Amióta a gyermekeink megszülettek, egy új társasjátékot űzünk,  össz-családilag játszuk, néha beszállnak vendégjátékosok is, hasonlóság-keresésesdinek hívják. A fiam tiszta apja, a lányom tiszta fiam, ám mégsem tiszta apja. Néhol felbukkan egy-egy vörösesbarnás enyémapu hajszín (Minka), máshol tejfelszőke HuncApuság (Hunor). A fiam szeme kérdéses (zöldes elveszelbenne-színű), a lányom szeme mély(király)kék. Tuti nem marad ilyen.

Hunor alkata az apjáé, bevállalnám Minkát a sajátoménak, de egyrészről ugyan én is duci baba voltam, ám ennyire talán mégsem, másrészről felnőttként igenis voltam vékonka 48 kiló is, (bár akkor határozottan asszonykarúnak és pókhasúnak tartottam magam... mai eszemmel jobban is kihasználhattam volna akkori testi adottságaimat... és rossz az, aki rosszra gondol!) és 52-vel mentem férjhez is. (amire büszkék lehetünk...) A mostani súlyomról nem nyilatkozom. Kicsivel több. (ez a tökéletes megfogalmazás, mert a kicsivel több fogalma kellemesen relatív...)

Minkus kicsit kakukktojásos volt ezidáig, a kevésbé karakteres jegyeivel, igazi mixnek minősül. És most előkerült egy gyerekkori nagymama fotó, mely szerint Minkus is részt vesz a játékban és igenis nagyonis hasonlít. A  szépen ívelt hosszú szája, a magas homloka, a pisze orra, a huncutul csillogó szeme, a feje tetején égnek álló pár szál haja.

Feltett szándékom, hogy a következő gyermekünkben kicsivel jobban benne legyek, bár én már azt is félsikernek könyvelem el, hogy másodikra lányunk  született! Gyermekeinkben a zuram domináns génjei uralkodnak, én csak recesszíven szunnyadok. Legkésőbb az unokákban kitörök, ígérem.

arról, hogy miért is jó lányos anyukának lenni:

 
(a meleg érkezésével egyenes arányban kerülnek elő a habosbabos lánykarucik)

és arról, hogy miért is jó, ha az ember lányának több gyereke van:

(mert olyan szívmelengető érzés, ahogy -egyelőre- szeretik egymást...)

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

6 hónapos kor környékén illett elkezdenünk a hozzátáplálódást, főként úgy, hogy lyánykám bizonyítottan el- és befogadó.

Talán újabb kivetítésem a gyerekre, de még élénken él bennem Hunorral való viaskodásom, aki ugyancsak érdeklődő és befogadó volt a mikajánk iránt, ám egyáltalán nem volt ennyire közreműködő a saját pépe irányába. Míg erdélyi nyaralásunk alatt a kis héthónapos úrfi vidáman rágicsálta a kenyércsücsköt, szalonnát, hazaérve és felvéve újra a bio-anyuka szerepet, (szakkönyvek és ajánlások alapján görcsösen igyekeztem hozzátáplálni), nem haladtunk semmilyen irányba. Azaz de, a kecskeméti konzervgyár lassacskán részesedést utalhatott volna, annyi babakaját nyitottam fel, kóstoltattam meg Idösfiammal, majd hajítottam kukába. Próbálkoztam én saját főzettel is, biopiacon beszerzett bioárukat főztem, pürésítettem és fagyasztottam jégkockatartókba, majd kínáltam anyatejjel vagy tisztán. Eredménytelenül. Egy-két kanál után összecsücsörített szájjal sztrájkolt a befogadás ellen.

Kettes számú versenyzőnknél valahogy lazább keretek között szerettem volna megvalósítani a hozzátáplálást. Az elmúlt hetekben volt klasszice alma kóstoltatás, kóstolgatta-kóstolgatta, de inkább visszaküldte, és vajmi kevés jutott el belőle a gyomrába. Pár nappal később volt szilva, cseresznye, krumpli, sárgarépa, végigzongoráztuk a lehetőségeket, hasonló eredményekkel. Odáig jutottunk, hogy amikor meglátja a kanalat lelkes, ám mégis összeszorított szájjal nemfogadbe. Azt viszont megfigyeltem, Minkus érdeklődése továbbra sem csappant a miétkünk irányába, így gondoltunk egy merészet és megfogható darabokra szelve elétettük a főtt répát, az almát, a kenyércsücsköt, a paprikát, a kimagozott cseresznyét és tegnap este egy fél virslit is kapott.
A reakció összehasonlíthatatlan volt, mennyiséget nyammogott el vidáman, önszántából. Azt nem állítom, hogy kevesebb folttal jár, viszont stresszel és kidobott maradékokkal biztos, hogy igen.

Már megint azt hittem, hogy az évezredek alatt és a nők milliója közül eddig senkinek sem jutott ez eszébe, (akárcsak anno a száraz fürdetésnél Hunor esetében), és halálosan elégedett voltam az ösztöneimmel, egészen addig, amíg Evetnél nem olvastam erről a módszerrel. (erről az jutott eszembe, hogy az a jó a világban, hogy a lusta kényelmes anyukák számára is gyártódnak ideológiák...)
Tehát létező fogalom, neve is van igény szerinti hozzátáplálásnak hívják (baby led weaning= BLW) , bővebben ITT olvasható róla. Nálunk egyelőre működik, mindkettőnknek tetszik. És még a járólap is jobban szereti ezt a fajta maradékot. Éjjel megsúgta. 

Minyonlány úgy döntött, egy enyhe hőemelkedéssel tarkított nap utáni éjszakán, éppen a feledikre kinöveszti a második gyöngyszemét. (alsó kettő ready üzemmódban, bevetésre készen)

(szúnyogcsípett sikkantgatós bulilány)

Ugyanezen éjszaka előestéjén, szerelmetes szülei bőséges, beszélgetős görög vacsorát fogyasztottak, éjszakába nyúlóan a degeszre evés határát súrolva. Nem sokkal lefekvés után kezdődött, hajnal fél 4-kor csúcsosodott (ezidőtájt született Minkucifuci), voltak pillanatok, amikor azt éreztem az életbenmaradásért küzdök a földön fetrengve kegyes porcelánistennőnk előtt, hol a hideg rázott, hol folyt rólam a víz, miközben alul-felül távozott a távoznivaló.

Az áldott jó uram persze ebből semmit sem vett észre, sőt, miután konstatálta, hogy tényleg odavagyok, mert még a  számítógépet sem kapcsoltam be, annak ellenére, hogy elvonultam a nappaliba szenvedni, készségesen főzött egy bögre teát. Véletlenül tejserkentőt. Így most már 100-as melllbőséggel tarolok. De megmaradok, minden felgyülemlett méreg és salakanyag távozott... így vagy úgy.

Mindenképpen munkanélküli és alvásokkal bőven tarkítottra sikeredett, mint ahogyan azt előre elterveztük. Voltak vendégeink, generációk verődtek össze egy ebéd és egy kellemes délután erejéig.

Mindig melegséggel tölt el látni a gyermekemen, ahogy örül és bújik a hőnszeretett Ágyijához, vagy ahogy beveti magát a Dédnagypapa karjaiba... apró csodamorzsák ezek egy szerethető világban...

Aztán bebizonyosodott, hogy pontolyan setétszőke vagyok, mint ahogy azt a képek is bizonyítják. Szerettem volna videót készíteni fiam legújabb produkciójáról, melyet maga fejlesztett tökélyre: behozza az üres szennyestartót, fejjel lefelé fordítva billentyűket imitálva prüntyög rajta, közben vékonka cinegehangon kíséri képzeletbeli dallamát, mindezt röpke 5 másodpercig, majd meghajol és várja a kirobbanó tapsvihart. Ha mégsem érkezik, tapsikoló kézzel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy jöhet a méltó jutalom. Nos, ehelyett nekem sikerült felvennem azt, ahogy megkérem szépen, hogy kezdje előlről, mert Minka kirúgta a kezemből a kamerát, vagy éppen közlöm, hogy képtelenség kiscsaládomról egy valamirevaló hómvideót készíteni, mert mindenki szétmászik a képből.

A hitös uram szerencsére kézbevette a dolgokat és megörökítette azt az (első) pillanatot, amikor a békés és Minkanyekergés mentes ebédünk elfogyasztása érdekében profán módon a kezibe nyomtunk egy kenyérsarkot. Áhítat és átszellemültség jellemzi kettejük kapcsolatát... a Minkáét a kenyércsücsökkel: 

(az idill hátterében éppen 246. "utoljára" mondok el Huncosnak valamit)

Huncosdrágámnál meg határozottan elindult egy beszélő-folyamat, egyre több szót ismétel utánunk, vagy éppen dolgokat/tárgyakat nevez nevén. A régebbieket kiegészíti a ló, ajtó, halló, szijjja, Huno, Cica vagy Tá (Minkuszt hívja így), olló, uró (fúró), arra, autó, apa, papa szavakkal és még sorolhatnám, ha eszembejutna.

Az anyatermészet elrendezi a dolgokat. Ha valami elvész a vámon, az bejön a réven. Amikor kiborul a bili, az élet egy másik területén érkezik a kompenzáció. Erős lelki arcpirulással vallom be, hogy most a kicsiktől (is) érkezett egy óriási  szeretetgombóc.

Minileányka hétfőn felült. Majd rá egy napra, négykézlábra állt egy barátnőmnél. Biztos, ott jobban működik a gravitáció, mert itthon azótasetöbbet. Ennek örömére az éjszakáink is kétórás szakaszokra bomlanak. Hajrá mozgásfejlődés! Nem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva, Huncos ejjráérünkarramég-gyerek volt.

Huncimaci pedig elkezdett mamának hívni. Bájos és kedves és szívbemarkoló, csak éppen meg kell szoknom a hosszúhónapok elnyújtott nyányizása után. És bújik, és simogat és nagyonjó. És este önként és dalolva megmászta a nagy fehér porcelénistennőt, én már csak fáradtan legyintettem, de azért kilátásba helyeztem egy kérhetsz bármit, ha belecsurrantassz-t. A szokás hatalma. Aztán csobog és vigyorog és tépi a papírt, amit tőlem látott és nem tudott mit kezdeni vele, dugdosta előre-hátra. Én meg megkértem az apját, hogy ezek olyan férfi dolgok, jó lenne, ha most már megbeszélnék, mit is kell ilyenkor csinálni. Megbeszélték. Aztán még egyszer lóra pattant. Ismét sikerrel. És annyira örült a miörömünknek, hogy még a beígért jutalmát is elfelejtette behajtani rajtam.

azaz 5 hónapos lett és az esti érdeklődő mérés eredményeként 8 egész 2 kiló.

Vidám, bájos, kedves, nyugodt és békés. Érdeklődő, erős, huncut és játékos. Hurkás, kedves, köztünkalvó, simulékony. Beszédes, fogzó, éjszakákat ennek ellenére mégis átalvó, rengeteget nevető, mindenirányba forgó, ágyról bármikor lemászó, keveset síró tündérlány. Finom, puha, meleg és imádom a szimbiózisunk szagmintáját, szeretem, ha éjjel hozzámbújik, ha nyögdös, mert nem kerek a világ, és magamhozvonva békésen szuszog is tovább.

Új játéka a spriccoló tejtartályosdi: jól megszív, ekkor már látom a szemeiben, hogy mi következik, majd vigyorog és elenged. Locsolócső. A játszószőnyeg tartópilléreibe kapaszkodva felhúzza ülőhelyzetbe magát, és bosszantja, ha már nem bírja tovább megtartani a súlyát. Érdeklődve figyeli a miétkünket, valahogy azt érzem, nem igazán lesznek olyan jellegű gondjaink a hozzátáplálásnál, mint Hunorral anno. Ebben nagy segítségem Huncos, aki ugyan pontosan tudja, hogy Kisminka ciccit eszik, lopva mégis megkínálja olykor-olykor valami kis finomsággal (kiflicsücsök, kenyérhéj, sült kolbász), kicsihugi meg annyira tiszteli nagybátyust, hogy nem tiltakozik, csillogó szemekkel el- és befogad.

Kicsi, varázslólány, minden veled töltött pillanat egy csoda. Puha kezek, apró talpak, mindig is az ölelésetekre vártam.

Egy konvencionális videó, anyuka-gyerek gügyögéséről, kötelezően: jajjdecukin fürdik a nagykádba a lebukott fürdővízkóstolgató.

Háttértörténet: a fiúk a bányába dolgoztak, így végrevégre egyedül bitorolhatta kiskirálylány az egész nagy kádat.

És jobban van mindenki. Kopp-kopp.

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)

A hétvégénk élményekben gazdag, programokkal bővelkedőre sikeredett. Minka megkapta az első szentségét, melyet kis arcrándulással, álmában abszolvált. Utána jó hangulatban, kedves baráti és családi társasággal beszélgetve megebédeltünk, majd hazajöttünk.

(képre kattintva előbújnak a további fotók is)

Nagyon jó érzés volt körbenézve azokat az arcokat látni, akiket szeretsz és akikről tudod, hogy szeretnek. Ritka és értékes pillanatai ezek az életünknek. Megbecsülendők.
Számomra akkora erőbombát adott, mely kitart jó sokáig, dacolva a szürke hétköznapokkal.

After poszt: ami még eszembe jutott, avagy kulisszatitkok a keresztelőről.
Pár másodperccel a templomba vonulásunk előtt, Minkára rátankoltam még egyet a biztonság kedvéért, vegetatívan működő jánykám azonnali válasz-macicsapatait azt hiszem nem kell külön részleteznem. Joghurtszagú, anyatejes, ezáltal kellően diszkrét, pöppet azért izgultam, nehogy abból a jóféle mindennen áttörőből jöjjön. Szerencsénk volt, időnk sem lett volna kivakarni belőle, nomeg váltóruha sem állt rendelkezésre.
Node: amint elfoglaltuk a helyünket odabent és néma csönd lett, Hunorvirágszál is útnak indította barátságosnak egyáltalán nem nevezhető medvecsapatait. És ha minderről a gyülekezet nem szerzett volna tudomást, cinege hangon kaka, káká felkiáltásokkal tarkítottan ujjacskáival mutogatott is a fara felé.
Mindannyiunk arcára fagyott mosolyát egy huszárvágással Huncom kerezstapja oldotta fel: elvezettette a telipelenkásit.

Hunor előszeretettel alszik el extrém helyeken, ám az utóbbi időkben egészen konszolidáltan, ágyban, kanapén tette, így ma konkrétan röhögőgörcsöt kaptam, amikor szólt a Dédi, hogy ezt látnom kell. És tényleg. Nomeg dokumentálnom:

És igencsak el vagyok maradva a Szépleány fejlődésének lejegyzésével. Míg ezelőtt két évvel örömtáncokat lejtettem, hogy Hunorvezér a negyedik hófordulójára megörvendeztetett egy hasról hátrával, most teljesen természetesnek vettem, hogy kicsilányom alig két hónaposan hasról hátra, alig háromhónaposan meg hátról hasra forgolódik.

Valamelyik este megörökítettem a konvencionális hasról hátrát, íme: 

Arról, hogy a kéthónapig elhúzódó Minka-arcmizéria miként is gyógyult meg, egy hosszabb bejegyzésben készülök beszámolni. Alaposan körbejárva a témát, és főt hajtva a főhajtanivalók előtt.
A lényeg ezeken a fotókon van, széparcú lett a kisasszony:

És Hunor, aki szintén társ a hordozásban:

A hétvégénk kertgondozással telt. Az eredmény számtalan harci sérülés testszerte, valamint bőrkeményedések és vízhólyagok tömkelege. És szembesültem azzal, hogy ott is vannak izmaim, ahol sosem gondoltam volna. Mint ahogy azt sem, hogy egy szelet kenyér levágása kemény hátizommunka eredménye. Vidéki fitnessz.
Kompenzál a tudat, hogy idén nyáron már saját ződségek kerülnek az asztalra.

Délelőtt arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 3 hónap megannyi változást hozott az életünkbe, mintegy mellékesen megemlítve, hogy hová is röppent úgy el?!

3 hónappal ezelőtt a délelőtti órákban túl egy alvégi vizsgálaton, rövidebb-hosszabb fájásokat produkálva, fal-színeket válogattunk az álomházunkba. A vége már nem volt túl kellemes, voltak pillanatok, amikor kétrét görnyedve igyekeztem kellő összeszedettséggel felvázolni elképzeléseimet a festőnek.
A kocsiúton hazafelé megkönnyebbültem. 7 perces rendszereseket produkáltam, de tudtam, még otthon vár a munka.
Otthon már tudtam, mennünk kell, amint befejezem...

Túléltünk egy költözést, majd mire fellélegezhettünk volna, újabb szituáció adódott: generációk költöztek egy fedél alá, annak minden szépségével és nehézségével együtt. És megint akadt tanulni- és megértenivalóm jócskán: amikor már azt hiszem, mindent tudok, mindig kapok egy újabb pályát, és rá kell döbbennem, maximum sejtek dolgokat.

Bővült a háziállat-állományunk, lettek új kapcsolataink. A régiek változtak-átalakultak. Úgy is fogalmazhatnék, mások hosszú esztendők alatt élnek meg ennyi fordulatot, továbbra is sokvégén égetjük a gyertyát, mindig is ilyenek voltunk, ebben semmit sem változtunk.

És a legfontosabb, ami az elmúlt három hónap alatt történhetett velem: egy ilyen mosolygós, 7030 grammos, a hihetetlen békéjéről már számtalanszor tanúbizonyságot tevő,  tündér-picilány (pici?) boldog anyukája lehetek.

Ismét eljött a legendás kiskörtés rugdalózó ideje.

Bízom benne, hogy a történet itt még nem ér véget és pár éven belül újabb kiskörtéseket fotózhatok... A rugdalózó még elbírja.

Tulajdonképpen az én fiam beszél. Összetett mondatokban. Kicsit ma figyelmesebben vizslattam és megvilágosodtam. Hiszen mi beszélgetünk!

Reggeli öltöztetős jelenet: Tátyi? kérdezi kérdőjellel az arcán, holott pontosan tudja hol van. Apa dolgozik, válaszolom a megszokott módon. Tátyi vauvau -mondja ő. Igen, Apa kutyusokat gyógyít.- válaszolom én. Me' ciccci- derül fel az arca. Igen, meg cicákat is gyógyít. Tátyi brubru- folytatja. Igen, Apa autóval ment dolgozni. -érkezik részemről a megértést igazoló felelet.

Amint ma öltöztettem Hugit, egyfajta kellemes bizsergést éreztem ott szívtájékon. KicsiHugi belenőtt. Sőt.

És eszembe jutott a jóhangulatú fotózás, az a felejthetetlen vágyakozás... Istenem, mennyire vártam ezt a kislányt, mennyire bizakodtam, reménykedtem, hogy sikerüljön életet adnom neki... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az összes fájdalmával és szépségével együtt... valahányszor ránézek Huginyuszira, a szívem megtelik valami furcsa eredetű büszkeséggel  és a torkomban egy maroknyi gombóc képződik, és csak ölelem és szorítom magamhoz...

Majcsak kiürülnek ezek a fránya hormonok... bár azt hiszem, azok már rég kiürültek, és helyüket az anyaság foglalta el, ami sejtésem szerint, örökre itt marad...

Esti kanapébitorlás:

és iskolapélda arról, hogy a ducilányok is lehetnek csinilányok:

Minka két napja úgy nyálzik, mint egy veszett kutya, ami kéznél van, azt gyűri a szájába. Gyanítom, beindulhatott a fogzása, bár messzemenő következtetéseket nem merek levonni, Hunor esetében is így kezdődött és majd' 9 hónaposan bújt ki az első gyöngyszeme. Jóslásban nem vagyok túl jó.
Minka bubinyálakat fújkál és közben danolász. Mert telepocakkal szép az élet.

Kicsik, kerekfejűek, rókafülűek, párnán támasztóak, a mosoly a szájuk szögletében... vagy csak én akarom ennyire görcsösen látni a hasonlóságot?!

Ezek lennénk mi: balra kiscucka, jobbra kisminka, egykorúan.

Nos, mivel, mi mindig csúszunk mindennel, így pár napja tűnt fel az is, hogy a Minkesszel kábéra egyidős babablogokban egyre többször jelennek meg az oltásos bejegyzések. Előbányásztam a kisleány oltási könyvét és bezony, már megent késtünk a kéthónapos kötelezővel.

Felhívtam, az új-választott gyerekorvosunkat, akit -hála a 22. századi virtuális világnak- az interneten lőttem. A számomra legkedvesebb jelzővel egy anyuka illette, aki azt írta róla, hogy még a gyerekek is szeretik. Ma délelőttre kaptunk időpontot, és máris szimpatikus intróval indított a doftorbácsi, mert azt kérte, ne a rendelési idejében menjünk, hanem  inkább a két rendelés között, hiszen kiskirálylány egészséges.
Ismét teljes stábbal érkeztünk, Hunor a rendelőbe szorosan tapadt a jóidösapjához, majd amikor már valóban elhitte, hogy most nem ő kap szurit, egyre bátrabban ismerkedett.

A szimpátia kölcsönös volt, Minka frissenébredve a doktorbácsi kedveskedő szavaira, mosolyogva gőgicsélt, majd mérlegre került a valóság: Minka 6 és fél kilós lett észrevétlen, itt hosszt nem mérnek, meg én sem macerálom, 68-as rucikat hord. Gyanítom, nem feltétlenül a hossza miatt. 
A doktorbácsi agyondícsérte, hogy milyen erősen húzza fel magát és hogy gyönyörűen kitámaszt, stabilan tartja a fejét, és már érti, hogy mért nem látta a kórház óta orvos ezt a gyereket. Szerencsére mára ismét belobbant Minka fél arca (tegnap rántottsajtot ebédeltünk Hunccal...) így megmutathattuk az össz-panaszunkat a leányzóra. Kaptunk rá egy újabb kikavarós koleszterines patikai kencét és egy borítékolt jótanácsot: ne hagyjuk abba a kenegetést akkor sem, ha szebbnek tűnik. Szárazbőrű. Napi 2-3 alkalommal kenjem be. Én továbbra is látok párhuzamot az általam elfogyasztott tejtermékek és a megjelenő vörösfoltok között, mindenestre az eddigi krémezés is hatásos volt.

Az oltásnál egyetlen pillanatra felsírt, de amint fölvettem már abba is hagyta és tovább mosolygott. Kicsi, hős Minkaleányka.
Megkaptuk a beutalót csípőszűrésre is. Khm-khm, igen, pontosan a hat hetes csípőszűrésre. Talán jövő héten oda is eljutunk.

Az elégedett Pufilány:

És a mai naphoz tartozik, még egy ropogtatós ölelés, és egy régenvárt találkozás, aminek még lesz folytatása nyugodtabb körülmények között is. Ebben biztos vagyok.

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy vasárnap délelőtt 10 órakkor mi már túl vagyunk reggelin, egy-két kóbor macicsapaton, és élvezzük a küszöbön toporgó , lágyan cirógató tavaszi napsütést, én azt finoman szólva is arconröhögöm.

Ma viszont nyakunkba vettük a vidéket, órákon át sétáltunk, erdőben, gyalogúton, Hunor javarészt motorral, Minkesz rámkötötten. (mer nappal szembe jó pózolni...)

A kiszabadult gyermek, aki már a lakótömbök gyűrűjében is különös kapcsolatban állt a játszótér melletti szökőkúttal (ő és a kis Gyurka pajtija versenyt dobálták tele kavicsokkal a biztonsági őrök legnagyobb örömére), most háborítatlanul dobálhatott mindenféle kavicsokat, tobozokat, botokat a sebesen futó patakba.

Rájöttem, a mifalunk (kicsit érezhető azért már a lokálpatriotizmus, ugye?!) a hídak faluja, bármerre is indulunk neki, minimum egy két hídon átkelünk, Hunor nem kis örvendezésére. Ott aztán hosszú perceket kell eltölteni, én szívdobogva lesem, mikor kell ugrani utána a folyóba, annyira a széléről és annyira életveszélyesen dobál.

Akárki meglássa, hídember lesz belőle.

Sosem volt titok, hogy nálunk az esték-éjszakák, -hogy is fogalmazzak?- eléggé lazává sikeredtek. S hogy mit értek laza alatt? Az időpont sem volt kőbevésett, valamint a hely sem. Azaz de, általában a miágyunk. S hogy hogyan is alkult ez így? Foghatnám ezer dolgora (családfő kiszámíthatatlan munkaideje, a gyakori szoptatások, a holdállás, közös tévézés... vagy, hogy divatosan hangozzon: kötődő nevelés), leginkább mégiscsak a mi kényelmünket-lustaságunkat tudom felhozni indokként. Mert nekünk jó volt, hogy ott voltak karnyújtásnyira, hogy összebújva aludhattunk el. Ösztönösen erre volt mindannyiunknak szüksége.
A kiköltözésünkkel egyidőben, mondhatni varázsütésre megszűntek az esti altatásos ceremóniák. Szokott időben (általában vacsoracsata közepén, ámbátor néha a híradó végét sem érjük meg...) elmegyünk fürdeni, 8-kor legkésőbb már ágyban vannak, legtöbbször ekkor már alszanak is, de legrosszabb esetben is 9-kor már csönd van. (és már emlékeimben is halványulnak az éjfél-fél egyes ébrenlétek...)

Mi valóban szeretjük, ha köztünk alszik/alszanak. És sosem éreztem ezt problémának. Egészen pontosan az elmúlt napokig, amikor is képtelen voltam összefüggően aludni pár órát. Rámnőttek. Mindketten. Kiszorítanak és eltaposnak. Sajátos módszerekkel. A nagyobbik rámfekszik, belémfúrja magát, csatakosra izzadunk -bal oldalról, a kisebbik addig kaparász, piszkál, karmolgat, amíg arrébb nem vonszolom magam -jobb oldalról.
Persze H&M Apjukot békén hagyják. Önálló elhatározásra jutottam, melyet tegnap este tett is követett, így este gyors és a tőlünk megszokott módon hangos lakásátrendezés következett. A változás: a Kisebbik, -ugyan továbbra is a mi hálónkban-, ám a saját kisrácsosában alszik. És ebben a formában, ő is nyugodtabban aludt, azaz kihagyta az éjféli etetést, este 8-tól hajnal 3-ig grillcsirke pozicióban feküdt. (persze, hajnaltól már ottragadt mellettem... )

A Nagyobbikkal való próbálkozáshoz egyelőre nincs erőm. (értsd: esténként rápróbálni a saját szobájában-saját ágyában való altatásra.) Pedig talán éppen ugyanennyire könnyen menne.

Talán akkor esténként, ha mi is aludni térnénk, nem ez a kép fogadna és nem kellene minden este kilogisztikáznunk az alvóhelyünket:

... már nem is a hálószobánkból látható, hanem a nappalinkban. Közvetlenül ebéd után. És ilyenkor már nyomom is a kávégépen az On gombot, hátradőlök és élvezem a szabad perceket:

...és ebből az állapotomból a raklapnyi vasalnivaló sem tud kizökkenteni...

A mélyzuhanást mindig magasröpte követi. (tán csak nem depresszió?) Nem vagyok hipochonder, de megboldogult lánykoromban előszeretettel húztam magamra mindenféle tanított betegséget, légyen az belgyógyászati, hematológiai vagy akár pszichológiai téma. Aztán jöttek a manapság oly divatos, öngyógyító, lélekmorzsolgató könyvek. Egész szép darabszámon rágtam át magam, ismét jó alanynak bizonyultam, nagyon sok új dolgot tudtam meg magamról. Aztán meguntam őket, gyerekeim születtek és az önmagam megtalálása-felépítése háttérbe szorult. Mint ahogy én is. Lett helyette munka, háztartás, gyereknevelés, házszépítés, minden más. Ezidáig sikerült elnyomnom lelkem jelzéseit, önmagamba mélyen beletaposva azt az érzést, hogy szükségem lehet valami másra is, de az elmúlt napokban igencsak tombolóan kitört a háttérbe szorított és elhanyagolt lelkem. Felőrölt a mindennapi mókuskerék.
A kitörés sok mindenre rádöbbentett: meg kell húzni kicsit a féket, különben értelmét veszti az egész eddigi utunk, borul a szekér és mi mindannyian lepotyogunk róla... tulajdonképpen örülök, hogy felszínre kerültek ezek a dolgok is... okot adtak arra, hogy módosítsuk az itthoni megszokottakat...

Aztán van nekünk egy hófordulós PuffancsLeánykánk is. Még mindig zökkenőmentes vele az élet. Eszik-alszik és olyan visszafogott, hogy sokszor már rég ébren van, ám mégsem szól, motoszkál-nézeget, néha a nevetésére megyek be. (az rejtély számomra, hogy ilyenkor min is nevet tulajdonképpen, a hálószobánk elég ingerszegény terep, össz-vissz egy ágy és egy dróton lógó villanykörte található meg benne, nomeg a sokszor emlegetett függöny!) Nevet, mindenen-mindig. Ha meghallja a hangunkat, ha meglát minket, ha Hunor rárobban. Bármikor. Csak akkor sír, ha éhesen ébred és valamilyen oknál fogva nem jut azonnal langymeleghez, hanem pl először tiszta pelust kap. A kiütései gyakorlatilag javulnak, bár néha bedurvul. Alapvetően száraz az arcbőre. Kenegetem. Napközben egyre többet van ébren, percekig képes rácsodálkozni a kezére, és szintén hosszú percekig fixírozza az arcom minden milliméterét. Egyre hosszabb ideig matat el a játszószőnyegen, miközben Hunorvirágszál legózik a saját ágyában. Legózni ott szeret, aludni köztünk. Mint ahogy Minka is. Továbbra is egyszer ébred, még mindig 4-5 óra magasságában. Álometetek, gyakorlatilag föl sem ébred rá egyikünk sem. Így jó ez mindkettőnknek.
Megmértük ma, mert úgy illik: 6230 gramm (90 gramm híján megduplázta kettő hónap alatt a születési súlyát...) és 62-es (68-as) ruhaméretű. Szépkékszemű, nagycsomagú mosolyvirágszál. Még mindig leginkább Hunorra hasonlít, csak sokkal lágyabbak a vonásai. Kislányom. Ízlelgetem a szót  és alig akarom elhinni, hogy ez a rózsaszín, tisztaszemű törékeny kicsilány tényleg az enyém... nem tudok betelni vele...