2007.11.28. 14:04
Számadás
Újabb hírekről, érdembeni változásokról nem tudok beszámolni, sajnos (nincs pocakkeményedés, görcsölés, fájás, pocaklejjebbmenés) ... persze, nálunk mindig történik valami, de Hunor tájékon semmi! :)
Megpróbálok egyfajta "listát" készíteni az elmúlt kilenc hónap szépségeiről. Saját magam számára ezzel (is) magyarázom ezt a fajta ragaszkodást (mármint, hogy annyira áldott állapotom volt!) és remélem ez is segít valamelyest az elengedésben:
- március 11.-én megfogant Hunc, alig bírtam kivárni az első tesztelést, (természetesen nem vártam ki, hogy késsen 2 hetet, tavaszi hosszú hétvégés pihenésből hazajövet, már március 19.-én megcsináltam az első kétcsíkosat... aztán naponta többször még nagyon sok napon át ...:DDDD)
- közben vártam a "jeleket", a reggeli rosszulléteket, émelygéseket, a nagy megkívánásokat (vagy éppen a nagy undorodásokat), a szagérzékenységet, de semmi nem volt (leszámítva a munkából hazajövet történő beájulásaimat és azt, hogy az első hónapban még egy híradót sem voltam képes éberen végigasszisztálni)
- az első trimeszter elröppent (gyakorlatilag átaludtam ;) ), persze kisebb-nagyobb parákkal (első ultrahang, 12.heti ultrahang, hogy minden a helyén legyen, hogy mindene meglegyen a picinek...)
- Hunc nagyon hamar jelezte örökpara anyjának, hogy köszöni, jól van, ficánkol és mocorog (a 14. héten éreztem meg Őt először), a Zanyósom akkor azt mondta, ha egyszer elkezdi a végéig nem fogja abbahagyni... és ez szóról szóra így történt... :)))
- egy dologtól bevallom nem féltem, amitől általában pedig minden kismami: az AFP eredménytől, pedig talán ettől illik a legjobban, de itt már éreztem, nem történhet semmi baj (persze az is sokat segített, hogy bennfentes egészségügyisként én már délután tudtam a vérvétel eredményét és nem kellett napokig-hetekig várnom rá)
- vártam (és enyhén rettegtem!) a genetikai ultrahangtól (persze, szép-okos egészséges magzatot mutatott! :D) , végigizgultam a hetek múlását, mindig volt egy cél: elérni a félidőt (az már bíztató), a 24. hetet (ha megszületne intenzív orvosi körülmények között már életben tudnák tartani), a 32. hetet (már nagyon nagy eséllyel életben marad), a 37. hetet (már nem minősül koraszülöttnek)...
- eléggé paranoidnak tűnhetek így, de végeredményben tényleg csodaszép babavárásom volt, álom várandósságom, kilenc csodaszép és gondtalan hónapom, amit főként itthon tölthettem, egymásra koncentrálva és felkészülve az anyaságra.... édes terhem volt és még most is az... bármekkora is a pocakom, sosem éreztem nyűgnek... legfeljebb neki-nekimentem tárgyaknak ;), mert nem jól mértem fel a szélességem vagy esetenként beszorulunk HuncApuval a fürdőszobába :))) . Persze, nekem is voltak nehezebb napjaim (egy-egy jóvágású lábdagadás, fogínyvérzés -ez végig megvolt, kész horror, ahogy fogat mosok ;), hátfájás- azóta mióta ekkora nagy a pocakom, gyomorégés...) de igazából ilyen apró kellemetlenségek a sima, mindennapi életben is előfordulnak...
- most pedig itt tartunk... nemsoká belépünk a 40. hétbe és már nincs mire várnunk... most kell megértenem és elfogadnom, hogy egytestes szimbiózisunk szét kell válljon... most úgy érzem, egyre inkább közeleg az a perc, amikor már önszántamból is ki tudom mondani... egy kép nagyon sokat segített ebben: rendet raktam ma Hunc kiságya körül és lefeküdtem a mi ágyunkra...csak néztem a kiságyat és kicsordult a könny a szememből: már itt piheghetne a saját kiságyában, ha... és egyre inkább szeretném már itt látni Őt, a kezemben tartani, hozzábújni és beszívni babaillatát...
...és nem utolsó sorban: HuncApu barátai hegyeznek a szombati tejfakasztó partyra, mert az az időpont mindenkinek jó lenne, tehát egyfajta ultimátumot kaptunk: legkésőbb péntekig ki kellene bújnia Huncnak... (és különböző whiskey-k és különleges italok kerültek felajánlásra Huncnak -bár szerintem ő egyelőre az anyatejet részesíti előnyben ;)-, ha időben megérkezik! :DDD)
És akkor: Csiga-biga gyere ki.... :))))))
Hozzászólások: