Bírom én a kritikát, csak nem szeretem! vagy szeretem én a kritkát, csak nem bírom?!

Történt vala, hogy egy kedves, magát rendszeres olvasómnak tituláló, nem létező elérhetőséggel rendelkező, virtuális homályba burkolózó egyén, immáron valóban rendszeres, aprócska üzenetekkel bombáz. (csak én érzem ezt kissé ambivalensnek?). Igyekeztem ezeddig nem tulajdonítani nagyobb jelentőséget, amúgy is jelentéktelen személyének, de hát ha már ennyire szerepelni akar, mint hajdanán egy méltó elődje, gondoltam hozzáfűzök pár sort, hiszen a nemlétezőére csak nem írhatok, ugyibár, így meg kezd eléggé egyoldalúvá és unalmassá válni a társalgásunk.

Alap- és egyben sokadszor visszatérő lovaglása a nyáltól fröcsögő babablogok kritikája, melybe szerinte az enyém is tartozik, és melyet ő alapjáraton úúúútál és elutasít.
Első napirendi pont: valaki puskát tart a fejéhez reggelente, és így kötelezi ezen blogok olvasására?
Vélemény-nyílvánításra bárkinek joga van, a "komment" felíratú ikon mindenki számára megengedi a hozzászólás lehetőségét. Paranoid zúgolvasóm azzal magyarázza bennfentes levelezésünket, hogy a sok "elvakult barom" (őt idéztem egy röpke szólánc erejéig) nekiesne és nem akar ingyenreklámot nekem (?!)...

Következő lovagló-témája: a gyerekem személyiségi jogait sértő és megalázó viselkedési formám, hiszen minden intimitását kiadom és ha szerelmetes dedem felnő, tuti gyűlölni fog érte, sőt ezt szerinte meg is érdemlem, azaz minimum ezt, mert be is perelhetne akár...
Második napirendi pont: a ded hús a húsomból, vér a véremből, szintúgy az apjáéból. Ugyan még nincs teljesen előttem egész jelleme, de olybá tűnik, alapjaiban társaságkedvelő, nyílt, mondhatni extrovertált személyiség jegyekkel rendelkező csöpplény, akinek önálló véleménye van és bimbódzó akarata napról napra egyre jobban előtérbe kerül. Annyira nem félek vádló szavaitól. Ha pediglen, leírt gondolataimat valaha is elolvassa és nehezményezi egyetlen sorát is, megteheti, mert igyekszem úgy nevelni, hogy őszinte véleményét, ne egy jólirányzott jobbegyenessel honoráljam.  Másrészről: az meg már ott és akkor hadd legyen az én gondom, hiszen minden leírott szó az én felelősségem. (és vállalom ezen kívül még azt is, hogy fizetem a pszichológusát is, ha a blog miatt odáig fajulna a helyzet, önként és dalolva) 

Hosszasan nem szeretném ragozni a dolgokat, kedves igazságosztó! Ha trágárságodat levetkőzve, emberibb köpenybe bújtatnád gyűlölködéseidet a blogon is szívesen olvasnám őket, mert csattanós gondolatmeneteidből kitűnik, jól bánsz a szavakkal. És nem utolsó sorban, legalább te megmutathatnád, hogy nem vagy egy "elvakultan bólogató barom". 

Zenghetnék ódákat, hogy milyen tüneményes és talpraesett gyerek is ő, hogy milyen huncut és hogy mennyire ravaszdi, és szidhatnám az összes átvirrasztott éjszakáért, de mégsem teszem, hiszen tudtam mit vállalok/vállalunk, amikor úgy döntöttünk, kisbabát szeretnénk. (dehogy tudtuk!, halványlila sejtésem sem volt a babarózsaszín gömbölyödő kismamaságom szemkönnyesítő cukormázassága alatt, hogy ez tényleg ennyire kemény meló)

Maradva a tényeknél: ül, áll, lépeget a bútorok mellett, néha kapaszkodás nélkül is képes pár másodpercig állva maradni. A lakásban minden elérhető fiókot kihúzigál, szekrényeket nyitogat, az asztalról  lerámol, csacsog és dumál egész nap (hádedájdájj és dedede, meg vávávává és jájájá nomeg bábábá és tátátá), ha véletlenül az apjával is váltanék pár szót, még hangosabban szövegel, ha még ekkor sem kerül a középpontba, sikítani kezd. Imádja az esti fürdetést, sikongva játszik a HuncAputól örökölt gyerekkori teknősével, meg Hápi kacsával, napközben többször becsattog a fürdőszobába, pipiskedve a kád mellett feláll és nézeget befelé lábujjhegyen ácsingózva. Fogai száma, úgy látszik marad 4 darab, már egész jól megtanult ennyivel élni, mindent megkóstol, evés közben a mi étkeinket is lemeózza. Zenére riszál, ha jókedvű nem csak ropja, hanem dúdorászni is kezd, kedvencei hallatán. Kifinomult zenei ízlése már most utat tör, ezért előbb a Ringatón gondolkodtunk, de mivel ez megoldhatatlannak bizonyult a távolság/az időszak miatt, a környéken találtam egy zene bölcsit, ahova megpróbálunk heti gyakorisággal eljárni.

A nap 24 órájában igényli a társaságot, most, hogy elesettebb, kicsit  (anyásabb) bújósabb, annak ellenére, hogy én vagyok kettőnk közül a keményebb vele. Ha nincs itthon HuncApu, én végigcsinálom  összeszorított fogakkal naponta többször is a tortúrát, kikapcsolva agyamból a gyereksírást: Fluimare orrspray, orrszívó-porszívó, aztán Nasivin orrcsepp, majd ezután következik a szeme: törlés, masszírozás, szemcsepp... ha meg itthon van a ház ura, lealkudja a fele műveletet, mert nem bírja hallgatni egyszülötte velőtrázó áriáját.

Jelentem: Hunc benyalta első igazi dátháját! Ehhez ugye azt is tudni köll, hogy Hunor még sosem volt beteg úgy igazán, így eléggé készületlenül ért minket a dolog. (merperszehogy estére csúcsosodott ki, mikor már telefonos segítséget sem lehet kérni). Amire eddig fel voltunk készülve - a lázra- (ugye, volt az a 3 napos lázasosdi), azt most természetesen nem produkálta. Egész napos szörcsögése éjjelre kulminálódott, Dartvéder gyermekem nem jutott levegőhöz, sokadszori orrcsöpögtetésre sem.

Előrelátóan (ParaAnyu?) még a várandósságom alatt beszereztem egy orrszívó porszívót, persze csak a biztonság kedvéért, valamilyen kuponakciós volt, ha jól emlékszem. Mostanáig sok hasznát nem vettük, ott porosodott a szekrény tetején. Éjjel 3-kor HuncApuval karöltve, bódultan próbáltuk megérteni használatát. Életem értelme teljes mellszélességgel ellenezte a nehéztüzérség bevetését (értem ezalatt a porszívó használatát), inkább saját tüdeje erejét csatlakoztatta a porszívó helyére, miközben a süvöltő dedet próbáltam lefogni és az orrába dugdosni a csövet. Érdekes kis társaság vagyunk mi így iccakánként, sejderipittyom! Én tuuuudom, hogy a porszívó teljes watt-teljesítményével ügyesebben és jobban kitisztította volna fiam orrjáratát, de ha belegondolok, hogy gyermekkoromban még nem voltak ilyen csodás készülékek, Apu a számba fújt nagyerővel és az orromon távozott a távoznivaló, és tessék, életben vagyok, megúsztam mind a felső-, mind az alsó-légúti megbetegedéseket. Szóval, ezzel a gyöngéd módszerrel is látványos dolgok meneteltek ki Huncosom orrából. és képes volt végre aludni is.

A nagyobbik bibi, hogy a duzzadt nyálkahártya következményeként, ismét eldugult a könnycsatornája, így most szemet is csöpögtetünk és masszírozunk. (és bizakodunk, hogy nem marad így!)

Délelőtt megindult az állandó orrfolyás és a szemváladékozás is. Ami jó (?!): továbbra is láztalan, nem köhög, csak taknyos, de nagyon. Kedélyesen eljátszogat, mint eddig, tobábbra is jó az étvágya is.

Doktornővel konzultáltam, azt tanácsolta szívjuk-szívjuk az orrát, mert ugye a csecsemők még nem tudnak orrot fújni, kaphat Nasivin orrcseppet, és ha holnapra nem javul, délelőtt meglátogatja kis taknyosunkat.

... most azért már tudom értékelni azt, hogy eddig makk-egészséges volt Huncos...

Szombat: MegaSzülinapi-Party, Helenka 1 éves mivoltát ünnepeltük, barátok közt. Volt sok hasonló korú gyerek, lelkes/kedves anyukák, majdolyan lelkes apukák, nagy találkozások, internetes kapcsolatok valóvilágossá tétele. Nagyon jól éreztük mindannyian magunkat, többször kellene okot találnunk a találkozásokra. Számomra megdöbbentő következtetés: Hunor imádja a játszóházakat, nomeg a lufikat, ügyesen feltalálja magát, és úgy lefáradt ezalatt a 2 óra alatt, hogy alig bírtuk ébren tartani az esti fürdetésig, sőt mitöbb éjjel csak EGYSZER! (tadadadammm!) ébredt! Most kutakodok Hunorlefoglaló-programok után.

Vasárnap: a jó időre való tekintettel Skanzen. Sajnos, délben indultunk, délután HuncApu rendelt, így sokáig nem maradhattunk, főként, hogy közben Mazsola Marcit is beugrottunk megvillámlátogatni. Meggyőződésem, -továbbra is ;) - hogy Hunor sosem volt kicsi baba, ő kérem szépen, így született ekkora méretekkel... MarciApu beléptemkor a kezembe nyomta a mi Marcinkat, akit -mit szépítsek?- alig mertem megfogni, először is, könnyű volt, mint a pille, másodszor meg nem kellett lefognom, mert nem ficereg állandóan ki a karomból, harmadszor meg olyan kicsi... (pedig tudom, hogy nem is az, de valahogy mégis olyan apró és törékeny...). Újabb megdöbbentő következtetés: Hunor már nagyfiú, jó lenne egy újabb picibaba, még a nőnemű lények (anyák) is hajamosak elfelejteni, hogy milyen pici is volt az övék és igenis, ki lehet esni a gyakorlatból!

Hétfő: felszámoltam a szennyeskupacot, a vasalnivalók többrendbeliségét, és kétrét görnyedtem, annyi munkám volt. (ezúton is jelezném, havazásos időszakaink vannak, igyekszem legalább elolvasgatni mindenkit, írni is fogok majdegyszercsak). Vállaimról a terhet HuncApu és Szőkeciklon Barátnőm kapkodta le felváltva, ezer hála érte. (nomeg a raklapnyi motivációs sütikért). Ezenkívűl fölmértem mik a hiányosságaink a téli időszakra, egész jól állunk mindennel, (bár mindig folyamatában derül ki, hogy mégse), jól jönne egy sétáltatós vastag overáll, de vagy álomszép babarózsaszíneket találtam vagy vasas színekben pompázó, szocreál piroskéket. Mondjuk, még ráérek megtalálni álmaim téli szerelését, de előrelátóan rajta vagyok az ügyön, mint Szimat Szörény Uszkár Oszkár ellopott fejedelmi sonkacsontján.

Kedd: az ma van, ugye?! Álomországban raboskodó Mancim mellett álmot őrzök, olvasgatok, meg itt ülök, és lábujjhegyen pipiskedek, ha fölébred séta+bevásárlás+addigra már újra melóhegyeim lesznek. Halkan megjegyzem, kicsit mintha szörcsögne a ded, de nem lázas, nem taknyos, látszólagosan nem fáj semmije. Mindenesetre megdobtam a reggelijét egy kis Cebion cseppel. (meg én is bombázom magam C vitaminnal meg teával, az én torkom is kaparász pöppet)

A kis ravaszdi, aki ugyan látványosan dülöngél és majd' összeroskad, olyan álmos és pontosan tudja, hogy aludnia kellene, ám ehelyett minden trükköt megpróbál bevetni, hogy még egy kicsit ébren maradhasson.

A sikítását hallgatni, pedig különösen jól esett az elmúlt napokat átívelő fejfájásom kellős közepén... és mégis, az a huncut mosolya... na, ez az, ami mindenért kárpótol...

Hogy ne csak elméletben regéljek Hunor szeretet-hullámairól, igyekeztem megörökíteni kettősüket fotók, illetve videó segítségével is (külön felhívnám Mindenki figyelmét Kokó  unott arckifejezésére):

(...nem jött oda és nem esett le...)

A Migrén: évek óta távoltartja magát hajlákunktól (kopp-kopp-kopp!), volt idő, mikor a lakást is képtelen voltam elhagyni, elsötétített szobában vártam a megnyugvást, nem segített ilyenkor sem fájdalomcsillapító, sem bölcs tanács. Az idő hozott mindig gyógyírt fájdalmamra. Nomeg igyekeztem a fölül eltávozott folyadékot rengeteg vízivással pótolni. (ez fejfájásra is lehet segítség, vérnyomáskülönbség van a háttérben, magyarázatként) Ma reggel ismét szerény kislakunkba látogatott ez a rém... valószínűleg könnyebben viselném, ha:

• nem változna plusz/minusz 10 fokokat alsóhangon a hőmérséklet naponta
• éjjel nem dvd-zünk hajnal hasadásig, mert végre egyszer 8-kor elaludt Hunc, igaz 11-kor fölébredt egy szopizásnyi időre, de aludt tovább
• nem magasCézne gyermekem korareggel óta
• besötétített szobában fekhetnék

Ehelyett:

• HuncApu egésznaposan dolgozik
• Örökmozgó ma örökmozog/sikít/rombol/macskákat üldöz
• rengeteg a melóm...

Örökmozgó lépeget, totyog, mindenhol feláll, már segítség/támasz nélkül is, ha megfeledkezik a kapaszkodásról, pár másodpercig úgy is képes megmaradni, kezében általában egy-két játékkal, szájában is valami csócsálnivalóval (itt éppen a ruhaszárítóról zsákmányolt HuncApuzoknival).  Nagyon ügyesen huppan a pelenkásos részére, csak estére fárad el annyira, hogy ön- és közveszélyes legyen. (ilyenkor esik, koppan, harap, nyöszörög, sír). Minden asztalt felér, és a szélén tárolt dolgokat leráncigálja, viszi pár métert, majd otthagyja.
Fogilag stagnálunk, ezzel a szépen, egymás méreteit beérő négy gyönggyel.
Egyik este HuncApu dühösen megjegyezte, hogy Hunc szétrágta kedvenc házimozija távirányítóját, mert nem működik, majd pár perc múlva kiderült, csak átállította gyerekzárassá bizonyos billentyű-kombinációk segítségével. (ha az életem lenne a tét se tudnám utána csinálni).
Napközben hangos csatakiáltásokkal közelíti meg szeretete kiválasztott objektumát, Coco Chanel lányunkat (a macskát). Átöleli, jól megszorongatja és a szőrébe fúrja a fejét, miközben Kokó cica elszörnyedve, kikerekedett szemekkel bámul rám, és nem tudja kezelni ezt a fokú személyeskedő, nagy szeretet-hullámot.

Lestrapált Anyuka: én, most, itt. Tudom, egyszer talán kialszom majd magam. Azért tudok a saját magam ellensége is lenni: beszereztem pár letehetetlen könyvet, így a fennmaradó szabadidőmben, amikor alszik Hunc, falom az aktuális könyvemet, mely visszarepít a 16. századi pazar és züllött francia királyi udvarba...

Péntekről szombatra virradó éjjel Huncorgó ugyan csöpp lázat még produkált, de mivel szombat délig jókedélyű láztalan maradt, ismét nyakunkba vettük a világot, jó nagy adag melegruhát, és mintegy elriasztásként, egy nagy adag lázcsillapítót csomagolva a gyermeknek. Meg sem álltunk atomvárosunkig, az Origo meleg puha szeretet-fészkébe, Huncos keresztszüleihez.

Az esti program, kihagyhatatlan volt, a Dunaföldvári Vár varázslatos és magávalragadó volt az éjszakai fények megvilágításában. Hunor a csípős levegőn bő két órát önkívületben szusszantott a dübörgő Zanzibár  (nadehogy ez a Rita ilyen picurka?!) koncerttől alig pár méterre, jó alaposan bebugyolálva, körbevéve pótcsaládunk gyűrűjétől... a forralt bor felmelegítette elgémberedett testemet és a hűs széllel jó párost alkotva, libapásztorlányos pírt varázsoltak az arcomra...

Hunor ma délelőtt is egy nagyot durmolt friss levegőn, majd a decemberi tejválságomért feláldozott konnektororrú sonkáját szeltük meg ebédre. Ismét feltöltődtünk hosszú-hosszú időre, még akkor is, ha ez a látogatás, mindösszesen egy rövidke napocskára sikeredett... ismét leckét kaptam emberségből, sőt... emberfeletti erőből, szeretetből és méltóságból is... bárcsak mindenkinek lehetne egy ilyen erő-köre...

Az egész a hirtelen jött hideggel kezdődött, meg az örökös földönmászkálással, amit ugyebár egy majdnemtízhónaposnak nem lehet megtiltani. A 19 fokos lakásban, hiába öltöztettem fel, zokniztam, melegruháztam, valami galiba mégiscsak becsússzanhatott.  (este óta mondjuk már fűtenek). Délután már nagyon bújós Hunorom lett, akit egyetlen percre sem tehettem le az ölemből. Gondoltam, minket is utolért a kedvenc babablogosok körében terjedő nyűgös-nyafizós-fogzásos járvány, így különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a viselkedésének, talán még örültem is, hogy nyugisabb a gyerek. Mikor már határozottan vörösszemű álmoskának tűnt, hozzábújva megéreztem, ide bizony megérkezett Láz Géza. Ölbevettem, meghőmérőztem és csöppöm 38,5 fokos lázzal büszkélkedhetett. Volt még itthon a fájdalomcsillapító kúpból, amit még anno írt fel a doktornénink az oltás után esetleglázra. Szerencsére percek alatt hatott, és újra a tiszta szemű, kedves kisfiam gügyögött mellettem.

Más tünete nincs, se takonykór, se tüsszögés, talán pici torokfájás lehet, nehezebben nyeli a szilárdakat, de úgy tűnik, Huncos ételszeretete felülkerekedik még a torokfájásán is.

Az éjszakánk csapnivaló volt, rengetegszer ébredt, ugyan nem volt láza, de nagyon nyugtalanul, nyüsszögve vészelte át az éjjelt, volt olyan, hogy csak a ringató énekemre nyugodott meg, akkor  is csak közöttünk aludt valamicskét, azt is inkább hajnal 5 és reggel 11 között. (alig mertem megmozdulni, mert szenzitív csápjai még az egyszerű mosdójáratot is észlelték és panaszos nyöszörgéssel reagálták le). Napközben többször mértem, nem érte még el a 37 fokot sem a hője, 36.8 körül mozgott. Doktornénivel beszéltünk, figyelgessük, figyelgetjük.

Hogy mi volt és hogy elmúlt-e már, nem tudom. Lehet, megfázás vagy a jólismert fogzás a ludas, most is, nem tudom... az első 4 kibúvó fogánál, nem volt láza. Evvan...

(közben meg szétrágom az összes körmöm Mazsolánkért, aki a mai napon hozza viágra első szülött Marciját...)

Pocakosságom utolsó harmadában lehetett, azaz akárhogy számolom, minimum egy év is eltelt már azóta, hogy moziba jártam volna. Egy ideig még nyomonkövettem a moziműsorokat, mára már alábbhagyott a lelkesedésem, minek is fájdítsam a szívem, ha úgyse jutok el egyetlen előadásra sem?! Aztán a napokban csoda történt, kedvenc Barátnőmtől egy csajos-kimenős-mozis-utószülinapi ajándékos kupont kaptam, melyet éppen tegnap este váltottunk be.

Az egész nap szakadó eső belőlem a morózusabb énemet hozta ki, morogtam, mint egy bolhás kutya, semmise volt jó, HuncApu is az őrületbe kergetett, többször jól hallhatóan elismételte Huncosnak, hogy ma kimenője van a Máminak! Sikerült mindezt annyiszor elsütnie, hogy már az egyáltalánnemvicces kategóriát sem súrolta a poénja, miközben cifrázott egyet-egyet rajta... én pedig egyre nyamvadtabbul éreztem magam, a kisesti könnyedruhámat sutba dobtam, többtucatszor átöltöztem kedvenc pasijaim nem kis örömére, máig nem tudom, melyiküknek okoztam nagyobb derültséget, a kicsinek vagy a nagynak?! Mire eldöntöttem, maradok a lazán sportosnál, megszólalt a telefon és kiderült, a Pártner, übercsinibe nyomul, így kezdhettem mindent előlről...  Fogcsíkorgató szenvedésemet látva, HuncApu nevetve felajánlotta, elmegy inkább ő Barátosnővel szórakozni, maradjak itthon Huncossal én...

Már a finisben voltam, mikor kiderült, Fáradt Anyukának sikerült úgy elrejtenie emberi szemek elől a pénztárcáját (természetesen az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges összes benne lapuló irattal együtt), hogy csak leizzadásos keresgélés után került elő a fürdőszobából egy szennyeskupac aljáróról (hogy hogyan került oda? kezdem azt hinni, valóban létezik egy Pufi nevezetű háziszellemünk) Hosszas szenvedésemnek szinte egyeneságú következménye volt, hogy felejthetetelen estével gazdagodhattam... igazi csajos-koktélozós-mozissal. Egy olyan könnyed limonádé-filmet néztünk meg, néhol megkönnyezve, néhol kinevetve a szerény költségvetéssel készült trükköket, amilyenre HuncAput hatökörrel sem vontathattam volna be, de még különböző ellenszolgáltatásokért cserébe sem kísért volna el.

Tudományos tapasztalattal is gazdagodhattunk: nem csak a szarvasmarhák esetében nő a hozamtermelés zene és jó közérzet hatására... legalább kipróbálhattam az álometetést, Huncosnak igazán nem volt ellene kifogása...

Köszönöm Barátném az estét, megboldogult jánykorom fénykorában éreztem magam utoljára ilyen jól!

...lagziján vehettünk részt szombaton. A hirtelen hüvösre változott idő miatt kicsit rezgett a léc (főként ruhaproblémáim adódtak), de végül még a nap is előbújt megcsodálni, e két kedves ember, boldogító igen kimondását.

Hunc is megkapta az új kocsiülését, e napon került felavatásra, nem bántuk meg, hogy ezt választottuk, Hunor igazi skandináv kényelemben utazhat mostantól, ha akarja, minden lát az útból, ha mégis inkább pihenni vágyik, kényelmes alvósra dönthető.

A századfordulót idéző, hangulatos óbudai macskaköves utcácskában megbúvó házasságkötő teremben egy gombostűfejet sem lehetett volna leejteni, annyian voltak kiváncsiak a nagy eseményre. A vőlegény tanúja, nem más volt, mint HuncApu személyesen, akinek gyermekkori barátja volt a vőlegény. Hunor az események előtt ébredt pár perccel, így kiváncsian pillogott végig, és csak az utolsó pár percben adott hangot megilletődött szavainak (akkor is csak azért tette, mert a mellettünk ülő nénike sokadszori rosszalló pillantásától kísérve, elhúztam a hozzá átmászni akaró Huncost).

Azt gondoltam, az idei esküvős és lakodalmas dömping megkeményítette már kellően a szívemet (és eltömítette a könnycsatornáimat is), de nem így történt... a szertartás közepe tájékán, már igencsak Huncosba fúródott a fejem és a nyakába szipogtam meghatottságomtól könnyes orromat... elcsépelt közhelyek, de annyira szépek voltak... és akkor az elmaradhatatlan fotók:

és az unott hercegfi, akinek névreszóló ültetőkártyája volt (el is hoztuk emlékbe):

A csodás beállt rendszerünknek köszönhetően, Huncos úgy döntött,  megálljt parancsol eddigi duhaj életvitelének és nem hajlandó tovább átdorbézolni egyetlen éjszakát sem, 9-kor úgy elmentünk aludni mindketten, mint a kisangyalok...

Tegnap újra nyakunkba vettük Huncossal a világot és meg sem álltunk, fővárosunk egyik kertvárosi részének csöndes zúgába, ahová egy régvárt találkozót szerveztünk. Az ezeddig virtuális ismerettséget tettük nagyon is vizuálissá. Fiaink között mindösszesen 2 hét korkülönbség van, de szinte óramű pontosságú a fejlődésük. Néha elég elolvasnom Bea napi bejegyzését ahhoz, hogy tudjam, holnap mivel rukkol elő Huncos... sokszor egyszerre borul nálunk a bili és nagyon sok hasonló gondolat fogalmazódott már meg bennünk. Egy  kellemes napot sikerült együtt töltenünk és érzem, ez sem volt egy utolsó találkozás. Hunor angyal üzemmódba kapcsolt, első pillanattól otthon érezte magát Máté birodalmában, minden játékát végigkóstolta, miközben szegény Matyi megszeppenve pillogott, hogy ki lehet ez a legény, aki az összjátékáért cserébe egyetlen sárga kacsával érkezett, amit szinte azonnal ki is ragadott a kezéből, mihelyst egyáltalán megtapogathatta volna?! (később azonban már teljes rágcsálásra is odaadta neki)

Anyai szívem (és szavam) porba hullott, miközben az én úgysemeszimegaparadicsomot kijelentésemre, Hunor lelkesen megette Máté fele házi-bio-paradicsomos krumpliját, gyakorlatilag egy szuszra. Elégtételül szolgált, hogy a Bea által készített gyümölcsvarázsnál, Hunor inkább az otthonról hozottat választotta, viszont abszolút természetességgel bújt oda Beához, és fészkelte be magát az ölébe, mintha ezer éve ismernék egymást:

Ilyenkor (is) eszembe jut, hogy mennyire nincsenek véletlenek... véletlenül elkezdtem írni ezt a blogot, véletlenül akkor, amikor véletlenül nagyon szükségem lett a kommunikáció ezen formájára, és véletlenül csodálatos emberek vonzották be egymást... annak meg külön örülök, hogy a virtuális ismerettségekből, vizuális találkozások, majd egyre több barátság is születik...

Egyik kedvenc nőcis magazinom, nyári akciójaként, mellékelt egy vásárlói kártyát, mely minden hónapban, egy megjelölt napon, (még HuncApu szerint is), óriási kedvezményekre jogosít, adott üzletekben. Huncos valahogy megszerezte ezt a kártyát, és mint a mellékelt fotók is bizonyítják, igazi húsvér kozmopolita kispasival állunk szemben, aki nem és nem hajlandó kiadni a kezéből a nehezen megszerzett zsákmyányát:

Több helyen szembeköszönt már ez az újabb, blogokat körbejárós játék, ma reggel én is kedvet kaptam hozzá.

Kedvenc:

• Étel: több kedvenc is van, spenót bármikor bármilyen mennyiségben (jól elhitették velem, hogy majd ettől olyan erős leszek, mint Popey), rakott krumpli, nomeg a húsos dolgok
• Ital: szénsavmentes ásványvíz, baracklé
• Alhohol: száraz fehér- és vörösborok, Pina Colada, Mohito
• Szín: fekete, piros, narancs, rózsaszín
• Együttes: mindenevő, ami bármikor jöhet: Ákos, Charlie, George Michael és Madonna
• Színész: Robert De Niro, Ben Stiller
• Színésznő: Eszenyi Enikő
• Film: Apádra ütök, Mátrix
• Szám: 3

Hiszel-e:

• Horoszkópban: jó jellemrajzot ad általában
• Istenben: igen, és a Teremtő Erőben is
• Túlvilágban: inkább a reinkarnációban
• Földön kívűliekben: biztos, hogy van máshol is élet
• Magadban: most már igen

Mit gondolsz róla?

• Álmok: a szervezet jelzései
• Szerelem: van, teremtő-erőtadó
• Élet: megélni minden pillanatot és tanulni belőle
• Halál: méltósággal szeretnék találkozni vele
• Dohányzás: bár lassan két éve nem gyújtok rá, lélekben örök dohányos maradok...
• Káromkodás: néha ki-kicsússzan egy-egy cifrább...
   

Egyik-másik:

• Vanlia-csoki: vanília
• Sör-bor: bor
• Szárazföld-tenger: tenger
• Fekete-fehér: fekete
• Hideg-meleg: nagyon meleg!
• Nap-Hold: Nap
• Állat-ember: is-is
• Rend-rendetlenség: rend, szeretem, bár képtelen vagyok pár napnál tovább fenntartani.
   

Közösség:

• Szeretsz vásárolni: bármikor bármit!
• Szeretsz emberekkel találkozni: igen
• Szeretsz otthon lenni: bármilyen furcsának tűnhet ez tőlem, nagyon!
• Hogy jössz ki a környezeteddel: általában jól, bár vannak napok, amikor még önmagammal is háborúban állok
• Mikor ismerted meg a mostani legjobb barátodat: tizenvalahány éve
• Szeretsz középpontban lenni : erre a kérdésre még egy oroszlánnak is válaszolnia kell? ;)
• Szereted, ha boldog emberek vesznek körül: persze
• És ha szomorúak: ha tudok és engedik, segítek
• Milyennek tartanak a többiek: egy angyali teremtésnek ;)
   

Előfordult már hogy:

• Ültél repülőn : igen, imádom!
• Voltál külföldön: igen
• Sírtál mások előtt: sokszor
• Másztál fára: óóó, igen, a házunk előttire
• Találkoztál már híres emberrel: igen
• Eltört egy csontod: kulcscsontom, mondjuk úgy, biciklizéskor Badacsonyban
• Be kellett feküdnöd kórházba: szüléskor, éppen elég is volt
• Telefonbetyárkodtál: persze, a kedvenc, Haló, Kis lakás?, cserélje Nagyobbra :)))
• Lógtál az iskolából: sokszor, de mindig megúsztam valahogy
• Úsztál a tengerben: igen
• Voltál templomban: igen
• Fent maradtál egész éjszaka: igen
• Táborban voltál: igen
• Gondolatban megöltél-e már valakit: igen, a volt főnökömet, többször egymás után is képes lettem volna, ma már csak megmosolygom érzelmi retardáltságát
• Volt-e már autóbaleseted: nem
   

Egyéb:

• Jobb vagy balkezes vagy: kétkezes, vannak dolgok amiket csak ballal tudok, és van amiket csak jobbal
• Mi van az egérpadodon: nics olyanom
• Mi van az ágyad alatt: alattomosan megbújó macskaszőr
• Mitől félsz a legjobban: a magánytól, de nem szeretek rágondolni sokszor, mert félek, hogy "bevonzom"
• Mi jár most a fejedben: még mindig alszik?!
• Vannak háziállataid: macsekok, TMC (tengerimalac)
• Leggyakrabban használt szavak: Hunor, szeretlek, anya telefonját, ne!
   

Múlt:

• Akit a legjobban hiányolsz: anyuésapu, Dalmi
• Amit a legjobban hiányolsz: kert
• Életed legszebb időszaka: most élem
• Életed legrosszabb időszaka: 2004 tele
• Ha visszamehetnél az időben, hova mennél: a századfordulós Budapestre
• Egy dolog, amit megbántál: lényegében semmit nem bántam meg, utólag visszatekintve, inkább bizonyos dolgokat másképp tennék, remélem, hasznomra vált és tanultam belőlük
• Mi akartál lenni, ha nagy leszel: protokoll szerint doktornéni, aztán sokáig légiutaskísérő, a szívem mélyén meg színésznő
   

Jövő:

• Állás: papíron van, de azt hiszem, valami egészen mást szeretnék csinálni, mint eddig, ha majd visszamegyek gyereknevelésből
• Házasság: fontos, alap az építkezéshez
• Gyerekek: terv szerint négyen lesznek
• Fiad neve: Hunor
• Lányod neve: ez még a jövő
• Hol fogsz lakni: ha sikerül, távol a várostól, nyugiban, családi házban, mókusokkal a szomszédságban
• Mit fogsz csinálni húsz év múlva: boldogan éldegélünk HuncApuval meg népes családunkkal egy festői tornácos parasztházikóban, még mindig hatalmas vendégforgalommal, saját kertemben termő zöldségek- gyümölcsök között... az orromban a friss kenyér illata, a kéményből hívogatóan barátságos füst száll az ég felé...

Bevallom hősiesen, csak mostanában kezdtem el Huncosnak sk főzni, annak ellenére, hogy széles mellszélességgel hírdettem, hogy namajdén! Volt rá okom is, hiszen Hunor nem szívesen fogadta el sem a gyümölcsöket, sem a szilárd ételeket, voltak napok, amikor alig tudtam beletuszkolni pár kanál gyümölcsöt vagy főzeléket, hiába vettük a nagyon finom és egészséges bio termékeket. Így áttértünk a kész babakonzervekre, általánosságban egy konzerv 2 és fél étkezésre volt elég, a hiányzó ételmennyiségét, fiam még mindig tejcivel pótolta ki. Aki valaha is a kezébe vett akár egy fakanalat is, tudja, ahhoz, hogy egy ilyen mennyiséget előállítson, szüksége van sok lábasra, tálkákra, turmixra, tároló edénykékre... és türelemre és ekkor a mosatlan edény-mennyiségről még nem is tettem említést, szóval, pepecselés felsőfokon, főként úgy, hogy elsőszülöttem, orrhuzogatással és ajakbiggyesztéssel fogadta a mama főztjét. Az elején még lelkes voltam (mi sem bizonyítja jobban, mint a fagyasztóban leledző különböző alakú jégkockatartókban lefagyasztott összeturmixolt zöldségfalatkák tömkelege), majd csappant a lelkesedésem és már csak hetente kóstoltattam vissza Huncost az általam készített főzelékekre, reménytelenül...  (csak halkan: a macskáinknak mindig bejött...) Tehát maradtak a boltban kapható, kész bio-babaételek.

A múlt héten állt be a forradalmi változás, amikor is egy teljes lefagyasztott adagnyi (100 gramm körüli) karfiol főzeléket hajlandó volt csöppfiam egy kis oliván megfuttatott és hozzáturmixolt csirkemellfilével egy ültő helyében bekebeleznie, mintha mindig is ezt fogyasztotta volna! Valódi gourmand módjára homlokösszeráncolva cuppogtatta a szájába kanalazott ételt, hozzá nagyokat kortyolt a csőrös poharából.

És azóta nincs megállás: párolok és villával összetörök, halat és szárnyasokat, gyümölcsöt és főzelékeket, és a gyakorlottságomnak köszönhetően, fél óra alatt képes vagyok párhuzamosan több heti Hunc kaját készíteni, szétosztani és a fagyasztóba helyezni.

Felállásban verhetetlen, mindenhol mindig fel akar állni (konyhában a szék mellett/alatt, a számítógép asztal alatt, ágyunkban, ágyában... mindenki képzeletére bízom, de még a leglehetetlenebb helyeken is megejt egy próbát), ébredés után pedig már így vár:

Huncorgó, mióta felelősségteljes kispasivá nőtte ki magát, úgy érzi, beleszólással tartozik a mindennapi viseletét illetőleg (is). A létező összes kommunikációs eszközét beveti a pelenkázás/öltöztetés kötelezettsége alóli kibúvásának kifejezésére.

Pelenkázás: mintha egy szilaj musztáng sörényébe szeretnék búzavirág-koszorút fonni. Kitekeredik, nyögdös, megfordul, négykézlábra áll és menekül!

Öltöztetés: hasonló, de itt már az igazi krokodilkönnyek is lapot kapnak, ha nem tudom kellően elterelni a figyelmét pl. énekléssel (minél hamisabb és nemlétezőbb a szövege, annál kikerekedettebb szemekkel néz rám és döbbenetében sírni si elfelejt, ezt kihasználandó van esély sikerrel abszolválni a feladatot). A sapkákat pár hónappal ezelőtt még büszkén viselte, az elmúlt hetekben viszont másodpercek törtrésze alatt képes megszabadulni bármilyen verziótól, ami elég rossz ómen az elkövetkezendő hideg hónapokat nézve...

Ma nálunk járt HuncNagyi és egy röpke bemutató erejéig (valóban röpke volt!), Hunor hajlandó volt elviselni gyönyörű sapekjait:

Rendszer ide vagy oda, egy viszonylag jó éjszakával magunk mögött, a friss hófordulós, délelőtt 10 órakkor úgy kidőlt a sorból, hogy -amire még sosem volt példa- egészen egyszerűen elaludt az etetőszékében. Kiemeltem, ágybatettem és most kihasználom a bónusz szabadidőmet, ami ki tudja meddig tart és milyen áldozatokat von maga után?! Ilyenkor mi van amúgy? Borul a rendszer?

Fejlődéséről nap mint nap számot adok, ezért most nem fogok tüzetesen kitérni rá... (paraméterei számokban: 9080 gramm és 74 cm hossz). Ül, áll (ha akar), gagyog (a mai napon éppen az "r" betű kimondását gyakorolja, bőszen berreg mindenre), bebebe-zik és bababa-zik. (érdekes Hunc sose mamama-zott ezidáig, Bingi szpesifiköli for jú) Labdát gurít, mászás közben elmaradhatatlanul hurcol valamit, jobb esetben az egyik, rosszabb esetben mindkét kezében. (zokni, toll... de semmi esetre sem a saját játékai).

Hanyag Anyuka, úgy gondolta, ideje bepótolnia, hogy ő sosem vesz semmilyen játékot gyermekének, ezért hagytam magam, magam által rábeszélni egy készségfejlesztő (ezt mindenre rá lehet húzni, még a dugóhúzóra is, azzal is egyfajta készséget fejlesztünk ugyibár), virágnak csúfolt szörnyetegre. A játék lényege: a virágszirmoknak nevezett különböző színű és méretű karikák le és föl húzogatásakor, a gilisztafej (na, ez hogy jön ide?) alatt található egy pici bigyuszka, ennek érintésével, különböző dallamokat játszik a törzs, miközben az átlátszó részek villognak. Fiam lényegretörően játssza a játékot: karikák szétszórva a lakás különböző pontjain, ő pedig szájjal irányítja a pöcköt... mindenki képzelőerejére bízom a látványt, juszt se teszek fel a netre ilyen fotókat, de a játék tervezőjével szívesen elbeszélgetnék egy langymeleg haboskávé mellett...

Tulajdonképpen a mai napon, Hunor éppen kétszer ennyi idős, hiszen 9 hónapon át a pocakomban lakott. Volt 9 gömbölyödéses szimbiózisban eltöltött hónapunk, majd 9 felfedezéses és megismeréses idekint. Egyetlen percét nem adnám másnak (azért az "n" az ixediken át nem aludt éjszakát szívesen árverésre bocsátanám...), és fájna, ha lemaradnék a napi fejlődéseiről.

Nem-nem, most nem azokról a macikról fogok írni, amelyeket reggelente Huncos vörösödő fejjel és enyhén kiguvadó szemekkel kerget ki az etetőszékében ülve, hanem azokról, akiket volt szerencsénk tegnap meglátogatni Veresegyházán.

Pocakos Macska hívta föl erre a menhelyre még anno a figyelmünket és azóta is enyhe presszúrával illetem HuncAput, hogy olyan jó lenne meglátogatni az elárvult mackókat. (enyhe presszúra példája a tegnapi napon: megpendítettem, hogyha amúgy se megyünk sehova, én elmennék barátnőzni egyet, HuncApu meg maradjon itthon kettesben pár órácskára a meseszép kiskirályfival... ). 

Hunor nagyon lelkesen itta magába az újdonságokat, tetszett neki a zsivajgó gyerekek tömege, a napsütés, a HuncApun kenguruzás... (ez talán nekem tetszett a legjobban). Ott is ebédeltünk és még egy érmet is sikerült fabrikálnunk az ott-töltött idő emlékére... 

Hogy a maciknál tett látogatás volt ekkora hatással Huncosra vagy amúgy is előbb vagy utóbb átváltozott volna, nem tudom, mindenesetre a gyermekünk morog... morog, ha enni kér, morog, ha azt szeretné fölvegyük és morog akkor is, ha megunt valamit... és ha azonnal nem orvosolom a morgásának az okát, képes hörgéses-morgásba is átcsapni... felüdítő látvány lehetünk a kasszánál állva, bevásárlás közben, amint kisfiam türelmetlenségéből fakadóan hörögmorog, én pedig csöndessomolyogva nézgelődök...

Hétfőn gőzerővel belevetettem magam, a mi kis házirendünk felállításában. Az első meglepetés akkor ért, amikor Hunor ebben maximálisan partner volt, nem kellett szigorú szabályokkal keménykednem, hanem mondhatni első perctől működött a dolog. (max az én délelőtti rápihenéseimet kellett feláldoznom).

Naszóval, Hunor reggel 8 után pár perccel ébred, ekkor a saját kényelmességem miatt, mi még mindig kicsit összebújtunk, visszaaludtunk, olyan 10 óráig. Az új házirend, ezt a fajta visszaalvást eltörölte, ilyenkor pár percet még ágyban maradunk, szopizunk, majd irányba vesszük a konyhát, ahol megreggelizünk. (Hunc ilyenkor az etetőszékében inkább csak egy kiflisarkot vagy egy kenyérhéjat mócsingol pépessé, miközben kikergeti a reggel elsőként érkező macicsaládot, enyhén könnybelábadt szemekkel). Reggeli után szabadfoglalkozunk. (Hunc mellettem szöszmötöl, én számítógép előtt megkávézom) 10 óra magasságában Huncos megozsonnázik (kiszúrásképpen szigorúan gyümölcsöt kap, merugye még mindig nem a kedvence, természetesen szopival kiegészítve), hogy legyen energiája caplatni utánam, miközben igyekszem összekapni a lakást. Mosogatás közben figyelnem kell mikor melyik macsekot óhajtja megkergetni vagy éppen melyikük táljából szeretne csemegézni (szerencsére Kokó cica rutinosan nem hagy maga után semmilyen maradékot). 11 körül elvonulunk szopizni és utána Hunort behelyezem az ágyába, eleinte tiltakozott, de amint észrevette, hogy nem hagyom magára, mellette olvasgatok, míg el nem alszik, megbékélt az új helyzettel. (kivenni nem veszem ki, csak beszélek hozzá). Órát lehetne igazítani hozzá, ugyanis kereken egy órát alszik, majd fölébred, kicsit összebújúnk, megebédel, szopizik, játszunk, zenét hallgatunk, kiülünk az erkélyre, ha munkám van, igyekszem Huncos mellett párhuzamosan ilyenkor már csinálni. 3-kor ismét szopi, majd egy fél órás alvás következik, a fentebb említett módon. 5 óra körül újabb szopizás következik, majd séta, bevásárlás, játszóterezés, hintázás, esetleg egy húszperces alvás (bár ez két napja kimarad). 7 óra körül hazajövünk, szopizás, majd vacsikészítés közben, meghallgatunk egy-egy örökzöld klasszikust (Kolompos, Alma együttes forevör!, bár most már becsusszan a mambo vagy a szamba is, nem kis derültséget okozva ezáltal a legifjabbnak, amint körberiszálom a konyhában az etetőszékét). Még mielőtt HuncApu hazaérne, Hunormanó vacsizik (8 órakkor), aztán fürcsi, vizi játékok HuncApu módra, majd 3/4 9-kor ágybakerül és hétfőtől minden nap 9 óra 10 percre legkésőbb elaludt. (a saját ágyában!)

Bárcsak az éjszakáinkról is ilyen sikertörténetet mesélhetnék... igyekszem ott is következetes maradni, hiszen látom, hogy nappal működik a dolog, igazán nem sok erőfeszítéssel, de valahogy mégsem megy. Hunor úgy sír fel, hogy még csak fel sem ébred, csukott szemmel nyöszörögve-fájdalmasan... Hiába itatom meg, egyre jobban belehevül a sírásba... ma éjjel még a vígaszcici sem segített, nem tudtuk eldönteni, hogy a pocakja fájt-e (mer igencsak görcsölgetett), vagy újabb fogacska készül útnak indulni (erre is van némi esély). Este körbepárnáztam a kiságyát, (mert a másik ébredési verzió az az, hogy álmában felül, vagy fel akar állni és csukott szemekkel elborul, beveri a fejét a rácsba és erre ébred fel), de  sajnos ez sem segített...

Ami viszont mindenre gyógyír... e sorok írása közben, kisfiam először felállt magától, mindenféle külső behatás nélkül mellettem a járókában! Majd egy percig állt győzelmi mámorában, majd óvatosan letottyant a pelenkásos részére... én meg itt ülök könnybelábadt szemekkel, mer már megent olyan megható ez az egész világ, hogy egy kóla reklámon is képes vagyok zokogni hosszú percekig...

Nasakkor a bizonyíték, külön kiemelném a harmadik fotón a győztes négyfogú mosolyt:

Bár mostanában, hogy csöppfiam immáron Négyfogú lett (2 alsó és 2 fölső metszőfog büszke tulajdonosa), az éjszakáink milyensége jelentősen változott. Alszunk ugyanis! Igaz néminemű ébredgetéseink mostanság is vannak, (egy átlagos napon, Hunor este 9 körül alszik el, aztán fél 1- fél 2 között fölébred egyszer, majd 4-5 között mégegyszer, végül reggel 8 magasságában indítja a napot, tehát legjobb esetben is két ébredésünk van éjjelente), de ezek már igazán könnyednek mondhatóak.

Kicsit kutakodtam, mit csinálhatok ennyire rosszul, hogy az én majdnemkilenchónaposom még mindig ennyiszer igényli a szopizást, mer ugyanis, ha nem veszem ilyenkor ki és nem csatlakozhat azonnal a rendszerhez, éktelen ordításba csap át, perceken belül fuldoklásos-öklendezéses sírást produkál. 2 féle sokak által elismert módszerre hivatkoznak mindenfelé, megpróbálom röviden összefoglalni őket.

Az első módszer, sokak számára a Vejedre ütök-ből ismerős lehet, igen arról a bizonyos "ferberizálásról" van szó, merthogy kérem szépen, ez egy létező nevelési forma! Az esti elaltatás lényege címszavakban: mindig azonos időpontban fektetjük a gyereket, azonos rítus szerint (pl.vacsora, aztán fürdés után), szülő elmagyarázza, hogy itten mostan egy altatás következik, mert késő van (vagy bármi szabadon választott, a hangsúly azon van, hogy ugyanazt mondjuk mindig!), majd szülő balra el. Gyerek természetesen üvölt, szülő odakint vár egy percet, majd bemegy és a picit nem veszi ki a kiságyból, hanem újra elmagyarázza, hogy ezitten kérem szépen egy altatás... (megnyomja a replay gombot), majd újra balra el... egészen addig szülő ki-bejárkál percenként, amíg gyerek el nem alszik. Következő este hajszálra ismétlődik minden, annyi különbséggel, hogy most 3 percenként mehet csak be a szülő, míg el nem alszik a ded. Az ezt követő estén már csak 5 percenként járkálhat ki-be, és így növeljük napról-napra az időt... elviekben rövid idő alatt hozzászoknak a gyermekek ehhez az altatási módszerhez...

A Suttogó féle módszer ennél jóval engedékenyebb. Odáig megegyeznek az elvek, hogy a gyermeknek minden este ugyanazon rítusa legyen, majd a szokásos altatás szerint ágyba helyezzük a kicsit és mellette maradunk, szülő ugyanúgy nem veszi ki a kiságyból, hanem csöndes szavakkal, simogatva, vízzel megkínálva segítjük az elalvását. Addig maradunk mellette, míg el nem alszik...

Belelapoztam Spock doktor könyvébe is, ő egyenesen főbűnként emlegeti, ha a csecsemőt magunk mellé vesszük az ágyba, és semmilyen körülmények között nem megbocsátható ez a viselkedési forma!

És akkor következzen az én módszerem, mely az összes szigorú szabályt fölrúgja, mert én még emlékszem milyen jó volt Anyuék közzé bújni, ha féltem egy-egy viharos éjszakán.... Adott egy  fogzó és fejlődési ugrást átélő gyermek (néha a saját szememnek alig akarok hinni, amikor álmában négykézlábra áll vagy felül, majd eldől és beveri a kiságy rácsába a fejét és erre ébred fel!), aki éjszakánként fölsír, esetenként többször is. A választás és a döntés az én kezemben van. Én a könnyebbik és úgy gondolom, a humánusabb utat szoktam választani: a saját kiságyában alszik ell, a fölsíráskor magammellé veszem a mi ágyunkba, és vígaszcicivel altatom vissza... és pár percen belül már békésen szuszog, ekkor általában visszahelyezm őt a saját ágyába... de sokszor csak köztünk képes megnyugodni és újra elaludni... az utóbbi éjszakákon már nem is én kellettem neki, hanem HuncApu... szorosan egymáshoztapadva durmoltak reggelig... Velünk/köztünk biztonságban érzi magát. Miért akarnám másra kényszeríteni? Valahol mélyen a zsigereimben érzem, nem lesz ez mindig így, bizonyára hamarosan egyedül akar majd aludni... a döntés akkor az ő kezében lesz... tudom, hogy jól van ez így, ahogy van...

(hétvégi termés: a barátosnőm 3 hónapos -igen, jól írtam, valóban 3 hónapos!- kisnagyfiával... élni tudni kell...)

HuncApu munkabeosztása ismét a régi, így újra vannak együtt töltött szabad délutánjaink vagy (a váltott műszak előnyei) reggeli elnyújtott együttébredéseink. Éppen ezért este úgy döntöttünk, babakocsis sétát teszünk a Városligetbe. A Hősök tere mellett elhaladva figyeltünk fel az elkerített részre, (nehéz lett volna nem észrevenni, mivel a fél Felvonulási teret elfoglalja), és ekkor tudatosult bennünk, hogy bizony ismét eltelt egy év és ismét Borfalu van!

Előbb csak egy halovány kísérletett tettünk a bemenetel ellen (nem volt parkolóhely a közelben), majd Huncost kocsibavágva határozott léptekkel a kapuk felé indultunk. Természetesen Hunor mondta ki a végső szót, még mindig állítja HuncApu, hogy határozottan igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy szerinte bemenjünk-e?

Aki ismer minket, az tudja, hogy halmozzuk a kulináris élvezeteket, ünnepekkori étkezéseink már-már hedonizmusba átcsapó kéjelgésekké szoktak fajulni. HuncApu életét tette fel rá és minden idegszálával azon van, hogy a mennyei étkek mellé mindig a legmegfelelőbb italt is társíthassa. Így az esti borturizmus maga volt a csúcsok csúcsa, hiszen nem csak csodálatos borokat kóstolhattunk, de kíválló borászokkal is véleményt cserélhetett HuncApu, valamint különleges gasztronómiai élvezetekben is részünk lehetett. Különleges sajtok és ínycsiklandó húskészítmények várják az arra járó vendégeket. Teljesen kúltúrált volt a környezet és üdítő színfoltot hozott a szürke mindennapjankba ez a nembetervezett kis kimenő. Ismét megkóstolhattam a ganádpusztai fekete ribizli bort, ami végigkísérte kismamaságomat, telítve ezáltal is mindkettőnk szervezetét a kellő vasmennyiséggel. (alig ciki, hogy a borász messziről integetve üdvözölt minket, nagypocakosan a békéscsabai kolbászfesztiválon is találkoztunk...)

Hunor ismét végtelen türelmével örvendeztetett meg bennünket, hiszen a kis esti séta közel éjfélig elhúzódott. Egy ideig élvezte a színpadon zajló zenei produkciót, (számomra teljesen ismeretlen volt az előadó, de itthon kutakodva kiderítettem,  hogy a fiatalember neve Farkas Gábor "Gábriel", mindenkinek jószívvel ajánlom, Frank Sinatrától Máté Péterig mindent elénekelt nem kicsit jól), majd békésen elszundított a borpárlatok árnyékában... és ismét reggelig húzta a lóbőrt... soha rosszabb éjszakát.

Úgy ítéltük meg, Hunor már kellően érett ahhoz, hogy idén ő is tanúja legyen az államalapító ünnepünk tiszteletére rendezett tüzijátéknak (hiszen tavaly pocakban is ott volt). Á, nem kell túlzásokban gondolkodni, eszünk ágában sem volt betömegközlekedni vagy beautózni a dugóba, a sokak által közkedvelt  és ezáltal agyonzsúfolt tüzijátéknézgetési pontokra. Mi óvatos duhajok vagyunk, kényelmesen lesétáltunk a Duna partra, amennyi idelátszik a színpompás fesztiválból, az pont elég egy ilyen kis csöppmazsolának.

Miután felszerelkeztünk a legszükségesebbekkel (Hunc jólmegérdemelt töklé, játék, HuncAnyu jólmegérdemelt jégkrém, HuncApu jólmegérdemelt sör), meghintáztattuk a közeli játszótéren a Háromfogút, majd lesétáltunk a partra. Hunc eközben elszunyókált, mi leültünk egy padra és nosztalgiáztunk, nézegetve a csillagfényes Budapestet... sosem gondoltam volna, hogy ha gyermekem születik, mennyire másképp fogok reagálni egy-egy szituációra, hangra. Megboldogult lánykoromban imádtam a sebességet, a motorokért egyenesen rajongtam... most viszont a pokolba kívántam azt a gépcsodát, amely fénysebességgel és MIG-eket megszégyenítő hanggal  repesztett el mellettünk. Mondanom sem kell, hogy Hunc fölébredt és mivel még bő fél óránk volt a kezdésig, igencsak zokon vette a számára semmitsemjelentő ücsörgést.

A tüzijáték megkezdésig sikerült éberen tartanunk a lekesedését, de 10 perc múlva már nem nagyon kötötte le a villanó fények színes kavalkádja, sem a halk rakéta puffogás, így hazasétáltunk. Bezzeg itthon már egyáltalán nem volt sem álmos, sem nyűgös, közel éjfélig igyekezett a kiságyából gőgicséléssel szórakoztatni régkidőlt szülőit...

Háromfogú (1 alsó és két fölső metszőfog boldog tulajdonosa), alvási szokásai ismét a régiek (1-2-szeri ébresztés, de ez már meg se kotty az elmúlt hetek után). Valószínűsítem, ez az áldásos állapot éppen addig a pillanatig fog tartani, amíg újfent eszébe nem jut újabb apró gyöngyöcskéket növesztgetni, leginkább éjszakai munkaként.

A nyugodt éjszakák hozadékaként Huncos úgy döntött, nem pazarolja tovább a reggeleket holmi éjszakai kimaradt alvások bepótlásával, hanem a 6 és fél 7 közötti ébredések után, azonnal belecsap a mélységekbe. A hajnali 3-4 óra körüli ébresztő után, valahogy hipergyorsan visszaalszunk és általában Huncos ilyenkor köztünk marad, így reggel vidám csiviteléssel, esetenként karmolászással, csipkedéssel, megmászással vagy a csörgő ütemes, fejünkön történő ütögetésével, gyöngéden ébresztget. HuncAput emelett különleges bánásmódban részesíti, két napja a nevén szólítja, ő Tátty... és emellé még egy olyan könnycsalogatót is mosolyog, hogy még én is elolvadok tőle, pedig nem is nekem szól... Tátty meg... párás szemekkel magyarázza, hogy ez szerinte nem is az ő hívóneve...

Azzal, gondolom, már nem nagyon árulok el nagy titkot, hogy ez a hétvégénk sem múlt el esküvő és lakodalom nélkül. A Mátra varázslatos környezetében zajlott frigyre lépést és azt követő dínom-dánomot, Hunor ismét kedvezően fogadta.

A szabadtéri szertartást a megszokott figyelemmel követte végig:

A vacsoránál már neki is külön teríték dukált:

És megtanultuk, hogy ducc-ra össze kell dugnunk a fejünket:

Pár héttel ezelőtt, Ingrid Barátosném, hívta fel a figyelmemet a Victoria cruziana nevű tündérrózsa csodálatos és érdekes virágzása. Gyors egyeztetés után megbeszéltük, hogy közös programként kilátogatunk családilag megcsodálni a bimbó kipattanását. A Füvészkert honlapján feltüntetett éjszakán sajnos nem volt szerencsénk és nem nyílt ki a virág, viszont annyira magával ragadott a Füvészkert varázslatos szelleme, hogy a honlapjukon felíratkoztam a hírlevelükre és így, figyelemmel tudok kísérni minden jeles történést.

Két nappal ezelőtt érkezett az a hírlevél, melyben a viktória tündérrózsa levelének teherbírását próbálják a szervezők letesztelni. Jelentkeztünk és tegnap este részt is vettünk a tesztelésen.

Pár Ingrid által készített fotó: