltam, meglátogattuk Dédnagypapát, ott Hunor kicsit szétszedte a lakást, majd érezvén magunkban még az erőt, nekivágtunk egy nagyobb túrának: kilátogattunk a hásziendánkhoz, hiszen én csak a színek kiválasztását intéztem két fájás között, de a végeredményt csak telefonos fotókon láttam. Minkamanka továbbra is durmolt, sőt egész ottlétünk alatt ezt tette, csak induláskor ébredezett, ekkor ismét feltankoltam és hazáig szusszantott békésen.
Huncost meg zavarta a napfény, így kölcsönkapta zapja napszemüvegét, melyet nagy elégedettséggel viselt az egész hazaút alatt:

Hazaérve ösmét nem tudtam ellenállni a tőtöttkáposzta vonzásának. Éppen, mint kettő évvel ezelőtt. Igaz, csak kicsit ettem belőle és káposztát alig, (meg különben elsőgyerekesnek sem hittem el, így hát másodikgyerekesnek sem hiszem el, hogy a káposzta valóban puffaszt-pocakfájást okoz), ennek ellenére az esténk Minkus félrenemértelmezhető görcsölgetésével (meg az enyimmel) telt. Nomeg róttuk a lakásban felváltva a kilómétereket vállunkon a Minilánnyal. Előkerült a kamilla tea, főztem egy bilinyit, megittam, átalakítottam Minkinek és éjfélkor már aludtunk is. Hurrá. Hajnal 4-ig. Ekkor mindenruhánáthatoló rottyantással és éhhalál közeli élményekkel ébredt a pindurlány.
És ismét megdőlt egy teóriám: hogy én aztán ringatni sosenem. Ez is babafüggő. Míg Hunor békésen elaludt amint betettem a kisrácsosba, úgy Minka szemei éppen akkor pattannak ki. Vagy rajtunk, vagy sétafika közben méltóztatik elszenderedni.

Azt csak halkan jegyzem meg, hogy romantikus estét terveztünk (filmnézéses összebújást értek ezalatt, végre szigorúan kettecskén a zurammal és végre felnőttfilmet nézve...), ugyanis a nagy kirándulásra való tekintettel, Hunor felett 8 nulla-nullakor kiütéssel győztek az álommanók. A programot most Minkalány lőtte meg.
Újabb törvény: a gyerekek számának növekedésével egyenes arányban csökken a kettecskén eltöltött szabad esték száma...

Idővel persze, minden a helyére került. Igaz, semmi sem úgy, ahogy azt mi elterveztük, de nem is ez volt a lényeg.
A fát végül nem 23.-án éjjel, hanem 24.-én koradélután rohamtempóban dobtuk össze, ugyanis gyermekeink valami csodálatos lelki ráérzéssel nem voltak hajlandóak karöltve 23.-án fél 1-ig (igen, éjjel fél egyig) elaludni. Természetesen, az előre lefaragott fenyőtörzsről kiderült, hogy mégsem volt kellően lefaragva, így még nagyobb gyermekkori dezsavüm volt, miközben a lépcsőházból beszűrődött HuncApu kopácsolása és bizonyos időközönként a semmivelösszenemtéveszthető mormogása. Feltehetőleg nem így adott hálát az ünnepnek...

Végül minden sikerült: lett vacsoránk, lett bejglink, lett megilletődötten pillogó szempárunk, ajándékkicsomagolós örömködésünk, harmónia és béke. És délutánra még jutott egy lelketsimogató telefonhívásom is, egy olyan igazi karácsonyos szeretetes, lélekemelő. Asszem, a legszebb karácsonyi ajándék mégiscsak az, ha adhatsz annak, akinek szüksége van rá. És ezáltal válik minden letisztultan ünnepélyessé...

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK, ERRE-LÁTOGATÓNAK NAGYON BOLDOG ÉS MEGHITT ÜNNEPET KÍVÁNUNK! 

És eljött az a pillanat, amikor azt érzem, beterítenek a hullámok. Seholse tartunk, térdig retekben élünk, játékok és játékalkatrészek mindenfelé (vajh, amikor még azt gondoltam, naívan és gyerekmentesen, hogy én aztán arra fogom tanítani gyermekeimet, hogy használat után mindig a helyére kerüljenek a játékok... ehhez képest, sítlusosan, van négy kutyatápos dobozunk, amibe zanzásítva élnek a játékok... bár az első 2 dobozig egészen ura voltam a helyzetnek)

Másodszülöttünk épphogycsak a mivilágunkra érkezett, és bármily furcsa, máris rendelkezik saját játékokkal... döbbenet... ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, karitatív óvodát nyitok vagy ruhaboltot... vagy mecénása leszek egy gyerekotthonnak...

Szóval az őrület határán táncolunk, időközben felrémlenek valahonnan mélyről gyermekkorom hasonszőrű emlékei: apám művi rezignáltsága, anyám mindentmegoldó rendezkedése, miközben tűzdeljük a bébipulykákat és töltögetjük az ünnepi káposztánakvalót, mindezt szigorúan gyerekaltatás után, éjszakai műszakban. A nappali menet alatt legyártódott (így, szépmagyarosan), egy újabb raklapnyi mézeskalács (szokás-e a mézekalácsot féldióval dekorálni?! és ez nem csak költői kérdés, egy adott pillanatban vérremenő jelentősségű volt...) és egy bödön húsleves.

Fánk is lesz, talán ma, ismét éjszakai műszakban díszítjük. Huncmackó is részt vesz a rendrakásban a maga megvesztegethető módján, ugyanis a Jézuska csak akkor hoz a fa alá sok-sok ajándékot, ha tisztaság és rend fogadja. Brusztol kőkeményen.

Fénybenéző (főállásban) kézzel varázsló (mellékállásban) Hugi továbbra is gyökkettő módban üzemel, nagyokat eszik-nagyokat alszik, alig merem leírni, mert félek elromlik, de: éjjel továbbra is egyszer ébred. Ekkora mákunk nem lehet. Vagy a lányokkal tényleg ennyivel könnyebb lenne?

Huncmaci meg őrkutya. Imád Hugi mellett üldögélni, pattogatott kukoricázni és karácsonyi meséket nézni. Néha ráhajol, rápuszil, hozzádörgölőzik. Szereti. Én meg őket.

Amíg mi LudMinkával a négy fal közé suvasztva, maratonilag összebújtunk, addig este a skacok a csillagszületés előtt lementek hóembert építeni a sűrűn hulló, pelyheses, világító estébe. Az viszonylag hamar kiderült, hogy ez a porhanyós hó sem hógolyózásra, sem hóemberépítésre nem alkalmas, így apa és fia unalomig rótták volna a köröket a hóesésben, ha éppen szomszédbácsi nem havat lapátolt volna. Így szóbaelegyedve, kicsit ők is lapátoltak, majd kiderült, véletlenül akad egy fölös szánkója a garázsban. (igen, hanyag szülők módjára idén mi nem készültünk arra, hogy fővárosunkba akkora hó legyen, hogy szánkózni lehessen, azt gondoltuk ennek beszerzésével bőven ráérünk még, ha testületileg is falusiak leszünk...)

... stílszerűen, mi más is lehetne, mint egy esti alvós?!

A kép akár a Mindketten kitúrva a hitvesi ágyból címet is viselhetné:

Hősnőnk továbbra is eszik-alszik üzemmódban funkcionál, ébrenlevős perceiben nekem már jutott a mézédes mosolyából, de leginkább csak bizalmatlan pillantásokkal illeti föléje tornyosuló szülőpárosát.

Kattintgatnék én róla izgalmasabbat is, de javarészt továbbra is ez a kép fogad:

Hunor pedig pózol, ma kérte a maganyelvén, hogy fotózzam le, majd leguggolt az ágy mellé és ilyen bűbájosan nézett rám a csokitól maszatos arcával:

Engem puhára főz és kenyérre ken. Pedig már rutinosnak minősülök.

A legutóbbi dokibánkkal való találkozásunkkor úgy váltunk el egymástól, hogy jelentkezem, ha bármi óhaj-sóhaj-gond adódna, vagy esetleg Minkaleányka döntene úgy, hogy nekivágna a nagyvilágnak. Közben én buzgón kétnaponta jártam be a kórházba, akárcsakha hazamennék, a nővérkék már messziről köszönnek, ma reggel már születési tippjeiket is megosztották velem (vagy mára vagy a jövő hét szerdára esett a legtöbb voks...), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kérdés, melyet egy ma megismert sorstársam tett föl nekem (te itt dolgozol a kórházban?), és éltem a mindenórás kismamák gondtalan életét.

Aztán délelőtt kiderült szülészbácsink is égreföldre kajtatta elveszettnek hitt kismamáját, (merugye ismételten a kommunikáció hiánya...), én tudtam ugyan az ő telefonszámát, ő viszont nem tudta az enyimét, én úgy éreztem, semmisetörténik, ő meg nem érezte ezt a semmit... így ma reggelre mire kinyomozott, én már ott csücsültem a folyosón a ctg-re várva. Nos, átbeszélve az átbeszélnivalóinkat: a célidőpont marad a december 12 továbbra is. Viszont: szombatig felmentést kaptam mindennemű monitorozás és fehérköpenyes vizit alól! (persze, kivételt képez a föntebb említett történések bármelyike). Szombaton újabb CTG, ha minden rendben, legközelebb hétfőn ctg, aztán szerda ultrahanggal kombinált ctg, majd végül, ha sehogysem jutnánk Minkaleányzóval dűlőre, maradna a december 19.-ei befektetés-szülésindítás. Ez a része még nem tisztán körvonalazódott, mert vannak ám jó híreim is, amik arra engednek következtetni, hogy az elmúlt napok méhösszehúzódásai és az esti Minkalány okozta Vénuszdombom megtáncoltatása mégiscsak elindított egy folyamatot: a méhnyak teljesen felpuhult és elsimult ("felszedődött", így jellemezte, valamint ki is tágult), szerinte már csak idő kérdése és kinyílik az aranykapu... Mondjuk, ha az elmúlt napok szenvedése még ennyire se lett volna elég, akkor igencsak átdimenziolnám a természetes szülés vs. császár elméletemet...

Éjjel meg azon pityorogtam, szerelmetes alvó Huncmackómat ölelgetve-csókolgatva, beszívva azt a semmihezsemhasonlítható illatát, hogy mi lesz vele, amíg én kórházba vonulok? A leghumánusabb mindannyiunk számára az lenne, ha éjjel indulnánk, ekkor arra már van néminemű esély, hogy reggelre HuncApu hazaérjen (kicsit álomszülésre pályázom?), amennyiben nap közben kő menni, úgy kicsit bonyolultabb a helyzet, kicsit fájdalmasabb lesz az elválás mindannyiunk számára. Ha minden simán és zökkenőmentesen zajlik, mindannyian jól vagyunk, és valóban 24 órán belül hazajöhetünk, azt valahogy túléljük. És igyekszem még a kósza gondolatát sem a tudatomba engedni annak (de éjjel mindig jönnek a rémek... ), hogy ne így lenne és valamért bennragadunk... látogatási tilalom, ürülő kismamahormonok és fájdalmas hiányérzet... nem folytatom... Talán mi is hibásak vagyunk a kialakult helyzetben, hiszen Hunor soha egyetlen éjszakát sem töltött tőlünk távol, bárhová is megyünk, velünk tart, általában köztünk is alszik. Persze, sosem érezte ezt egyikünk sem tehernek, sőt, egészen hiányérzetünk van, ha nem köztünk ébred reggelente, csak talán, ha lett volna egy-két "szabad" éjszakánk, most könnyebb lenne... 
Hogy hogyan oldották meg ezt régen a nők?! (sejtem a választ: otthonszültek... vagy kevésbé agyaltak ennyit, elfogadták a számomra egyelőre elfogadhatatlant... )

A tegnapi ctg gyors és rövid volt, Minkát álmában leptük meg, kicsit megriogatott az asszisztensnő, hogy 40-160 közti pulzusokat produkál a leányzó, irány az ultrahang, flowmetria (köldökzsinóráramlás: jut-e elég oxigén, tápanyag a kicsihez, ellátja-e még a lepény a neki szánt feladatokat...). A véletlenek ismételt összjátéka következtében sikerült az osztályvezető főorvos és egy másik, szintén rutinróka és tapasztalt nőgyógyász elé keverednem szekérderéknyi leletemmel, akik seperc alatt megnyugtattak: a CTG pillanatnyi állapotot rögzít, tehát, ha Ded alszik, akkor is mozoghat álmában egy minimálisat, a tappancsok meg az én pocakomra vannak erősítve, nem a gyerek szívére. Flowmetria teljesen rendben, lepény még mindig egyes fokban érett, sőt oly idilli szimbiózisunk, akár félidősen... Minki 3 és fél kiló körüli, bár ez ilyenkor már igencsak becsült érték, és szerintük nincs jelentősége... hááát, ezzel azért én tudnék vitatkozni.... a revidiált szülési dátumom pedig a december 12. Ezután már át kell gondolni a következő lépést: úgy, mint befektetés és szülésindítás...
Mindezek ellenére (vagy inkább emiatt?), továbbra is marad a kétnaponta ctg, meg a magzatmocorgás figyelés... ha nincs fél napig mocor, irány a kórház soron kívül.

HuncApu reggeli ébredéskor ösmét futott egy kört szerelmetes fia hajállapotának változtatása ügyében, számunkra is meglepő módon, de a kisfiatalember elsőre rábólintott a Figaróra. Így bekönyörögtem magunkat Kinganénihez, aki soron kívül beszuszakolt. Megérkezésünkkor Huncmaci azonnal átkéredzkedett fodrásznéni ölébe, őt szorosan átölelte, majd lerúgdalta csizmáit, letépte magáról a fölöslegesnek ítélt ruhadarabjait, kezébe fogott egy sajtos rudat és elhelyezkedett egy maga által kiválasztott székbe. És ott is maradt egyetlen moccanás nélkül, az egész művelet alatt, arcán kisfiús elégedettséggel, miközben mi olvadoztunk könnybelábadó szemekkel. Igen, kérem szépen, eljött ez az idő is... Mondjuk, nem ő lett volna, ha az attrakció végén a szépségszalon  ámuldozó hölgykoszorújától nem vasalja be az őt illető (?!) asztalon felejtett csokimikulást és nem kebelezi be együltő helyében.

Nagyfiú már... akármennyire is kicsinek érzem-látom én még őt...

Este pedig mézeskalács-gyártásba fogtunk... persze mindez annak fényében, hogy a mézeskalács még a szüléshez is jóljön majd... Hunc preferálja a nyers és összeállninemakaró tésztát, egy éjszakára pihentettem, összeállt, ma délelőtt sütjük ki... Közben csuklómba dörgölve szimatolom tanult barátném ajánlásával a muskotályzsálya illatanyagát, kapkodom a homeós bogyeszokat, iszom a palástfű-málnalevél teát és várom a csodát... mondjuk az éjszaka érkező hidegfront úgy megkínzott, hogy olyan haskeményedéseim voltak, hogy majdhogynem négykézláb abszolváltam a mosdómeneteket...

Későn sikerült megköszöntenünk a kishercegünket, kicsit mindannyian fáradtak voltunk már, de Huncos öröme mindenért kárpótolt. Az autómobil az este végére kellően leamortizálódott, minden használható marcipán figurát leszerelt róla ezermesterünk, a torta belsejéből kézzel mancsikálva evett, megtehette büntetlenül, hiszen ez az ő napja volt és a torta is az ő tortája.

És Minkalány dacol az elemekkel, sem a telihold, sem a hidefgront, sem a bátyuska szülinapja nem csalogatta elő kényelmes puha kuckójából. Én pedig nemsokára indulok CTG-re....

Több hete azon rinyálok, egészen pontosan azóta, mióta először megláttam EZT a reklámot, hogy gyereklányunk csak és kizárólag arra vár, hogy még mielőtt kilépne a nagybötűs életbe a zanyja megkóstoltassa vele ezt a remekbeszabott menüt. A zord Huncnak Apuja ellenben eddig mindenfélékre hivatkozva mellőzte étrendünkből, ám -úgy látszik- mára már ő is kezdi elveszteni a türelmét és mindenféle házi praktikák bevetését indítványozza, köztük olyanokét is, amiket jelen állapotomban, méreteimből adódóan szinte kivitelezhetetlennek tartok... (Apjuk mára virradólag azért megfogalmazta újabb teóriáját, mely szerint ezek a Pelenkási gyerekek utolsó pillanatig szeretik igénybe venni azt, ami jár nekik... )

Így ma délután volt hosszú séta, lépcsőzések, megkaptam a hőn áhított csípős menümet is és estére mindenféle kényeztető programokkal óhajt hitös uram kecsegtetni... amennyiben Hunor korán kidől és végre nem én alszom el a leghamarabb mindannyiunk közül, újkori szokásomhoz híven. Ha mégsem történne semmi, még mindig talonban van a kedden érkező bő 8 fokos lehűlés... addig meg: holnap délelőtt ultrahanggal egybekötött ctg...

Persze arról talán sohasem fogok tudni megfeledkezni, hogy éppen két évvel ezelőtt, azaz advent első gyertyagyújtásos vasárnapján mi már a kórházban türelmetlenül vártuk Hunorkincs érkezését, és alig pár óra múlva már köztünk volt... Egy évvel ezelőtt még csodálkozva pillogtatta söprűs pilláit az adventi koszorú láttán, ma meg... alig várjuk, hogy Apa hazaérjen a csatából és meggyújthassuk az első gyertyát a koszorúnkon... advent első vasárnapja kicsit mindig Huncos szülinapja lesz számomra...

Update fotó a rendszeresség kedvéért:

Unalmunkban eszembe jutott, hogy már jó ideje (egész pontosan 6 hete!) kimaradt a szokásos és jól működő házi pocakfotózás. Amint azonban feldobtam a lehetőséget egy kérdés formájában, Hunorvirágszál teljes extázisba esett, maganyelvén csivitelve, felhúzott pólóval vigyorogva mutogatta a pocakját az apjának:

Mihelyst elfoglaltam a startpozíciót, jelentősége teljes tudatában áltt be mellém és mutogatta továbbra is büszkén alighasát:

És végül a fentiekhez képest következzen a szokásosan unalmas nagyhasú:

Kicsit aggasztó, hogy a nagy influencia járványra hivatkozva, a szülésre kiszemelt kórházunk is tiltólistára került látogatás szempontjából...

És egy rövid helyzetjelentés következzen, az ennyit a hidegfrontról fényében: valószínűleg téves riasztás volt Minka részéről a tegnapi. Ami tény: Minek lassacskán valóban készül a nagy útra, alig mozdul, alig csuklik. Leszámítva azokat a gyöngédnek egyáltalán nem nevezhető megmozdulásait, amikor alul (húgyhólyag tájékon) kaparász, vagy jól láthatóan kidugja a sarkát mellalá. Szemmel láthatóan sincs lent. HuncApu megőrizvén hidegvérét nemsokára dolgozni megy, Hunc kidőlt a sorból, én... én pedig hájas sütit sütök. Aztán kilakkozom a karmaim. A szokások rabja lettem...

Az elmúlt napok feszítő-szorító-keményedőhasú-jóslófájó-savtúltengő időszakának úgy tűnik vége. Este viszonylag korán kidőltünk mindannyian, hosszan, pihentetően aludtunk.(leszámítva a kettő darab éjjeli mosdójáratomat, valamint a kölök hozzámtapadósságát, szerintem ezáltal is generálva überzagyva álmaimat, életem régnemlátott szereplőivel...). Szóval most tényleg minden kerek. Annyira, hogy a mai napon még afelől is kétségeim adódnak, hogy valaha is megszűnik ez az idilli állapot?!

Hunorra várva, ennyi idős kismamaként sokkal másabb volt minden: egyrészt hihetetlenül felkészült voltam lelkileg -fizikailag frissebb (vagy legalábbis halál magabiztosan annak éreztem magam...), másrészt minden élére állva arra várt, hogy a kiskirályfi elfoglalhassa birodalmát. (öm, még az azóta sem használt etetőszék is...). Most viszont sokkal hanyagabb vagyok (pl. a kisrácsosra még mindig nem húztam fel a Minkaágyneműt, ráér majcsak, ha hazajöttünk... hoppá!), éééés a csúcs számomra!- sokkal nőcisebben élem meg ezt a mostani szülés közeli állapotot. Pl. 2 naponta szigorúan körömlakk átkencézés, mer jajjistenem, lekopott-lepattogzott körömlakkal mégse mehetek be... de ugyanez vonatkozik beretválkozásra és a hajmosásra is. Szóval, hmmm, HuncApu számára akadnak azért vidám pillanatok... pl. amikor éjjel, már-már összeragadó szempillákkal a kád szélén szentségelve pinegálom kiskarmaimat vampveresre, hogy aztán másnap rájöjjek, ez azért mégse illik egy lassan kétgyerekes anyukának, meg mit lát az a gyereklány meg elsőként a nagyvilágból? anyja vérveres karmait? aztán majd vihetem pszichomókushoz terápiáztatni az egész gyermekkorára traumát okozó születési élményei miatt...így következő nap átföstöm, mígnem harmadnapra ösmét rájövök: még van időm, addig meg hadd legyen már kicsit nekem is jó... még szerencse, hogy a lábkörmeimet már nem érem el kényelmesen... azok színben stagnálnak.

Huncmackó is köszöni jól van. Mandulabelet ropogtat duhaj jókedvében: (a falon az erősebb sárga felület akkor keletkezett amikor megpróbáltam eltűntetni az első házi graffitijét... a másodikat -napocskát a köldök köré?- már inkább a hasára rajzolta...):

Tegnap megkapta élete első testi fenyítését a rajongásig hőnszeretett Tátyitól. Leszaladtak közértbe, Hunor pajkosan huncutkodott és újszokásához híven a tólig határait feszegette. HuncApu többszörösen figyelmeztette a közelgő viharra, de a gyermek nem értett a szépszóból. Egészen addig édesen vicces is volt mindez (már amennyire vidám bevásárlás az, amikor a kölök után pakolsz vissza a polcokra, az éber biztonsági őr vizslató pillantásától és szuszogó árnyától kísérve), míg egy óvatlan pillanatban, teljes gőzzel  és felturbózott kismotorral ki nem tört a boltból, át a fotocellás ajtón és meg sem állt a parkoló közepéig a koraesti szürkületbe.  Na, ekkor érte őt utol a Zord Apa. A Bűnbánó Gyermek, meg ahelyett, hogy nevéhez méltón viselkedett volna, nemes egyszerűséggel szemberöhögte felbőszült apját. Apjuk ugyan nem 50 botütést mért rá, mint Döbrögi urunk Ludas Matyira, hanem mindösszesen három kezest a pelenkásos és bélelt nadrágos felére, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Hunorvezér megjámborodjon és lelkivilága is helyrebillenjen.

Így is élünk mink.

... és így kedvsesok írni...

Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott,  szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...

Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...

HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.

Este van, este van: ki ki nyugalomba...

Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

Merhogy valami szemmel láthatóan megindult a kölökben (és most nem az orrából megindulóra gondolok). Az elmúlt napokban egyre többször nevez nevén tárgyakat, melyeket eddig sosem tett. Persze 98 százalékban még mindig a maga alkotta nyelvezetet használja a külvilággal való kommunikációra, ám bátorít a gondolat, hogy mégiscsak hamarabb fog bezsélni a szépokosnagy Bátyuska, mint Hugica.

- kezdetben vala ugye a dziz (víz), ami mostanság litylity lett, ebből én messzemenően azt a lelketsimogató következtetést vontam le, hogy sikerált átörökítenem beléje egy leheletnyi humán beállítottságot, hiszen első szavai hangutánzó szavak... (profánabb magyarázat: enyém rosszokás az ágy mellé készített ásványvízes flakon, amit nemes egyszerűséggel meghúzok, gluttygluttyolva...)
- TÁTI- még mindig az apa, apu hívószava, egy átlagos napon 298ezer 643szor hangzik el, még akkor is, ha apjuk éppen itthon is leledzik, ám mégis valamely oknál fogva csippan a kapucsengő, Hunc akkor is angyali mosollyal megüdvözülve tátizik hosszasan (akik látták a Vejedre ütököt, annak ismerős lenne a Táááá-Tiiii hanghordozása... igen, éppúgy artikulálja, mint a kissrác az első szavát...). Jó csaliként szolgál hazacsalogatáskor a térről. (gyere, mert Apa már otthon vár minket... szem felcsillan, Táááátiiii, és már jön is... egy újabb 10 méteren simán és zökkenőmentesen...)
- náni- no, ez lennék én... ritkán hangzik el, de olyankor odabújik és feszíti hozzám a kistestét... könnycsalogató, hiába is bagatellizálom el... Ez a hívószó akkor is, ha valami nagy okosságot csinált (pl.felmászott valahova, ahonnan nem tud lejönni, kinyitott egy fiókot, amit nem tud visszatolni, ám már nem bír tartani sem...)
- nem, sőt nemnemnem- elég egyértelmű, nem is ragozom
- hinta
- jó, sőt jójójójó (a hosszított verziót én használom, ha telefonálok... )
- hámm - a gyengébbek kedvéért a mutatóujját ilyenkor behelyezi a mandulája tövéig
- kis odafigyeléssel fellelhetők még szótövek a kifejezéstárában, de ezeket olykor a saját belemagyarázásomnak érzek. (ma = alma, Atyi= Matyi... ööö, ma néztük meg a Matyibarátot vidión, Miii= Minka, Luuu= Lilu, szavak helyett inkább mutogat-gesztikulál- jelbeszél)
- ányi, ányim (elvégre hamvas kétévesense köll kijelölni a tulajdonjogokat, birtokos névmás: enyém)
- vava - nem és nem hajlandó kutyának hívni szegény párát továbbra sem , ja és Vukot is vavának hívja
- brubrubru - motor
- bruá - autó (hoppá! van ám itt megkülönböztető jelzés!)
- dá - a nyomaték kedvéért bólogat is hozzá, igent jelent
- tutyitutyitutyi, tututyi, gyitágyi és társai (ismeretlen értelemmel rendelkeznek, talán évszázadok múlva a Hunor-kutatók megfejtik...)

És ilyen az, amikor végképp megszűnik a zárt ajtók biztonsága...

Pár évvel ezelőtt Barátosném óvva intett attól, hogy a náluk tartózkodásom alatt, akár egyszer is hódoljak akkor még napiszintű szenvedélyemnek, a körömrágásnak, ugyanis Körösztgyermekem éppen az utánzós kismajom-korszakát élte. Hittem is meg nem is, hogy ennyire lehet ilyen, így most derült égből ért a villámcsapás, hogy Hunor pár napja furcsa új szokásnak hódol: körömrág. Gyors magambatekintés után be kellett látnom, ezt bezony itthonról szívja magába: az utóbbi hetek idegörlő feszültségbombáinak, egy-két-körmöm és börkém látta kárát... nodemost, hogyan is tovább? Mert a kezdődő dackorszak eme új szenvedéllyel számomra szinte kezelhetetlen párost alkot, de legalábbis mindenképpen nagy feladat elé állít: azaz, ha valamit nagyon tiltok, túlzott körültekintésem kicseng a hangomból és Hunor huncut vigyorral csakazértis megteszi, ha szemet húnyok és igyekszem kevésbé foglalkozni a dologgal szinte figyelemfelkeltés nélkül kivenni ujjacskáit a szájából, (valamint önmagam felett is önuralmat gyakorolva tudatosan odafigyelni, hogy semmi tiltólistást a gyerek előtt...), akkor pár pillanat múlva, zavartalanul rágicsálja tovább karmocskáit. És sajnos már vannak áldozatai... Még keresem a tuti megoldást, következő lépésként, ma rövidre vágom a körmeit (hátha csak a hossza zavarja?!).

Arról meg csak halkan tennék említést, hogy bányászik is a lelkem, kincset keres a kétlúkú vájatban... node legalább ezt nem tőlem látta...

Hétvégén őszbúcsúztató, Minaszületés előtti termálozáson vettünk részt. Háááát, egy kétévessel inkább volt fárasztó, mint pihentető, ellenben Hunor nagyon élvezte a pancsolást, a játszóházat, az óriási idegennyelvű gyerektársaságot, ami körülvette.  Bebizonyosodott a szemem láttára, hogy szerelemben és gyerekjátékokban nincsenek nyelvi akadályok, úgy elkommunikáltak a szlovák-német-magyar gyerkőcök a saját nemzetközi nyelvükön, hogy öröm volt nézni, mi szülők, csak zavartan vigyorogtunk kínunkban. Játszani továbbra is egyedül játszik, ellenben igénye van arra, hogy mindezt társaságban tegye, szívmelengető nézni, ahogy a nagyobbaktól ellesi a mozdulatokat, a játékok hazsnálati technikáit. Így történt, hogy Hunc 120 darabos, 5-6 éveseknek való puzzle-t próbált meg kirakni, valamint a hegesztőszemüveget hosszú perceken át képtelenség volt leimádkozni a fejéről.

Számítógépem sebesség korlátaival továbbra sem vagyok megbékélve, így párszóban tömörítve megemlékezem történéseinkről.

1. Hogyan csináljunk Kennyt a gyerekünkből? Tessék elmenni egy bababoltba sapkát venni, boltban büdöskölök az irdatlan mennyiségű motoros dzsip és játékautó láttán földhözvágólagos hisztirohamot kap, ekkor próbáljunk rá a fejire pár sapkát, garantált sikerrel, végül izzadtan és elcsigázottan vegyük le a polcról az első kezünkbeeső talánjót, majd itthon röhögve állapítsuk meg a hasonlóságot. És igen, idén ezt fogja hordani.

2. Mennyi számtani esély van arra, hogy méhünk gyümölcse egy délután alatt kétszer essen pofára és mindkétszer ugyanott hasadjon fel az ajka? Ezirányú matematikai ismereteim igencsak szegényesek, viszont az tény, hogy a tegnap délutáni szieszta alatti meglovagolásomkor, egy rossz mozdulat következtében fölső ajakkal landolt az ágy melletti újságtartón. Sírás-rívás-nagyonvérzés következményeként angyalüzemmódú bújóskölök. Pár óra elteltével, az én okos kisfiam a kedvenc játékáról porolta le az egy naposse porszemeket: fejére húzva egy takarót közlekedik a lakásban. Botlik-esik-ugyanott felszakad. Már értem anyámat: szinte el kellett harapnom a nyelvem, hogy ne az legyen az első mondatom, csitítgatás helyett, hogy naugye, hogy én megmondtam?

Ma pedig jó lenne, ha minimálfront lenne estére, és kevésszülés, mert végre-végre találkozhatnánk az újdonatúj szülésznőmmel, és végiglátogathatnám a szülőszobát is, csak úgy miheztartást végett.

A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

... és mégse csinálja!

Lassacskán szívügyemnek kezdem tekinteni, hogy varázslatos babszem Jankónk továbbra sem óhajt a minyelvünkön kommunikálni. Persze tudom, az égadta világon semmiről sem vagyunk lemaradva, nomeg keringenek legendák Einsteinről is, aki csak 5 évesen szólalt meg először, és persze vannak teljesen hétköznapi Hunor korabeli manócskák, akik már javában mondatokban beszélnek. Igazából kézzel-lábbal, mutogatással és hangjelekkel abszolút érthetően ellavírozik Huncmester a világunkban, ám bennem mégis olykor adódik egy csöpp hiányérzet meg szívdobogás, főként olyankor, amikor véletlen kicsúszik a száján valami odaillő és értelmes szóra hajazó.

Történt ma, hogy vasalásos restanciám fojtogató gyűrűjében, Minkalány sűrű szüneteket követelt ki magának (közelít a hidegfront...). Ilyenkor Huncos is mellémkuporodott a fotelba, rámfeküdt, szorosan hozzámbújva pihentünk. Az egyik ilyen szünetben hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem csibészlurkómat, hogy mondod azt, hogy Ági? (kis magyarázat: azért pont az Ágival indítottam, mert exkolléganőm legutóbbi látogatásakor egész délután azt szajkózta, hogy gági-gági-gági), mire dedem rámemelte sűrű szempillával körülölt szemeit és legszebb magyarságával azt mondta Ági. A nemvárt sikertől felbuzdulva, ám továbbra is blazírt higgadtsággal tovább kérdeztem, és hogy mondod azt, hogy Huni? Kisfiam erre a legtökéletesebb kiejtéssel ismételte utánam, hogy Huni... rafkós róka ellenben ráérzett a ráéreznivalóra és innenstől extázisba bohóckodta magát és semmit sem volt hajlandó utánam ismételni, sőt! Belecsapott egy azóta is tartó nyelvjátékba (nyelv szájon át ki-be himbál, miközben torkát folyamatos lálálálálálálá hagyja el), mely akkor és csak akkor kezdődik és mutat egyre emelkedőbb hangerőt, amikor én a Zapjával szeretnék pár szót váltani.

Aztán meg a véletlenek furcsa játéka, váratlan telefonhívás, régnemlátott barátnő és ugyanazzal a jóhírrel örvendeztetjük meg egymást és sírva nevetünk és ugyanarra gondolunk és ugyanúgy örülünk a másik sikerének. És ez jó. Mindennél jobb.

Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

A mai délelőttre beiktatott fodrászoláson átestünk mindannyian, viszonylag minimális áldozatok árán. (keksz, türelem...). Rugalmas Kinganéni még arra is hajlandó volt, hogy szökős Hunort hol az utcán, hol a fodrász-székben nyírja helyes kisfiúsra. Hol az én ölemben keresett nyugalmat, hol az apjáéban próbálta rövidre zárni a lehetőségeket, ám most az egyszer mindhiába. Az egész procedúra kezdve a belépésünkkel, nem tartott 20 percnél tovább, mégis óráknak éreztük és mindannyian leizzadtunk a menet alatt, de legalább most jó pár hónapig nem lesz rá szükség. Hunor morcossága csak a hajvágás idejéig tartott, a művelet után már elégedett vigyorral (bár a szokottnál sokkalta bátortalanabbul) adott egy köszönőpuszit Kinganéni arcára.

Nasakkor mára már csak egy kötelező 18 hós oltás, terhesgondozás és egy nőgyógyászati kirucc maradt...

A legutóbbi betegeskedésünk gyakorlatilag egyeneságú következménye borítékolható volt: Hunc visszatért közénk. Már ami az alvásait illeti, konkrétan az éjszakaikat. Mert nappal az esetek túlnyomó részében együtt pihenünk, ő szereti, ha hozzámbújva alhat el, nekem meg jól esik, hogy ebben a formában kapom meg Huncostól a figyelmeztetést, ideje lenne kicsit vízszintesbe kerülni. (nameg azér én is szeretek Hunorvirágszállal szuszmákolni...)

Az estéink vannak változóban, ugyanis folyamatos módosítgatások alatt állnak (nem, nem részünkről, a fiatalember szabja személyre az esti rítusait...). Kezdve azzal, hogy az eddig oly megszokott HuncApus fürdetéseket egyre többször sztornózza, helyette sokkal korábban jelzi a fürdés idejét, mint hogy szerelmetes uram hazaérne a gyárból, sőt olykor-olykor nagyfiúsan, fürdőpartner hiányában, ám lelkes rajongótábor kíséretében abszolválja a feladatot. Így mire HuncApu hazatér (ekkor van fél 9), általában egy frissen fürdött és jóillatú kismedve várja a vacsoraasztalnál. (megcserélte az esti sort).

Vacsi után jelzi, (nem, még mindig nem a minyelvünkön, kéz- és hangtechnika segítségével), hogy most már irány a hálószoba (előtte fogmosás, van újabb fogmosótrükkünk, mely látszólagosan bevált: Fogat mosni kell. És pont. Kezdi ő, de mindig én fejezem be. És pont. Vannak nehezebb napok- fáradtságából fakadóan-, de általában vigyorogva teljesítjük, a vicc tárgya az szokott lenni, hogy miközben én igyekszem fogat sikálni, ő igyekszik fogkefére harapni. Vidám percek. Viszont hatásosak.). Aztán közénk furakszik és gurgulászva sportol. Tegnap pl. önként és dalolva angol spárgába ereszkedett, de jellemzőbb az, hogy megmász minket. És nevet, fuldokolva nevet. Két teljes napja, pedig hozza az én gyerekkori meséskönyvemet, kiválasztja a célszemélyt, a kezébe nyomja és közösen képeket nézegetve, meghallgatja mindkét történetet. Hűűű... ez az idő is eljött... aztán még kicsit bohóckodik, néha sikerül felpörögnie nehezen kezelhetővé, ilyenkor enyhe presszúrával igyekszünk nyugalomra inteni. Legkésőbb 10 óráig elalszik valamelyikünkhöz bújva. Ekkor átkerül a saját ágyába (feltéve, ha nem alszik annnnyira édesen, hogy nincs szivünk kiebrudalni vagy éppen mi is bele nem alszunk az estébe...), és ez így is marad hajnalig, amikor is egyszercsak megérkezik a vizesbutykosával, csöndben átmászik rajtunk, és alszik is tovább 8-ig.

Szombat éjjel ittragadtam a gép előtt, egy beszélgetésbe bonyolódva, észre se vettem, hogy már két óra is elmúlt, (hiába, most nem dagad a bokám, hogy jelezzen...). A hálóba lépve érzékeltem, hogy ma ismét páros nap van, Hunor ottmaradt a miágyunkba, óvatosan odébb akartam csúsztatni, egész pontosan leemelni a szoptatóspárnáról, mert újabban sokemberrel kell éjjel megküzdenem érte, még a macskáink is előszeretettel pihennek a tönkölybúzával töltött szopipárnán... érzem ám, hogy csurom víz a kicsi, megizzadt, az álommanókkal kergetőzve, gondoltam magamhozhúzva betakargatom... ezekkel a gondolatokkal aludtam el, én takargattam, ő meg vette le magáról a takarót... a hajnali mosdómenetkor vettem észre, hogy fondorlatos módon helycserés támadással, Kokó cica került fejmagasságba, Hunor meg lábnál aludt, így én egész éjjel Kokócsillaglányt takargattam...

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Szerelem fokozódik, mi egyelőre csöndben hajtunk fejet előtte, bár sokszor eszembe jut várandósan talán nem kellett volna kikászálódnom minden tankoláskor a benyakutakon és szagolgatnom, azt a számomra isteni nedűt, amit amúgy is imádok, de várandósan triplán rajongok érte. (ilyenkor sajnálom igazán a kétütemű autók felszámolását, na azok kipufogócsöve után imádtam igazán átkelni a zebrán, jó mélyeket szippantottam a szagukból... evvan, mindenkinek lehetnek stikkjei...) A szomszédmotorosboltos srác bótja felé kell újabban motoroznunk, mer ő jófej és mert az enyém kicsi meg ő kölcsönösen szimpatizálódnak, így már kérdezés nélkül felülhet Huncos a hatalmas gépmadarára: (nomeg, mert neki vannak olyan kölököknek való, különböző márkájú famocijuk, amelyeket a kurta lábacskái ugyan hajtani még nem tudnak, ám elégedetten vigyorogva ülni rajta, azt igen):

Hétvégén meg a fűnyíró motorok iránt gyulladt olthatatlan szerelemre, emígyen:

S hogy ezek után mi lesz a következő állomás? magam sem tudom... igyekszem bízni abban, hogy Minkaleányka egy csöndesen, babákkal eljátszadozó, kevésbé veszélyes hobbik után érdeklődő kisszösszenet lesz...