Minyonlány úgy döntött, egy enyhe hőemelkedéssel tarkított nap utáni éjszakán, éppen a feledikre kinöveszti a második gyöngyszemét. (alsó kettő ready üzemmódban, bevetésre készen)

(szúnyogcsípett sikkantgatós bulilány)

Ugyanezen éjszaka előestéjén, szerelmetes szülei bőséges, beszélgetős görög vacsorát fogyasztottak, éjszakába nyúlóan a degeszre evés határát súrolva. Nem sokkal lefekvés után kezdődött, hajnal fél 4-kor csúcsosodott (ezidőtájt született Minkucifuci), voltak pillanatok, amikor azt éreztem az életbenmaradásért küzdök a földön fetrengve kegyes porcelánistennőnk előtt, hol a hideg rázott, hol folyt rólam a víz, miközben alul-felül távozott a távoznivaló.

Az áldott jó uram persze ebből semmit sem vett észre, sőt, miután konstatálta, hogy tényleg odavagyok, mert még a  számítógépet sem kapcsoltam be, annak ellenére, hogy elvonultam a nappaliba szenvedni, készségesen főzött egy bögre teát. Véletlenül tejserkentőt. Így most már 100-as melllbőséggel tarolok. De megmaradok, minden felgyülemlett méreg és salakanyag távozott... így vagy úgy.

Most már tuti, hogy Hunor éjszakánként olvassa a blogomat, vagy beszél valakivel, aki olvassa azt... Csak így történhetett, hogy a hozzá eljutott infót (mely szerint ő nem egy kifejezetten könyvszerető egyén) pár nap alatt feldolgozta és ma látványosan könyvlapozgatott és meseolvasott a délutáni sziesztája után:

Lelkem bizakodó. Lassacskán örülnék pár kimondott szónak is, mert addig naponta többször akaratlanul (megnyugtatásként?)  ez motoszkál a fejemben.

Az életünk tele van egyesekkel, meg kettesekkel. És a belőlük származtatható -olykor-  előforduló hármasokkal.

11. hó 11.-én kötöttünk házasságot, 02. 22.-én született az anyám, 3. hó 11.-én fogant Hunor (Minyoné nem pontosítható, csak behatárolható...) , 11. hó 22.-én rántotta ki a  Nagy Játékmester a lábaim alól a talajt,  egy nyári 12.-én gabalyodtunk egymásba gyermekeim apjával, 12. hó 2.-án született Hunor, 12. 12.-én Minka, 22.-én írtuk alá az otthonunk adásvételi szerződését, egy másik hónap 11.-én a hitelkérelmünket, és a családi örökségem is egy téli 22.-én cserélt gazdát. Évfordulók, dátumok, születés- és névnapok, emlékek és emlékezések. Az életünk miniatür képkockái. Akár egy kirakós elemei hevernek körülöttünk szanaszét.

11.-e van. Ismét egy fordulóponthoz érkeztünk. Egy újabb lépés, egy újabb -stílusosan- gátszakadás. Este röhögve konstatáltuk. Megerősítő véletlen. Talán mégiscsak jó az út...

... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

Két és fél év távlatából be kell látnom, hogy Elsőszülöttem maximálisan az apjára hajaz, már ami az olvasás szeretetét illeti. Meg úgy általában is.
Báááár, elkiabálni nem akarom, de úgy tűnik a soktucat könyv közül mégiscsak akad egy, ami igazán leköti és esténként kér egy (2, 3 vagy 4) történetet belőle. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy azért teszi, mert valóban kedves és önmagára ismerő mesék vannak benne, vagy csak egyszerűen rájött arra, hogy így kicsikarhat még jó pár percet az esti alvás előtt. Rafkós Róka, így bármi előfordulhat. Anyai szívem, ettől függetlenül diszkréten olvadoz...

Minden reménységem ebbe a csöpplányba szorult, és bíztam benne, ha majd eljön az ideje, kicsivel több érdeklődést fog mutatni a könyvek irányába. Azt azért magam sem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön az ideje. Kisvirágszál ugyanis nem válogat: jöhet könyvtári Szabó Magda (jájjjj), vagy heti kötelező bulvársajtó, de megelégszik a havonta érkező állatorvosi szaklappal is (ezt ehónapban Iratmegsemmisítő Kiskirálylány olvasta ki a maga sajátos módján) , érdeklődési köre nem behatárolható, szabadlelkületű művész, egyelőre keresi önmagát.

Tegnap még megijedtem a pelusban talált "valamitől", amit gondosan megtisztítottam folyó víz alatt, aztán már csak röhögtem, amikor előbukkantak rajta a betűk...  a mait már nem tisztogattam, és inkább abban bízom, sikerül mindennemű olvashatót jómagasba elhelyezni előle egy időre.

Elmaradásaim akadnak bőven, így a kényszerpihenő alatt rekonstruálom az elmúlt időszak említésreméltó eseményeit.

Minka pelenka dermatitisze: Kezdődött egy enyhe pírral, betudtam a fogzásnak. Folytatódott egy erősebb pattinkással, azidőtájt szintén fogzottunk, akkor éppen fej-fej mellett. (sajnos, mindketten eredménytelenül). Ekkor már elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal, bevetettem házi vindexünket, a mindenrejó sudocrem-et. Látszólagosan jobb lett, lokalizálódott a pír. Aztán valahogy kifutott a kezemből a gyeplő, hiába levegőztettem, pelenkátlankodtattam, amikor csak lehetett, végigkentük dottore telefonos segítségével mindenféle létező csodaszerrel (neogranormon, ezüst kolloid, fúvókás aloe vera, kék kenőcs, nivea pelenakiütéses krém, még a házipatikás diznyóhájas balzsamot is bevetettük, látszólagosan mindig kicsit jobb lett, hogy aztán még rosszabb legyen).

A viharos végkifejlet szinte egyik pelenkázástól a másikig történt, egészen pontosan egy délutáni alvás alatt. Szétterjedt, levált a bőre, eleven és bűzlő undormánnyá vált. Ekkor már sejtettem, hogy nagy a baj, pár éves szakmai gyakorlattal mögöttem nem volt nehéz kitalálnom, hogy a nedves-fülledt pelus igazi melegágya a gombák elszaporodásának. Dokink éppen nem összeegyeztethetőkor rendelt és ekkor eszembe jutott Katáék nem olyan régi hasonló szélmalomharca. Ők bőrgyógyászaton végezték, dettó ugyanezzel a kórképpel. Szerencsére megőrizte a titkos receptet, és még el sem készült a patikában a kevert krém, már sikerült is elcsípnünk a dokibát, aki látatlanba is ezt a kencét ajánlotta, kiegészítve egy kis Castellani oldattal. (nekem erről mindig valami romantikus olasz étterem képe villan be, pedig a maga profán valójában ez a gyorsító gombaölő). A terápia része a pelenkátlankodás (szellőztetés), ami azért tud vicces szituációkat okozni, Minka is képes többrendbeli macik után, szabadlevegőre is ereszteni boldog macicsapatokat, amelyekbe tokától bokáig belefetreng, éppen azalatt a kettő perc alatt, amíg én hanyag-anya ellátogatok oda, ahová most éppen magányosan járok, a fiam már unja, a lányom meg még nem tud utánam jönni.
Villantjuk is nap felé, szigorúan orvosi utasításra  a napról-napra egyre szebb területetet, ebből is adódnak mókás helyzetek. Legyen annyi elég, hogy újabban újraélhetem a régi szenvedélyem, naponta többször is átöltözhetek.
Föllélegzünk.

Hanna széklete: Aztán volt az óvodalátogatás utáni fosós-hányós, családunkat kiütő kis finomságunk, aminek egyetlen hozadéka maradt: Huncos közel egy hónapon át csatornát megszégyenítő, penetránsan bűzlő macikat rakott, naponta többször. Kihasználva kapcsolataimat (értsd bepuncsolva a volt főnökömnél), beutaltam egy széklet parazita és tenyésztéses vizsgálatra a cuccost. Átvételkor mindenki hümmögött, hogy húha ez ám a fogás, tuti pozitív, meg, hogy mennyire nem normális állagú-színű-szagú (kispiros tégely híján fecskendőbe gyűjtöttem), itthon tippelősösdiztünk, szerintem Campylo pozitív lesz, apjuk szerint csak egy laza  Salmonella hordozóval élünk egy fedél alatt. Persze, mindkettő be- és lejelentés köteles, tehát már előre szerveztük miként fogjuk agyonszűrni családunkat.
Eltelt egy nap és hív a volt főnököm: a parazitológiai vizsgálat ugyan negatív lett, de a következő napra hótziher, hogy kinő valami belőle.
Másnap érkezik egy szűkszavú sms: minden negatív. Ekkor felhívtam, hogy mégis hogy is van ez, mert oké, örülök én, hogy negatív,  de mégsem érzem ott belül, teljes meggyőződéssel azt, hogy valóban nem hordoz semmit ez a kölök. Azért, mert biztos vírus. Talán rota- érkezik a válasz. (szerintem meg biztos nem, mert még a tünetek sem olyanok voltak, és a negatív eredménnyel egyidőben teljesen meg is szüntek). Nem vitatkoztam.

Eztán megérkezett az írásos eredmény is, mely szerint: P. Hanna, másfél éves (???), normál bélflórával rendelkezik és nem tulajdonosa semmilyen parazitának.  Föllélegzünk?!

Sajnos, a falunkban a könyvtárnak nevezett létesítmény könyvállományát bőséggel lekörözzük a hazainkkal. Az állandó házhozrendelősdit enyhén szólva is luxusnak éreztem, főként mostanában. Maradt a közeli városban egy könyvtár-beiratkozás.

Rutinróka módon, bababónuszozás közben interjúvoltam meg a szintén ott shoppingoló kismamákat, merre is található a könyvtár. És háperszehogy ők tudták.
A kasszánál ért a legnagyobb meglepetés, egészen Szemérmetes Erzsók módon viselkedtem, belepirultam, meg hebegtem-habogtam zavaromban, ugyanis lelkemből szakajtott magzatom becsempészett egy mosolygósfejű terhességi tesztet a kosárba, és ez a futószalagra-pakoláskor derült ki. Vissza már nem volt lelkierőm vinni, Minka a telefonáló apja mellett a babakocsiban elégedetlenkedett maximális hangerőn, én küzdöttem a fáradtságtól leállíthatatlan elsőszülöttemmel...  Meg amúgy vásárlás közben már megharcoltam Mancival, hogy egyrészt nincs szükségem démoni veres hajfestékre, bár tény, hogy szívesen kipróbálnám majd egyszer, másrészről úszópelenkára sincs szükségünk, akármennyire is jön a víz.
Szóval teszt maradt és zavaromban valamért heves késztetést éreztem magyarázkodni az alighúsz pénztároslánynak, hogy nem is én vettem le a polcról, hehe, meg, hogy milyenek ezek a mai gyerekek, hehe, meg aztán a kistesót is ő érezte meg először, hehe, de ha most is igaza lesz, hehe, esküszöm átrendezem családunk strukturális szerkezetét. Szintén hehe. (mondjuk azért is érintett érzékenyebben ez a mosolygós tesztes jelenet, mert éppen kettő nappal azelőtt zabbantottam be egy újfajta töménykrémes piskótás milkát, ami ugye nem szokásom, és már erre vigyorgott az uram, hogy érkezik a következő fiú... hehe) Az alighúsz válasz arckifejezéséről esettanyulmányt lehetett volna írni, a na, én így aztán sose, meg úgy egyáltalán is sose, de volt egy leheletnyi szánalom is az irányomba, meg talán egy enyhe megvetés is, így összekaptam 46 darabos kis zacskómat, melyeket sebtibe átnyomtam a zuram kezibe, majd hónom alá kaptam a menekülő Hunort, mellből megtoltam a babakocsit és csatakosra izzadva elvonultunk a helyszínről.

A könyvtárban rögvest jobban éreztem magam, főként, hogy hatalmas és eszméletlen könyvmennyiséggel rendelkezik. (és mert jóelőre letisztáztam, hogy a szentélybe csak és kizárólag egyedül megyek be). Így most pihenünk, olvasunk, elfogadjuk a természet törvényeit és várjuk a tetőzést, mely estére-reggelre várható.
Mindeközben a Duna nyaldossa a veteményesünket. Oda a termés, a délutáni prodzsekt része lesz a dughagymáink, retkeink kiásása-megmentése. Mert ugye ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Kösszépen, ebből inkább nem kérünk.

Napok óta sejthető volt az, ami ma délután végül is bekövetkezett. Kényszerpihenőre ítélt minket a Duna. Leghamarabb csütörtökön oldják fel a zárlatot. Az utak lezárva, a következő faluig egyelőre járható az út. A másik irányba csak sejthető, a víz alatti részen haladna:

a messzi távolban a rév, ez a partszakasz kedvelt szalonnasütő-hely (itt ugrálóvárazott pár napja, gyereknapon Huncimaci) :

Az emberek nyugodtak, elfogadóak. Lassacskán ránk is átragad ez a fajta beletörődés és megadás egy sokkalta nagyobb erőnek. Félelemetes érzés, hogy miközben azt hisszük magunkról, hogy a világ urai vagyunk, időről időre szemünkberöhögve közli a természet, hogy maximum a saját cselekedeteink urai lehetünk...

A víz felért a kertünkbe, kutyáink legnagyobb örömére. Wellnesszelnek. A mai kánikulában egymást harapdálva taszajtották bele magukat a vízbe. Vidám kölyökkutyák.
Mi osztunk-szorzunk és reménykedünk, hogy a tyúkok a helyükön maradhatnak. A veteményest valószínűleg eléri, és dejó, hogy ilyen restasszony vagyok, a paradicsom-paprika palánták még csak a gondolataimba vertek gyökeret, a kertünkbe nem.

A világ megálljt parancsolt. Mi hallgatunk rá.

Írnék szépeket, szipogósokat az utókor számára, de ma nem megy...

Talán, ha nem a többedik éjszakámat kellene szétett lábakkal kifeszítve átaludnom, mert az a legújabb heppje a kölyökkutyámnak, hogy lábközött alszik.
Talán, ha nem egész nap kellene hallgatnom a beszédét helyettesítő nyögdösését és ha nem lenne ennyire kényszeresen a szokások rabja. (reggel elsődolgok között van a mosogatógép kipakolása. ha én nem teszem meg, akkor odacitálja az apját... mert ezt így kell... )
Talán, ha lenne naponta átlag egy szabad percnél többem, és nem kommunálisan szívnák a vérem lógnának rajtam. A legutóbbi állatkerti sétánk során már szolidaritást vállaltam az orangután-mamával, ugyanolyan rezignáltan viselem az egész napos szétcincálásomat, mint ő. (és esküszöm nem csak képzeltem a szemébe a részvétet)
Talán, ha miközben próbálom ünnepi hangulatba hozni a lelkem, nem okád nyakba egy túlzabbantott Buncilány. Persze csöpögő szájzugában már ott a megkönnyebbült örökmosoly.

Szeretem őket. A csibészesen kócos kétésfélévest és az öröknyugalmú mindjárt félévest. Általuk váltam azzá, ami mindig is szerettem volna lenni. (és nem, most nem az idegroncs és karikásszemű htb-re gondolok...)

A hajnal 3-as parám az az volt, hogy éppen tettenérem a betörni készülőket, és nem kapcsolok villanyt a ház körül, mert akkor ők belátnak, viszont így meg azt hiszik, mindenki alszik, és kedvemre settenkedhetek és jól rajtuküthetek. Hogy miképpen is teszem, arra nem volt kidolgozott koncepció. Viszont hajnalhasadásig, alvás helyett, settenkedtem egy jót. Asszem, túl sok Helyszínelőket néztem az elmúlt évek alatt.
Mindeme akció valóságalapja: hajnalig tartó buliról hazatérő fiatalokat megugató kutyáink hangja. Asszem, öregszem is és ez hajlamossá tesz összeesküvés-elméletek gyártására.

Reggel úgy ébredtem, mint aki az éjjel folyamán valóban szembeszegült a betörőkkel, és ők minimum egy puskatussal kentek szájon, gondoltam valamelyik kölök megrugdalt. Aztán addig kutakodtam az arcomon/számban, míg rá nem jöttem, hogy nő a bölcsességfogam, felül. (mondom én, hogy kialakulóban a problémamegoldó énem, a bölcsebbik felem).

Duplakávé, kis késés és máris elindultunk Duna-partra gyermeknapozni. Épphogy talajt fogtunk, Hunor bevetődött az ugrálóvárba, jött is egy kóbor esőfelhő, pár csöppet szórt belőle, ahhoz épp eleget, hogy büfébe meneküljünk egy kapucsinóra. Mer' az én Buncim ilyesfajta lány, aki mellett lehet képeslapokat olvasgatva kapucsinózni bármelyik kávéház teraszán. Hogy irigykedtem Hunor mellett az ilyen nőcikre, miközben én csatakosra izzadva a 48. sétakörömet tettem meg vele, az a másik gyerek meg békésen szuszogott a babakocsiban, amíg a szülők komótosan megebédeltek...
Mihelyst kisütött a nap Hunor újra birtokba vette az ugrálóvárat, épphogy 2-3 fotót lőhettem róla, amikor minden előjel nélkül egy akkora vihar kerekedett, hogy azalatt a 20 másodperc alatt, amíg kikapartam Huncost a várból és bemenekültünk valami fedett alá, alsóneműig áztunk mindketten.

Mire hazaértünk, a kellemetlen érzetet felváltotta egy kellemes álkapocs-zsibbadás,  fültájéki fájdalom, enyhén dagad a fejem, most már tényleg úgy is nézek ki, mint aki kapott egy sallert. Gondoltam, délután összefekszem egy fájdalomcsillapítóval megtunningolva a skacokkal, de kapucsinózni-lehet-vele-aludni-nem Buncilány ezt egészen másképp gondolta. Szemhunyásnyit sem aludt, egész délután rágicsált, nyöszörgött, hajat tépett, szenvedett. Együtt fogzunk. Hát kell ennél erőteljesebb anya-lánya kapcsolat?

Ha mégsem fogzanék, akkor még lehetek mumpszos (bár az már voltam), vagy esetleg nyálmirigy-gyulladásom is lehet. Vagy nyálkövem. Vivát webdoktor! mégiscsak visszasírom az áldott netnélküli tudatlanság korát.
És letolhattam az uramat is kedvemre, hogy a lehúzott kocsiablak huzata miatt durrant be a bal felem.
Mindenestre savanyát iszom, igyekszem sokat tátogni, (ebben partner Hunor, aki állandóan ad okot a folyamatos beszédre), és még mielőtt toltálisan elveszteném a  fejem is egy gennyedző tályogban, előkotortam a dalacint is.

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

Mindenképpen munkanélküli és alvásokkal bőven tarkítottra sikeredett, mint ahogyan azt előre elterveztük. Voltak vendégeink, generációk verődtek össze egy ebéd és egy kellemes délután erejéig.

Mindig melegséggel tölt el látni a gyermekemen, ahogy örül és bújik a hőnszeretett Ágyijához, vagy ahogy beveti magát a Dédnagypapa karjaiba... apró csodamorzsák ezek egy szerethető világban...

Aztán bebizonyosodott, hogy pontolyan setétszőke vagyok, mint ahogy azt a képek is bizonyítják. Szerettem volna videót készíteni fiam legújabb produkciójáról, melyet maga fejlesztett tökélyre: behozza az üres szennyestartót, fejjel lefelé fordítva billentyűket imitálva prüntyög rajta, közben vékonka cinegehangon kíséri képzeletbeli dallamát, mindezt röpke 5 másodpercig, majd meghajol és várja a kirobbanó tapsvihart. Ha mégsem érkezik, tapsikoló kézzel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy jöhet a méltó jutalom. Nos, ehelyett nekem sikerült felvennem azt, ahogy megkérem szépen, hogy kezdje előlről, mert Minka kirúgta a kezemből a kamerát, vagy éppen közlöm, hogy képtelenség kiscsaládomról egy valamirevaló hómvideót készíteni, mert mindenki szétmászik a képből.

A hitös uram szerencsére kézbevette a dolgokat és megörökítette azt az (első) pillanatot, amikor a békés és Minkanyekergés mentes ebédünk elfogyasztása érdekében profán módon a kezibe nyomtunk egy kenyérsarkot. Áhítat és átszellemültség jellemzi kettejük kapcsolatát... a Minkáét a kenyércsücsökkel: 

(az idill hátterében éppen 246. "utoljára" mondok el Huncosnak valamit)

Huncosdrágámnál meg határozottan elindult egy beszélő-folyamat, egyre több szót ismétel utánunk, vagy éppen dolgokat/tárgyakat nevez nevén. A régebbieket kiegészíti a ló, ajtó, halló, szijjja, Huno, Cica vagy Tá (Minkuszt hívja így), olló, uró (fúró), arra, autó, apa, papa szavakkal és még sorolhatnám, ha eszembejutna.

Kicsi Lencsilány gondolt egy merészet és a déli alvása alatt kinövesztette az első fogacskáját. (szintén bal alsó, mint annó Hunornál, fotózni lehetetlenség)

Ha marad a tendencia, pár héten belül csengőszóra versenytfut Hunorral, szeptembertől iskolában kezd, jövő ősszel diplomamunkát ír. Vagy mi.

Az anyatermészet elrendezi a dolgokat. Ha valami elvész a vámon, az bejön a réven. Amikor kiborul a bili, az élet egy másik területén érkezik a kompenzáció. Erős lelki arcpirulással vallom be, hogy most a kicsiktől (is) érkezett egy óriási  szeretetgombóc.

Minileányka hétfőn felült. Majd rá egy napra, négykézlábra állt egy barátnőmnél. Biztos, ott jobban működik a gravitáció, mert itthon azótasetöbbet. Ennek örömére az éjszakáink is kétórás szakaszokra bomlanak. Hajrá mozgásfejlődés! Nem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva, Huncos ejjráérünkarramég-gyerek volt.

Huncimaci pedig elkezdett mamának hívni. Bájos és kedves és szívbemarkoló, csak éppen meg kell szoknom a hosszúhónapok elnyújtott nyányizása után. És bújik, és simogat és nagyonjó. És este önként és dalolva megmászta a nagy fehér porcelénistennőt, én már csak fáradtan legyintettem, de azért kilátásba helyeztem egy kérhetsz bármit, ha belecsurrantassz-t. A szokás hatalma. Aztán csobog és vigyorog és tépi a papírt, amit tőlem látott és nem tudott mit kezdeni vele, dugdosta előre-hátra. Én meg megkértem az apját, hogy ezek olyan férfi dolgok, jó lenne, ha most már megbeszélnék, mit is kell ilyenkor csinálni. Megbeszélték. Aztán még egyszer lóra pattant. Ismét sikerrel. És annyira örült a miörömünknek, hogy még a beígért jutalmát is elfelejtette behajtani rajtam.

Létezéséről nem tudtam, maximum sejtésem lehetett ezidáig. Hétvégén előtört, kirobbant belőlem. A B verzióm nem udvarias, nem bájos, nem kedves, és egyáltalán nem nevezhető toleránsnak. Ő ordít, türelmetlen és az A modell maradék erejét felhasználva bújt elő. Míg B-én őrjöngött, addig A-én magábazuhanva, egész nap pizsiben zokogott és síratta az odalett boldogságát, erejét, energiáját, vágyait és álmait. És síratta szegény énjét, aki idejutott, hogy siratnia kelljen azt. A rengeteg szerep között menthetetlenül elveszett valahol. A tükörből már régről egy idegen néz vissza rá.

Végtelenül félelemetes ez a másik én. Végtelenül félelemetes érzés az, hogy nem tudsz ura lenni a tetteidnek, az érzéseidnek, hogy szinte fizikai fájdalommal jár minden egyes nap abszolválása, amikor tudatosul benned, hogy igenis létezik az a pont, amikor könnyebb lelépni az ismeretlenbe, mint visszatérni és kibogozni a kuszaságot. Amikor elveszted az erőd ahhoz, hogy meglásd a probléma okát, hogy megoldást keress. Amikor már semmi sem tud visszatartani...

Sarokbaszorítódtam, kiszolgáltatódtam.

A héten valahogy nem állok munkafronton a csúcson, egyszer én követtem el egy gigabakit,  überszenzitív lelkem még mindig sínyli. Elnézőek voltak velem az égiek, talán, mert azon kevés helyzetek egyike volt ez, amikor felvállalva tetteimet szembementem az ítélettel. Máskor meg habzószájú drogdíler ígéri meg, nyomdafestéket nem tűrően, hogy kinyiffant, mert átvertük kollektíve. Alig tudom onlájn lezsírozni, hogy ne jöjjön ide személyesen gyilkolászni. Sosem gondoltam volna, hogy a kémcsövekkel való foglalatosság ilyen veszélyes szakma.

Aztán rendeltem onlány, mert mióta nem jutok el egy normális boltba (sem), megcsappant mindenféle raktáronlévőm. Így meg kényelmesen elnyúlva a bőrfotelba, hajnal kettőkor is szétshoppingolhatom magam és állandó jelleggel képben lehetek az aktuális nagyvárosi trendről. A futár érkezése mindig meglepetés számomra, sokszor azt is elfelejtem éjszakai ténykedésem alatt, hogy milyen nélkülözhetetlent rendeltem is éppen. Ideje lenne óvatosabban kezelni ezt a vonalat, mert nem kifejezetten olcsó addikció. Megnyugtatásképpen, a számlákon feltüntetik az olyanoknak, mint én, hogyha mindezt boltban vettem volna, alsóhangon is a duplája lenne. Na, ezt szoktam lobogtatni hitös uramnak, ha fékezni próbál, és néha valóban őszinte csodálkozással kérdi, azon a  bőrömalábújó hangján, hogy Cékóka, te tényleg ennyire naív vagy? 
Naszóval, az orkán erejű esőre való tekintettel ma megérkezett a díva napszemüvegem, ami tökjó, meg éppolyan vagyok benne, mint Victoria Beckem (+30 kiló). És megfejtettem, mért jár állandóan emelt fővel fentebbemlített. Ha lenézek, azonnal lecsúszik a trendi cuccos az orrom elejére. Asszem elméreteztem a fejem nagyságát. Érdekes kiegészítője lesz az idei játszótéres mindennapoknak.
Talán részt kellene vennem, valami Ismerd meg a tested valódi méreteit nevezetű csapatépítő tréningen. Gyülekeznek a nemlétező szekrényembe a majdbelefogyok méretű ruhák is. És még el is hiszem, hogy ez motiválni fog a valódi súlyvesztésre.
Ezek után érdekes énképem lehet belülmélyen: lufifej és hozzá gyíktest.

És, hogy mások se maradjanak könnyek nélkül, becsúsztatom ide a Csilluséknál talált síratóvidijót:

(Az én kétésfelesem ezalatt a dal alatt bekucorodik az ölembe és alulról figyelve nézi az első könnyek kibuggyanását, ekkor Nányi felkiáltással letörli őket és elkomorodott fejjel néz rám, nekem meg nyugtatgatnom kell, hogy nincsbaj, ezek jókönnyek. Megvan ám a koreográfia az esetek túlnyomó részében a mindennapjainkra. )

Hátööö, nem egészen így terveztem, de Pelenkási úrfi rövidre zárta a kezdeti lépéseket, amíg fordultam egyet, Kisminka újabb tapasztalattal gazdagodott gasztronómia terén. Egy omlós buláta olvadt péppé a szájában, melyet végül csak lesben állva néztem, nem mertem közbelépni, nehogy a száj-attrakció  (biobuláta visszaszerzése a szája szétfeszítése árán akár) későbbi étkezési frusztrációkhoz vezessen. Apró fintor, majd lenyel. Különösen nem zökkentette ki a valóságból Buddha lányt a kis intermezzó, békésen rágicsálta tovább a telefonzsinórt. (többedik gyerek szindróma)

Ma délelőtt pedig az almás pitém töltelékéből kapott egy körömdarabnyit, a kis konyhafőnöktől, szintén elégedetten lenyelte még mielőtt visszavonhattam volna.  Fejlődőd képes vagyok, szerintem a pulzusszámom már meg sem emelkedett. Magam megnyugtatásaképpen: legalább bioalma volt a hatodik szomszéd kertjéből, néminemű fahéjjal fűszerezve. (a méz meg csak egy lehelletnyi volt, totálisan elveszett az egy kiló almamennyiségben... és kicsit elfeledkezem arról, hogy két éves kor alatt vastagon tiltólistás termék...)

Az éjszakáink. A fiúk versenyt köhögnek, konkrétan ugatnak. Én már nemtom minek kellene még felszakadnia, de szerény becslésem szerint, már többkilónyi cucc távozott belőlük. Mi jányok, továbbra is emelt fővel vesszük az akadályokat, lepereg rólunk mindenféle mutáns víruskezdemény.

azaz 5 hónapos lett és az esti érdeklődő mérés eredményeként 8 egész 2 kiló.

Vidám, bájos, kedves, nyugodt és békés. Érdeklődő, erős, huncut és játékos. Hurkás, kedves, köztünkalvó, simulékony. Beszédes, fogzó, éjszakákat ennek ellenére mégis átalvó, rengeteget nevető, mindenirányba forgó, ágyról bármikor lemászó, keveset síró tündérlány. Finom, puha, meleg és imádom a szimbiózisunk szagmintáját, szeretem, ha éjjel hozzámbújik, ha nyögdös, mert nem kerek a világ, és magamhozvonva békésen szuszog is tovább.

Új játéka a spriccoló tejtartályosdi: jól megszív, ekkor már látom a szemeiben, hogy mi következik, majd vigyorog és elenged. Locsolócső. A játszószőnyeg tartópilléreibe kapaszkodva felhúzza ülőhelyzetbe magát, és bosszantja, ha már nem bírja tovább megtartani a súlyát. Érdeklődve figyeli a miétkünket, valahogy azt érzem, nem igazán lesznek olyan jellegű gondjaink a hozzátáplálásnál, mint Hunorral anno. Ebben nagy segítségem Huncos, aki ugyan pontosan tudja, hogy Kisminka ciccit eszik, lopva mégis megkínálja olykor-olykor valami kis finomsággal (kiflicsücsök, kenyérhéj, sült kolbász), kicsihugi meg annyira tiszteli nagybátyust, hogy nem tiltakozik, csillogó szemekkel el- és befogad.

Kicsi, varázslólány, minden veled töltött pillanat egy csoda. Puha kezek, apró talpak, mindig is az ölelésetekre vártam.

Azt mondják az okosok, az emberek öt féle képpen mutathatják ki szeretetüket, azaz 5 féle szeretetnyelven kommunikálhatnak egymással: 
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékok
4. szívességek
5. testi érintés

Továbbá azt is mondják az okosok, hogy ha egy gyermek szeretetteljes és boldog családban nő fel, teli szeretettankkal indul neki az életnek. Meghogy minden embernek más és más ez a kommunikációs csatornája és ismernünk kell annyira  barátunkat-házastársunkat-gyermekünket, hogy a megfelelő szeretetnyelven kommunikáljunk vele. (értsd én pl halálba gyömöszölném szeretetemben Huncost -ezzel el is árultam, hogy az én szeretnyelvem a gyermekeim felé az 5-ös-, de neki banyek sokkalta többet jelent, ha elmegyünk együtt motorozni, vagy mellécsücsülök a szőnyegre és elismerő szavakkal dícsérgetem épülgető legotornyát -1-es és 2-es kombinációja. Kompromisszumot kötve, szőnyegen ülve csenek el egy-egy Huncpuszit tőle...)
Vannak emberek, akik nehezen ismerik fel a saját szeretetnyelvüket, részint azért, mert olyan légkörben nőttek fel, ahol mindegyik nyelv használata mindennapi  és természetes volt, részint, mert sosem érezhették szüleik szeretethálója nyújtotta biztonságát.

Kétkedve vettem a kezembe a fenti könyvet, olvasatlanul is, egy újabb amerikai hogyan neveljünk még láthatatlanabb gyereket? műfaji csoportba soroltam. Kellemes meglepetés ért, sok mindent egész más megvilágításba helyezett. Egyelőre tapogatózom, de egész működőképesnek tűnik a dolog. Bár eddig is minden alku tárgyát képezte kiccsaládunkban, most már legalább tudatosan csináljuk. (ha megengeded, hogy leszívjuk az orrod, utána bemegyünk játszani az építőkockával; ha elpakolod a játékaidat, kérhetsz valamit a kisboltból). Kicsit úgy érzem, egész hatásos fegyverre bukkantam.

Most már csak türelmet kérek azokhoz a pillanatokhoz, amikor a vörös köd mélyen elborítja az összes általam ismert szeretetnyelvet.

Már keresem a tolerancia növelésére vonatkozó szakirodalmat.

17.50 Hunor megtalálja családunk leggyengébb láncszemét. Mióta a macskák kitaszítottá váltak (értsd: az alsó szintre költöztek), már nem ők azok. Kopaszmalackát nem tekinti méltó ellenfelének. Igazságosztok, Hunor előrehozottan kádban végzi. Közben Minkát álombaetetném, de zavar van a mátrixban, bentről kiabál a kiskrapek, félre nem érthetően kaka, kaka. Kicsit hagyom úszni a levében, mert nem hiszek neki. Kellett volna. A fürdőhab buborékai között elő-előbukkan egy-egy sejtelmes darabka. Víz leenged, replay gomb megnyom. Egészen pontosan még kétszer játszuk ezt el. Eztán már csak zuhannyal büntetem.

18.50 már vége is a fürdésnek. Minkesz végre a fürdés előtti húszpercesét alussza. Józsika foggal-körömmel kitart amellett, hogy márpediglen ő az egy tányérra összekotort borsófőzelék ebédmaradékát fogja megvacsorázni. Igen, a kutyák elől. Nem meggyőzhető. Egy adott ponton túl, már fel is adom. Jóízűen elköltött vacsorája után levezetésként kicsit átrendezi Dédi antik szobáját.

19.20 Lakodalmas Lajos elszomorodott fejjel megjelenik az ajtóban és ismét medvéket jelez. Kétkedek, de felküldöm a kanapéra, amíg behozom a szükséges kellékeket. Bő 20 másodperc múlva az alábbi kép fogad:

A felmászás mozdulatában elaludt.

19.55 Minkesz frissenfürösztött, játszószőnyegen lazít. Rájövök, Hunc nem viccelt. Álmába tisztába teszem. Hason. Giga adag. Mégiscsak inkább háton. Közben patakokban folyik a hátamon az izzadtság, mert tudom, elég egy apró hiba, egy rossz mozdulat és feléled a főnixmadaram. Akkor viszont garantáltan hajnalig dáridózik.

20.05 Becipelem. Huhh, de kár, hogy már nem cigizek. Most nagyon jól esne egy mély torokslukk. Jutalom gyanánt. Így magambatömök egy vékonyka csík túrós rétest. Ma se fogyok nádszálra.

20.55 Minka is kidől. Nem bírta követni a Barátok közt eseményeit. Én sem.

21.31 Túl egy habfürdőn, mára már mindegy alapon, bekucorodom egy tál pattogatott kukoricával Helyszínelőket nézni. Mert megérdemlem. (és csak halkan mantrázgatom, hogy nem fognak felébredni, bérmennyire is tökéletes ez az este...)

Egy konvencionális videó, anyuka-gyerek gügyögéséről, kötelezően: jajjdecukin fürdik a nagykádba a lebukott fürdővízkóstolgató.

Háttértörténet: a fiúk a bányába dolgoztak, így végrevégre egyedül bitorolhatta kiskirálylány az egész nagy kádat.

És jobban van mindenki. Kopp-kopp.

Azért ennek a taknyolódásnak is vannak előnyei. Pölö megtudtam, hogy csodafiam arcürege porcosodott. Azaz, ha beteg, már nem jön a tuszmák a szeméből is, csak az orrából. Ez azért is jó, mert így egy képzelgéssel szegényebb lettem, nem lesz szükség arra, hogy huszonévesen is kézenfogva cipeljem csöppfiam könnycsatorna-mizéria miatt orvostól-orvosig.

A ház urát én ennyire odalevőnek még sose láttam. Este sújtás-terápiát alkalmazott, azaz mindent bevett amit talált itthon, a népi gyógyászattól elkezdve korunk modern gyógyszeréig.  (értsd pálesz, fokhagyma, méz, nyákoldók, köptetők, por fájdalom- és lázcsillapító) Reggelre úgy tűnt, megmarad, aztán mire elindult dolgozóba, újra hangtalan és morc lett.

Az éjszakai virrasztások alatt meg sokkal élesebben tudatosul bennem, hogy a gyermekeim mennyire gyönyörűek és milyen kiszolgáltatottak. Teljesen más aspektusból érzékelem a történéseket, más lesz fontos. Körémkucorodva képesek csak békésen aludni. Ugyan én  meg pontosan így nem nagyon tudok, viszont nagyon jól haladok a régóta sarokbaszorított könyveimmel. A napközbenek meg álomszerűen irreálisak.

Jól van, értem én, lassítunk...

Családunk egészségfelelőse Huncom Nagyija. Valószínűleg tőle örökölhette a Zuram is a bogyóbekapkodásait, bár ő abszolút hektikusan teszi, ha a baj már az ajtón kopogtat, pánikszerűen magábatömi az itthon fellelhető össz vitamin- és táplálékkiegészítőt. És közben látványosan haldoklik. Úgy férfimódon.
Hosszú hónapok (talán már évek is?) óta HuncNagyi gondoskodik Huncos megfelelő vitaminpótlásáról (gondos anyuka imidzs most messzehuss), hol ezzel, (bár ez sajna nem ízlett a fiatalmembernek) és hosszú ideje bizonyos időközönként beállít egy-egy üveg ezüst-kolloiddal. (bővebben a használatáról itt olvasható)

Sajnos elég trehány vagyok, sokszor sok mindent addig odázgatok, míg végül a feledés jótékony ködfátyla örökre belengi. Vagy legalábbis addig, amíg valaki nem figyelmeztet-szembesít a restanciáimmal. Pontosan így vagyok a gyógyszerek-vitaminok -kúrák precíz végrehajtásával is. Mindig elfelejtem. Ezért nincsen pölö hálivudi mosolyom sem. Mert rendszeresen elfelejtettem esténként a fogaimra aplikálni a két hét időtartamú, fogfehérítő csíkjait.

Az ezüst kolloidról számtalan pro- és kontra vélemény található a világhálón. Nem szeretném hosszasan elemzgetni, de az utóbbi hónapokban rákaptam a napindító reggeli kupicára belőle. (csak zárójelben vallom be, annyira felhalmozódott az itthoni készlet, hogy már számomra volt vérciki...) Megérkezett a szokásos 4 hós elmúlt a gyerek hullik a haj szindróma, így pöppet még az adagomon is emeltem. Persze majomkorszakát élő Huncmaci reggelente csatlakozik.

Hogy emiatt-e vagy sem, kitudja?! A család egyik része továbbra is dögrováson, én kis szédelgéssel-émelygéssel úgy tűnik megúszom (kopp-kopp). Ezt is inkább csak az éjszakázásoknak tudom be. Hunor is túl van a nyavalyán, viszonylag kis hőemelkedéssel átvészelte. Csak a  két renitens, ezüst-kolloid-nemfogyasztó szenved cefettül. Zapjuk hangja vetekszik Dártvéderével, ha számkijelzés nélkül telefonál, elsőként valami mániákus suttogóra gondolok, ha beleszól. Minus lázban ég, elég félelmetesen levihetetlenbe. Az orráből dől a cuccos, 5 percenként szivornyázom a  véres, masszív széplányokhoznemillő undormányt.

Azt hiszem, nekünk még nem is voltak igazán betegek a gyerekeink. Anyaszívnyomorgató érzés, hogy érdemben nem is tudok segíteni rajtuk...

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...