Hunor felrúgta a tankönyvben szereplő fognövekedési módokat és ismét valami újjal rukkolt elő: tegnap estére kibújt a második fogacskája (az alsó metszőfoggal rögvest szemközti fölső metszője), valamint ma reggelre megjelent csík formájában a fölső jobb oldali metszőfoga. (képek rövidesen, de most kipiheni a növesztgetéseket). Az alsó jobb oldali metszőfognak esze ágában sincs kibújnia, bár már többször úgy tett mintha...

Alsó fogak megjelenésének ideje:

• középső metszőfogak (1) kb 5. hónap
• oldalsó metszőfogak (4) kb. 7. hónap
• első örlőfogak (6) kb. 12-16. hónap
• szemfogak (8) kb. 16-20. hónap
• második örlőfogak (9) kb. 20-30. hónap 

Felső fogak megjelenésének ideje:

• középső metszőfogak (2) kb. 5-8. hónap
• oldalsó metszőfogak (3) kb 9. hónap
• első örlőfogak (5) kb. 12-1. hónap
• szemfogak (7.) kb. 16-20. hónap
• második örlőfogak (10) kb. 20-30. hónap

És akkor a beígért újabb fog és újabb fogcsík fotó:

Az éjszakáink egész elviselhetőekké váltak: ma pl. mindösszesen kétszer ébredt a Kétfogú, és pár perc után már vissza is aludt... a fenemód kipihentségemnek köszönhetően, én viszont már hajnali fél 6 óta talpon vagyok... növényeket locsolgattam /ápolgattam és megkávéztam nosztalgikusan egy székbe kucorodva az erkélyünkön úgy, ahogy régen, lustán figyelve a környékünk apró, ébredező szusszanásait... szeretem a kényelmes és puha reggeleket...

"...tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint
gyermekeitekkel játszik.

És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár;
villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.

Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve
felétek int a fákban."

Huncos este ismét a nemalvós kisgyerek szerepkört gyakorolta, bár napközben mindösszesen 1 órácskányit aludt, még a délutáni séta alkalmával sem pihent egy szemhunyásnyit sem. (oda a parkban kényelmesen olvasgatásos időknek!) Ennek ellenére, fél 11-ig éberen bohóckodott a kiságyában, többször megpróbált felállni, fáradtságtól elgyöngült izmai időről időre felmondták a szolgálatot, nyeklett-nyaklott. Ilyenkor persze hatalmasakat kell vele nevetni, bármekkora puffanással is omlik össze, mert ha a kétségbeesés legapróbb jelét is fölfedezi arcunkon, vígasztalhatatlan zokogásban tör ki.

Este közösen eldöntöttük, most érett meg a pillanat, bevackolom magam a majdani gyerekszobába és ez az éjszaka csak az enyém lesz, HuncApu fiával kettecskén marad a hálószobában. Az altatásnál éreztem, hogy valahogy nem lesz az igazi, ugyanis Hunor olyat tett, amit még sosem: nem akart szopizni. Csalódottsággal vegyes érzések motoszkáltak bennem, ugyan tudom, lassan eljön majd a végleges elválasztódás ideje, mégsem így képzeltem el, egyik percről a másikra. (arról nem beszélve, hogy Pamela Anderson elbújhatott volna lazán a mellszéllességem mögött, de én még egyzser elő nem veszem a mellszívót, az tuti!). A tejci helyett viszont benyomott 150 milli sima babavizet. (és pont vízre cserél le és pont engem??)

Fél 11-kor átköltöztem egy jó könyv társaságában, (gondosan becsukva magam mögött mindkét ajtót, hogy még véletlenül se halljam meg...), pár oldal után azonban elnyomott a buzgóság, talán még álmodtam is, egyedül, kényelmesen elterülve a kétszemélyes kanapén... egészen addig az éles és türelmetlen HuncApuhangig (jössz már?), amiről hirtelen azt sem tudtam, honnan származik, mit is akar meg: egyáltalán hol is vagyok én most? Aztán a gyermek zokogására összeállt már a kép, óvatosan megközelítettem az objektumot, aki hálás szemekkel pillogott rám, majd két markával jó erősen rögzített magához és hevesen szopizni kezdett hosszú-hosszú percekig... ekkor éjjel 2 óra volt... majd elszundított és reggel fél 7-ig így is maradt... (merthát persze, hogy visszaköltöztem ezek után a közös hálószobánkba!)

Reggel aztán már számomra is kiderült, hogy miért volt este oly ellenséges Huncos a felkínált vacsorával: bevonultak az eddig távollevő Mikulás-csapatok (utánaszámoltam: 18 hónapig, azaz másfél évig nem állomásoztak nálam!!!), az én teljes leamortizálásommal... itt fájok,  ott görcsölök, itt öklendezek és ott szédelgek (pedig az okosok aszonták, szülés után már nem lesz ilyen...)... szerencsére Hunc roppantmód simulékony gyermek: megérezte, ma Szent Heverde napot tartunk, alig-alig nyúzott és nagyon szépen eljátszadozott a túlnyomórészt elfekvő anyja mellett...

Hunor pocaklakó korában a kezembe akadt egy könyv, amely régi magyar szokások és hagyományok kialakulásáról és ezek fontosságának boncolgatásáról szólt.

Többek között a ruhakészítés "mágiájáról" is említést tesznek. Arról, hogy anno még nem léteztek ruhagyárak, a lányok, asszonyok maguk varrták ruháikat, a lányok gyerekkorúk óta hímezték a kelengyéjüket, belevarrták abba minden álmukat, szeretetüket. És ha belegondolunk, ez volt ám csak az igazi agykontroll, hiszen évekig, míg férjhez nem mentek, programozták az ágyneműt, a ruhát, a bölcsőbe való szemkendőt, eljövendő életük tárgyait!

"Amikor egy asszony gyermeket vár, áldott állapotba kerül, ösztönösen elkezdi kötni az apró pulóvereket, cipőcskéket, és miközben köt, születendő gyermekére gondol. Beleköti a ruhába az összes szeretetét, és a ruha az anya által mágikussá válik. Megvéd minden rossztól, betegségtől, bánattól. A szeretet mindent legyőz, hiszen ennél nagyobb erő nem létezik a Világegyetemben... A kéz, a szív csakra "szerszáma". Amikor alkotunk, a Teremtő munkatársai vagyunk. A szívcsakra az a pont, ahol a szellem és az anyag találkozik, egyesül az emberben. Találkozásuk fényt eredményez, és ez a fény árad tovább a kezünkbe. Minél többet használjuk a kezünket alkotásra,  annál több fény áramlik rajtuk keresztül a világba. Lehet, hogy saját alkotásunk nem lesz olyan tökéletes, mint egy gyári ruhadarab, mégis sokkal több benne az erő..."

Az én Anyukám rengeteget kézimunkázott. Munkái nagy része most is lakásunkat díszitik és olyan jó rájuk nézni... Gyermekkorom a pulcsik, nadrágok, sapkák és sálak kézzel kötött világában zajlott. Sajnos, akkor nem tudtam igazán értékelni őket, ma meg már túl késő...

Pocakosságom alatt valahogy sosem volt időm elkezdeni a kötést, mindig volt valami fontosabb (pl.egy lakásfelújítás, aztán utána a takarítás, a lagzink szervezése...), ám ma beszereztem a hiányzó alapanyagokat és elkezdem a kisfiamnak egy... mégnemtommit, de szívem teljes szeretetét belekötöm, az tuti!

Az elmúlt napok mindennek mondhatóak, csak idillikusan rózsásnak nem... fáradtak vagyunk mindannyian, fáradtságaink vastag pokrócba bújtatott sértésekként bukkannak napvilágra. Hunor másodfogcsíkja szemmel is láthatóan türemkedik a fogínye alatt és valamért mégsem bírja áttörni a fogínyét. Este, az egész napon átívelő kétségbeesett semmisejó sírása után, végső elkeseredésemben, minden számomra fontos és kevésbé fontos dolgot is feláldoztam volna, visszaállítandó ezzel a csöndet és a megszokott családi békét... és természetesen a negatívizmus csak generálta az újabb feszültségfelhőket.

Mert miről is szól (még), a könnyfakasztóan meghitt anyaság? Önfeláldozások soráról, arról, hogy feladod az addigi kényelmes és izgalmas életed egy olyanért, amiről a döntés pillanatában még csak halovány elképzelés-szikrád lehet. Félreértés ne essék, egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit, csak... hihetetlenül elfáradtam a hetek/hónapok óta tartó éjszakánként 8-10 ébresztésbe. Tudom, túl kell ezt is élni és azt is tudom, hogy Hunor egy fölöttébb jógyerek, ő sosem sír ok nélkül. Csak az éjszakáink nehezek, mert nyugtalanul alszik, akár egy szobában vagyunk vele, akár külön. És ezáltal a nappalokon, úgy érzem, nem kapok levegőt és megfulladok. Már nem én irányítok, a dolgok történnek velem.

Ambivalens érzések keresztezik egymást bennem: egyrészt sosem kértem segítséget még HuncAputól sem az éjszakákat illetőleg, hiszen tudomásul vettem, ő dolgozik minden nap, neki föl kell kelnie és helyt kell állnia bármilyen helyzetben. Másrészt, fáj a közömbössége, a figyelmetlensége, hogy mégsem érezte, hogy szükségem lenne rá. Ő viszont azt gondolta, megbírkózom az éjszakákkal és ha nem szólok, hogy nehezek, akkor nem is nehezek igazán. És azzal nyugtatta magát, ő úgysem tudná megvigasztalni Hunort, hiszen ilyenkor mindig az én szagomra nyugszik meg, az én vigaszcicimre alszik tovább. (ez bennem is felmerül kérdésként, lehet, hogy nem 8 és fél hónaposan kellene elkezdenünk egy-egy apás éjszaka beiktatását ?!). Félreértések és félregondolások téglácskáiból építgettük bástyáinkat... félelmetesen tankönyvbeillően. Kirekesztettük egymást a világainkból és elbeszéltünk már egy ideje egymás mellett.

Tudom, sokan bármit megadnának azért, hogy ilyen "problémáik" legyenek, ezért akad is bőven lelkifurdalásom... még a Huncos szemébe se merek úgy igazán, mélyen belenézni, mert félek, megérzi ingadozásaimat (hápersze, hogy megérzi!). Szívem teljes szeretetével szeretem őt és mégis néha azt érzem, megkötött, béklyóba zárt és kiszolgáltatottá tett.

Nademajd mostantól...

és most dejólenne messze-messze tengerparton, gondtalanul napon süttetni magam és egy jéghideg mojitot szürcsölgetni...és most kivételesen nem abból a vördzsinebbik fajtából! ;)

Romboló Ödön (vagy hétköznapibb nevén Dzsonkó Gizella, alias Manci, Huncorgó Mici, Mandragóré, Hunita ésatöbbi ésatöbbi) tegnap este szép szabályos tenyércsattogásokkal bevonult HuncApu után a fürdőszobába, azaz mászik! Hol van már a sok heroikus kísérletéből fakadó pofáraesése, kiterülő békamódon rúgkapálózása?! Én naiva, úgy gondoltam, innentől már nem kell kilövésre készen figyelnem, mikor mibe üti a fejét, minek megy neki, hiszen már mászik! és ami a legkényelmesebb: már nem sír, ha magára hagyom őt bármelyik szobában, hiszen képes utánam jönni, követ! ...ááá, mostantól a saját érdekemben célszerű figyelnem, mit csinál vagy éppen mit forgat abban az okos kis fejecskéjében. Be kell látnom, a járóka sziporkázó tündöklése éppen most kezd igazodni egy hullócsillag röppályájához... persze, nem arról van szó, hogy immáron vége, nem lehet pár percre sem belehelyezni a dedet, de azért lássuk be, 1x1 méteren, játékokkal körbevéve, már nem olyan könnyű a mászásos talajgyakorlatot tökéletesíteni.

Az este tanult elemet ma korán elkezdte gyakorolni a nagyágyban. A hajnali ébredése után, összebújva aludtunk, amikor is valamely macska sikkantására és Hunc szöszmögésére ébredtem: olyan furcsán, sírás előtti módon vette a levegőt (hősiesen mégsem sírta el magát!). A homlokán egy apró foltocska árulta csak el, hogy végre megkapta az első cicapusziját. Napok óta hajkurássza büntetlenül a macskákat, az utolsó pillanatban mindig megmentettük a macsekokat a kezei közül, most úgy tűnik, nem sikerült. Azóta legalább, már nem igyekszik minden áron a farkukat satuba zárni! (satu jelen esetben = miniatűr kis örökrebezáródó kezecskéje). És valljuk be őszintén, macskáink ezidáig roppant toleranciáról tettek tanúbizonyságot.

A reggeli társas mosdómenet közben azon gondolkodtam, vajh anyáink/nagyanyáink miképpen tették lakásukat gyermekbiztossá, hiszen cipősszekrényből most már alsó két polc naponta többször kipakolva, bármely szekrényajtó csilingelő nevetéssel párosuló nyitogatása, immáron rendszeres. Pilinszka ujjacskái mára megtalálták a földtől 5 centire elhelyezkedő konnektorokat (na, ezek már nem érintenek, mindet bedugdostam konnektorvédőkkel). Aztán arra jutottam, nem vagyok hajlandó ennél több biztonsági ketyerét beszerezni, egyrészt itt vagyok mellette minden percben (jó, tudom, úgy is történhetnek balesetek), másrészt mi is felnőttünk kutacsvédő, sarokvédő, vagy éppen fogvédő nélkül például. Ez is, mint annyi sok más termék ebben a fogyasztói társadalomban azt igyekszik belédsúlykolni, hogy attól mert nem veszel havonta kemény pénzekért aktualizált játékokat, vagy éppen nem teszel meg mindent azért, hogy gyermekbiztossá tedd otthonodat, már nem is vagy jó szülő... Hunoron látom, a legtutibb játék az ásványvízes flakon alján maradt víz, hosszú percekre lefoglalja a mozgó üvegcsében úszkáló víz látványa. Babák ők, akik számára még minden számunkra oly megszokott dolog, egy-egy új felfedeznivaló, egy-egy apró csoda!

(persze, azért az elmaradhatatlan klasszikus, a sütifaló bödönünk nekünk is megvan, bár Huncorgó még csak most fedezgeti fel a lehetőségeit ;) )

Sokáig hezitáltam, hogy megírjam-e, vagy csak lazán hunyjak szemet a velem történt dolgok felett... majd úgy döntöttem, mégsicsak megírom, hiszen elég mély traumát okozott bennem a történet.

Pár nappal ezelőtt, a szokásos babakocsis sétánkra indultunk Huncossal, róttuk a szokott köreinket. A környéken már ismernek minket, a péknél Huncost kiemelik a babakocsiból és megdögönyözik, sokszor nekem kellemetlen, hogy miattunk áll a sor. Most kicsit tovább merészkedtünk, pár utcasaroknyival. Az egyik gyalogos-átkelőhelyen szépen megálltunk, bevártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, majd még ezután is alaposan körbe nézve, (balomról egy lekanyarodó kisteherautós mosolyogva integette, hogy indulhatunk), leléptünk az úttestre. És ekkor a semmiből, a kisteherautót kielőzve balról, fénysebességgel fékcsikorgatva megjelent egy Bömbi, a sofőrje, az a nagyadarab nemidénbarnult, ránk se pillantva telefonált, holott alig pár centire húzott el a babakocsiban szunnyadó kisfiamtól... szinte megfagyott az ereimben a vér, ha csak egy tizedmásodperccel is hamarabb lépek le, simán elcsaphatott volna minket... valahogy átbotorkáltam a túloldalra, pár autóból kiszóltak, káromolták a Bömbist, kérdezgették, hogy minden rendben van-e,  automatikusan válaszolgattam, hogy igen, persze és csak azt voltam képes alig hallhatóan ismételgetni, hogy ezt nem hiszem el...

Manapság, amikor szinte havonta megborzongtatja a kedélyeket egy-egy zebrán történő gázolás, érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyanok, akik úgy ülnek kocsiba, hogy mindenféle szabályt igyekeznek felrúgni, figyelmetlenek, és intoleránsak azokkal a fránya gyalogosokkal/a jelzőlámpákkal/a többi autóstárssal szemben. (a megfelelő rész aláhúzandó) Pedig felelősséggel tartoz(ná)nak ők is... ez nem egy autóversenyzős számítógépes játék, ahol a falnak ütközés után újra indíthatod az egészet, itt a gémóver valóban a játék végét jelenti...

Huncos a szombati nappal betöltötte a 8. hónapját, melyet stílusosan, mi mással, mint egy újabb lagzin való részvétellel ünnepelhettünk volna meg?!

Hunor mostani viselkedéséről már megint szuperlativuszokban illik beszélnem, ugyanis most hajnal 3-ig ropta, már nem is csak velünk, néha szinte keresni kellett a dedet, annyira kapós volt, kézről kézre hurcibálták a lányok.

Hogy miket tud már a fiatalember? Például tankönyvbe illő, egyenes háttal, szép stabilan üldögél, kúszik, és időközönként már mászásnak is nevezhető tudománnyal lep meg minket (szigorúan, maximum 4 "lépést" hajlandó mászva megtenni aztán kommandósként odavetődik vagy odagurul a célhoz). A járókában már többször felhúzta magát, de óvatos duhaj, nem várja meg, hogy leessen, inkább centiméterenként haladva, szép lassan leengedi magát. Előszeretettel játszik el egymagában, de mindig társaságot igényel maga köré. Játékait igyekszik egymásba tuszkolni, ütögetni, de a kifejezetten erre a célra kifejlesztett sütifaló dobozzal nem hajlandó rendeltetésszerűen játszani, azt inkább megmarkolja és ütemesen a földhöz csapkodja az alattunk lakók legnagyobb örömére.

Természetesen nálunk is megjelent a szeparációs szorongásnak nevezett mumus, de egy eléggé sajátos formában: ha társaságban vagyunk, Hunor bárkinek nagyon szívesen az ölébe ül, eszik a kezéből, kokettál vadidegenekkel. Itthon viszont új szabályokat állított fel: bármit csinálhatok mellette, tündérmackó módon elszórakozik,  nem igényli az ölbenlevést, de egyetlen percre sem lehet őt egyedül hagyni egy szobában. Ha mégis megteszem, akár csak pár másodpercre is, azonnal kiszúrja és nehezen megnyugtatható szívszaggató zokogással válaszol.

És akkor következzen pár kép a szombati nagyeseményről.

A menyasszony, önmagához nagyon illően, felrúgta a fátylas konvenciókat és egy stílusos ruhához, kiegészítőként kalapot választott (meseszép volt):

És Hunor éjszakába nyúló táncai különböző partnerekkel és különböző kiegészítőkkel:

Alig két napja nőtt ki, Hunor, fogacskának még igencsak erős túlzással nevezhető csíkocskája, de máris rájött mihez is kezdhet vele és miként kergetheti a jóidöst az őrületbe, természetesen mindezt kimondatlanul és tudatalatt.

Már az első napon nyekergette és csiszatolta a fogacska kezdeményt a fogínyéhez, valamint cuppogtatott és csettintgetett a nyelvével az új szájábanlakó körül. Ujjacskáit is felváltva tömködi a szájába, hogy saját maga naponta többször is lelellenőrizhesse a növekedési folyamatokat. Amit annyira nem kedvelek (ide értve azt is, hogy éjszaka olyasmi csettegő hangokkal ébreszt, mintha egy béka skálázna be a tóparti fellépése előtt; különben jó taktika, erre egyszer már HuncApu is felriadt) , hogy a kibújással egy időben szinte azonnal rájött, ezzel a kis csontkinövéssel, kellemes perceket képes szerezni szülőanyjának. Mivel mostanában állandóan mozgásban leledzik, ami a mi megmászásunkból is áll, továbbfejlesztett technikával semmisít meg minket: a csípkedéses (esetenként a karmolászásoshoz, mert ha csak egyetlen nappal később is vágom le a körmeit a megszokott heti kettőnél, azt is azonnal beveti harci eszközként!) megmászáshoz társul a harapdálás is a mini tűéles fogacskával. És igen, ilyenkor arra asszociálok, én bűnös anya, hogy ezidáig farkaskölyköt melengettem a keblemen... főként amikor felsikkantok az éles fájdalomra és ő csak sátáni mosollyal rágicsál/karmolász/csípked/rúgdos tovább!

...és még ezek után is, tegnap az autóban ülve, képesek voltunk elcsukló hangon és könnybelábadó szemekkel (najó, csak az enyém hangom csuklott és enyém szemem lábadt, HuncApu vezetett), arról társalogni, mennyire üres és eseménytelen életünk is lehetett Hunor érkezése előtt?!

Tanácsadáson jártunk ma. Ismét bebizonyosodott, hogy többszörösen is Hanyag-Anya vagyok. Kezdődött ott, hogy elfelejtettem a doktornőtől időpontot kérni, majd eszembe jutott, ha Libling HuncApu teszi ezt, számára tuti akad még egy fölös 10 percecske a mai rendeléséből. Kivételesen pontosan érkeztünk, előttünk hosszasan szereltek egy kisbabát.

Ha még nem említettem volna, ismét új védőnénink lett (ha jól számolom, talán a hetedik?), frissdiplomás, bűbájosan kedves, Huncosnak szerelem lett első látásra, sőt többed pillantásra is, kokettált vele és még azt is mosolyogva tűrte,amikor kibújtatta a ruhácskájából meg a pelusából (naná!), és a mérlegre helyezte. (friss számadatokban Hurka Gyurka: 76 cm és 8500 gramm.)

Huncossal roppantmód elégedettek voltak, főként, hogy simán felült, majd hasravágódott angolspárgából, de határozottan megkértek, ne segítsük Huncost a felállásban (nem segítem, de tegnapelőtt felállt az ágyunkon a támlába kapaszkodva, az azért nem gáz, hogy megtartottam a seggedelmét ?! és újabban megfeszíti magát, ha le szeretném ültetni, valamint, járókában középmagasságig kétkézzel felhúzza magát, majd a nehezebbik felére tottyan)

Mint megtudtam, a 3 hónapos kisgyermekes anyukás magabiztosságom azóta is szlogen maradt a rendelőbe (ti. Hunor 3 hónapos oltásakor a sokgyerekes anyukák rutinjával közöltem, szerintem pár nap és Hunc fogacskái kibújnak, hiszen akkor annyi fogzó tünetünk volt, erre már akkor is megmosolyogtak, de engem nem könnyű kilendíteni a biztos tudatomból), most újfent rákérdeztek, hol vannak azok a 3 hónapos fogacskák?! Bárgyún vigyorogva válaszoltam, hogy sehol, Huncnak valószínüleg sosem lesz fogacskája. Pár perc múlva torokvizsgálat közben egyszer csak megszólal a doktornő: "Anyuka, Hunornak kint van a két alsó fogacskája!". Igyekeztem menteni a menthetetlen, de hát este még nem volt kint, meg reggel se, hiszen folyamatosan nézegetjük! Ezek után azt már meg sem említem, hogy Huncos hajába babapiskóta morzsák voltak beépülve, nyaka koszos volt ( a ruhák szösze megtapadt a gumiember izzadt nyakán).... gondos anyuka, khm, khm...

Itthon újravizsgálgatva, én csak egy fogacskát látok kibújva (igyekszem lefotózni), mégpedig a bal alsót, de a jobb alsó is nagyon fehérlik, valóban. És milyen más bizonyíték kellene még: ütközött a kanál ebédkor!

És ím a bizonyíték:

A hétvégi Balatonos hazajövetel után, hatalmas meglepetés várt, amikor megnyitottam az internetes naplócskámat. Szívemcsücske, Bíbor Lili, az ő sokszínű és csodaszép lelkületével, gondolataival kitüntetett egy különleges díjjal, ezennel büszkén és emelt fővel viselhetem a Kreatív Blogger jelzőt. (ugyan kreativitásom odáig még nem terjed, hogy a pecsvörkös emblémácskát, a szabályok szerint, ki is tudjam helyezni az oldalsávomban, de már rajta vagyok az ügyön)

Következzenek hát a szigorú szabályok, melyeket minden kitüntetettnek be kell tartania:

A szabályok szerint:
- kiteszem a logót a blogomba
- belinkelem azt a személyt, akitől kaptam
- megnevezek 5 blogot- belinkelem a blogokat
- üzenetet hagyok a kiválasztott személyeknek

Még mielőtt "rangsorolnám" bloggertársaimat, úgy érzem, úgy igazságos, ha elmélkedek pár szó erejéig arról, miért is az alábbi naplóírókra esett a választásom. Mint minden döntésnél, itt is nagyon nehéz dolgom volt, először is, a következő "rangsor", nem a barátaim rangsorolása. Másodszor pedig, szubjektív dolog eldönteni, ki miért is nevezhető kreatívnak, ugyibár.

És akkor következzenek az én díjazottaim:

1. az első, aki eszembe jut Baybee. Mind írásai, gondolatai, mind egész lénye magávalragadó, elbűvölő. Igaz barátom lett, és nemcsak ebben a virtuális világban, hanem a való életben is. Hihetetlen ötletességgel és kreativitással csinosítgatja naplóját, hangulatának megfelelően. (hát igen, nekem is segített már a számítógépnek/blognak nevezett dologgal kapcsolatban és kifejezetten imádom, ahogy kétkedő pillantásokkal illet, ha valami -kihangsúlyoznám, hogy számára!- teljesen evidens dologra rájövök, csak úgy, magamtól vagy éppen akkor, ha nem jövök rá még rásegítéssel sem igazán). 

2. a következő díjazottam Masika, aki egy nagyon vidám, őszinte gondolatokkal és érzésekkel teli blogot vezet, kislányáról, az örökmozgó kiskópé Liliről. Írásai kedvesek és emberközeliek.

3. Szilvi újabb kismamaságát is izgatottan követem nyomon. A blogjából számtalan gyakorlati tanácsra leltem, sokszor bátorított, ha elbizonytalanodtam, vagy kérdéseim akadtak ezzel a nagybötűs anyasággal kapcsolatban. 

4. következő díjazottam Szőlő, akinek roppantmód szeretem a stílusát, a szabadszájúságát, a féktelenségét. Írásai elgondolkodtatóak, és általában mindig hozzászólásra késztetőek.

5.  és természetesen nem hagyhatom ki a rangsoromból Zsót sem. Még a pocakosságom alatt bukkantam rá az írásaira, melyek kellő alapossággal és utánajárással dolgoztak föl egy adott témát, sokat tanultam belőlük. Aztán az élet úgy hozta, hogy ugyanott szüljünk, pár nap eltéréssel. Sorsunk és barátságunk megpecsételődött Huncos nagylelkű tejlemondásával is, így a Kicsikínai leányka és anyukája még közelebb áll a szívemhez.

... és még sorolhatnám, hogy kit és miért is szeretek, de sajnos, csak 5 virtuális díjat oszthattam ezúttal szét.

After post: egésznapos, részleteiben született bejegyzésem abszolválásakor vettem csak észre, hogy immáron többszörös (egész pontosan kétszeres) díjazott lettem! Bakacsimba, nagyon köszönöm a kedves szavaidat!

A legújabb és legkedvesebb (valószínűleg a legegészségesebb is ezáltal, már ami azt a több kilónyi koszmennyiséget illeti, amit a kisgyermek gyerekkorában a krónikák szerint magához kell vegyen), Hunc-hobbi a szülők utcai cipőjének birtokbavétele. Ezekhez (és ide sorolnám még a tévé távirányítót, a mobiltelefont), természetesen hiszti nélkül oda bír kúszni-mászni-forogni, van kellő motiváló erő és fölötébb érdekes dolog is (és rettentő finom is a madárlátta apucipőfűző):

(a gyerek másik kezében félreérthető, nem túrórudi van, hanem az én hajcsatom)

Valószínűleg lehet, de még leírni sem merem, hogy mivel...

Szóval, eddig ez remekül működött nálunk, hogy ha valami rosszdologról írtam, szinte varázsütésre megszűntek a panaszaink. Most viszont, sajnos nem ez történt, a lehető legkalandosabb éjszakánkat éltük át ma éjjel.

A délutáni HuncNagyilátogatások kellően lefárasztották Huncorgót ahhoz, hogy viszonylag nagyon korán -fél 9-kor- már elrabolják Őt az álommanók az álomföldi játszótérre. A hirtelen ránkzúdult szabadidővel szinte nem is tudtunk mit kezdeni, olvastunk, beszélgettünk. Aztán pontosan 3 óra elteltével, fél 12-kor felébredt az éjszakai rémünk, ekkor nagyon hamar vissza is aludt őkelme, lassan mi is nyugovóra tértünk. Amikor már az álomszakadékom szélén táncoltam és éreztem, hogy mentehetetlenül belezuhanok, élénk nyekergés rázott vissza a való világba. (ekkor múlt pár perccel éjfél). Kivettem, összebújtunk, megnyugtattam, visszaaludt, óvatosan visszahelyeztem az ágyába, ismét jött a zuhanás a szakadékomba, ismét nyekergés. Ezt játszottuk el háromszor egymás után, majd a harmadik alkalommal Hunoron heves és halaszthatatlan játékszenvedély lett úrrá. (ekkor volt éjjel 2 óra). Közénk tettem és elnézegettem/elhallgattam a gügyögését, a játékpelikán éjszakai fényben történő felfedezésének csodálkozó hangjait.... aztán háromnegyed óra elteltével mindketten elaludtunk, de már nem is próbáltam visszatranszportálni őt a kiságyába, hiszen még így is többször fölébredt hajnalig.

Este, a balesetek elkerülése érdekében, kivettem a játszószőnyegének a tartó pilléreit a járókából, mert elkezdett azon fölkapaszkodni. Végre, hosszú hónapok óta először, sikerült kézbe kaparintania az azon lévő tükröt és végre agyoncsókolgathatta azt a számára rendkívűl szimpatikus fiatalembert, akivel oly régóta szemezgetett már:

Hetek, hónapok óta tartanak Hunor éjszakai, jobb esetben 3-szori, rosszabb esetben 6-8-szori ébredései. A leggördülékenyebb éjszakán is maximum 4 óránként ébred (de inkább 3), ilyenkor semmi sem nyugtatja meg, mint a vígaszcici, összebújás. Igazán föl sem ébred, pár korty langymeleg tejcsi és már alszik is tovább, engem sokkalta jobban megviselnek ezek az ébresztgetések, mint őkelmét. Sok mindent kipróbáltam már, (HuncApu ment az ágyához, én simogattam, csitítgattam, de nem vettem ki, cumisüveg vízzel, cumi... stbstb, de tartósan semmi sem hozta meg a várva várt eredményt), és lehet, hogy én vagyok a túlzottan szabadelvű nevelés (?!) híve, így alakítva magamat "anyarabszolgává", de még mindig a legegyszerűbb és kevésbé fájdalmas megoldásnak azt tartottam, ha kiveszem őméltóságát és testem melegével nyugtatom őt meg.

Ezzel csak egy a baj: az én energiatartalékaim is végesek, és biza néha én is a kibukás határát súrolom, gördítve magam előtt a kialvatlanság lavináját.

Ezért gondoltam úgy tegnap este, hogy most már ideje egy szakemberhez fordulnom és a  segítségét kérnem, az alvásgondokkal küzdő kisfiam számára. Szerettem volna, ha ad pár gyakorlati tanácsot, hogyan is lehetne kivitelezni ismét pár átaludt éjszakát. A hölgy nagyon készséges és segítőkész volt, közösen megláttuk az alagút végén a fényt, olyan egyszerű volt az egész... (hogy erre magamtól eddig miért is nem jöttem rá???)... Hunor nyekergésére ébredtem 3 óra húszkor, de hiszen ez lehetetlen, ennek maradéktalanul kellett volna működnie ... és azóta is töröm a fejem, hiszen éjjel, álmomban már megvolt a tökéletes megoldás, de valahogy nem emlékszem, nem emlékszem.... pedig milyen szép álomkép is volt, Istenem!

Najó, tudom, hogy az esőre szükség van, meg azt is, hogy a gilisztákra is, de azt nem lehetne valahogy megoldani, hogy a városba ne szakadjon egész nap és a giliszták tömegesen kiköltözzenek a friss levegőjű, porhanyós vidéki földbe?! Már a nagyhohó kukucát sem kedveltem túlzottan...

Ehelyett gondosan kerülgetem a tócsákat, a vonagló és mások által egyáltalán nem kerülgetett félbetaposott gilinyók szétmancsikálódott testecskéit, miközben félhangosan a felmenő águkat ócsárolom... közben fénysebességgel elhúz mellettem egy elsötétített meseautó, mely -természetesen, hogyan is történhetne ez másképp?!- telibe talál az éppenmellettem leledző kátyúból fölcsapó sáros-trutyis vízzel... már az öklöcskémet sincs kedvem föllengetni utána, inkább röhögök az egészen...

...csak azt tudnám, hogy ezek után, hogyan magyarázzam meg, egy örökmozgó majdnemnyolchónaposnak, hogy ma nem tudunk kimenni a lakásból, mert zuhog?!

Miután tegnap megírtam a kis élménybeszámolónkat, készülődni kezdtünk, dédilátogatni kórházba, harisnyaszerző körútra, (aminek persze egy pezsgőszínű mélyen dekoltált otthagyhatatlan fölső is áldozata lett). HuncApuval elváltak útjaink, a vásárlásos résznél halaszthatatlan hazamehetnékje támadt, mindeközben Huncos édesdeden aludt a kocsiban. Mivel szorított az idő, most valóban egy szűk órácskára szabadulhattam el, meg is lepődtem, amikor cirka félóra múlva hitös uram a hollétem felől érdeklődött, (hol lennék? a próbafülkében, már úton vagyok, drágám!) háttérzajként egy rekedtre ordítotthangú Hunorral. Hittem is meg nem is, hogy semmit sem tud kezdeni Huncossal, de azért sietősebbre vettem a figurát. Hazaérvén egy tésztaképűre dagadt bömbölő kisembert találtam a megtépázott idegrendszerű Apuka kezében. És tényleg semmise volt jó, se vígaszcici, se ölbenlevés... Egy adott ponton túl olyat mondtam, amit magam sem gondoltam volna, hogy valaha is elhagyja a számat: én inkább így nem indulok el sehova, hiszen semmi értelme. Hunor olymértékben felhergelte magát, hogy már öklendezett, és komolyan azon gondolkodtam, vajon nem fájhat-e valamije, hogy ennyire sír?!

Bedobáltam a dolgainkat egy nagy táskába (mint utóbb kiderült éppen a lényegeseket felejtettem ki), Hunor dallamosnak egyáltalán nem nevezhető hangkísérete mellett. A gyámügy látogatását bármelyik percre vártam, főként azután, miután HuncApu elindult gyermekével előre és a hálószobánkba a falakból sugárzott Hunor velőtrázó üvöltése, miközben ők a lépcsőházban jártak, több emelettel alattunk. (a panellakás előnyei ugyibár...)

Az utcáról is tisztán felhangzott érces férfihangja, mint a Süsüben, nyíltak is a szemközti ablakok azonnyomban. A kocsiba beülve, mintha nem is ugyanaz a gyerek szemezett volna velem mosolyogva... talán az első kanyarig bírta ébren... A templomi esküvőre mellbedobással estünk be, úgy is fogalmazhatnék, mi vezettük fel a menyasszonyt, ugyanis csak pár lépéssel jött mögöttünk. Talán mondanom sem kell, hogy a fényképezőgép itthon maradt (pedig olyan szép volt a kismami-menyasszony...), akárcsak a bébiőr és Huncos babavízzel gondosan feltöltött cumisüvege is. Viszont: a lagzit ismételten csodásan bírta, nagyokat táncolt és korán eltávozott aludni (fél 10-kor). Ha rajta múlt volna átalussza az egész éjszakát, de magossarkoktól elszokott anyukája az egyik éjszakai ellenőrzés során, majdnem beesett a fia mellé, mentendő a menthetetlen az ágyába kapaszkodott, ezzel jókorát rántott rajta, amire még a holtak is felébredtek volna!

Öszességében ismét jól viselkedett a Manó, bár az előzményektől igazán megkímélhetett volna...

Megérkeztünk és bele is csöppentünk azonnal a fővárosi dugóba valóságba. Meleg van, kosz van és az emberek továbbra sem túl toleránsak sem egymással, sem önmagukkal...

Köröttünk minden rendben, Apjuk hosszas betegeskedés után (mely kerek 5 napig tartott és kemény pénzen vett gyógyszer valamint jó ízes erdélyi szilvórium hatására múlt csak el), meggyógyult.

A 10 nap alatt nagyokat ettünk, pihentünk. Hunornak továbbra is több orra van, mint foga (azaz egysenincs), de a fogínyével már nagyon ügyesen széttrancsírozza a házi kenyér héját. Apróbb csillagtúrákat szerveztünk a környéken, komolyabb túrázgatásokat nem mertünk bevállalni. Minden reggel Huncorgó köztünki mocorgására, szöszmötölésére ébredtünk, az utolsó napokra el is bizonytalanodtam, vajh nem szoktattuk-e bé a gyermököt a mi ágyunkba?! (itthon a saját ágyában aludt, tehát mégsem... mindenesetre azt leszámítva, hogy minden reggelre beállt a hátam, nagyon jó érzés volt az apró piszkálódásaira ébredni...)

És akkor az elmaradhatatlan pár összegző fotó a nyaralásról:

Első nap Hunc találkozott öreg cimborájával, a Királylány barátnőm kisfiával, Örs babával, akire olyan, de olyan csodálattal tudott nézni, ahogy csak a kisfiúk tudnak a nagyobbakra és még azt is megbocsátotta neki, ha olykor-olykor a fejét használta játékai leszállópályájának:

Folytatva útunkat, a Csíksomlyói templomban:

Az ezeréves határnál Gyimesbükkön :

...és a panoráma a Rákóczi várromról:

Megpihentünk Bucsin tetőn, a tavaly már jólbejáratott Basa fogadóban, ahol részesei lehettünk a frissen sült kenyér ínycsiklandó látványában/ízében:

Hunor a Zeteváraljai gátnál jó alaposan megfigyelte a sokaságot:

...majd jószokásához híven a bömbölő zene ellenére is képes volt elaludni:

Esténként a természet lágy ölén a fiúk komoly dolgokat megvitatva söröztek:

Végül Micka barátosném karjaiban talált megnyugvást (főként este mikor álombasimogatták a kis kéjencemet):

A nyári menőmanós programoknak ezennel még koránt sincs vége: azért érkeztünk pár nappal hamarabb, mert ma kedves barátaink esküvőjére készülődünk, Huncostól mindenestől. Remélem, Hunor ma is a tőle oly megszokott mosolygombócos figurával fog megörvendeztetni mindannyiunkat!

Tegnap estére (késő délutánra), a ház ura viharos sebességgel a javulás útjára lépett, oly mértékben felgyorsultak az események, hogy úgy tűnt, már csak miattam nem jön létre az indulás, mert utolsó percre hagytam a dolgok bepakolását. Felgyorsultak az események, Férjuram 30 órás lázálmából való ébredésévél, úgy tűnt megmarad, sőt, mintha a vírusai sosem léteztek volna. (a drukkok, meg a pozitív enerdzsi ugyibár)

Aztán amilyen gyorsan érkezett a jobbulás (a láz elmúltával és egy kis élelem magáhozvételével), olyan viharosan vissza is tért az előző napi rosszullét. Még a viz se nagyon akaródzott megmaradni benne...

Az éjszakánk ennek megfelelően alakult: Hunor kismilliószor ébredt föl vigasztalhatatlan sírással, nomeg az apja is egész éjjel nyögdécselt.

Hajnalhasadás óta kupaktanácsolunk, mi lenne a legjobb megoldás, végül mégis úgy döntöttünk, nekivágunk az útnak, hiszen azzal, hogy 2 napja összezárva öljük egymás idegeit várjuk a javulást, nem jutunk előbbre, HuncApu meg csak bosszankodik az odalett nyaralásunkért.

Búcsúzúnk (most már tényleg) a kis Mamikedvencével, aki már bármelyik pillanatban képes ülőhelyzetbe kutyázza magát, és fáradtságában baleseteket okoznia önmagának (a fotón is látható, felduzzadt ajka, este -szülői felügyelet alatt- lefejelte a parkettát):

(feliratok: elől I ♥ mommy, a hátsó felén: and mommy loves me)

A ma reggeli indulást HuncApu hétvégén benyalt vírusai rendesen bojkottálták (oly erőtlenné tették, mint egy árva kisibolyát), így szabadságunk megkezdését, határozatlan időre, állapotától függően (de -remélem- legkésőbb holnapra!) elhalasztottuk... brühühü...

Hogy nálunk mindig történik valami?!

Immáron hagyománnyá vált, hogy a július első hétvégéjén megrendezésre kerülő Paksi Gasztro Blues Fesztiválon kötelező a megjelenésünk. Tavaly, még pocakosan eldöntöttem, Hunor születése a menőmanóságunkon jottányit sem csorbít, idén, már tudom, ez valóban így is van. Továbbra sincsenek itthon töltött hétvégék, kihagyott kirándulásos alkalmak, persze ez nagyban köszönhető Hunor rugalmasságának, nyugodtságának és tündéri természetének.

Ezen a hétvégén sem történt ez másképp a megszokottnál, Hunor kézről-kézre járt, házi kenyérhéjat ropogtatott nyalogatott ragacsos trutyivá, bográcsos pacalpöri szaftot szopogatott,  négykézlábazott (kutyázott), felült, megszólalt (bebebe, bababa, veveve, vavava és ezek variációi és kombinációi, hol egész halkan, hol ordítva, mindenkit csöndre intve érces férfihangján). Alvásaival volt ugyan egy kis gond (az első éjszaka el sem mozdulhattam mellőle, mert akkor sírva hívott vissza, amúgy órákon át ébren forgolódott, játszadozott és ha én elbóbiskoltam, addig kaparászott-rugdosott, míg föl nem ébresztett), szemmel láthatóan fogzási problematikái voltak (a családi krónikák alapján én is ezt csináltam anno), szombat este éppen készült folytatni a péntek éjjeli bulit, de a zord anyai szigor közbelépett egy fájdalomcsillapító kúp formájában, így Huncos végre kipihenten aludta át az éjszakát egyetlen szopi ébresztővel.

Most pedig következik a bejegyzésem címének második része: ezt a rövid kis posztot pedig tényleg osszátok be az elkövetkezendő durván két hétre (plussz minusz pár nap, mert aztán esküvő is következik), ugyanis "megérdemelt" éves pihenésünket készülünk megejteni hegyek közt, szigorúan internetmentes övezetben. (hú, mennyi bepótolnivalóm lesz aztán!)

(nagyon halkan és szigorúan csak zárójelben megjegyezném: előreláthatóan is nagyon nehezen fogom kibírni internet, blogok és természetesen Nélkületek!)

...már városi legendaként kering, hogy csöpp Pelenkásink új ébrenmaradási csúcsokat döntöget, egyre nagyobb sikerrel. Meg az is tudvalevő, hogy iccakánként többször bejelentkezik pár frissen nyert vígaszkortyért, amit ezidáig lelkesen teljesítettem, de pár napja úgy döntöttem, megpróbálom megvonni tőle az éjjeli nasiját.

Az ébredező nyöszörgésekor halkan megjelentem az ágyánál az orvul odakészített vízzel töltött cumisüveggel, majd csöndben a hátáról a hasára fordítottam és megkínáltam vízzel. Első megdöbbenésében elfogadta, hatalmas pillogással méricskélte ki lehet ez az anyuszagú teremtés, aki egyáltalán nem a megszokott anyumódon viselkedik?! Amikor már hagyta a vízet kicsordulni a szája szélén nemes egyszerűséggel egy odakészített cumit dugtam sírásra görbülő ajkai közé. Összevont szemöldökkel cummantott kettőt rajta, majd csirkeláb-ujjacskáival szakszerűen kiemelte a szájából és egyik kezéből a másikba adogatva csodálta a sólámpa fényénél, hogy ugyan mi lehet ez a furcsa szerkezet? Pillanatnyi holt idejét kihasználva, kislisszoltam a szobából, füleimet az ajtóra tapasztottam, de mögöttem továbbra is néma csönd maradt, még hosszú percek múlva is... nem bírtam tovább, visszalopakodtam meglesni: Hunor mézédes álmait aludta, a cumi elérhetetlen távolságban tette ugyanezt...

Konzekvencia:
1.Hunor éjszaka határozottan nem éhes és mióta bevezettem spártai szigoromat, újra vannak átaludt éjszakáim
2.továbbra sem lett cumista a gyermök, viszont figyelemelterelésre kivállóan alkalmas ez a célszerszám.

És merő figyelmetlenség az életem, pedig esküszöm nagyon készültem rá: éppen tegnap volt egyéves a családi krónikánk (bár őszintén, magam sem hittem, hogy ilyen sokáig kitartok)! A naplóírás ötletét két csodálatos barátnak köszönhetem: éljen Micka meg Ingrid nomegpersze HuncÚr, hiszen nélküle blog sem lenne és mit sem érnének mindennapjaink!

A mai nap egy újabb mérföldkő az életünkbe: megváltozott külsővel kívánok Huncnak Boldog Hófordulót. (hála Ingrid gyöngédnek egyáltalán nem mondható presszúrájának ;))

Csak a szokásos sablonos közhelyeket tudom ma is ismételni, mint a röpül az idő, és a szemünk láttára változik napról-napra... de ez valóban így van.

Hunor önálló kis emberkévé vált, kúszási techinkáját immáron tökélyre fejlesztette, négykézlábaz bőszen és egyre inkább bosszantja, hogy -egyelőre- érdemben nem tud még haladni eme mozdulatsorával.

Evési szokásaiban érzékelhető változás nem történt, azt leszámítva, hogy napi 2-3-szor szilárd ételeket is kap már (uzsonna, ebéd, vacsora) és, hogy napközben többször kínálom meg vízzel, gyümölcslével. Tegnap utánaszámolgatva rájöttem Hunc még mindig napi 6-szor (de inkább 7-szer) cicizik, étkezései után még mindig igényli záróaktusként a tejcsit. Még a várandósságom ideje alatt elhatároztam, Hunor igény szerinti baba lesz: igény szerint szopizik, igény szerint veszem fel és igény szerint próbálok mellette lenni, játszani vele. Azt akartam, sose érezze azt, hogy cserben hagyom, rám mindig számíthat, ha viszont önállóan óhajt ismerkedni a világgal, háttérbe szorulok és -néha ugyan nagyon nehéz!-, de mosolyogva elfogadom szuverenitását. Talán ennek is köszönhető, hogy Hunor sosem sír indok nélkül. Sokan mondták, hagyjam sírni, mert ezáltal tágul a tüdeje és jót tesz neki, hiszen függetlenebbé válik és ha állandóan fölkapkodom, elkényeztetem... de miért hagyjam magára a félelmeivel, miért tanulja azt meg, hogy a bajában magányosnak kell éreznie magát? Az emberek, ha meglátnak egy kismamát vagy egy anyukát, azonnal késztetést éreznek, hogy tanácsokkal lássák el, én meghallgattam/meghallgatom őket, de tudom, akkor tudok erős köteléket építeni közénk, ha önmagamra hallgatok, arra a bizonyos anyai ösztönre. Csak így lehetünk mindannyian boldogok és nyugodtak.

Alvási szokásai vannak igencsak változóban, ezekkel az új szokásokkal le is amortizál estére mindkettőnket: egészen egyszerűen az én jól alvó kisfiam nem hajlandó 11 előtt lefeküdni. Annak tudom be, hogy meg akar élni minden pillanatot és nem akar alvással elfecsérelni egyetlen drága percet sem. Az esti etetés, fürdés és altatási kísérlet után végkimerülésig velünk négykézlábaz a nappaliban. Bízom benne, a fogacsák megjelenésével, vagy a holdállással elmúlnak ezek a rossz szokások is.

Nem hivatalos paraméterei számokban: 8320 gramm és 74 centiméter hossz.

Szombat koradélután, miután HuncApu befejezte rendelését egy régi vágyunkat teljesítette: összepakolta kiscsaládját és levitte a magyar tengerre, Huncorgót megismertetni a nagyvízzel. (első dokumentált Balatonos fürdőzés!). Megérkezvén, először csak a partról figyelték a fiúk az eseményeket:

Aztán felbátorodva Hunor Balatonnak szóló mosolyain, HuncApu besétált vele... és itt -ciki, nem ciki- kisfiam kicsit megijedt (úgy reszketett, mint a nyárfalevél), így nekem is be kellett mennem a vízbe, és hármasban eljátszadozva lassacskán merítettük bele. Hamar rájött, hogy ez pont olyan, mint az otthoni fürdés, csak sokkal nagyobb kádban!

Végül már a parton szárítkozott, magyarázott és játszott minden olyan dologgal, ami kimondottan felnőttjáték, (úgy mint telefonzsinór, fényképezőgép madzag, napolaj) és semmi olyant nem volt hajlandó kézbevenni, amit kutatók fejlesztettek ki 21. századi biztonságos gyermekjátékká. (strandlabda, kislabda, rágóka).

Az éjszakát Szőlőskislakon, barátoknál töltöttük, ahol egy újabb első dologgal szembesült Huncosom: mivel a királyi lakosztályt kaptuk meg (a fölső szintet), Hunc különszobát kapott. Aggályaim megint alaptalannak bizonyúltak, Hunor meseszépen átaludta az éjszakát nélkülünk, egyetlen ébresztéssel fél 3-kor, aztán 6-kor, de akkor már kibulizta, hogy közénk kerüljön és velünk durmolt fél 10-ig. És magamnak is nehéz bevallani, de sokkal pihentetőbben aludtam így, hogy nem volt velünk egy szobában...

Fogzunk -vagy micsinálunk már magam sem tudom- gőzerővel, mindent a szájába tömköd és azokkal nyomorgatja a fogínyét. Az összes erre specializált rágókát félredobja, viszont tökéletesen megfelel a célnak a kanál, vagy fürdéskor a kád pereme, vagy a kiságy rácsa.

Hunor egyre sajátosabban oldja meg ezt a hozzátáplálósdit: ebédre a 180-200 gramm húsos főzelék (most már bátran mondhatom: mindenevő lett, csak legyen benne hús és ne tartalmazzon almát!), mellé hozzácsap 50 milli vizet, majd zárja a sort kb ugyanennyi tejcsivel. Gömbölyödik is rendesen...bár  a napi többórás fitnessz tréningeihez kell is az energia!

Pár napja emlegettem Hunor négykézlábas tudományát. Mára oly tökélyre fejlesztette, hogy addig-addig lóbálta magát, míg hason-négykézlábazva felült! Reggel 5-kor pedig rötyögve ébresztett, ugyancsak ezzel a játékkal.
Ma délelőtt végre sikerült lencsevégre is kapnom, miközben keményen edzett: 

Azt leszámítva, hogy pár éve örök hűséget fogadtam Isten- ember és állam előtt HuncApunak, az ember lánya még esetenként elcsábulhat pár órára...

Velem is megesett a minap (egészen pontosan tegnap este), amikor is kulturális élményben volt részünk HuncApuval. Utoljára még nagypocakosan jutottunk el színházba, de akkor nem én választottam a darabot, most viszont -itt külön hála Pocakos Macsek jegyfeláldozásának, HuncNagyi Huncvigyázásának, a csillagok ilyetén állásának és még sorolhatnám, köszönöm-köszönöm ezúton is mindenkinek!!!- sikerült rábeszélnem HuncAput egy musicalre, mégpedig az Operett Színházban, az Elisabethre.  A színházak nekem még mindig apró csodák, imádom a varázslatot, az illatot, minél régebbi és pompázatosabb egy színház, annál nagyobb révületbe vagyok képes esni az előadás alatt. A szereposztás káprázatos volt (leszámítva szegény kereskedelmi tévén befutott (?) énekesünket, akinek mondhatni elveszett a hangja a tisztán érces és képzett hangok között), no itt estem én szerelembe, amikor  a színpadra lépett a Halál maga... ha hallottatok még karonszőrborzoló- szemkönnybelábasztó hangot... hááát, az övé ilyen... újsütetű liblingem oly átéléssel végezte a dolgát, hogy az utolsó dalánál sikerált beledörgölnie sminkjét a szemébe, elbazseválnia a fejmikrofonját is (kézire váltott), ezért a vastaps alatt már csak Konjunktivitiszes Kaszásként emlegettük... Apropó átélés: oké, azt még bevettem, hogy ez egy eléggé nőcis darab, a közönség 85 százaléka a gyengébb nemből került ki, nadehogy a mögöttem ülő betonpillangó végigdalolta a közel 3 órát, majd a taps alatt sikoltva hujjogott és a számára sem közömbös Halál megjelenésekor extázisban skandálta a valódi nevét, mint egy rock-koncerten, na ezt már nekem sem vette be a bélésem... engem még úgy neveltek, hogyha egy darab/színész tetszik, akkor azt meg lehet tapsolni, vastapsolni, felállva méltatni, esetleg egy-egy bravót is be lehet kiáltani, de sikoltozni és jujjogni meg fütyürészni... nekem valahogy ez nagyon nem fér bele, éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit az illető szeretne... vagy csak én lennék ennyire maradi??!

A darab után (és még szigorúan a hatása alatt), szerelmesen hazasétáltunk. (hajrá magassarkú, iszonyatosan kényelmes kiscipőcske: röpke 8 különböző méretű vízhólyagocska ékesíti a lábam leglehetetlenebb pontjait is). Muzikális Hunorunk mindeközben Nagyizott, azonbelül evett, ivott, lezavart egy Baby Mozartot, és mire mi hazaértünk, már békésen kiterülve aludt az ágyikójában... de pár itthon töltött perc után felébredt, igaz csak rövid időre, mosolyokkal üdvözölt minket, majd aludt is egészen a nagy éjszakai viharig, amire már mi is felébredtünk...