Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

Pár hete a hálószobánban indult el, egy vékony csíkban masíroztak a  hangyák a családfőnk ágyához. Sok adagban porszívóztam, ecetes vízzel mostam fel (meg bőséges domestosossal is), újfent kitiltottunk mindennemű élelemet, bár az eddig sem jellemezte a hálónkat. A probléma nem látszott említésreméltónak sem, azt a  pár kóbor lovagot betudtuk a családi ház velejárójának.

Múlt héten, a Juli érkezése előtti napon, nekiestem a házunk felnyalásának, mert mégiscsak mit fog mondani a takesznéni ha meglássa ezt a  kuplerájt?! A hálószobánk teraszra nyíló ablaka alatti szegőléc érintésre kimozdult e helyéről. Én addig csak filmeken láttam ilyet, és ott se villanyozott fel a  látvány: egy komplett felszerelt, soktojásos hangyaboly életébe nyerhettem betekintést. Velőtrázó sikkantásokkal tarkítva szivornyáztam fel a teljes stábot a porszívóval, majd a porzsákot többszörösen lezárt zacsiba menesztettem a  kukába (...majd azt elégettem, a maradékait elástam és hétszer megköpködtem a földet felette).

Pár napja a gyerekszoba ablakán kezdtek el befelé csorogni szárnyas és szárnytalan vendégeink vegyesen, de most szemfülesebbek voltunk, és mielőtt lepakolhatták volna többmillió kis tojglijukat, az előbbi technikával hatástalanítottuk őket. Míg a zuram kiókumulálta, hogy az ablak mellett lévő lukacskából jönnek,  addig én gugli barátom segítségével rémtörténeteket olvashattam, és lúdbőrözve a (ki)költözés gondolatával játszadozhattam. Kedvesem mindeközben végérényesen be szerette volna tömni a lukat... palmatex-el, ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezek a dögök nem onnan jöttek. Aztán jöttem én a tuti sütőporos körbeszórással. A frissen festett gyerekszoba ablaka alatti párkány, jelen pillanatban szétkent ragasztóba szórt sütőporba döglött hangyákkal van tele. Vannak túlélők is, akik a fentebbi akadályokon átevickélve is bejutnak. (és kiöntöttem olajcsíkot is a menetirányukat keresztezve, kikerülik, de igazán a menetirányukkal/céljaikkal sem vagyok tisztában, Minka játszószőnyegét foglalják be minduntalan). A biztonság kedvéért kaptak Domotoxot is meg Raidet meg minden bionak egyáltalán nem nevezhető kegyszert is, de ezek mindenen átvergődnek. És kivűlről-belülről bontják a ház falát!

Tegnap málnaszedés közben vettem észe az újabb nemvárt jövevényeinket: kétcentis kisbékák milliószám a kertbe. Ma reggelre már a gyerek homokozós játékai közül ugráltak ki páran.

Reggelre hősGöncöl széttépett egy gyöngytyúkunkat, ez a  fehérdög jó ideje kísérti sorsát az állandó kirepülgetéseivel. Most nem voltunk ott, amikor kellett volna.

Holnapra várom a  sáskahadat vagy a háromnapos setétséget.

Előképzés:
- szülj két éven belül két gyereket. (a számok változhatnak, a lényeg, hogy ne legyen köztük egynél több a különbség)
-  a gyerekágy alatt dobozolj-dolgozz-költözz-kezdj egy teljesen ismeretlen szférában új életet, akkor, amikor amúgy is minden labilis és ingatag és sötétben tapogatózva próbálod megtalálni a helyed immáron egyik kicsi, másik pici-vel, két(három)gyerekesként

Alapképzés:
- olvass sikertörténeteket, külön ajánlatosak a rózsaszínfelhős bababüfis blogok, ahol minden klapfol, mindenki mindenkit szeret, a lakás legeldugodtabb pontjáról is enni lehetne, úgy ragyog a tisztaságtól. Ettől még nyomorultabbnak érezheted magad, hiszen te még mindig az előző gyerekágyra/a kúszó-mászóra/a mindent elérő-lepakoló elsőszülöttre fogod a mindennapi káoszt/rumlit/rendetlenséget.

Középszint:
- próbáld meg elhitetni magaddal, hogy tulajdonképpen te teljesen jól érzed magad a szemétdombod tetejibe ücsörögve, sőt gyárts ideológiát is hozzá (pl a rend a kisemberek mániája, de a zseni a káoszon is átlát). Amennyiben váratlan látogatód akad, foghatod a csapnivaló éjszakákra, de ezzel bánj csínján: kétélű fegyver, hamar visszaüt és gyermeked valóban megörvendeztet pár bulizós éjszakával.

Emelt szint:
- omolj össze, borulj ki, zuhanj magadba és végre lásd be, hogy egyedül képtelen vagy tökéletes anyának (napi két szabadtéri programmal, állandó készültségben), kívánatos feleségnek (kb egy óra ráfordítás), ínycsiklandó ételeket feltálaló háziasszonynak (alsóhangon egy óra ez is), és lelkes háztartásbelinek lenni. Vagdosd a férjedhez felturbózott és megtépázott egód összes galacsinját, a nyomaték kedvéért pár sohabenemváltott ultimátum is becsúszhat halkan, kétségbeesetten, könnyekkel bőven átitatva. Úgy hitelesebb. (dögöljön meg a szomszéd lova is elv alapján)
A kialakult patt helyzet is tökéletes időhúzásos alibi.

Felsőfok:
- tedd félre összes ellenérzésedet az idegenkezűséggel kapcsolatban és szerezz be heti egyszerire egy Julit, aki megértő vagy legalábbis úgy tesz, és ügyeskezű és aki első ottlétekor 8 óra alatt csillogóvá varázsolja az otthonodat. Míg ő elsikálja a többéves festéknyomokat is a családi házba behordott koszt is, te nyugodt szívvel koncentrálj csak a gyermekeidre és  játsz velük, építsétek meg a 48. lego garázst a kisautóknak a kétésfelessel és közben hábrüzz a félévesnek. És nevessetek sokat. Töltődj fel belőlük. Hiszen miattuk maradtál otthon. Értük. És ezekért a felszabadult pillanatokért.

Posztgraduális:
- szerezz heti egyszerire egy Jutkanénit is a hátsó őserdő veteményeskertté varázsolásért. Így már valóban csak az élvezetekért kell kimenned a kertbe (pl.málnaszedés), tyúk etetés és kalandos tojásgyűjtés az aprótalpúnak. (kis túlzással egy újabb szabadtéri program).
Este finom étellel várd a fáradt urad, bújj szorosan mellé és adj hálát azért, hogy teljes és boldog az életed. Hogy pont olyan, amilyenről kislánykorodban álmodtál.

(ez a cukormázas bejegyzés a rossz napokra íródott)

Amire emlékszem, az a három hatalmas, duplasorosan megpakolt könyvszekrény. És egy doromboló búgó hang, mely aziránt érdeklődik, mit olvasson, mert unatkozik. Aztán jönnek az erre az alkalomra begyakorlott rituálék, ajánlások, mókával elütött visszahozhatatlan percek. Bájos és melegséges játékaink voltak ezek Anyuval...

Sosem voltak számomra tabu könyvek. Amihez kedvet kaptam azt olvashattam. És évekkel később újraolvashattam és olykor teljesen új aspektusból gondolhattam át. Míg tiniként a kiváncsiság és a mohóság vezérelt, érettebb fejjel sokkal inkább a minőséget kerestem és új dolgokat fedeztem fel a sorok közt megbújva. (ez így nem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen két pöttöm nyúllal sokszor még a sztori magazinban fellelhető cikkek is irodalmi alkotásnak minősülnek, mindenestre igyekeztem nem belesüppedni agyilag is ebbe a kellemes dagonyába)

A napokban került újraolvasására a kezembe Nabokov Lolitája. Lassacskán haladtam vele, kiélveztem minden újraértelmezett gondolatát. És nagyon nem jókor jött. Hamvas lányos anyukaként semmiképp. (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a társadalmi beilleszkedésnek nem biztos, hogy a legelőnyösebb formája a játszótéren való Lolita olvasás...)
Azóta kicsit másképp nézem a kislányok-nagylányok öltözékét. Pontosabban annak hiányát... És mindenhol potenciális áldozatokat vélek felfedezni. Valamint magamon a paranoidia számos jellemzőjét. Már a cseresznye- és ribizli-kínálgató idősebb házaspár ellen is konspiráció elméleteket gyártok.

Talán annyi elég is lenne a gyógyulásomhoz, ha Buncileányka nem most mozgásfejlődne (négykézlábaz -lesz róla vidió- és a mászással próbálkozik) és végre az éjszakáit pihentető alvásra használná és nem 1-másfél órás (alvó)szakaszokat tarkítana maratoni cickózásokkal...
Tudtam, hogy ő is csak emberből van, még akkor is, ha a külcsínyek alapján  a földre szállt angyalok csapatát is erősíti.

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

A múltkori garancialevél keresése kapcsán előkerült pár leporelló meséskönyvem, még abból a  korból, amikor a Román Szocialista Köztársaság a Magyar Népköztársasággal karöltve, békében és szeretetben közösen adott ki gyerekkönyveket.

Hunor választása, Csukás István- Szántó Piroska: Vidám állatkert-jére esett, pár soros versikéket tartalmaz a kötet, mellettük a soron lévő állat illusztrációjával. Kisfiam ölembekuporodva hallgatta a zsiráf, a zebra és az oroszlánra vonatkozó rövidke négysorosokat. Amikor a viziló következett, ujjacskájával egyértelműen rámutatott és közölte "Tátyi", majd kezét a szája elé kapva, hozzámbújva kuncogott.
Szintén így az orangutánnál.

A papagájnál nyányizott a büdöse.

Előre bocsátom, nem vagyok focidrukker. Megboldogult lánykoromban többször is megpróbáltam szerelemből rápróbálva bizonyítani, hogy tulajdonképpen én képes vagyok megszeretni, nézni, drukkolni, érteni a szabályokat. Csillogó-pillogó tágranyílt szemekkel csodálkozva hallgatni olyan mondatokat, amiből az agyamig vajmi kevés számomra használható információ jutott el a kötőszavakon kívül. Pedig igyekeztem.
Cserébe viszont bármikor hajlandó vagyok (körömrágásig  menően) végigizgulni kézilabda- vagy kosár-meccseket.

Az a jó a házasságban, hogy már lehet nemszeretni dolgokat. És már nem kell másfél értékes órát azzal töltenem, hogy idegesítő és vakarászásra késztető darázsdöngésre, szemmel kövessek egy pindurka labdát, amit huszonkét színesruhás ember hajkurász. És hótziher, hogy éppen azalatt a kettő perc alatt történik valami, amíg leveszem a szemem a képernyőről. (ezalatt én inkább sokkal hasznosabban töltöm az időt, mint például habfürdőben olvasok, körmöt reszelek és nem kérdezek hülyeségeket,  vagy csak egészen egyszerűen alszom...)

Huncorgó viszont szereti, esténként összekucorodva nézik az apjával (ágyő, este nyolc nulla-nullakori villanylekapcsolás), és ugyan szerintem még nincs teljes mértékben tisztában a szabályokkal, annyira már kódolt genetikalilag, hogy ha elkövetem azt a hibát, hogy megállok a tévé és közte, egy laza csuklómozdulattal tovább haladásra intsen.

Napok óta sejthető volt az, ami ma délután végül is bekövetkezett. Kényszerpihenőre ítélt minket a Duna. Leghamarabb csütörtökön oldják fel a zárlatot. Az utak lezárva, a következő faluig egyelőre járható az út. A másik irányba csak sejthető, a víz alatti részen haladna:

a messzi távolban a rév, ez a partszakasz kedvelt szalonnasütő-hely (itt ugrálóvárazott pár napja, gyereknapon Huncimaci) :

Az emberek nyugodtak, elfogadóak. Lassacskán ránk is átragad ez a fajta beletörődés és megadás egy sokkalta nagyobb erőnek. Félelemetes érzés, hogy miközben azt hisszük magunkról, hogy a világ urai vagyunk, időről időre szemünkberöhögve közli a természet, hogy maximum a saját cselekedeteink urai lehetünk...

A víz felért a kertünkbe, kutyáink legnagyobb örömére. Wellnesszelnek. A mai kánikulában egymást harapdálva taszajtották bele magukat a vízbe. Vidám kölyökkutyák.
Mi osztunk-szorzunk és reménykedünk, hogy a tyúkok a helyükön maradhatnak. A veteményest valószínűleg eléri, és dejó, hogy ilyen restasszony vagyok, a paradicsom-paprika palánták még csak a gondolataimba vertek gyökeret, a kertünkbe nem.

A világ megálljt parancsolt. Mi hallgatunk rá.

A hajnal 3-as parám az az volt, hogy éppen tettenérem a betörni készülőket, és nem kapcsolok villanyt a ház körül, mert akkor ők belátnak, viszont így meg azt hiszik, mindenki alszik, és kedvemre settenkedhetek és jól rajtuküthetek. Hogy miképpen is teszem, arra nem volt kidolgozott koncepció. Viszont hajnalhasadásig, alvás helyett, settenkedtem egy jót. Asszem, túl sok Helyszínelőket néztem az elmúlt évek alatt.
Mindeme akció valóságalapja: hajnalig tartó buliról hazatérő fiatalokat megugató kutyáink hangja. Asszem, öregszem is és ez hajlamossá tesz összeesküvés-elméletek gyártására.

Reggel úgy ébredtem, mint aki az éjjel folyamán valóban szembeszegült a betörőkkel, és ők minimum egy puskatussal kentek szájon, gondoltam valamelyik kölök megrugdalt. Aztán addig kutakodtam az arcomon/számban, míg rá nem jöttem, hogy nő a bölcsességfogam, felül. (mondom én, hogy kialakulóban a problémamegoldó énem, a bölcsebbik felem).

Duplakávé, kis késés és máris elindultunk Duna-partra gyermeknapozni. Épphogy talajt fogtunk, Hunor bevetődött az ugrálóvárba, jött is egy kóbor esőfelhő, pár csöppet szórt belőle, ahhoz épp eleget, hogy büfébe meneküljünk egy kapucsinóra. Mer' az én Buncim ilyesfajta lány, aki mellett lehet képeslapokat olvasgatva kapucsinózni bármelyik kávéház teraszán. Hogy irigykedtem Hunor mellett az ilyen nőcikre, miközben én csatakosra izzadva a 48. sétakörömet tettem meg vele, az a másik gyerek meg békésen szuszogott a babakocsiban, amíg a szülők komótosan megebédeltek...
Mihelyst kisütött a nap Hunor újra birtokba vette az ugrálóvárat, épphogy 2-3 fotót lőhettem róla, amikor minden előjel nélkül egy akkora vihar kerekedett, hogy azalatt a 20 másodperc alatt, amíg kikapartam Huncost a várból és bemenekültünk valami fedett alá, alsóneműig áztunk mindketten.

Mire hazaértünk, a kellemetlen érzetet felváltotta egy kellemes álkapocs-zsibbadás,  fültájéki fájdalom, enyhén dagad a fejem, most már tényleg úgy is nézek ki, mint aki kapott egy sallert. Gondoltam, délután összefekszem egy fájdalomcsillapítóval megtunningolva a skacokkal, de kapucsinózni-lehet-vele-aludni-nem Buncilány ezt egészen másképp gondolta. Szemhunyásnyit sem aludt, egész délután rágicsált, nyöszörgött, hajat tépett, szenvedett. Együtt fogzunk. Hát kell ennél erőteljesebb anya-lánya kapcsolat?

Ha mégsem fogzanék, akkor még lehetek mumpszos (bár az már voltam), vagy esetleg nyálmirigy-gyulladásom is lehet. Vagy nyálkövem. Vivát webdoktor! mégiscsak visszasírom az áldott netnélküli tudatlanság korát.
És letolhattam az uramat is kedvemre, hogy a lehúzott kocsiablak huzata miatt durrant be a bal felem.
Mindenestre savanyát iszom, igyekszem sokat tátogni, (ebben partner Hunor, aki állandóan ad okot a folyamatos beszédre), és még mielőtt toltálisan elveszteném a  fejem is egy gennyedző tályogban, előkotortam a dalacint is.

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

Mindenképpen munkanélküli és alvásokkal bőven tarkítottra sikeredett, mint ahogyan azt előre elterveztük. Voltak vendégeink, generációk verődtek össze egy ebéd és egy kellemes délután erejéig.

Mindig melegséggel tölt el látni a gyermekemen, ahogy örül és bújik a hőnszeretett Ágyijához, vagy ahogy beveti magát a Dédnagypapa karjaiba... apró csodamorzsák ezek egy szerethető világban...

Aztán bebizonyosodott, hogy pontolyan setétszőke vagyok, mint ahogy azt a képek is bizonyítják. Szerettem volna videót készíteni fiam legújabb produkciójáról, melyet maga fejlesztett tökélyre: behozza az üres szennyestartót, fejjel lefelé fordítva billentyűket imitálva prüntyög rajta, közben vékonka cinegehangon kíséri képzeletbeli dallamát, mindezt röpke 5 másodpercig, majd meghajol és várja a kirobbanó tapsvihart. Ha mégsem érkezik, tapsikoló kézzel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy jöhet a méltó jutalom. Nos, ehelyett nekem sikerült felvennem azt, ahogy megkérem szépen, hogy kezdje előlről, mert Minka kirúgta a kezemből a kamerát, vagy éppen közlöm, hogy képtelenség kiscsaládomról egy valamirevaló hómvideót készíteni, mert mindenki szétmászik a képből.

A hitös uram szerencsére kézbevette a dolgokat és megörökítette azt az (első) pillanatot, amikor a békés és Minkanyekergés mentes ebédünk elfogyasztása érdekében profán módon a kezibe nyomtunk egy kenyérsarkot. Áhítat és átszellemültség jellemzi kettejük kapcsolatát... a Minkáét a kenyércsücsökkel: 

(az idill hátterében éppen 246. "utoljára" mondok el Huncosnak valamit)

Huncosdrágámnál meg határozottan elindult egy beszélő-folyamat, egyre több szót ismétel utánunk, vagy éppen dolgokat/tárgyakat nevez nevén. A régebbieket kiegészíti a ló, ajtó, halló, szijjja, Huno, Cica vagy Tá (Minkuszt hívja így), olló, uró (fúró), arra, autó, apa, papa szavakkal és még sorolhatnám, ha eszembejutna.

A héten valahogy nem állok munkafronton a csúcson, egyszer én követtem el egy gigabakit,  überszenzitív lelkem még mindig sínyli. Elnézőek voltak velem az égiek, talán, mert azon kevés helyzetek egyike volt ez, amikor felvállalva tetteimet szembementem az ítélettel. Máskor meg habzószájú drogdíler ígéri meg, nyomdafestéket nem tűrően, hogy kinyiffant, mert átvertük kollektíve. Alig tudom onlájn lezsírozni, hogy ne jöjjön ide személyesen gyilkolászni. Sosem gondoltam volna, hogy a kémcsövekkel való foglalatosság ilyen veszélyes szakma.

Aztán rendeltem onlány, mert mióta nem jutok el egy normális boltba (sem), megcsappant mindenféle raktáronlévőm. Így meg kényelmesen elnyúlva a bőrfotelba, hajnal kettőkor is szétshoppingolhatom magam és állandó jelleggel képben lehetek az aktuális nagyvárosi trendről. A futár érkezése mindig meglepetés számomra, sokszor azt is elfelejtem éjszakai ténykedésem alatt, hogy milyen nélkülözhetetlent rendeltem is éppen. Ideje lenne óvatosabban kezelni ezt a vonalat, mert nem kifejezetten olcsó addikció. Megnyugtatásképpen, a számlákon feltüntetik az olyanoknak, mint én, hogyha mindezt boltban vettem volna, alsóhangon is a duplája lenne. Na, ezt szoktam lobogtatni hitös uramnak, ha fékezni próbál, és néha valóban őszinte csodálkozással kérdi, azon a  bőrömalábújó hangján, hogy Cékóka, te tényleg ennyire naív vagy? 
Naszóval, az orkán erejű esőre való tekintettel ma megérkezett a díva napszemüvegem, ami tökjó, meg éppolyan vagyok benne, mint Victoria Beckem (+30 kiló). És megfejtettem, mért jár állandóan emelt fővel fentebbemlített. Ha lenézek, azonnal lecsúszik a trendi cuccos az orrom elejére. Asszem elméreteztem a fejem nagyságát. Érdekes kiegészítője lesz az idei játszótéres mindennapoknak.
Talán részt kellene vennem, valami Ismerd meg a tested valódi méreteit nevezetű csapatépítő tréningen. Gyülekeznek a nemlétező szekrényembe a majdbelefogyok méretű ruhák is. És még el is hiszem, hogy ez motiválni fog a valódi súlyvesztésre.
Ezek után érdekes énképem lehet belülmélyen: lufifej és hozzá gyíktest.

És, hogy mások se maradjanak könnyek nélkül, becsúsztatom ide a Csilluséknál talált síratóvidijót:

(Az én kétésfelesem ezalatt a dal alatt bekucorodik az ölembe és alulról figyelve nézi az első könnyek kibuggyanását, ekkor Nányi felkiáltással letörli őket és elkomorodott fejjel néz rám, nekem meg nyugtatgatnom kell, hogy nincsbaj, ezek jókönnyek. Megvan ám a koreográfia az esetek túlnyomó részében a mindennapjainkra. )

Hátööö, nem egészen így terveztem, de Pelenkási úrfi rövidre zárta a kezdeti lépéseket, amíg fordultam egyet, Kisminka újabb tapasztalattal gazdagodott gasztronómia terén. Egy omlós buláta olvadt péppé a szájában, melyet végül csak lesben állva néztem, nem mertem közbelépni, nehogy a száj-attrakció  (biobuláta visszaszerzése a szája szétfeszítése árán akár) későbbi étkezési frusztrációkhoz vezessen. Apró fintor, majd lenyel. Különösen nem zökkentette ki a valóságból Buddha lányt a kis intermezzó, békésen rágicsálta tovább a telefonzsinórt. (többedik gyerek szindróma)

Ma délelőtt pedig az almás pitém töltelékéből kapott egy körömdarabnyit, a kis konyhafőnöktől, szintén elégedetten lenyelte még mielőtt visszavonhattam volna.  Fejlődőd képes vagyok, szerintem a pulzusszámom már meg sem emelkedett. Magam megnyugtatásaképpen: legalább bioalma volt a hatodik szomszéd kertjéből, néminemű fahéjjal fűszerezve. (a méz meg csak egy lehelletnyi volt, totálisan elveszett az egy kiló almamennyiségben... és kicsit elfeledkezem arról, hogy két éves kor alatt vastagon tiltólistás termék...)

Az éjszakáink. A fiúk versenyt köhögnek, konkrétan ugatnak. Én már nemtom minek kellene még felszakadnia, de szerény becslésem szerint, már többkilónyi cucc távozott belőlük. Mi jányok, továbbra is emelt fővel vesszük az akadályokat, lepereg rólunk mindenféle mutáns víruskezdemény.

17.50 Hunor megtalálja családunk leggyengébb láncszemét. Mióta a macskák kitaszítottá váltak (értsd: az alsó szintre költöztek), már nem ők azok. Kopaszmalackát nem tekinti méltó ellenfelének. Igazságosztok, Hunor előrehozottan kádban végzi. Közben Minkát álombaetetném, de zavar van a mátrixban, bentről kiabál a kiskrapek, félre nem érthetően kaka, kaka. Kicsit hagyom úszni a levében, mert nem hiszek neki. Kellett volna. A fürdőhab buborékai között elő-előbukkan egy-egy sejtelmes darabka. Víz leenged, replay gomb megnyom. Egészen pontosan még kétszer játszuk ezt el. Eztán már csak zuhannyal büntetem.

18.50 már vége is a fürdésnek. Minkesz végre a fürdés előtti húszpercesét alussza. Józsika foggal-körömmel kitart amellett, hogy márpediglen ő az egy tányérra összekotort borsófőzelék ebédmaradékát fogja megvacsorázni. Igen, a kutyák elől. Nem meggyőzhető. Egy adott ponton túl, már fel is adom. Jóízűen elköltött vacsorája után levezetésként kicsit átrendezi Dédi antik szobáját.

19.20 Lakodalmas Lajos elszomorodott fejjel megjelenik az ajtóban és ismét medvéket jelez. Kétkedek, de felküldöm a kanapéra, amíg behozom a szükséges kellékeket. Bő 20 másodperc múlva az alábbi kép fogad:

A felmászás mozdulatában elaludt.

19.55 Minkesz frissenfürösztött, játszószőnyegen lazít. Rájövök, Hunc nem viccelt. Álmába tisztába teszem. Hason. Giga adag. Mégiscsak inkább háton. Közben patakokban folyik a hátamon az izzadtság, mert tudom, elég egy apró hiba, egy rossz mozdulat és feléled a főnixmadaram. Akkor viszont garantáltan hajnalig dáridózik.

20.05 Becipelem. Huhh, de kár, hogy már nem cigizek. Most nagyon jól esne egy mély torokslukk. Jutalom gyanánt. Így magambatömök egy vékonyka csík túrós rétest. Ma se fogyok nádszálra.

20.55 Minka is kidől. Nem bírta követni a Barátok közt eseményeit. Én sem.

21.31 Túl egy habfürdőn, mára már mindegy alapon, bekucorodom egy tál pattogatott kukoricával Helyszínelőket nézni. Mert megérdemlem. (és csak halkan mantrázgatom, hogy nem fognak felébredni, bérmennyire is tökéletes ez az este...)

A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)

Hunor: most már tuti, hogy valamelyik éjjel itt jártak a földönkívüliek és magukkal ragadták az én szívemből szakajtott magzatom és helyette itthagytak egy rosszul programozott űrlényt. Nem hallgat sem szépszóra, sem csúnyára, sem erélyesre, sem kedvesre. Bármit kérek-mondok-kérdezek az első szava a nem. És nem használ sem büntetés, sem közös programoktól való megvonás. Kedvenc viselkedési formája a magas cét kivágó visítás-sikítás. Nagyon nehezen működünk mi így együtt újabban... Miközben Józsika frászkarikán hegedülget, néha meg-megvillan a régi arcából is egy-egy foszlány... ma már elvonultam csöndben bőgicsélni, és próbálgattam kisilabizálni, hogy hol és mit ronthattunk el, utánamjött, átölelt és nányi-nányi felkiáltással, dünnyögve vígasztalgatott... mégiscsak emberi szív dobog odabent...

Minka: sokadik napja teli torokból üvöltve fogzik. Azt hittem, Hunor keményen csinálta. Kismiska volt ehhez képest. Sikerült ma bepillantanom a szájüregébe, döbbenetes volt a látvány. Egyszerre 4 különböző helyen fehérlik-dudorodik az ínye. Lokálisan kenegettem, pontsemmitsem használt, nurofent visszaküldte néminemű félig megemésztett tejjel a feladónak, tegnap estére belevarázsoltam életem első kúpját a hölgyemény hátsófelibe, viszonylag nyugodt éjszakánk volt, reggel viszont egy Pöttyös Panni pislogott a párnáról rám,  testszerte apró pici pöttyökkel, valószínűleg allergiás valamely összetevőjére. Hurrá. Marad a homeopátia.

Rózsaszín 4 hónapos fogzó és dacos kétésféléves. Csodás kombinációk.

Az öt napos monoton esőzés bennem egyetlen fő gondolatot fogalmazott meg: (nem, nem utazom el messzeföldre nyárba) be kell szereznem egy gumicsizmát, mert edzőcipőben képtelenség kislattyogni napi kétszer állatokat etetni a saras udvarra. Minden etetés enyhén komikusra sikeredett, én dagonyáztam a sártengerben, miközben  Göncöl atomjaimra ugrált, én cifrákat mondogattam, Hunor gurgulázva röhögött.

Szőkenősen, először valami hipercuki rodzsaszín kisvirágos volt a koncepció, majd ezeket böngészgetve ráeszméltem, sajnálom rá a pénzt, minden egyes sárfoltra és kutyatappancsnyomra fájdalmasan felszisszenne a lelkem, így maradtam egy klasszikus darabnál. Na, őt sem a szépségéért fogom szeretni, praktikuma viszont kétségtelenül van. Vagyis inkább lesz. Mert mióta megérkezett, azóta kisfalunkba hétágra süt a nap.

Mindenestre családunk férfitagjai képtelenek szó nélkül elmenni a csimmám mellett, Huncos kappanhangon sikkantja, hogy nányi-nányi, sőt olykor hozza is utánam, hogy nosza pattanjak bele, a ház ura meg a bajsza alatt somolyog nagy elégedettségében, hogy ő ezt aztán sose gondolta volna. És éppen rólam. Nomeghogy spontán magamtól tendálódtam efelé.
Közben bújnak a zöldségeink, és olyan furaságos büszkeséges érzés végignézni rajtuk, hiszen ezek itt a mi kezünk munkái.

Megvan a napi kis- és nagykörünk. Délelőtt bevásárlásos-játszóteres-patakba kavicsdobálós nagykör, délután alvás és munka után fakultatív kiskör, mely mindenképpen tartalmazza a fiatalok által sűrűn látogatott sörözőt, ahol Hunc 2 deci almalevet egyszuszra, én vaníliás kapucsinót, zuram egy pohárka sert, Minka opcionálisan langymeleget fogyaszt. Aztán haza, vacsora, fürdés és alvás.

Minkucimuci cefet mód fogzik, nem ritka már a fájdalmas felsírása napközben sem, az éjjeliek is rendszeressé váltak. Kísértetiesen kezd hasonlítani Huncos ezen korszakára, nem tudom, hányszor kel, nem tudom mennyit van fönt, önkiszolgáló üzemmódban rendelkezik a langymeleg fölött. 4-5 ébredése biztos van. Továbbig sosem jutok el, pedig mindig próbálom agyban rögzíteni.
Buncó felsírására rajtam kívül egyedül Hunor szokott félálomban reagálni, csukott szemmel sissegni kezd, és néha kicsit rángat ringat is a leányzón. Díjazom a gondoskodását, mert napközben minden dícsérő szóra zavarba jön és átváltozik kutyává. (szerepjátékoskodik: ha zavarba jön, vagy szeretne valami rosszaságot elkövetni, hirtelen ugatni kezd és kutyává konvertálódik, ha a helyzet megengedi négykézlábra is áll, megharapdál amíg elköveti a csínytevését, majd visszaváltozik jógyerekké )

És még mindig szeretem a nappalinkba délután beáramló napsugarakat, ahogy végigsimítanak rajtunk és hunyorgásra késztetnek. Apró és meghitt csodáink ezek.

A húsvét előtti hetekben, kicsiny falucskánk férfi lakosai (az aranymosolyúak és az egyfogúak is) valamiféle perverz vigyorral az arcukon biztosítottak arról, hogy idén nem fogok ám elhervadni. Pánikhangulatom csak egyre jobban fokozódott attól a hírtől, hogy a szomszédközértes azért nincs nyitva e jeles napon, mert elege lett a sok locsolásból érkezett, fessnek aligha nevezhető férfiember kiszolgálásából.
Aztán eljött a jeles nap, és még HuncNagyi csengőjére is összerezzentem, és gyorsan elhadartam az előre begyakorolt szöveget, mi szerint, jajjdenagyonsajnálom, hát éppen nem vendégeink vannak, nem jönnének esetleg vissza, mondjuk jövőre?

Nyúl-ügyben szintén így jártunk. A fél falu bizonygatta, köll az a nyuszmák vasárnap reggelre a kertbe, elősegíti a tojáskeresést vagy mit. Gyermekkorom legszebb tojáskereső nyuszis évei jutottak eszembe, és elég hamar meggyőzhető voltam, főként úgy, hogy több gazda is lizingelhető nyuszkát ajánlott, azaz ünnep végén visszaveszi. Itt faluhelyen kicsit más aspektusból nézik a nyuszókat, az egyik Józsi úgy menedzselte kisszőrösét, hogy ha agyonszereti a gyerek (értsd feldobja a pacskerét), asse baj. Hm.
Végül jöttek a nyulak. Igen, többes számban, ugyanis két gazdától szereztük be az alfa nőstényünket (jobboldali foltoska) és az alfa hímünket (baloldali vadas). Mert persze, hogy nyulaink is lesznek. (vannak?). És reménykedünk, hogy valóban úgy szaporodnak, mint a közmondásbeliek.

És tegnap megérkezett az újabb kisgombóc is, így most már a kerti munkálatok közben boldogan danolászhatom, hogy feketén a hófehér... Bár jelen állás szerint inkább fehéren a szénfekete, mert a pici még nagyon pici, Göncöl meg tejóégmekkora előszeretettel tapodja meg a kispulit, merő játékosságból.
Kéretik figyelemmel kísérni a hátteret is, amiatt a frissen ásott földsáv miatt van ma 5 újabb darab vízhólyag a tenyeremen. Igen, amin éppen hancúroznak a kölkök...

Az én szociálisan érzékeny kisfiam testével védi a kispulit a sorozatos attrocitások ellen, közben dünnyög is valami biztatásfélét:

Ha ittlenne, tudom, most büszke lenne rám... mindig is szeretett volna belőni egy számára élhető irányba, én pedig mindig is foggal-körömmel tiltakoztam az ő iránya ellen... később, talán túl későn, rájöttem, csak jót akart, azt szerette volna, ha elhúzhatná előlem azokat a falakat, amiknek ő már nekiütközött, amik őt földhözverték. Mára már azt is tudom, túl sok mindenben hasonlítunk, annak idején, ultraliberális (vagy csak igazságosztó kamasz?) lelkem, mégis prüszkölt a patriárchális nézeteinek súlya alatt.

Akaratomon kívül éppenolyan életet élek, amilyent magának és a családjának kívánt.

A legfájóbb, hogy úgy ment el, hogy egy banálissá évült vita következményeként, évek óta nem beszéltünk egymással. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy mennyire nincs már időnk, hogy mennyi mindent nem mondtunk ki, mert azt hittük ráér...

Napok óta figyelem az udvarunkon áttelelő növényeket, próbálom felfogni, mi hol bújik meg és ki, és hová mit kell pótolni. A hálószobaablakunk alatt egy kis zöld fűcsomó egy ideje bíztató jelekkel fejlődik. Nem vagyok kertész, még műkedvelő növényésznek sem titulálom magam, éppenhogycsak megpróbálom életben tartani őket, így erről a burjánzó valamiről sem tudtam megállapítani, hogy mi az.
Ma reggelre kinyílt az első tavaszköszöntőnk. Egy nárcisz. Véletlenül éppen Gábor napon. Véletlenül ez volt a kedvenc virága.

Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)

Minden reggel úgy ébredek, hogy előttem egy hosszú nap, ezer tervem van, amit szeretnék abba a bizonyosba besuvasztani. Persze a tervezetek általában átcsusszannak a következő napra (majd a következőre, aztán a következőre...). Az utóbbi időben valahogy sosincs időm unatkozni.
Minkesz egyre hosszabb időt hajlandó ébren tölteni és egyre több időt tölt el a köreinkben. Például már napok óta tudok pár perceket olvasni mellettük a gyerekszobába: Huncmackó legózik, Minka pillangókat kapkod a játszószőnyegen. Idill van itt, kéremszépen.

Mióta lett egy háziDédink, igyekszünk hozzávetőlegesen azonos időpontokban reggelizni-ebédelni (nem rossz dolog ez a rendszeresség...), koradélután a kicsik nagyjából ugyanazon időben alszanak... ööö, és én is rákaptam a délutáni szunyára velük egyetemben. A délelőtt hamar elszalad, kis takarítás, kis ebédfőzés, Hunor lelkes segítőtárs mindenben, egész használható munkaerőnek bizonyul újabban, apróbb feladatokat lelkesen teljesít, kicsiHugi meg beéri azzal, hogy ücsörög mellettünk és telítődik belőlünk. Aztán hipp-hopp már délután 2 óra, dolgoznom kell, közben Hunor mellettem engem imitálva teszi ugyanezt, Minka szintén pihenő állásban issza a látványt. Van mit.

Még kicsi legózás, vacsora, és máris azon kapom magam, hogy már eresztem a fürdővizüket. Bár az esetek túlnyomó részében egyedül bonyolítom az estéket, elégedett vagyok magammal, egész jól összehozom és csak nagyritkán marad kint a fürdőköppenyük és talán ha egyszer felejtettem Huncost bent a kádban.

Hunor okos kis fejében összeállt a dolog, ha nincs itthon a ház ura, ellenkezés nélkül a gyerekszoba felé veszi az irányt, egyedül alszik el... ha itthon a papa, képtelenség egymásról levakarni őket. Öööööm, hogy is van ez? engem azzal áltattak, hogy a fiúgyerekek anyásak... háááát, minálunk nem ez a jellemző.

Mindent összevetve állítom: két gyerekkel valahogy könnyebbek-gördülékenyebbek (egyelőre) a mindennapok. De komolyan. (a miértekre még keresem a választ, magam sem értem, de tényleg így van, becsszóra!).
Meg azt is állítom: sok fölösleges időm (mondjuk magamra) nem is akad.

Rövid és csöndes megemlékezés volt kisfalunkba, amire éppenhogy odaértünk, a gyerkőcök elhúzódó délutáni alvásának köszönhetően. KokárdásMinka nagy sikert aratott faluszerte. Jó érzés, hogy már akadnak ismerős arcok, kedves szavakkal fogadnak, van kivel váltanunk pár szót... jó itt élni... szeretem.

Marikanéni gondoskodott az itthoni hangulatról is, nemzetiszínű csokitortával készült. (Hunor keze általi sérüléseket szenvedett a torta):

"A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében

A vadak békéjében, erdők magányában,
A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában

Kutyák hűségében, madarak röptében,
Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében

A tanító vérében az utca porában,
Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban

A zászló színében s a lerakott fegyverben,
Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy "nem",
Ott van tebenned és itt lapul énbennem."

Délelőtt arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 3 hónap megannyi változást hozott az életünkbe, mintegy mellékesen megemlítve, hogy hová is röppent úgy el?!

3 hónappal ezelőtt a délelőtti órákban túl egy alvégi vizsgálaton, rövidebb-hosszabb fájásokat produkálva, fal-színeket válogattunk az álomházunkba. A vége már nem volt túl kellemes, voltak pillanatok, amikor kétrét görnyedve igyekeztem kellő összeszedettséggel felvázolni elképzeléseimet a festőnek.
A kocsiúton hazafelé megkönnyebbültem. 7 perces rendszereseket produkáltam, de tudtam, még otthon vár a munka.
Otthon már tudtam, mennünk kell, amint befejezem...

Túléltünk egy költözést, majd mire fellélegezhettünk volna, újabb szituáció adódott: generációk költöztek egy fedél alá, annak minden szépségével és nehézségével együtt. És megint akadt tanulni- és megértenivalóm jócskán: amikor már azt hiszem, mindent tudok, mindig kapok egy újabb pályát, és rá kell döbbennem, maximum sejtek dolgokat.

Bővült a háziállat-állományunk, lettek új kapcsolataink. A régiek változtak-átalakultak. Úgy is fogalmazhatnék, mások hosszú esztendők alatt élnek meg ennyi fordulatot, továbbra is sokvégén égetjük a gyertyát, mindig is ilyenek voltunk, ebben semmit sem változtunk.

És a legfontosabb, ami az elmúlt három hónap alatt történhetett velem: egy ilyen mosolygós, 7030 grammos, a hihetetlen békéjéről már számtalanszor tanúbizonyságot tevő,  tündér-picilány (pici?) boldog anyukája lehetek.

Esti kanapébitorlás:

és iskolapélda arról, hogy a ducilányok is lehetnek csinilányok:

Minka két napja úgy nyálzik, mint egy veszett kutya, ami kéznél van, azt gyűri a szájába. Gyanítom, beindulhatott a fogzása, bár messzemenő következtetéseket nem merek levonni, Hunor esetében is így kezdődött és majd' 9 hónaposan bújt ki az első gyöngyszeme. Jóslásban nem vagyok túl jó.
Minka bubinyálakat fújkál és közben danolász. Mert telepocakkal szép az élet.