A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

"A láncreakció általánosan események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti. Láncreakció bekövetkezhet a természetben, a társadalomban, az atommagok bomlásában (nukleáris láncreakció), de a lelki életben is. A láncreakciót egy ok váltja ki, amely katalizátorként (iniciátorként) viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot. A láncreakció egyik fajtája a „pillangó effektus”, amely a determinisztikus káosz megnyilvánulási formája. Eszerint, ha például az Amazonas őserdejében egy pillangó a korábbi szokásától eltérően nem kettőt, hanem hármat legyint a szárnyaival, ennek következménye később akár egy tornádó is lehet a Florida félszigeten."
(Wikipédia)

Az ok: gyakorlatilag lehet bármi, a háttérben én mégis azokat az áldott-átkos pörölő hormonyokat érzem, amik a nap 24 órájában gondoskodnak arról, hogy egyetlen percig se nyugodhassak, (naná, hogy megvan már KisTesó kocsiülése... most éppen Hunc új fekhelyére gyúrok és igyekszem mostazonnal megoldást találni Hunor alvóhelyére), hogy kiszekírozzam a világból Életem Társát, aki az utóbbi napokban egyszerűen nem tud nekem tetszőt cselekedni.

A folyamatok: A tüzet okádó sárkány hozzám képest csöndesen szuszogó kisangyal. Ha  HuncApu "A"-t mond, a hátam közepiből, a gerincem mentén, lassan egy vékony csíkban elindul egy apró szikra, mely eljut a koponyámon keresztül az agyam legrejtettebb zugaiba is, ahol azonnali robbanást okoz, mely hangos hisztérikus hullámokban manifesztálódik. (persze, ugyanez érvényesül abban az esetben is, ha HuncApu "B"-t, esetleg "C"-t mond...). A vihar utáni összeomlás tisztaságában, pár percig valósan látom az egész szituációt, nos, olyankor azt sem tudom eldönteni röhögjek vagy inkább sírjak magamon... Ilyenkor a józan eszem legszívesebben jól megrázná hisztérikus énem, hogy hé, helló, azért vagy most otthon nyugiba-békébe, hogy normálisan terelgesd az elsőszülöttet és közben ugyanilyen körülmények között növeszd a pocakodban a másodikat!

Új állapot: 1. jobb esetben estére, de néhanapján már koradélutánra bekeményedett, görcsölgető pocak, amitől, ha lehet még idegesebbé válok... és a kör bezárul.
2. Hunc tökéletesen átszivacsolja magába ezt az állapotomat, jó kis páros vagyunk újabban kettecskén, a rosszidőre való tekintettel, összezárva a lakásban...

Egy újabb tiszta pillanatomban, este, már sírdogáltam HuncApunak, hogy nem nagyon bírok saját magammal mit kezdeni, mert annyira elborít a vörös köd napjában többtucatszor. Nem mellesleg látom rajta, ő sem viseli túl jól mostani énemet, de azzal nyugtatott, hogy pontosan ilyen voltam Huncmesternél is. Ez csekély vigasz ugyan, de biztató, hogy egyszercsak vége lesz és talán újra normális leszek.

Aztán vagynak olyan gondolataim is, hogy Huncost annyira 100 százalékosan vártam, hogy hetekre előre lebontva tudtam, mikor milyen belső szerve képződik, éppen hol tart, hogy érzi magát a pocakomban és hogy én hogyan érzem magam - az internetes szakirodalom szerint. Most csak annyit sejtek, talán már túlvan KisTesó a szervképzésen így a harmadik hónap küszöbét átlépve. És annyit észlelek, hogy máris növekszik a pocakom, behúzhatatlanul. (a mi ágyunkba örök vendég maradt a szoptatóspárna, máris jól esik iccaka rákúszni...). Nem hiszem azt, hogy ettől kevésbé várnám Őt, vagy kevésbé szeretném, inkább csak kevesebb időm jut önmagambagubózva ráhangolódni a Pocaklakóra. (és ilyenkor hálát adok azért, hogy Hunornál megtehettem...)

Aztán vannak megmosolyogtatóan kedves pillanatok, ilyen az a  mostkedvenc kóla reklám, amin már nem csak gombóc képződik a torkomban, hanem folyadék képében  távozik belőlem a feszültség és hosszú percekig képes vagyok sírdogálni. Aztán meg a könnyeimen át szívbőljövően nevetni.
Ez egy ilyen, olykor átkos, és mégis oly áldott állapot. Még akkor is, ha néha olyan érzésem van, mintha örök bérlete lenne a lelkemnek egy hullámvasúton.

Korán elköltöztem a szülői házból, viszont sűrűn jártam haza, hiszen jó volt a nagyvárosból hazatérni, a felelősségteljes és önellátó amazont pár napra levedleni és újra gyereknek lenni... akinek a kedvenc ételeit főzik, akinek lesik minden kimondott és kimondatlan óhaját, aki mellett hajnalhasadástól lábujjhegyen osonnak a szülei, hogy legalább most tudjon pihenni... akinek még véletlenül sem kell semmilyen házimunkát sem megtennie és minden pillanatban simítanak egyet a lelkén... aki hazatér...  nos, ilyen hétvégénk volt most, az Origóban, Hunc keresztszülőkkel, nagycsaládban, szeretetben-melegben...

Az egyetlen apró esőfelhőt, Hunc 2 napos láza okozta, mostanra jött ki az oltás mellékhatása agresszív láz formájában megspékelve egy kis fogzással. Közel 3 napig küszködött a kórral, közben többször gondoltam arra, bárcsak valahogy átvehetném, bárcsak inkább az én szemeim égnének a láztól. Az éjszakáink sírósak-kevés alvással teltek, a nappalok bújósabbak, ölbenalvósak voltak. Talán így fordulhatott elő az a megtévesztés is, amely éppen anyák napi ajándékként ért tegnap. Hunor amint hazaértünk, bevonult a hálóba, beült az ágyba és rendkívül komoly és befordulós fejjel pillogott ki ránk onnan, mi meg csak csöndben sajnálgattuk elgyötört kis betegünket. Ez egészen addig tartott, ameddig Huncmester befejezettnek nem érezte művét és ki nem jött a konyhába, megmutatva miként lehet egész ruházatát és testét alaposan bekenni egy tégelynyi Sudocrem-mel. A hálószobába érve ért az igazi meglepetés, nem csak önmagát, hanem megszerezvén mindkét távirányítót, azokat is puhává krémezte, az ágyneműkkel egyetemben. Haragudni, persze most sem tudtunk igazán rá. HuncApu sikálta a távirányítókat, én a mosogépet indítottam be folyamatosra.

Közben átléptünk egy újabb hófordulót, Huncos az eddig begyakorolt készségeit fejleszti tökéletesre, a mi általunk használt beszéd, még várat magára, az eddig használt "nem", "anya-anya", "apa" mellett, szókincse újabbakkal nem bővült, viszont egész nap babanyelven dumál, vannak visszatérő maga alkotta szavai (most persze egy sem jut eszembe, de pótolom időben...). Fut, mindent eszik, partner a mindennapokban, barátságos, vígkedélyű kisember. 86-os ruhákat hord, naciból bővenjórá a 74-80-as. Súlya 10 kiló körül lehet, szerintem most megint kicsit a bűvös tízes alatt lehet.

És akkor az elmaradhatatlan fotók következzenek:

A vidám vasárnapról a keresztszülők gondoskodtak:

Éljen május elseje, a Muzsikás együttes koncertjén:

...és ismerkedés a helyiekkel: