...lagziján vehettünk részt szombaton. A hirtelen hüvösre változott idő miatt kicsit rezgett a léc (főként ruhaproblémáim adódtak), de végül még a nap is előbújt megcsodálni, e két kedves ember, boldogító igen kimondását.

Hunc is megkapta az új kocsiülését, e napon került felavatásra, nem bántuk meg, hogy ezt választottuk, Hunor igazi skandináv kényelemben utazhat mostantól, ha akarja, minden lát az útból, ha mégis inkább pihenni vágyik, kényelmes alvósra dönthető.

A századfordulót idéző, hangulatos óbudai macskaköves utcácskában megbúvó házasságkötő teremben egy gombostűfejet sem lehetett volna leejteni, annyian voltak kiváncsiak a nagy eseményre. A vőlegény tanúja, nem más volt, mint HuncApu személyesen, akinek gyermekkori barátja volt a vőlegény. Hunor az események előtt ébredt pár perccel, így kiváncsian pillogott végig, és csak az utolsó pár percben adott hangot megilletődött szavainak (akkor is csak azért tette, mert a mellettünk ülő nénike sokadszori rosszalló pillantásától kísérve, elhúztam a hozzá átmászni akaró Huncost).

Azt gondoltam, az idei esküvős és lakodalmas dömping megkeményítette már kellően a szívemet (és eltömítette a könnycsatornáimat is), de nem így történt... a szertartás közepe tájékán, már igencsak Huncosba fúródott a fejem és a nyakába szipogtam meghatottságomtól könnyes orromat... elcsépelt közhelyek, de annyira szépek voltak... és akkor az elmaradhatatlan fotók:

és az unott hercegfi, akinek névreszóló ültetőkártyája volt (el is hoztuk emlékbe):

A csodás beállt rendszerünknek köszönhetően, Huncos úgy döntött,  megálljt parancsol eddigi duhaj életvitelének és nem hajlandó tovább átdorbézolni egyetlen éjszakát sem, 9-kor úgy elmentünk aludni mindketten, mint a kisangyalok...