Ismét eljött a legendás kiskörtés rugdalózó ideje.

Bízom benne, hogy a történet itt még nem ér véget és pár éven belül újabb kiskörtéseket fotózhatok... A rugdalózó még elbírja.

Amilyen tökéletesre sikeredett az első különalvós éjszakánk, olyan ellentmondásosra a következő.

Korábban írtam már a józsarú-rossz-zsaru házi felállásunkról. Amióta ketten vannak a kölökök, egyre inkább szükség van határokra, melyeket ugyebár a htb mivoltom miatt, nekem kell meghúznom. A másik lehetőség a mindennapok túlélésére, egy saját tulajdonú kendermag-ültetvény lehetne. Mivel ilyenünk nincs a kertvégibe, maradnak a limitek.
Az első különtöltött éjszakánk sikerén felbuzdulva és mindenkinek eldicsekedve, izgatottan és magabiztosan vártam a következő esténket. Nem számoltam viszont a nehezítő tényezővel, a ház urával, akinek jelenlétekor miden csúszik-borul. Így történt tegnap is, csúszott a vacsoraidő, a fürdés, az alvás is 9 órára tolódott ki, és háperszehogy -édesgyermek kihasználva Zapjuk gyöngeségét- a miágyunkba.

Új szabály született: ha a fádör itthon van, együtt alszunk, ha nincs, akkor szó nélkül a saját szobájába veszi az irányt. Mint ahogy ma este is tette. Na, ezt nevezik minálunk kompromisszumképes következetességnek.

Hunor a kiköltözésünkkel egyidőben varázsütésre rendbe szedte estéit. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt önmagától tette. Legkésőbb 7-kor vacsorázik, fürdik, aztán 8-kor már pizsiben, pár percet tévézik, majd jelzi, hogy indulandusz a hálóba. Lassacskán még a mesére is megérik.

Pár napja gondoltam először arra, mi lenne, ha rápróbálnánk a külön szobás alvásra, semminemű kötelezettség és erőszak bevetése nélkül. Aztán teltek a napok (hetek?), és nem volt erőm, kedvem a teszteléshez. Ma délután megpendítettem a legénynek, hogy este különszobába alszik... különösebb reakciót nem váltott ki belőle a szónoklatom, én mégis megvetettem az ezeréve nem használt ágyat, amíg Hunorvirágszál a kádban áztatta habtestét.
Fürdés után következett a szokásos bepillantás a kereskedelmi tévék által sztárrá avanzsált egyének magánéletébe, majd kisfiam mutatta, elérkezett a lefekvés ideje. Eléggé egyértelműen teszi: villany leó, tévé kikapcs. ...és egyetlen rápróbálás nélkül, a gyerekszobába vette az irányt, felmászott az ágyára, lefeküdt és megpaskolva  a mellette lévő helyet, közölte, hogy csücs. Melléfeküdtem, ő szorosan hozzámbújt, adott egy puszit és nem egészen 5 perc alatt már álomföldön vadmotorozott. Fölöttébb giccses szitu.

Tejtől és mindenféle érzésektől dagadó mellel jöttem ki a szobájából, és lelkesen hívtam a kicsik apját, hogy jelentem, nyóc óra és mindenki a helyén durmol. Apjuk, meg fancsali hangon csak ennyit mondott, nekem úgy fog hiányozni Mancika...
Amúgy meg nekem is, hiszen közel 2 éven át aludt velünk-mellettünk-köztünk.

Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy innenstől soha többet nem jöhet a miágyunkba, sőt. Inkább csak azt érzem, hogy megintcsak nem csaptak be az ösztöneink, amikor azt éreztük, ha eljön az ideje, lesz külön szobája, külön ágya.
Felnőttél, picibabám...

A másik történelmi pillanat, az tegnap volt. Kimenő napunk volt a ház urával, adtunk a kulturának, ránk fért. Hosszú hónapok óta nem jártunk már kettesben sehol. Hunor indulásunk pillanatában úgy döntött, mégiscsak inkább velünk tartana, nehezen volt lebeszélhető róla, még a gumicsimmáját is magára kapta, úgy igyekezett. Persze, volt sírás-rívás, hiába no: ritkán mozdulunk ki nélküle, bár állítólag percekkel később teljesen megvígasztalódva dögönyöztette magát agyon a kutya által.
A nagyobbik bibi Minkaleányka volt. Ugyanis én úgy gondoltam, jól feltankolom, meg hagyok is itthon egy nagyadagnyit, becummedlizheti kedvére. A leányka mégis inkább az éhségsztrájkot választotta, nem volt hajlandó elfogadni a műcickót, helyette hosszasan skálázott. Őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy ebből baj lehet, bár Minka sosem cumizott, és így utólag belegondolva, cumisüvegből sem fogyasztott.
Mondjuk, van aranytartaléka rossz napokra, mégis éjjel kettőkor soron kívűl rámcsatlakozott.

Ma megejtettük a hathetes csípőszűrést is. Negatív a leányka csípeje, dottore bácsinak egy maroknyi macicsapattal jattolt a vizsgálatért. Hálás beteg.

Tulajdonképpen az én fiam beszél. Összetett mondatokban. Kicsit ma figyelmesebben vizslattam és megvilágosodtam. Hiszen mi beszélgetünk!

Reggeli öltöztetős jelenet: Tátyi? kérdezi kérdőjellel az arcán, holott pontosan tudja hol van. Apa dolgozik, válaszolom a megszokott módon. Tátyi vauvau -mondja ő. Igen, Apa kutyusokat gyógyít.- válaszolom én. Me' ciccci- derül fel az arca. Igen, meg cicákat is gyógyít. Tátyi brubru- folytatja. Igen, Apa autóval ment dolgozni. -érkezik részemről a megértést igazoló felelet.

Amint ma öltöztettem Hugit, egyfajta kellemes bizsergést éreztem ott szívtájékon. KicsiHugi belenőtt. Sőt.

És eszembe jutott a jóhangulatú fotózás, az a felejthetetlen vágyakozás... Istenem, mennyire vártam ezt a kislányt, mennyire bizakodtam, reménykedtem, hogy sikerüljön életet adnom neki... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az összes fájdalmával és szépségével együtt... valahányszor ránézek Huginyuszira, a szívem megtelik valami furcsa eredetű büszkeséggel  és a torkomban egy maroknyi gombóc képződik, és csak ölelem és szorítom magamhoz...

Majcsak kiürülnek ezek a fránya hormonok... bár azt hiszem, azok már rég kiürültek, és helyüket az anyaság foglalta el, ami sejtésem szerint, örökre itt marad...

Rég nem írtam Hunor beszédfejlődéséről. Nem véletlenül. Velünk továbbra sem hajlandó a minyelvünkön kommunikálni.
Még szerencse, hogy sűrűn megfordulnak nálunk barátok-családtagok. Velük csacsogva egyre többször szólja el magát.

Vasárnap például narancsba harapott, és a kesernyés illóolaját nyalogatva megjegyezte nem jó. (háperszehogy nemjó fiam, ki mondta, hogy a  héját rágcsáld?!)
A húsleves csigatésztáját következetesen dodónak hívja. Ebből korlátlan mennyiséget hajlandó beburkolni. Mondhatni 90:10 százalékos megosztásban fogyasztja a tésztát a levessel. Ha éhes, hamma felkiáltással, tátogva jelez. Van még egy ilyen rejtelem, a sót totónak hívja. Litylitty az ivóüvege. Huváhuvá bármilyen húskészítmény gyűjtőneve. Oljó-oljó kinder csokigolyó. Minden piszok és valódi végtermék is kaka vagy káká vagy káku lett. Hangulatfüggő becézgetések. Iiiii az igen, apa a Tátyi, anya a Nyányi, Nagyi Ágyi (ha igazán szüksége van valamire, akkor volt már Nagyi is), nagypapa Pápá, Dédi, néni, bácsi, Vava a kutya, Ciccci a macska, cici, ha szerinte Minka éhes, Vú a Vuk, csücsü csücsülni, brubrá autó, pipi madár, mi én, enyém. Ha ledől az épített legovár, akkor hoppá van. Néha beficcen egy-egy köszi, tették, jó, szijjj (szia) is.
Alapszavaival tökéletesen megérteti magát a külvilággal. Megkockáztatom, egy évvel ezelőtt, több -számunkra- érthető szóval fejezte ki magát.

És Minka hasról hátra gurult ma. Félelmetesen megy az idő.

Házifogadásunk továbbra is áll: Minkesz hamarabb fog beszélni (is), mint Huncmester.

Esti kanapébitorlás:

és iskolapélda arról, hogy a ducilányok is lehetnek csinilányok:

Minka két napja úgy nyálzik, mint egy veszett kutya, ami kéznél van, azt gyűri a szájába. Gyanítom, beindulhatott a fogzása, bár messzemenő következtetéseket nem merek levonni, Hunor esetében is így kezdődött és majd' 9 hónaposan bújt ki az első gyöngyszeme. Jóslásban nem vagyok túl jó.
Minka bubinyálakat fújkál és közben danolász. Mert telepocakkal szép az élet.

Nos, az van, hogy a lányom esténként varázsütésre, spontán és egyedül, a saját ágyában alszik el. Egyelőre nem igényli a szimbiózist. Mondjuk megértem: szívesen kihagyja az esti Hunor általi ugrabugrát.
Viszont ennek úgy látszik ára van: ugye hajnal 4-kor átpenderül közénk, éhes-szomjas, aztán hajnal 5-kor úgy dönt: party-time van, nyüsszög-nyekereg-sikkantgat, majd nyomatékosít: előbb engem kaparász éberré, majd tutira megy: Hunort bökdösi-piszkálja, aki először nem-nem, Nányi, nem-nem, felkiáltásokkal próbálja távol tartani magától Hugit, de a kicsi a bors, de erős elv alapján végül Huggancs győzedelmeskedik. És életbe lép a dominó-elv is: Hunor éberré simogatja-dédelgeti hőnszeretett Tátyiját. Hajnal 6 körül kitámolygunk mindannyian, még a kávégép gombján sincs a mutatóujjam, amikor visszanézek a hálónkban, hogy vajh mit csinálhat Hugi?

Hugi, a magányos ágyfoglaló, ekkor már szétterülve alszik. És teszi mindezt 11 óráig. És még a körbeporszívózás sem ébreszti fel. A fenébe.

Sűrű napokat tudhatunk ismét magunk mögött, melyekben szerepel költözés, ismerkedés valami nagyonújjal, Nagyi látogatás, barátnős pletykálkodás.

A kicsik a tavaszfuvallattal egyidőben egyre többet vannak levegőn, rójjuk a faluköröket, így tegnap a hírhedt szempillájú megejtette bemutatkozó földhözvágólagos hisztijét a nagy boltban. Az ok: egy meg nem vásárolt mikuláscsoki. És arra is rájöttem, hogy miért is jó igazán hordozni: másképp hogyan is lett volna két szabad kezem arra, hogy kivonszoljam a dühtől elvörösödöttfejűt a boltból?! A bolt előtt még volt kicsi őrjöngés, motordobálás, miközben lassacskán körénkgyűrűződtek az ismeretlen ismerősök. Élmény volt. Aztán egyszercsak megnyugodott az úrfi, hozzámbújt, ikegett még párat majd könnytől maszatos arcán már ott ült az örökmosoly és mintha mi sem történt volna, motorra pattant és ezzel a hévvel újdonatújan megismert barátnőjét kísértük hazáig. A ház előtt csak lazán szájrapuszival búcsúztak, és mint kiderült egyidősek, tehát van esély arra, hogy a lamour az oviban is folytatódni fog.

Minkóca hétvégén megejtette élete első gurgulászós nevetését a Nagyijának. Sajna, későn értem oda a felvevő apparáttal, így csak kettő gurgulázóst örökítettem meg. (fél perc környékén). Háttérzaj Hunor, szembefény nap. Nembeállított. Látszik.

Kicsik, kerekfejűek, rókafülűek, párnán támasztóak, a mosoly a szájuk szögletében... vagy csak én akarom ennyire görcsösen látni a hasonlóságot?!

Ezek lennénk mi: balra kiscucka, jobbra kisminka, egykorúan.

Nos, mivel, mi mindig csúszunk mindennel, így pár napja tűnt fel az is, hogy a Minkesszel kábéra egyidős babablogokban egyre többször jelennek meg az oltásos bejegyzések. Előbányásztam a kisleány oltási könyvét és bezony, már megent késtünk a kéthónapos kötelezővel.

Felhívtam, az új-választott gyerekorvosunkat, akit -hála a 22. századi virtuális világnak- az interneten lőttem. A számomra legkedvesebb jelzővel egy anyuka illette, aki azt írta róla, hogy még a gyerekek is szeretik. Ma délelőttre kaptunk időpontot, és máris szimpatikus intróval indított a doftorbácsi, mert azt kérte, ne a rendelési idejében menjünk, hanem  inkább a két rendelés között, hiszen kiskirálylány egészséges.
Ismét teljes stábbal érkeztünk, Hunor a rendelőbe szorosan tapadt a jóidösapjához, majd amikor már valóban elhitte, hogy most nem ő kap szurit, egyre bátrabban ismerkedett.

A szimpátia kölcsönös volt, Minka frissenébredve a doktorbácsi kedveskedő szavaira, mosolyogva gőgicsélt, majd mérlegre került a valóság: Minka 6 és fél kilós lett észrevétlen, itt hosszt nem mérnek, meg én sem macerálom, 68-as rucikat hord. Gyanítom, nem feltétlenül a hossza miatt. 
A doktorbácsi agyondícsérte, hogy milyen erősen húzza fel magát és hogy gyönyörűen kitámaszt, stabilan tartja a fejét, és már érti, hogy mért nem látta a kórház óta orvos ezt a gyereket. Szerencsére mára ismét belobbant Minka fél arca (tegnap rántottsajtot ebédeltünk Hunccal...) így megmutathattuk az össz-panaszunkat a leányzóra. Kaptunk rá egy újabb kikavarós koleszterines patikai kencét és egy borítékolt jótanácsot: ne hagyjuk abba a kenegetést akkor sem, ha szebbnek tűnik. Szárazbőrű. Napi 2-3 alkalommal kenjem be. Én továbbra is látok párhuzamot az általam elfogyasztott tejtermékek és a megjelenő vörösfoltok között, mindenestre az eddigi krémezés is hatásos volt.

Az oltásnál egyetlen pillanatra felsírt, de amint fölvettem már abba is hagyta és tovább mosolygott. Kicsi, hős Minkaleányka.
Megkaptuk a beutalót csípőszűrésre is. Khm-khm, igen, pontosan a hat hetes csípőszűrésre. Talán jövő héten oda is eljutunk.

Az elégedett Pufilány:

És a mai naphoz tartozik, még egy ropogtatós ölelés, és egy régenvárt találkozás, aminek még lesz folytatása nyugodtabb körülmények között is. Ebben biztos vagyok.

Ezt hallgatva vajh miért is kezd el bizseregni minden porcikám egy kiadós éjszakai mulatságért?!

... ma ezzel és ehhez hasonlókkal buzdítottam magam munkára... az eredmény borítékolható... exkuzációkból jelesre vizsgáztam!

Hunor legózik a gyerekszobában. Minka a játszószőnyegen, szintén a gyerekszobában. Pár napja felfedezte a kezét, azóta kivülről-belülről szemráncolva nézgeti, olykor fel-felnevet. Vicceskezű.
Én mellettük ülök a szőnyegen, torokkapargatós érzésekkel bőven telve.

És ekkor Hunc összerakva 3 lego-elemet közli cici. Mondom ügyes vagy, de szép cica. Értetlenül fejcsóvál, és hangsúlyosabban közli, ciccci. Öööö, zavarba jövök, mondom cica, nem? Dühödten felrángatja a pólóját és a saját cicije elé helyezi az építményt. És ekkor esik le: ahhha, szóval mellszívó? Elégedetten vigyorog.

Hát kellhet-e ennél figyelmesebb gyermek egy anyai szívnek? Jövőképem bizakodó. Már ami az öregkoromat illeti.
Jelenkorom meg: továbbra is élettársi kapcsolat a mellszívómmal.

A reggeli első gondolatom lelket simogatott: végre-végre beszabadulhatok a közelünkben lévő kisvárosba, igaz ügyintézés (tgyás rulez) címszó alatt és igaz, hogy mindannyian megyünk, de mégis mégha csak pár órára is, de újra összeszedettebb külsővel rendelkezhetek.

Az első forróvizes nyakonöntés akkor ért, amikor a nagyon kedves ügyintéző telefonon közölte, hogy pont semmi értelme becaplatni hozzájuk, ők továbbküldik székesfővárosunkba az egész paksaméta beadványt. Ekkor diagnosztizáltam magamon a gyed-betegeséget, ugyanis könnyekre fakadtam és úgy döntöttem, innenstől pizsiben, kávéval a kezemben katatón módon, a számítógép bűvöletében fogom a hátralevő életemet leélni.
A ház ura észlelhetett valamit az elkövetkezendő idők viharából, így alávetette magát a köz presszúrájának, ugyanis ekkor már Huncmackó is teljesen kész menetszerelésben vinnyogott az ajtóban. Minka a dráma kellős közepében is jóllakottan vigyorgott.

A második sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy az este kimosott és szárítókötélre aggatott ruháim (azok a bizonyos ma bevetendő szépruhák), egész éjjel kedvenc Göncölünk almát és békés álmát biztosították. No, ekkor újra könnyes, áriával bőven feldúsított jelenet következett, melyben főhősnőnk közli, hogy ezek voltak a legjobb cuccai valamint a főhösünknek könnyű, hiszen ő minden nap elmehet dolgozni, bezárja az ajtót és kész, gondok itthonhagyva.

Végül akadt másik szépruha is, meg a kedélyek is lecsillapodtak és bababónuszoztam egyet. No és a világ legjobb kispasija motorral követett a sétálóutcán és sosem örültem még ennyire a füttyögő munkásoknak, akik amolyan mondd kiskócos, hol van a mamád stílusban bókoltak, én pedig olyan széles és magabiztos vigyorral lépdeltem el mellettük, ahogy már nagyon régen nem.
Hazajőve még kentem egy leheletnyi szájfényt magamra, egészen jól illik a piros macinacimhoz.

Hogy néha mennyire kevéske kell ahhoz, hogy a lelkünk helyrebillenjen.

Ezüstmosolyú SzomszédJózsi (itt mindenki Józsi, még a zuramat is lejózsizta papíron a kéményseprő), beállított egy gumicsimmás üzletemberrel, hogy gyüjjön má' ki a doktor úr, mer nem áll lábra a kutya. Ezt is hosszas kérdezgetés után volt hajlandó elárulni... mér éreztem egész beszélgetésünk alatt azt a semmihezsemfoghatót, hogy szóba áll ugyan velem, -mer muszáj, de embörszámba mégse vesz?!

Marikanéni váratlan felbukkanásai általában mindig egy nagy tál sütivel történnek. Ez jó. A rossz benne: olyankor mindig betegeskedik a 19 éves macskusza. Marikanéni pár kérdésével kenterve vert, hogy ezt se-meg azt se sütök a zuramnak (szegény embör, vajh miből növesztehetett akkor ekkora pocakot?!), de sebaj, nyáron majd megtanít... az egyszerűbbekre.
Amíg még élnek Marikanénik és gumicsizmás úriemberek, addig a haza becsülete mentve van.

Ercsinél találtam, kedvet kaptam hozzá, áthoztam:

Mit tennék ha nyernék a lottón?

Ha sokat, akkor először rendeznénk sorainkat az álomvacok körül. Aztán Nővérkém sorait is. Vennénk nekem zöldutat a közlekedésben.  Már nem csak jelképes összegeket utalnék az általam támogatott alapítványoknak.
Ha még ezen felül is maradna, azt rábíznám a Ház Urára. Fektetgesse kedvére. Abban ő a jó.

Rossz szokás?

Kismillió akad. Látványos: az ezer éven át tartó körömrágás után, mára már csak bőrketépkedés maradt. Ez is csak stresszesebb időszakban.
Ha érkezik egy levelem, rávetem magam, elolvasom, konstatálom a dolgokat, majd... jól elfelejtek válaszolni rá. (ezt nevezik hanyagságnak, ugye?)

Koffein?

Gy.sz.e. (=gyerekek születése előtt), a SokMunka fennhatósága alatt, napi nagyonsok, javarészt feketén-tisztán-erősen. Kellett az ébrenléthez. Aztán a testem figyelmeztetett, egy gyomorfekélyes stopptáblával, azóta reggelielső tejes-habos és általában koradélután még egy, ugyanebből a fajtából.

Szín?

Mióta Minka megszületett előszeretettel preferálom a vidám színeket. (rózsaszín, lila). Amúgy hangulatfüggő.

Mi van most rajtam?

Rózsaszín pizsi (naugye?) és rózsaszín papucs. (áááá)

Háziállat?

Kutya, macskák, TMC (tengerimalacka) és még ki tudja mit hoz a jövő?!

Hogy látom magam 10 év múlva?

Kiegyenesedve. Hunor már 12 éves, Minka 10, elviselhetetlen kiskamaszok. A jövőbeni mégkettőkicsi iskolás-környéki. Bennem meg lassacskán kikristályosodna, mihez is kezdhetnénk itt a világ végén. 

Legutóbbi nagyon jó élmény?

A hétvégi kirándulásos együttlét.

És akinek kedve-ideje: Vegye-vigye!

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy vasárnap délelőtt 10 órakkor mi már túl vagyunk reggelin, egy-két kóbor macicsapaton, és élvezzük a küszöbön toporgó , lágyan cirógató tavaszi napsütést, én azt finoman szólva is arconröhögöm.

Ma viszont nyakunkba vettük a vidéket, órákon át sétáltunk, erdőben, gyalogúton, Hunor javarészt motorral, Minkesz rámkötötten. (mer nappal szembe jó pózolni...)

A kiszabadult gyermek, aki már a lakótömbök gyűrűjében is különös kapcsolatban állt a játszótér melletti szökőkúttal (ő és a kis Gyurka pajtija versenyt dobálták tele kavicsokkal a biztonsági őrök legnagyobb örömére), most háborítatlanul dobálhatott mindenféle kavicsokat, tobozokat, botokat a sebesen futó patakba.

Rájöttem, a mifalunk (kicsit érezhető azért már a lokálpatriotizmus, ugye?!) a hídak faluja, bármerre is indulunk neki, minimum egy két hídon átkelünk, Hunor nem kis örvendezésére. Ott aztán hosszú perceket kell eltölteni, én szívdobogva lesem, mikor kell ugrani utána a folyóba, annyira a széléről és annyira életveszélyesen dobál.

Akárki meglássa, hídember lesz belőle.

Sosem volt titok, hogy nálunk az esték-éjszakák, -hogy is fogalmazzak?- eléggé lazává sikeredtek. S hogy mit értek laza alatt? Az időpont sem volt kőbevésett, valamint a hely sem. Azaz de, általában a miágyunk. S hogy hogyan is alkult ez így? Foghatnám ezer dolgora (családfő kiszámíthatatlan munkaideje, a gyakori szoptatások, a holdállás, közös tévézés... vagy, hogy divatosan hangozzon: kötődő nevelés), leginkább mégiscsak a mi kényelmünket-lustaságunkat tudom felhozni indokként. Mert nekünk jó volt, hogy ott voltak karnyújtásnyira, hogy összebújva aludhattunk el. Ösztönösen erre volt mindannyiunknak szüksége.
A kiköltözésünkkel egyidőben, mondhatni varázsütésre megszűntek az esti altatásos ceremóniák. Szokott időben (általában vacsoracsata közepén, ámbátor néha a híradó végét sem érjük meg...) elmegyünk fürdeni, 8-kor legkésőbb már ágyban vannak, legtöbbször ekkor már alszanak is, de legrosszabb esetben is 9-kor már csönd van. (és már emlékeimben is halványulnak az éjfél-fél egyes ébrenlétek...)

Mi valóban szeretjük, ha köztünk alszik/alszanak. És sosem éreztem ezt problémának. Egészen pontosan az elmúlt napokig, amikor is képtelen voltam összefüggően aludni pár órát. Rámnőttek. Mindketten. Kiszorítanak és eltaposnak. Sajátos módszerekkel. A nagyobbik rámfekszik, belémfúrja magát, csatakosra izzadunk -bal oldalról, a kisebbik addig kaparász, piszkál, karmolgat, amíg arrébb nem vonszolom magam -jobb oldalról.
Persze H&M Apjukot békén hagyják. Önálló elhatározásra jutottam, melyet tegnap este tett is követett, így este gyors és a tőlünk megszokott módon hangos lakásátrendezés következett. A változás: a Kisebbik, -ugyan továbbra is a mi hálónkban-, ám a saját kisrácsosában alszik. És ebben a formában, ő is nyugodtabban aludt, azaz kihagyta az éjféli etetést, este 8-tól hajnal 3-ig grillcsirke pozicióban feküdt. (persze, hajnaltól már ottragadt mellettem... )

A Nagyobbikkal való próbálkozáshoz egyelőre nincs erőm. (értsd: esténként rápróbálni a saját szobájában-saját ágyában való altatásra.) Pedig talán éppen ugyanennyire könnyen menne.

Talán akkor esténként, ha mi is aludni térnénk, nem ez a kép fogadna és nem kellene minden este kilogisztikáznunk az alvóhelyünket:

... is tud pillanatok alatt hurrikán puszította övezetté válni. Mindehhez pont annyi kell, hogy Minkesz éhesen ébredjen, én kicsit madonnázgassak karomban a királylánnyal, Hunormackó meg játékosan ébredjen és karambolosast nyomjon a kisautóival. Azon belül is a legkisebbekkel. Amiken a legtöbb letörhető mütyürke található. És amikről tuti letörik egy kis fityula. És ekkor az én okos, továbbra sem beszélő elsőszülöttem azt a kis diribdarabkát behelyezze az orrmányában. Persze, ez csak utólag derül ki, egyelőre annyi látszódik, hogy zavar van a rendszerben, Okosgyermek ugyanis csak nyüsszög, továbbra is az orrrában matatva, míg végre megértem, hogy van benne valami nemodaillő.

Kértem fújjon, mintha orrot fújnánk. Erőlködik, nem megy. Pulzusom az elfogyasztott kávéval 270-re ugrik, próbálok higgadt maradni, fény felé viszem, belesek az alagútba, nem látszik semmi. A legokosabb amit tehetek, hívom családunk problémamegoldó eszét, ámbátor gyermekem kiérzi a nincs semmi baj, nyugi, felhívjuk Apát, jó?-ban a nemlétező szőnyegünk alá söpört feszültséget, így éktelen ordításban tör ki és ezzel egyidőben kipottyan az orrából a körömnyi, műanyag kék féklámpa. Megkönnyebbülten sírunk-nevetünk-ölelkezünk.

Én újabb 5 évet öregedtem. Kezem-bensőm még mindig remeg kicsit, sebaj. Asszem, már értem a statisztikákat, mely szerint a gyes/gyed-en tartózkodó, gyermeküket nevelő anyukák esetében fordul elő a legnagyobb mértékben a zugivás.

... már nem is a hálószobánkból látható, hanem a nappalinkban. Közvetlenül ebéd után. És ilyenkor már nyomom is a kávégépen az On gombot, hátradőlök és élvezem a szabad perceket:

...és ebből az állapotomból a raklapnyi vasalnivaló sem tud kizökkenteni...

Ihlet kicsit most balra el, a való világ magával ragadott, Minkus továbbra is angyallány, békés-csöndes-nézegetős (update: ágyról legurulós... még szerencse, hogy csak egy 10 centis ágykeret+matrac kombóról gurult le ma délután... IronLady, meg sem rezdült... ), Hunor torokreszelős, reméljük megússzuk a megfázásosdival járó dolgokat, közben a délelőtti polcfelfúrás során addig segédkezett, amíg sikerült beszereznie egy jóvágású jobbmonoklit. Ő nem IronMan, sírdogált, szerintem közrejátszik a nyüzüge állapota. 

A hétvégi Szőkeciklonos látogatás jóóóra sikeredett, nosztalgikus-ölelkezős-a-gyereknélküli korra emlékeztető... azt hiszem, az igazi barátságok túlélnek házasságot-gyerekszületést-költözést mindent... túlélik a változó szerepeinket és ugyanúgy módosulnak az övéik is, mindennemű játszmák beiktatása nélkül...

Szombaton kicsit össze kellett raknunk önmagunkat, hiába elszoktunk az ilyen jellegű éjszakai mulatozásoktól. A kedvenc félálom-részem az volt, amikor hajnal 7-kor H&M Fádör azt próbálta elmagyarázni éhező Huncosának, hogy ő ugyanennyi idősen, hagyta a szüleit pihenni, kiment a konyhába, magához vett egy kiflicsücsköt és leült a tévé elé mesét nézni... Kiflicsücsök ugyan nem volt itthon, de kevéske túrórudival kompenzálható volt a fiatalember, aki tényleg leült mesét nézni ezekután.

Aztán, volt a napokban a blogomban egy játék. Aki esetleg lemaradt róla(m), ám fékezhetetlen kedvet érez részt venni a csináld magad ajándékozásban, az bátran tegye meg egy nagyon kedves blog barátom oldalán, akinek az írásait amúgy is jószívvel ajánlom, kismamáknak, anyukáknak vagy olyanoknak, akiket érdekel a dúlaság, a természetes és háborítatlan szülés békés világa. Nagyon sok hasznos és érdekes cikk várja az arra járó kedves olvasót, és Orsi nagyon segítőkészen fogad bármilyen kíváncsiskodót.

A mélyzuhanást mindig magasröpte követi. (tán csak nem depresszió?) Nem vagyok hipochonder, de megboldogult lánykoromban előszeretettel húztam magamra mindenféle tanított betegséget, légyen az belgyógyászati, hematológiai vagy akár pszichológiai téma. Aztán jöttek a manapság oly divatos, öngyógyító, lélekmorzsolgató könyvek. Egész szép darabszámon rágtam át magam, ismét jó alanynak bizonyultam, nagyon sok új dolgot tudtam meg magamról. Aztán meguntam őket, gyerekeim születtek és az önmagam megtalálása-felépítése háttérbe szorult. Mint ahogy én is. Lett helyette munka, háztartás, gyereknevelés, házszépítés, minden más. Ezidáig sikerült elnyomnom lelkem jelzéseit, önmagamba mélyen beletaposva azt az érzést, hogy szükségem lehet valami másra is, de az elmúlt napokban igencsak tombolóan kitört a háttérbe szorított és elhanyagolt lelkem. Felőrölt a mindennapi mókuskerék.
A kitörés sok mindenre rádöbbentett: meg kell húzni kicsit a féket, különben értelmét veszti az egész eddigi utunk, borul a szekér és mi mindannyian lepotyogunk róla... tulajdonképpen örülök, hogy felszínre kerültek ezek a dolgok is... okot adtak arra, hogy módosítsuk az itthoni megszokottakat...

Aztán van nekünk egy hófordulós PuffancsLeánykánk is. Még mindig zökkenőmentes vele az élet. Eszik-alszik és olyan visszafogott, hogy sokszor már rég ébren van, ám mégsem szól, motoszkál-nézeget, néha a nevetésére megyek be. (az rejtély számomra, hogy ilyenkor min is nevet tulajdonképpen, a hálószobánk elég ingerszegény terep, össz-vissz egy ágy és egy dróton lógó villanykörte található meg benne, nomeg a sokszor emlegetett függöny!) Nevet, mindenen-mindig. Ha meghallja a hangunkat, ha meglát minket, ha Hunor rárobban. Bármikor. Csak akkor sír, ha éhesen ébred és valamilyen oknál fogva nem jut azonnal langymeleghez, hanem pl először tiszta pelust kap. A kiütései gyakorlatilag javulnak, bár néha bedurvul. Alapvetően száraz az arcbőre. Kenegetem. Napközben egyre többet van ébren, percekig képes rácsodálkozni a kezére, és szintén hosszú percekig fixírozza az arcom minden milliméterét. Egyre hosszabb ideig matat el a játszószőnyegen, miközben Hunorvirágszál legózik a saját ágyában. Legózni ott szeret, aludni köztünk. Mint ahogy Minka is. Továbbra is egyszer ébred, még mindig 4-5 óra magasságában. Álometetek, gyakorlatilag föl sem ébred rá egyikünk sem. Így jó ez mindkettőnknek.
Megmértük ma, mert úgy illik: 6230 gramm (90 gramm híján megduplázta kettő hónap alatt a születési súlyát...) és 62-es (68-as) ruhaméretű. Szépkékszemű, nagycsomagú mosolyvirágszál. Még mindig leginkább Hunorra hasonlít, csak sokkal lágyabbak a vonásai. Kislányom. Ízlelgetem a szót  és alig akarom elhinni, hogy ez a rózsaszín, tisztaszemű törékeny kicsilány tényleg az enyém... nem tudok betelni vele...

... hogy minden kerek, de Te mégis azt érzed, vannak néhol szögletek
... hogy minden vágyad teljesül és Te mégis azt érzed, kivülálló vagy és sehogysem találod a helyed a fenenagy harmóniába
... hogy az elvek magasba röpülnek egy 180 decibeles sikoltással és egy vörös tenyérlenyomattal, majd visszaesve apró, megragaszthatatlan üvegcserepekké törnek szét
... hogy legszívesebben felöltöznél és becsukva a kertkaput magad mögött hagynál minden gubancot... és ekkor döbbensz rá: nincs is hova menekülnöd menned, már rég nincs az, akihez odakucorodhatnál, aki a hajadat simogatva mindenre találna megoldást
... hogy tudod, hogy időre lenne szükséged, hogy helyére kerülhessenek a dolgok, de ebből van most a legkevesebb... nomeg türelemből

Szeretnék reklámanyuka lenni, szélesen örülni egy újabb foltnak, öblösen mosolyogva vasalni, hanyag mozdulattal eltüntetni a kutya-macska-gyerek-férj pusztításait, és kéjes örömmel figyelni, mikor keletkezik egy újabb tisztítanivaló a makulátlan otthonomban.

Korareggel öltöztetem, közben metakommunikálunk. Mindkét kezével csápol, pár napja így játszik madarat, röpköd, kérdem: madárka vagy? vigyorogva bólogat, majd pilinszka ujjacskáival fölfelé mutat, oda repül a madárka?, fejcsóva (micsoda érthetetlen anyuka?!), Tááá -mondja ő, a fénybe repül a madárka? elégedetten bólogat és boldogan hagyja tovább öltöztetni magát.

Mostantól idejegyzem furcsaságait.

Most vagy a telefonom vacakszik, vagy ismét sikerült elállítanom valamit a számítógépünkön (vagy a telefonomon?), mert képtelen vagyok szemcsétleníteni a délután készült videókat. Megjegyzem a telefonon tökéletesen élvezhetőek...
A körvonalak alapján a szereplők nagyjából felismerhetőek, kis segítség: a kishavas Hunor, a nagyonkisfeketehavas Göncölkutya, a nagyhavas az H&M Apuka, a háttérben a narancssárga folt: Minka alszik békésen a báránybőrrel bélelt babakocsiban, és végül az idétlen, olykor szinte a hisztérikusság határát súrolóan vihorászó  vágó és operatőr, a lelkes anyuka, aki minden percet meg akar örökíteni. (tejóég! mi lesz itt óvodai szereplésekkor?! no, arról is megtudtam a szomszéd kisboltban, hogy ehelyt hagyományőrzés folyik, idén a csodaszarvast adják elő a kicsik az oviban, és igazi íjakkal is lőnek- áááá!, meg tököt gyalulnak (?) és fazekaskodnak is és mindenki szereti az óvónéniket, mert jófejek)

Nos, operatőrünk leginkább a helyi életérzést szerette volna átadni silány minőségű filmecskéje segítségével:

"Nálatok
laknak-e állatok?
Várnak-e rátok
régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok,
hogy merre jártatok?"
                         (Kaláka)

Ki hitte volna, hogy kiköltözésünkkel egyenes arányban növekedni fog az állatállományunk?! Egy éber házörzőre igazán szükségünk van-volt, hiszen tavasszal érkezik a baromfiudvar és itt a bátor Vukok igencsak bemerészkednek éjjeli tivornyára a faluba. Szóval elkél a háznál egy jóvágású jelző-őrző eb, aki a gyermekeinket sem akarja megkóstolni,  feladatai végzése közben. Hosszas tanácskozás-eszmecsere után, az élet ismét az útunkba kavart egy kis pumi-puli-komondor-mujzli keverék leánykát, akit jószívvel fogadtunk be.

Az sosem volt kérdés, hogy az ösztönös nevelés mellett, mindketten igyekszünk természetközeli nevelésben részesíteni gyermekeinket, hogy értékrendjükbe alapvető kincsként épüljön be a természet szeretete és tisztelete. Ez pedig nem működhet másképp, minthogy aprótalpú koruktól együtt nőnek az állatokkal, gondozzák őket, felelősséget vállalnak irántuk.

H&M-Apuka tegnap reggel úgy ment el dolgozni, hogy elmondta Huncorkájának, délután érkezik a kutyájával... ugye, mondanom sem kell, hogy a tegnap déli alvás botrányos fordulatot vett, és koradélutántól kezdve kiscsizmában beöltözve, minden motorbúgásra ajtóhoz rohanva várt haza az apját?!

Az ismerkedés percei kisszőrössel, akinek egyelőre nincs neve:

Update: a délutáni Gömböcözés és Gombócozásból kifolyólag, rátalált a kisszőrösre a neve, amire még ő is elégedetten rávakkantott, így pásztorkutyákhoz méltó neve lett: Göncöl.