Tegnap újra nyakunkba vettük Huncossal a világot és meg sem álltunk, fővárosunk egyik kertvárosi részének csöndes zúgába, ahová egy régvárt találkozót szerveztünk. Az ezeddig virtuális ismerettséget tettük nagyon is vizuálissá. Fiaink között mindösszesen 2 hét korkülönbség van, de szinte óramű pontosságú a fejlődésük. Néha elég elolvasnom Bea napi bejegyzését ahhoz, hogy tudjam, holnap mivel rukkol elő Huncos... sokszor egyszerre borul nálunk a bili és nagyon sok hasonló gondolat fogalmazódott már meg bennünk. Egy  kellemes napot sikerült együtt töltenünk és érzem, ez sem volt egy utolsó találkozás. Hunor angyal üzemmódba kapcsolt, első pillanattól otthon érezte magát Máté birodalmában, minden játékát végigkóstolta, miközben szegény Matyi megszeppenve pillogott, hogy ki lehet ez a legény, aki az összjátékáért cserébe egyetlen sárga kacsával érkezett, amit szinte azonnal ki is ragadott a kezéből, mihelyst egyáltalán megtapogathatta volna?! (később azonban már teljes rágcsálásra is odaadta neki)

Anyai szívem (és szavam) porba hullott, miközben az én úgysemeszimegaparadicsomot kijelentésemre, Hunor lelkesen megette Máté fele házi-bio-paradicsomos krumpliját, gyakorlatilag egy szuszra. Elégtételül szolgált, hogy a Bea által készített gyümölcsvarázsnál, Hunor inkább az otthonról hozottat választotta, viszont abszolút természetességgel bújt oda Beához, és fészkelte be magát az ölébe, mintha ezer éve ismernék egymást:

Ilyenkor (is) eszembe jut, hogy mennyire nincsenek véletlenek... véletlenül elkezdtem írni ezt a blogot, véletlenül akkor, amikor véletlenül nagyon szükségem lett a kommunikáció ezen formájára, és véletlenül csodálatos emberek vonzották be egymást... annak meg külön örülök, hogy a virtuális ismerettségekből, vizuális találkozások, majd egyre több barátság is születik...