Este 8-kor (mivel vidéki viszonylatról beszélünk, itt javarészt délután 5-kor zár a szomszédbolt) nyüsszügve vonyít, mert előzetes figyelmeztetésem ellenére begyűrte az uccsó túrórudit/kinder tejszeletet/kiflicsücsköt/bármit (megfelelő rész aláhuzandó) és nincs több. De nem is enne többet. Az elveket siratja megvígasztalhatatlanul.

Verőfényes napsütésben vastagsapka és télicsizma dukál. Lebeszélhetetlenül ebben akar velem mutatkozni faluszerte, amikor egy szál pólóban is csatakosra izzad. Persze, én vagyok a  hülye, mér most mosom ki a téli cuccait?!

Hogy valami pozitívságról is: tegnap kéz a kézben, hóna alatt Lencsilánnyal* mentünk postára és közértbe, és nem futott el, nem rohangált össze-vissza, és reményeim szerint a fél falu így nem is értesült arról, hogy postán jártunk, mert nem kellett soktízméterről üvöltenem szerelmetes fiam után, hogy lassítson, meg ésszel, meg óvatosan meg ilyenek.

*ő az a rongybaba, aki vörösesszőke hajú és zöldruhájú és akkor kapta Hunc, amikor úgy éreztem neki is szüksége van egy Minkára, és akire tegnap azt mondta Huncos, amikor megkérdeztem, hogy hívják, hogy "Anya". Ebből pszichó énem két dologra is asszociált izibe: annyira tehetetlen/kiszolgáltatott lennék, hogy a  kétévesmúlt gyerekem akar rajtam segíteni, a másik verzióban a szentimentalista énem brühühüzött egy nagyot, hogy milyen édesen gondoskodó is az énfiam...  meg nagyhirtelen egy Ödipusz név is belibbent a tudatomba, de ezt hamar elhesegettem...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

Azt mondják, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Amíg emlékszünk rá, beszélünk róla, addig velünk van, vigyáz ránk. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy ő most fizikailag ugyan nagyon messze vannak tőlem, ám valamilyen más formában mégis sokkalta közelebb, mint bármikor máskor. Hiszen velem maradt: bennem él tovább. Ha figyelmes vagyok, a gyermekeim mozdulatában, a szemük pillantásában elkaphatok még valamicskét belőle.

Nevelt. A legjobb tudása szerint tette. Erősnek. Patriarchálisan, spártaian, az érzelmek legminimálisabb kifejezése nélkül. Ha sírni látott, sajátosan vígasztalt: kifigurázott, degradálta érzéseimet. Ma már tudom, tehetetlenségében tette, sosem tanította őt senki érzelem-nyilvánításra. Más világban született... Istenem, mennyire hiányoznak azok a sohakinemmondottszavak.
Egy idő után kifejlesztettem a védőpajzsomat, már csak befelé sírtam. Aztán felnőttem. És ítéletet mondtam. És visszafordíthatatlan döntést hoztam.

A pajzsom sok mindentől megvédett az évek alatt. Keménynek látszom tőle. Megtanultam hálásnak lenni ezért is. Mint ahogy megtanultam észrevenni az apadó életerőt. Igaz, későn és saját bőrön tapasztalva, fájdalmasan. Mert ha a remény meghal, a lélek is hamarosan követi őt. Lélek nélkül pedig a test sem húzhatja sokáig.

Egy ideig elfordult az Istenétől, ám amikor pár hetesen élet-halál között lebegtem, sírva imádkozott a négy fal között napokon át, hogy ne vegyen el tőle...  A születésnapomra minden évben kardvirágot kaptam, azért, mert erős voltam. Mert életben maradtam. Mindig annyi szálat, ahanyadikat éppen töltöttem.

Már nem emlékszem az érintésére. Ritkán ölelt meg, olyankor is inkább darabos mozdulatokkal tette, hatalmas tenyereivel lapogatott. Idegen volt számára ez a gesztus. Ebből is tanultam. Az érintés fontosságát, a simogatás mélységét, az ölelés erejét, az átkulcsoló karok melegét. Ha  önmagamban nézve, keresem az alkalmat, az utolsó találkozásunk jut eszembe. Kiterítve feküdt, szépruhába öltöztetve. Az utolsó útjára  az ünnepi öltönyét választottam. Nem oda illő gondolat hasított akkor belém,  sehogyan sem illett az ingéhez az a nyakkendő.
Sosem láttam őt annyira békésnek, mint akkor. És nem mertem megérinteni a kezét. Féltem, a jéghideg érzettől, hogy megzavarom az örökbékéjében. Hogy akkor valósággá válik a felfoghatatlan. És talán féltem attól is, hogy kinyitja a szemeit, és számonkéri az elmúlt éveket.

Úgy alakult, hogy egyik unokáját sem ismerhette meg. És a lányát sem láthatta révbe érni. Ma lenne 64 éves.

Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)

A szabadidő hasznos eltöltése, működhet szabadban, valódi kertet művelve, hullára ásva-kapálva-gyomírtva-megküzdve a kutyákokkal magunkat. Itt fellelhető azért néminemű szubjektivitás is, ugyanis az én ingerküszöböm igencsak alacsonyra van kalibrálva, így mondjuk a napszámos röhögve teljesítené azt a napi mennyiséget az ebédszünetében, amennyitől én már  vinnyogva a kipurcanás határát súrolom. 

Aztán bejövök és nekiesek a virtuális kertemnek, amiből immáron kettő darab is van, mert mért is ne, és persze ez úgy az igazi, ha külön weboldalon van, és aratok, meg termesztek, meg tojást tojatok a virtuális tyúkjaimmal és kereskedem a virtuális piacon.

És megpróbálom jó mélyre elásni azt az énemet, aki szánalmasan megmosolyogta azokat az embereket, akik anno tamagocsit nevelgettek a balzsebükbe.

Hunor: most már tuti, hogy valamelyik éjjel itt jártak a földönkívüliek és magukkal ragadták az én szívemből szakajtott magzatom és helyette itthagytak egy rosszul programozott űrlényt. Nem hallgat sem szépszóra, sem csúnyára, sem erélyesre, sem kedvesre. Bármit kérek-mondok-kérdezek az első szava a nem. És nem használ sem büntetés, sem közös programoktól való megvonás. Kedvenc viselkedési formája a magas cét kivágó visítás-sikítás. Nagyon nehezen működünk mi így együtt újabban... Miközben Józsika frászkarikán hegedülget, néha meg-megvillan a régi arcából is egy-egy foszlány... ma már elvonultam csöndben bőgicsélni, és próbálgattam kisilabizálni, hogy hol és mit ronthattunk el, utánamjött, átölelt és nányi-nányi felkiáltással, dünnyögve vígasztalgatott... mégiscsak emberi szív dobog odabent...

Minka: sokadik napja teli torokból üvöltve fogzik. Azt hittem, Hunor keményen csinálta. Kismiska volt ehhez képest. Sikerült ma bepillantanom a szájüregébe, döbbenetes volt a látvány. Egyszerre 4 különböző helyen fehérlik-dudorodik az ínye. Lokálisan kenegettem, pontsemmitsem használt, nurofent visszaküldte néminemű félig megemésztett tejjel a feladónak, tegnap estére belevarázsoltam életem első kúpját a hölgyemény hátsófelibe, viszonylag nyugodt éjszakánk volt, reggel viszont egy Pöttyös Panni pislogott a párnáról rám,  testszerte apró pici pöttyökkel, valószínűleg allergiás valamely összetevőjére. Hurrá. Marad a homeopátia.

Rózsaszín 4 hónapos fogzó és dacos kétésféléves. Csodás kombinációk.

Pár éve még hős biciklistaként, tavalyelőtt babakocsi-tologató friss anyukaként, tavaly már hordozósfajtájú mámiként, de minden évben részt vettünk a kritikus tömeg évente megrendezendő figyelemfelkeltő akcióján.

A városi gyalogos babakocsis-hordozós közlekedés még mindig kritikán aluli, ez az igazságtalanul peremre került réteg szenvedi meg legjobban a városi közlekedési infrastruktúra hiányát.

Bár nem fűzök vérmes reményt bárminemű változáshoz, mégis fontosnak tartom, hogy sokan részt vegyenek ezen a demonstráción, gyűljön össze az a kritikus tömeg.  Hátha történnek még csodák.

Gyülekezés babakocsival, gyalogosan, hordozóval április 24.-én, szombaton 15 óra 30 perckor a Kodály köröndön, indulás 16 órakkor, végigsétálva a lezárt Andrássy úton, majd a Hősök terén keresztül megérkezés a Városligetbe. Bicikli-babakocsi-baba emelés pontban 17.30-kor lesz. 

Hajráf Mindenkinek!

Kedves ismerőseinktől kaptuk az Apám kakasa című,  klasszikus verseket ápdételő kötetet, melyet előszörre kellő szkepticizmussal és talán egy minimális fenntartással is fogadtam. A kötetben az átdolgozott versikék mellett természetesen szerepelnek az eredetiek is.
Most, hogy Hunor második napja nem hajlandó napközben aludni, és hogy délután 5-re olyan állapotba kerül, hogy esik-kel, majd fürdés utánra már üvöltős magasemtudjamibajúvá süllyed, aktuálisnak érzem és ezáltal folyamatosan dúdolgatom is az alábbi Bóbitából átköltött versikét:

Lackfi János: Kölyök

Józsika, Józsika csápol,
frászkarikán hegedülget,
répapüré dala csendül,
fancsali dob hasa dülled.

Józsika, Józsika bokszol
hasba püfölve a Holdat,
az heherész, puha gombóc,
fény-keze visszapofozgat.

Józsika, Józsika majszol,
tök tuti mézzel a hagyma,
sajtos eperfagyin ikra,
s kell csokiöntet a babra.

Józsika, Józsika alszik,
fortyogi katyvasz az álma,
zöld egerek, lila macskák:
tömve szöszükkel a párna.
 

Most már csak Józsikázzuk házi divatdiktátorunkat, aki tökéletesen ötvözi a fején viselt bolhanyakörvet reklámozó kutyakendőt a valamelyik bulvárszaklapban ajándékként fellelhető CombosEdina-sállal. Hősünk mindehhez konszolidált szürke, autós pizsamát választott.

Az öt napos monoton esőzés bennem egyetlen fő gondolatot fogalmazott meg: (nem, nem utazom el messzeföldre nyárba) be kell szereznem egy gumicsizmát, mert edzőcipőben képtelenség kislattyogni napi kétszer állatokat etetni a saras udvarra. Minden etetés enyhén komikusra sikeredett, én dagonyáztam a sártengerben, miközben  Göncöl atomjaimra ugrált, én cifrákat mondogattam, Hunor gurgulázva röhögött.

Szőkenősen, először valami hipercuki rodzsaszín kisvirágos volt a koncepció, majd ezeket böngészgetve ráeszméltem, sajnálom rá a pénzt, minden egyes sárfoltra és kutyatappancsnyomra fájdalmasan felszisszenne a lelkem, így maradtam egy klasszikus darabnál. Na, őt sem a szépségéért fogom szeretni, praktikuma viszont kétségtelenül van. Vagyis inkább lesz. Mert mióta megérkezett, azóta kisfalunkba hétágra süt a nap.

Mindenestre családunk férfitagjai képtelenek szó nélkül elmenni a csimmám mellett, Huncos kappanhangon sikkantja, hogy nányi-nányi, sőt olykor hozza is utánam, hogy nosza pattanjak bele, a ház ura meg a bajsza alatt somolyog nagy elégedettségében, hogy ő ezt aztán sose gondolta volna. És éppen rólam. Nomeghogy spontán magamtól tendálódtam efelé.
Közben bújnak a zöldségeink, és olyan furaságos büszkeséges érzés végignézni rajtuk, hiszen ezek itt a mi kezünk munkái.

Megvan a napi kis- és nagykörünk. Délelőtt bevásárlásos-játszóteres-patakba kavicsdobálós nagykör, délután alvás és munka után fakultatív kiskör, mely mindenképpen tartalmazza a fiatalok által sűrűn látogatott sörözőt, ahol Hunc 2 deci almalevet egyszuszra, én vaníliás kapucsinót, zuram egy pohárka sert, Minka opcionálisan langymeleget fogyaszt. Aztán haza, vacsora, fürdés és alvás.

Minkucimuci cefet mód fogzik, nem ritka már a fájdalmas felsírása napközben sem, az éjjeliek is rendszeressé váltak. Kísértetiesen kezd hasonlítani Huncos ezen korszakára, nem tudom, hányszor kel, nem tudom mennyit van fönt, önkiszolgáló üzemmódban rendelkezik a langymeleg fölött. 4-5 ébredése biztos van. Továbbig sosem jutok el, pedig mindig próbálom agyban rögzíteni.
Buncó felsírására rajtam kívül egyedül Hunor szokott félálomban reagálni, csukott szemmel sissegni kezd, és néha kicsit rángat ringat is a leányzón. Díjazom a gondoskodását, mert napközben minden dícsérő szóra zavarba jön és átváltozik kutyává. (szerepjátékoskodik: ha zavarba jön, vagy szeretne valami rosszaságot elkövetni, hirtelen ugatni kezd és kutyává konvertálódik, ha a helyzet megengedi négykézlábra is áll, megharapdál amíg elköveti a csínytevését, majd visszaváltozik jógyerekké )

És még mindig szeretem a nappalinkba délután beáramló napsugarakat, ahogy végigsimítanak rajtunk és hunyorgásra késztetnek. Apró és meghitt csodáink ezek.

Alapvetően konfliktuskerülő embernek tartom magam, bár az élet mostanság különösen nehezített pályát dob nekem. Folyamatosan kapom azokat a helyzeteket, amikből meg kell tanulnom jól kijönni. Bár újabban már annak is örülök, ha kijövök belőlük valahogy.
Talán hajolni kellene megtanulnom, mert mostanáig inkább csak törtem.

Talán gyerekes vagyok. Talán naív is. Talán azt gondoltam -bár a józan eszem tudja, hogy minden interneten megjelenő szó-mondat-kép "szabad préda"-, én mégis hittem abban, velem ez sosem fordulhat elő. Pedig voltak körémlövöldözések. Mégis sebezhetetlennek gondoltam magam.

Máskor röhögnék ezen (mivel "meglepő módon" betitkosult nagyhirtelen, alternatív megoldásként itt és itt leshető meg a tegnap még bárki számára hozzáférhető bejegyzés), hogy mennyire hasonlít ehhez. Most inkább csak fáj. És értetlenül állok előtte, mert ha valamit egy édesanya valóban a gyermekének akar örökül hagyni, az akármennyire legyen is ügyefogyott és darabos, belőle fakad. Lehet ez egy kézimunka, egy senkinekmegnemmutatott kötött pulóver (lásd én), de egy internetes napló is efajta szellemi alkotásnak minősül.  És szánalmas ezt teleaggatni másoktól lopott gondolatokkal.

Persze, lehet mindez véletlen egybeesés is. Persze, akkor nyílt színen megkövetem.

Ami nem ment évek alatt az én csöpögőnyállal fogzó, újabban mindennap fényképezőgépet lenyúló-használó Hunormackóvirágnak, az egyszeri felszökésből és borongatásból ment a Chanel lányunknak. Bővebben: az enyhe súlyproblémákkal küzdő macskalányunk, primadonnának képzelve magát pipiskedett végig az ablakpárkányon, én lélegzetvisszafojtva figyeltem lépteit, majd amikor már biztos voltam abban, hogy sikerült neki, föllélegeztem, erre ducicicc egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult és a dominó elv szerint borított mindent. Igen, a fényképezőgépet is. Igen, a kőre. Igen, azóta minden fotó csíkos. Igen, megőrülök tőle. Igen, hisztérikusan zaklatom a zuram, hogy úgy fognak elmúlni életünk legszebb pillanatai, hogy nem fogom tudni megörökíteni őket. És majd 30 év múlva neki kell számot adnia a jövendőbeli vejeknek-menyeknek, hogy mér is nincs szeretetteljes testvérösszebújós fotó/videó róluk. Mondjuk, az amúgy is ritkán van, de akkor is.
És azóta árgus szemekkel lesem az elvesztett pillanatokat és mindenhová telefonnal megyek, sőt: mivel a csodafónom csak kellő fényben képes használható fotókat készíteni, állandó díszkivilágításban élünk.
Úgy érzem, nemsokára vagy az őrületbe kergetem a zuramat a napi n+1 számú telefon-beszélgetéssel, melyben közlöm éppen miről maradt le (merthogy még mindig nincs fényképezőgépünk...), de véletlenül találtam a neten ilyen és olyan típusú-tudású, még a bolondnak is megéri árú fotóapparátust. Alternatív megoldásként -szerintem- ki fogja szúrni a szemem valami egyszerűbb, kevésbé fájó árú darabbal. Csak szúrná már...

Másrészről Minkaleányka fogzik (rág, gyűr, ébren van, és kilómétereket fut egy helyben) és operett-darabokat gyakorol pár napja, azon belül is az áriákra specializálódott. Persze mondanom sem kell, hogy Hunorvirágszál is kedvet kapott hozzá, így az egy hete tartó migrénemre, naponta többször, velőtrázó sikoltással, felváltva tesznek koronát. (egy ilyesfajta teliszájú ária kapcsán vettem észre, hogy Huncosombogaram immáron 18 fogúvá vált, már csak az alsó -vagy fölső?- kettő rágója hiánycikk a repertoárból). A félig üres, csupaszfalúan visszhangos lakásunkba nagyon tuti kis koncserto jön össze. Olyankor komolyan fontolóra veszem mért is nem hallgattam, a bölcs, 6 éves kiscuckára, aki hittanórára járva oly sokszor elképzelte magát Krisztus menyasszonyaként.
Hétvégén eljutottam arra  a pontra is, amikor szememben azzal a bizonyos őrült fénnyel, leültettem kiccsaládom és torz vigyorral közöltem velük: a lehető leghamarabb visszamegyek dolgozni, lehetőségem szerint a hajnal 6 és este 8 közötti időintervallumra keresnék valami könnyed szellemit. Bár, belegondolva a gépszalag melletti is érdekel.

Hunor tomboló dackorszakát éli. Képes naponta többször is elmenni addig a pontig, amikor a szó legprofánabb értelmében is viszket a tenyerem és könnyedén  hajlandó lennék megfeledkezni arról, hogy gyermekeinket testi fenyítés mentesen kívánjuk felnevelni. Így csak a hangomat emelem a plafonig és kilátásba helyezek estig tartó szobafogságot, de tenyérbemászóan vigyorogva kivár addig, amig valóban ki nem teszem a lábam az ajtón.
Esténként összerakva a képkockákat, sokszor eszembe jut a korlátozásokról vallott (elavult) nézeteim sokasága. Néha tényleg azt érzem, hogy egész nap csak azt fújom, hogy mit NE tegyen, hova ne menjen, mire ne másszon, miből ne egyen, mihez ne nyúljon. És nem tartom magam egy kifejezetten korlátozós fajtájú nányinak.

LudMinka reggelire szívmegállást okozott a jóidösanyjának, ezzel hálálva meg az elmúlt 4 közös hónapot. Bepillantva a hálóba, csak az üres ágyunkat látom, egy pillanatra megfagy a vérem, majd felbukkan az ágy túloldalán egy vigyorgó kerek fej, a hozzátartozó hasaló rózsaszín ruciba bújtatott testtel. Visszahelyezem, jókat derülünk, hogy ájronlányon nem fog a talaj sem, meghogy Hunc ekkor még csak hasról volt hajlandó hátra spirálozni, és ennek is mennyire tudtunk örülni, ez a kiccsaj, meg telibe kommandózza a lakást. Nem egészen 5 perc múlva panaszos nyenyergésre lépünk be, Buncikánkat az ablak alól kapartuk össze. Azóta szigorúan rácsoságyba helyezve vagyok hajlandó egyedül hagyni.
Kicsit visszábbvett a fiatalos lendületből, így csak 7620 gramm és 68-as rucikban hódít.

És fotók nincsenek. És azt sem tudni, mikor lesznek legközelebb. A fentebbemlített okokból kifolyólagosan.

A húsvét előtti hetekben, kicsiny falucskánk férfi lakosai (az aranymosolyúak és az egyfogúak is) valamiféle perverz vigyorral az arcukon biztosítottak arról, hogy idén nem fogok ám elhervadni. Pánikhangulatom csak egyre jobban fokozódott attól a hírtől, hogy a szomszédközértes azért nincs nyitva e jeles napon, mert elege lett a sok locsolásból érkezett, fessnek aligha nevezhető férfiember kiszolgálásából.
Aztán eljött a jeles nap, és még HuncNagyi csengőjére is összerezzentem, és gyorsan elhadartam az előre begyakorolt szöveget, mi szerint, jajjdenagyonsajnálom, hát éppen nem vendégeink vannak, nem jönnének esetleg vissza, mondjuk jövőre?

Nyúl-ügyben szintén így jártunk. A fél falu bizonygatta, köll az a nyuszmák vasárnap reggelre a kertbe, elősegíti a tojáskeresést vagy mit. Gyermekkorom legszebb tojáskereső nyuszis évei jutottak eszembe, és elég hamar meggyőzhető voltam, főként úgy, hogy több gazda is lizingelhető nyuszkát ajánlott, azaz ünnep végén visszaveszi. Itt faluhelyen kicsit más aspektusból nézik a nyuszókat, az egyik Józsi úgy menedzselte kisszőrösét, hogy ha agyonszereti a gyerek (értsd feldobja a pacskerét), asse baj. Hm.
Végül jöttek a nyulak. Igen, többes számban, ugyanis két gazdától szereztük be az alfa nőstényünket (jobboldali foltoska) és az alfa hímünket (baloldali vadas). Mert persze, hogy nyulaink is lesznek. (vannak?). És reménykedünk, hogy valóban úgy szaporodnak, mint a közmondásbeliek.

És tegnap megérkezett az újabb kisgombóc is, így most már a kerti munkálatok közben boldogan danolászhatom, hogy feketén a hófehér... Bár jelen állás szerint inkább fehéren a szénfekete, mert a pici még nagyon pici, Göncöl meg tejóégmekkora előszeretettel tapodja meg a kispulit, merő játékosságból.
Kéretik figyelemmel kísérni a hátteret is, amiatt a frissen ásott földsáv miatt van ma 5 újabb darab vízhólyag a tenyeremen. Igen, amin éppen hancúroznak a kölkök...

Az én szociálisan érzékeny kisfiam testével védi a kispulit a sorozatos attrocitások ellen, közben dünnyög is valami biztatásfélét:

A falusi életünkben továbbra is dívik a cserekereskedelem. Élvezem ezt az új állapotot, hiszen amint hazatér a zuram és észreveszem az arcán azt a hamiskás mosolyt, már tudom, ismét valami új terméket-élőlényt izzított be itthonra. Így van már gombaszedő nemJózsibácsink, meg medvehagymaszedő szinténnemJózsibácsink, sütisütő Marikanénink, tyúkotadó apókánk, alfanyulakat adományozó Józsibácsink (erről majd külön is szó lesz valamikor) és lovasoktatást biztosító szinténnemJózsink.

A ma délutáni napsütés kedvezően befolyásolta Huncmedve kedélyállapotát, vigyorogva bólogatott arra, hogy hétvégén elmegyünk lovagolni. Oly mértékben beleélte magát, hogy rögvest beugrott a cipőjébe és az ajtó előtt hadovált, hogy uccu neki, ő már most menne. Mivel kivételesen a zapja is itthon volt, így amíg én dolgoztam, ők kilátogattak a farmra.

A 3-4 éves kori lovasoktatást nem a kőkemény edzések-kötelezettségek jellemzik, hanem sokkal inkább játékos ismerkedés, simogatás és barátkozás ezekkel a busafejű lényekkel. Az első óra ennek megfelelően telt el, a Palacsinta nevű póni és a kisember szőtték szorosabbra szálaikat. Hunor lelkesen vigyorogva teljesített minden bohókás feladatot, koncentrált, figyelt és bátran ráfeküdt a menetelő lovacskára, sőt a lovászlány kérésére, fel is állt rá. Mintha mindig is köze lett volna a lovakhoz...

Beáéknál találtam rá erre a kitöltögetősdire, kedvet kaptam hozzá. A könyvek mindig is a szívem csücskei voltak, azt hiszem, szeretetüket még Anyu könyvmolyképzőjén szívtam magamba. Ezért (is) szívfájdalom nekem kicsit, hogy Hunort ezidáig alig-alig érdekelték a könyvek, de most, hogy a nyuszi személyreszabott markológépek- és társaik könyvekkel állított be kislakunkba, úgy tűnik, mégiscsak megfogható a fiatalember ezen a vonalon is. (a ma reggeli magányos maciperceim ezáltal éppen a nullára csökkentek, helyette félkómásan mutogathattam és ecsetelhettem  teljes meggyőződéssel, a számomra ezidáig ismeretlen markolóautók alkatrészeinek a világát)

1. Mi volt életem legrosszabb könyvélménye:

A gyűrűk ura trilógia. Az első (hetek alatt!) nehezen átverekedett oldal után, szégyenteljesen félre tettem. Többszöri nekifutásra sem ment. Akárcsak a film.
Továbbra is piszkál, hogy hol lehet a hiba. 

2. A könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám:

Képtelen voltam Kende Péter könyvét egyszerre elolvasni. Szakaszokban, olykor sírva haladtam. Minkára várva meg ebbe futottam bele. Szintén erőteljes hatással volt rám.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Stephen King könyvei hamvas tizenévesen kerültek a kezembe. Azóta nemszeretem a bohócot és az állattemetők említésére is összeborzongok. Nomeg a nagy, loncsos kóborkutyákat sem szeretem már.
És amióta gyerekeim vannak, az efajta irodalom tenyérizzasztásai sem hiányoznak már.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?

Amíg dolgoztam lejárt bkv bérletet, bkv jegyet. Majd kaptam egy ásítóoroszlános mágnesest, ami rejtélyes körülmények között eltűnt, mihelyst Hunorvirágszál négykézlábas mászkálós lett. Azóta naptár, keménykartonos reklámlap a könyvjelzőm.

5. Mikor szoktam olvasni?

Bárhol-bármikor, amint akad egy szabad percem. Lehet ez öt perces autóút, de akár Minka tankolás alatt is a háta mögé csempészem az aktuálist.

6. Az első könyv, amit olvastam:

A Grimm testvérek meséivel tévelyedtem az olvasás birodalmába. Örök kedvenc.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?

A vékonykák inkább puhák legyenek, a vaskosabbak keménykötésűek.
Ezeddig nem is tűnt fel, hogy lennének ezirányú rigolyáim, most már (részben) értem Huncos kényszerességét.

8. Mit olvasol most?

A Millenium trilógia második kötetét.

9. Hányadik oldalon jársz?

200 körül.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát, belefirkálsz, meg ilyenek?

Sosem tennék ilyet, szentségtörésként élem meg az aláhúzott könyveket. Mint ahogy a könyvjelzőnek betűrt sarkoktól is kiver a víz. (szamárfül vagy mi)

11. Befolyásol a könyv borítója, hogy elolvasod-e a könyvet?

Max az olvasási sorrenden változtat(hat). Szeretem az ízléses, kreatív, figyelemfelkeltő borítót. Kedvcsináló.                                       

12. Az oldalszám?

"A kerek csokoládét, a szögeletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és mindne olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon."
Szóval semmi sem tántorít el.

13. Hátralapozol, hogy mi lesz a vége?

Kezdő koromban elkövettem a hibát, egy-egy vontatottabb jelenetnél, aztán annyira elvette a kedvem az olvasástól, hogy azonnal leszoktam róla.

14. Volt olyan könyv, amit többször is elolvastál?

Igen, tizenévesen a nyári szünetek alatt újra-újraolvastam az Agatha Christie krimiket.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset?

Kislánykoromban egy tévéfilmsorozatban a főszereplő ebéd közben olvasott. Roppant stílusosnak tartottam, még aznap kipróbáltam. Éppen Anyu Nemtudomkáját olvastam, ráborult a kakaó. Sírtam, mint a záporeső. Azóta sose.

16. Eladod, elajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk?

Ami itt belép, az velünk marad. Nem tartom mániákusnak magam, de ragaszkodom a könyveimhez.

17. Még a budira is magaddal viszed, vagy csak meghatározott helyen olvasol?

Ha ott akad pár Hunormentes perc, akkor oda is viszem. Bárhova.

18. Vezetsz rendszert az olvasmányaidban?

Vannak korszakaim, van amikor történelmi regényeket olvasok, aztán limonádé irodalomra cuppanok rá. Mikor milyen lelkiállapotban élek.  
 

Vegyétek-vigyétek. Jó játék.

Van abban valami piszkosul felszabadító, amikor a majdnem kétésfélévesed jelzi, hogy pattanj be mellé az anyósülésre, maxi hangerőre kapcsolja a rádiót és fékeveszetten tomboltok a lájk a vördzsinre. Te azért, mert eszedbe jut hamvas fiatalságod, ő meg azért, mert talán sosem látott még ilyennek.

Ennél már csak az tud torokgombócképzőbb érzéseket okozni, ha segíthetsz. Most éppen koraszülött picibabákon. Különösen szárnyaló érzés az, ha ekkora összefogás részese lehet az ember lánya, ilyenkor kicsit a virtuális valóság, kézzelfoghatóan reálissá válik. És bár az árverés lezárult tegnap éjfélkor, a szervezők megtalálták a módját annak, hogy támogatni lehessen bármekkora összeggel is, az ebben a cipőben járókat, egy kifejezetten erre a célra létrehozott alapítvány keretén belül. Csakúgy, mint tavaly, most is lehet vételezni finom sütireceptekkel teli SegítSüti füzetet és idén először a budapestiek vásározhatnak a  varázslatos nevű Marsbéli Boltból is. (részletek a linkeken)

A mai napot ezek után nem is zárhattam volna másképp, mint előbányászva a sokkicsis öntöttvas edényemet, melyet izibe felavattam egy jóféle pácolt tarjával.

Mert adni jó. 

A hétvégénk élményekben gazdag, programokkal bővelkedőre sikeredett. Minka megkapta az első szentségét, melyet kis arcrándulással, álmában abszolvált. Utána jó hangulatban, kedves baráti és családi társasággal beszélgetve megebédeltünk, majd hazajöttünk.

(képre kattintva előbújnak a további fotók is)

Nagyon jó érzés volt körbenézve azokat az arcokat látni, akiket szeretsz és akikről tudod, hogy szeretnek. Ritka és értékes pillanatai ezek az életünknek. Megbecsülendők.
Számomra akkora erőbombát adott, mely kitart jó sokáig, dacolva a szürke hétköznapokkal.

After poszt: ami még eszembe jutott, avagy kulisszatitkok a keresztelőről.
Pár másodperccel a templomba vonulásunk előtt, Minkára rátankoltam még egyet a biztonság kedvéért, vegetatívan működő jánykám azonnali válasz-macicsapatait azt hiszem nem kell külön részleteznem. Joghurtszagú, anyatejes, ezáltal kellően diszkrét, pöppet azért izgultam, nehogy abból a jóféle mindennen áttörőből jöjjön. Szerencsénk volt, időnk sem lett volna kivakarni belőle, nomeg váltóruha sem állt rendelkezésre.
Node: amint elfoglaltuk a helyünket odabent és néma csönd lett, Hunorvirágszál is útnak indította barátságosnak egyáltalán nem nevezhető medvecsapatait. És ha minderről a gyülekezet nem szerzett volna tudomást, cinege hangon kaka, káká felkiáltásokkal tarkítottan ujjacskáival mutogatott is a fara felé.
Mindannyiunk arcára fagyott mosolyát egy huszárvágással Huncom kerezstapja oldotta fel: elvezettette a telipelenkásit.

Hunor előszeretettel alszik el extrém helyeken, ám az utóbbi időkben egészen konszolidáltan, ágyban, kanapén tette, így ma konkrétan röhögőgörcsöt kaptam, amikor szólt a Dédi, hogy ezt látnom kell. És tényleg. Nomeg dokumentálnom:

És igencsak el vagyok maradva a Szépleány fejlődésének lejegyzésével. Míg ezelőtt két évvel örömtáncokat lejtettem, hogy Hunorvezér a negyedik hófordulójára megörvendeztetett egy hasról hátrával, most teljesen természetesnek vettem, hogy kicsilányom alig két hónaposan hasról hátra, alig háromhónaposan meg hátról hasra forgolódik.

Valamelyik este megörökítettem a konvencionális hasról hátrát, íme: 

Ha ittlenne, tudom, most büszke lenne rám... mindig is szeretett volna belőni egy számára élhető irányba, én pedig mindig is foggal-körömmel tiltakoztam az ő iránya ellen... később, talán túl későn, rájöttem, csak jót akart, azt szerette volna, ha elhúzhatná előlem azokat a falakat, amiknek ő már nekiütközött, amik őt földhözverték. Mára már azt is tudom, túl sok mindenben hasonlítunk, annak idején, ultraliberális (vagy csak igazságosztó kamasz?) lelkem, mégis prüszkölt a patriárchális nézeteinek súlya alatt.

Akaratomon kívül éppenolyan életet élek, amilyent magának és a családjának kívánt.

A legfájóbb, hogy úgy ment el, hogy egy banálissá évült vita következményeként, évek óta nem beszéltünk egymással. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy mennyire nincs már időnk, hogy mennyi mindent nem mondtunk ki, mert azt hittük ráér...

Napok óta figyelem az udvarunkon áttelelő növényeket, próbálom felfogni, mi hol bújik meg és ki, és hová mit kell pótolni. A hálószobaablakunk alatt egy kis zöld fűcsomó egy ideje bíztató jelekkel fejlődik. Nem vagyok kertész, még műkedvelő növényésznek sem titulálom magam, éppenhogycsak megpróbálom életben tartani őket, így erről a burjánzó valamiről sem tudtam megállapítani, hogy mi az.
Ma reggelre kinyílt az első tavaszköszöntőnk. Egy nárcisz. Véletlenül éppen Gábor napon. Véletlenül ez volt a kedvenc virága.

Amikor eldöntöttük, hogy több gyermeket szeretnénk, az első gondolatom nekem is az volt, mint általában minden anyukának, vajon szét tudok-e kellőképpen forgácsolódni minden gyermekem számára, és sikerül-e mindannyiuknak megadnom azt a figyelmet, amire személyenként szükségük van. Arra sosem gondoltam, hogy fogom-e tudni úgy és annyira szeretni a többediket, mint az elsőszülöttet, mert azt valahol éreztem, hogy ha úgy nem is fogom tudni szeretni, mint Huncost, egészen másképp méginkább.

Aztán megszületett Minka, és csont nélkül elfoglalta a helyét a családunkba. Besimult. Teltek a hetek és bennem kimondatlan gondolatok kavarogtak. Minka sokkal hálásabb minden felé irányuló mozdulatért-törődésért, mint anno Hunor volt. Szerepcseréltünk. Két éve még én toporogtam az alvó Huncos ágya felett, lestem álmában és alig vártam, hogy felnyissa centis pilláit, most pedig örülök, ha Minka alszik, és megpróbálok nagyon halkan beosonni hozzá, ha mégis be kell mennem, ő pedig kézzel-lábbal rúgkapálva jelzi, ittvagyok, felébredtem, vegyél fel! Anyai szívem olykor össze is facsarodik ettől...
Valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy ha figyelemre lesz szüksége a kicsinek, azt érezni fogom. Valahogy jelezni fogja. És aztán mégsem vettem észre, közel három hónapon keresztül, amíg harcoltunk az anyatejkiütéseivel, amik időközben ekcémává fejlődtek.

Az elmúlt két és fél hónap alatt gyakorlatilag a békaszem és a varjúmáj főzet kivételével mindent rákentünk a dedre, elimináltam az étrendemből a tejtermékeket, a patikai fürdetőnket lecseréltük még semlegesebbre (és jóval drágábbra), féltucat többezres kencét kipróbáltunk, gyógyszertáriakat és gyáriakat egyaránt, az anyatejes bekenéstől az ezüstkolloidig bezárólagosan. De áldoztunk a homeopátia oltárán is, ez bizonyult a leghatásosabbnak, már ott tartottam, hogy rózsacsokros Minkafotóval hálálom meg a patikusnéni ötletét, de ez a  csoda is csak 3 napig tartott.
Végső soron maradt a jóöreg szteroidos (Elocom) krém, bár tudom, ez csak tüneti kezelés. A legfontosabb az okokat megszüntetni, melyek általában lelki eredetűek.

Elővettem egyik kedvencemet, amelyben az alábbiakat találtam:

"A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják. A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az izoláció áttörésére tett kísérlet. Az ekcéma ezzel szemben az anyák eszköze, amellyel kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára."

Elgondolkodtató dolgok ezek.

Mindenestre a hozzátáplálást érdemes lesz kicsit szigorúbban venni, hiszen a csecsemőkori ekcéma a későbbi allergiák melegágya. Bízom benne, kinőjjük.

Arról, hogy a kéthónapig elhúzódó Minka-arcmizéria miként is gyógyult meg, egy hosszabb bejegyzésben készülök beszámolni. Alaposan körbejárva a témát, és főt hajtva a főhajtanivalók előtt.
A lényeg ezeken a fotókon van, széparcú lett a kisasszony:

És Hunor, aki szintén társ a hordozásban:

A hétvégénk kertgondozással telt. Az eredmény számtalan harci sérülés testszerte, valamint bőrkeményedések és vízhólyagok tömkelege. És szembesültem azzal, hogy ott is vannak izmaim, ahol sosem gondoltam volna. Mint ahogy azt sem, hogy egy szelet kenyér levágása kemény hátizommunka eredménye. Vidéki fitnessz.
Kompenzál a tudat, hogy idén nyáron már saját ződségek kerülnek az asztalra.

Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)

Minden reggel úgy ébredek, hogy előttem egy hosszú nap, ezer tervem van, amit szeretnék abba a bizonyosba besuvasztani. Persze a tervezetek általában átcsusszannak a következő napra (majd a következőre, aztán a következőre...). Az utóbbi időben valahogy sosincs időm unatkozni.
Minkesz egyre hosszabb időt hajlandó ébren tölteni és egyre több időt tölt el a köreinkben. Például már napok óta tudok pár perceket olvasni mellettük a gyerekszobába: Huncmackó legózik, Minka pillangókat kapkod a játszószőnyegen. Idill van itt, kéremszépen.

Mióta lett egy háziDédink, igyekszünk hozzávetőlegesen azonos időpontokban reggelizni-ebédelni (nem rossz dolog ez a rendszeresség...), koradélután a kicsik nagyjából ugyanazon időben alszanak... ööö, és én is rákaptam a délutáni szunyára velük egyetemben. A délelőtt hamar elszalad, kis takarítás, kis ebédfőzés, Hunor lelkes segítőtárs mindenben, egész használható munkaerőnek bizonyul újabban, apróbb feladatokat lelkesen teljesít, kicsiHugi meg beéri azzal, hogy ücsörög mellettünk és telítődik belőlünk. Aztán hipp-hopp már délután 2 óra, dolgoznom kell, közben Hunor mellettem engem imitálva teszi ugyanezt, Minka szintén pihenő állásban issza a látványt. Van mit.

Még kicsi legózás, vacsora, és máris azon kapom magam, hogy már eresztem a fürdővizüket. Bár az esetek túlnyomó részében egyedül bonyolítom az estéket, elégedett vagyok magammal, egész jól összehozom és csak nagyritkán marad kint a fürdőköppenyük és talán ha egyszer felejtettem Huncost bent a kádban.

Hunor okos kis fejében összeállt a dolog, ha nincs itthon a ház ura, ellenkezés nélkül a gyerekszoba felé veszi az irányt, egyedül alszik el... ha itthon a papa, képtelenség egymásról levakarni őket. Öööööm, hogy is van ez? engem azzal áltattak, hogy a fiúgyerekek anyásak... háááát, minálunk nem ez a jellemző.

Mindent összevetve állítom: két gyerekkel valahogy könnyebbek-gördülékenyebbek (egyelőre) a mindennapok. De komolyan. (a miértekre még keresem a választ, magam sem értem, de tényleg így van, becsszóra!).
Meg azt is állítom: sok fölösleges időm (mondjuk magamra) nem is akad.

Rövid és csöndes megemlékezés volt kisfalunkba, amire éppenhogy odaértünk, a gyerkőcök elhúzódó délutáni alvásának köszönhetően. KokárdásMinka nagy sikert aratott faluszerte. Jó érzés, hogy már akadnak ismerős arcok, kedves szavakkal fogadnak, van kivel váltanunk pár szót... jó itt élni... szeretem.

Marikanéni gondoskodott az itthoni hangulatról is, nemzetiszínű csokitortával készült. (Hunor keze általi sérüléseket szenvedett a torta):

"A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében

A vadak békéjében, erdők magányában,
A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában

Kutyák hűségében, madarak röptében,
Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében

A tanító vérében az utca porában,
Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban

A zászló színében s a lerakott fegyverben,
Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy "nem",
Ott van tebenned és itt lapul énbennem."

Délelőtt arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 3 hónap megannyi változást hozott az életünkbe, mintegy mellékesen megemlítve, hogy hová is röppent úgy el?!

3 hónappal ezelőtt a délelőtti órákban túl egy alvégi vizsgálaton, rövidebb-hosszabb fájásokat produkálva, fal-színeket válogattunk az álomházunkba. A vége már nem volt túl kellemes, voltak pillanatok, amikor kétrét görnyedve igyekeztem kellő összeszedettséggel felvázolni elképzeléseimet a festőnek.
A kocsiúton hazafelé megkönnyebbültem. 7 perces rendszereseket produkáltam, de tudtam, még otthon vár a munka.
Otthon már tudtam, mennünk kell, amint befejezem...

Túléltünk egy költözést, majd mire fellélegezhettünk volna, újabb szituáció adódott: generációk költöztek egy fedél alá, annak minden szépségével és nehézségével együtt. És megint akadt tanulni- és megértenivalóm jócskán: amikor már azt hiszem, mindent tudok, mindig kapok egy újabb pályát, és rá kell döbbennem, maximum sejtek dolgokat.

Bővült a háziállat-állományunk, lettek új kapcsolataink. A régiek változtak-átalakultak. Úgy is fogalmazhatnék, mások hosszú esztendők alatt élnek meg ennyi fordulatot, továbbra is sokvégén égetjük a gyertyát, mindig is ilyenek voltunk, ebben semmit sem változtunk.

És a legfontosabb, ami az elmúlt három hónap alatt történhetett velem: egy ilyen mosolygós, 7030 grammos, a hihetetlen békéjéről már számtalanszor tanúbizonyságot tevő,  tündér-picilány (pici?) boldog anyukája lehetek.