Mindez hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor is rájöttünk, hogy Hunorvirágszál eszméletlenül jól érzi magát a konyhában, az etetőszékében, már amennyiben elfogadható programmal tudunk számára szolgálni. Legjobban a kóstolással egybekötött látványkonyházást kedveli, ilyenkor órákon át türelmesen figyel és majszolgat. (lásd karácsonyi mézeskalács-sütés, valamint Hunc-szülinapi szülők általi serteperte a konyhában bejegyzéseimet)

Már a nagy blogtalin is szemmel láthatóan alig lehetett kirobbantani a konyhasarokból, pár napja (hete?) pedig odáig fajult Csöppöm konyhaszeretete, hogy birtokba vette a konyhában az alsó fiókokat, polcokat, és miközben mi főzünk, ő is imitálja a lábasban a kavargatást, kóstolgatást.

Ekkor gondoltam egy nagyot és merészet és rendeltem Huncnak egy igazi minikonyhát, mely az újdonság ereje elmúlásával is kellemes perceket-órákat okoz mindkettőnknek. Ő főz, szöszmötöl, motyorog, én pedig végre olvashatok-dolgozhatok mellette, és csak nagy ritkán kell szakvéleményeznem/megkóstolnom a főztjét, vagy egy nagy puszival honorálnom a Mesterszakácsom remekművét! (néha még arra is van precedens, hogy lukat puszilgatok a pocakjára, annyira ügyesen főőőőz.... és olyan édesen harap bele 168-adjára is a műanyag virslijébe)

Tanult Barátosném hívta fel a figyelmemet arra, hogy tudattalanul már megint mennyire jók vagyunk sikerült egy mai trendnek megfelelően irányítgatni, azaz inkább kiforrni hagyni Kisfiam személyiségét.
A genderpedagógia lényege parasztköntösi megfogalmazásban, hogy a nők és a férfiak társadalmilag kiosztott szerepek között nevelkednek. Persze ezen szerepek kialakulását még ezer más földrajzi, etnikai és neveltetési tényező is befolyásolja. A mai világban viszont dőlnek a klasszikusan kiosztott szerepek, hiszen sokszor halljuk, hogy anyuka helyett apuka megy gyedre/gyesre, hogy apuka vásárol be, főz, mosogat, gyereket lát el. Azaz megszűnőben vannak a klasszikus női és férfi szerepek... szerény véleményem erről az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól van ez így... ám a tendencia mégis efelé halad...

Száz szónak is egy a vége: lányos anyukák, figyelem! Házias pasi készítése folyamatban!

Nagyon reméltem, talán kimaradok ebből a játékból, sokáig azon gondolkodtam, legyek-e ünneprontó és utasítsam-e vissza vagy egészen egyszerűen csak tegyek úgy, mintha megfeledkeztem volna az egész felkérésről?!

Az elmúlt években drága pénzen megtanultam azt, hogy a földi élet túl rövid ahhoz, hogy másokkal és önmagunkkal ne legyünk őszinték, hogy szavainkért és tetteinkért ne vállaljunk felelősséget...

Viszont továbbadni nem fogom, mert szerintem már mindenkinél járt... ha mégsem és  kedvet kap hozzá bárki, nosza!
Akkor kezdjük...

Ami először eszembe jut az a mindenbajtmegoldó anyaszag. Szüleim sokáig vártak rám, hosszas -kapcsolatukat is igencsak próbáratevő- várakozás után, a házasságuk 7. esztendejében érkeztem. Talán ezért, talán az egykeségemért, első éveimet szeretetburokban töltöttem. Biztos voltak súrlódások, hiszen Anyu az Anyósával élt egy fedél alatt és sokkalta több kompromisszumra kényszerült, mint amit a józan ész elbír... valahogy ezek az ellentétek hozzám mégsem jutottak el, Anyu szeretetpajzsa felfogta előlem az összes negatívságot.

Születésem után, nagyon hamar visszament dolgozni, ennek ellenére két éves korom utánig mégis szoptatott engem. Hogy hogyan oldotta meg, örök rejtély marad számomra.

Ha tehette, mindenhová magával vitt. Órákon át rótta a köröket velem az utcán, a parkokban, miközben lassacskán bevásároltunk.

3 évesen rápróbáltunk a házunkkal szemben működő óvodára, de három napos sztrájkomnak köszönhetően (mindent bevetettem: volt ott földhözvágólagos hiszti a nyílt utcán, könyörgés, és egész napos! üvöltés az óvodában...), Anyu a családi tanács előtt kikönyörgött nekem egy kis haladékot. Éppen egy évvel később önként és dalolva én kértem, hadd járhassak óvodába. Emlékszem, mindig Anyu jött értem, és sosem kellett ottaludnom, ebéd után már jöhettem is haza. Egyszer, hazafelé menet legugolt mellém és így tettük meg az utat hazáig, mondván, hadd lássa, milyen az élet a törpék világában...
Volt egyszer egy néptáncos óvodai előadás, talán anyák napi, erre már nem emlékszem pontosan. Nagyon nem akartam elmenni, pedig első sor közepén táncoltam. Előző este kiböktem Anyunak, hogy azért nem akarok résztvenni az előadáson, mert a partnerem köpköd. Anyu azt tanácsolta, ha köpköd, rúgjam bokán. Így tettem. Az előadás röhögés miatt megbukott: ő köpködött- én rugdostam. Mindezt középen, első sorban.

Rengeteget énekelt, főként reggelente, általában így ébresztett.  Sokat táncoltunk, bohóckodtunk a tükör előtt, csomó gyerekdalba beleszőtt engem is... Rengeteget mesélt, mindenből mesét fabrikált pillanatok alatt, így Fogtündér mellett, nekünk házi használatban volt Zokni- és RuhaTündérünk is.

Nyaranta koszorút font nekem búzavirágból és a földön ülve együtt nézegettük a várukat építő hangyákat, vagy négylevelű lóherét keresgéltünk, amiket aztán könyvek lapjai közé rejtettünk, és azt találtuk ki, ha a könyv újra a kezünkbe akad, szerencsét hoz a négylevelű...
Imádtam a hétfőket: azidőtájt sokkal kevesebb volt a tévében amúgy is a műsoridő, és hétfőnként egyáltalán nem volt adás. Az a nap volt nálunk a játéknap. Ilyenkor kicsit korábban volt az ebéd, és aznap fürdetésig társasoztunk 3-asban Apuval. Fürdés után esténként diavetítés volt a szobámban, a kedvencem Zebulon volt, egy álmos kismedvéről szólt, aki kispárnájával végigkullog az erdőben, nyugodt zugot keresve álmához, de sehol sem talál ilyet. Szakadtra néztem ezt a mesét.
Mesemondásos-beszélgetés után volt egy rítusunk Anyuval, hogy miből alakult ki, már nem emlékszem. Ő mindig Szép álmokat! kívánt, megpuszilt, én pedig azt válaszoltam, Jó nikkelbolhásokat!, és már fordultam is befelé hónom alatt Elével, a plüsselefánttal.

Mindig kézimunkázott valamit. Sokszor bánom, hogy bennem csak az alapok rögzültek,  így az én kezemből sosem fognak életre kelni olyan csodák, mint az övéiből.
Oviból hazajövet együtt főztünk, volt saját vágódeszkám, nyújtófám, edénykéim. Istenien főzött Anyu, én hiába készítem el ugyanazt az ételt, követve az ő keze által írott receptúrát, sosem sikerül visszahoznom a konyhámba az Ő ízeit.
Telente együtt szánkóztunk, korcsolyáztunk, kockárafagyásos állapotig és rengeteget nevettünk. Apu szerint majomszeretettel lógtunk egymáson, ma azt gondolom, ennek a szeretetnek köszönhetem azt, ami most vagyok...

A suliban osztályelső voltam, viszont a magaviseletemmel voltak gondok. Ma már tudom, azért vettem részt minden balhéban, hogy ne tartsanak strébernek a többiek... Bármit követtem is el, tudtam Anyu még akkor is nőstényoroszlánként kiáll értem a suliban, ha utána otthon át fogjuk beszélni a dolgokat.

Barátnők voltunk, igazi anya-lánya kapcsolat volt a mienk. Tizenévesen éjszakákon át pusmogtunk, mindenféle nőcis és egyáltalán nem nőcis dologról. Titkokat osztottunk meg egymással... és mégis annyi minden kimaradt...

Az első unokájának a születését nem élhette meg... furcsa, de valahogy ittragadt belőle egy darabka bennem... a  magabiztossága, a féktelen szeretete... most lenne 58 éves...

Ma délelőtt azon gondolkodtam, hogy vajh melyik az az igazán bababarát munkahely, ahol szemrebbenés nélkül elnézik ezt a laza 3 hetes munkavállaló kiesést, amit jelen esetben Huncos enyhe fogzásával és náthájával produkáltam volna? (a kérdés költői volt!) Sőt, akárhogy csűröm-csavarom a dolgokat, és próbálom derűsebben látni, egyre szövevényesebb és kuszább számomra egy dolgozó anyuka élete.

Kezdve azzal, hogy szinte sosem tehetsz el másnapra máskor oly könnyedén áttehető dolgokat, mert igazán sosem tudod, mikor lázasodik be/náthásodik be/betegedik le a kölök, és kell otthon maradnod a következő napon. Ezzel egyidőben 4 óra nulla nulla perckor illene már az óvodába érned a gyerek után...

Emlékszem, volt anno egy kolléganőm, akit szinte már gyűlöltek amiatt, mert a gyereke sokat betegeskedett és így nem lehetett számolni vele igazán... és ha belegondolok, hogy azidőtájt még én is sokszor ezt így gondoltam... azóta saját bőrön tapasztaltam, hogy semmi sem tud olyan fontos lenni, mint a gyermekünk mosolya...

Marad a másik verzió: aliggyógyultan visszavinni gyerekközösségbe... pfff... emlékszem fentebbemlített kolléganő ezt alkalmazta és ha az oviból hívták bármiért, görcsberándult gyomorral vette fel a telefont...

Reggeli közben igyekeztem megvitatni problémamegoldó HuncApuval is aggodalmaimat, mire ő hanyag egyszerűséggel csak annyit mondott, amikor majd én újra dolgozni fogok, és netalántán Hunc beteg lesz, majd beviszi magához a rendelőbe... ezer aggodalom szakadt fel belőlem egyszerre, hogy mégis hogy képzeli? hiszen beteg lesz? meg lázas? HuncApu szerint ezen még bőven ráérünk gondolkodni, szerintem viszont, nem kellően előrelátó.
Ennyiben is maradtunk.