A jóhírt meg mindig lefelejtem! Tegnap reggel 10 óra 35 perckor világra jött gyermekeink első másod-unokatesója messziÁmerikában, Braden Botond, 3253 grammal és 46 centiméterrel érkezett szülei közzé! Mindenki jól van és boldog, mi meg alig várjuk, hogy élőben is megcsodálhassuk őket!

 Kicsifiú,  egészséggel és szeretettel bőven bélelt életet kívánunk Neked!

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

Mióta vidéki életet élünk, gyermekeink angyal üzemmódra kapcsolva legkésőbb fél 9-kor alszanak már. Minka egyszer éjfélkor és egyszer 4 körül éhezik meg, Hunor -érthető okok miatt- (csak) reggel 7-ig nyomja  az álommanókkal a bulit megszakítás nélkül (kivételt képez, ha okosapu a pincébe hasít éjjel 1-kor aprófát), szinte ugyanekkor ébred Minka is, de ő peluscserével kombinált reggeli langyos után alszik 10-11-ig.

Az alábbi videó a kicsik ma reggeli éberdését rögzítette: (kicsit szemcsés, kicsit reszketős, kicsit fénytelen, kicsit sokat dumálós, kicsit telefonos, de a lényeg elcsíphető: Hugi eszméletlen nagy odaadással figyeli Nagytesót...): 

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de Tá a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...

Alapvetően szeretek kapni, és tudom, hogy elcsépelt, de adni talán mégjobban. Persze a magam sajátos feltételeivel. Azaz, ha van időm ráhangolódni a megajándékozott félre és akad elég energiám személyreszabottan ajándékozni. Mert annak csak úgy van értelme. Ezért is mentem bele a Vicger femilinél látott keringőbe, hiszen egy évem van teljesíteni-hangolódni-kiötölni...

És a szabályok:

• 1. Bárki játszhat, akinek blogja van.
• 2. Az első 3 ember, aki kommentet ír ehhez a bejegyzéshez, saját kézzel készített ajándékot kap.
• 3. Ezt az ajándékot, az elkövetkező 365 napban kell eljuttatni a szerencsés nyerteseknek
  
• 4. Előre kell fizetni úgy, hogy ezt a felhívást közzéteszitek a blogotokban

És most hátradőlve, izgatottan várom a 3 leggyorsabbat, aki szívesen fogadna tőlem valami tájjellegű manufaktúrát.

Meló után, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és célirányosan betámadta a kisközértet, majd leemelte a polcról a jólmegérdemelt chipsét. Nesze, neked egészséges életmód! (ja, és már 16 fog büszke tulajdonosa a fiatalember, igaz a vámpírfogacskái még amolyan kezdetleges szúrós tüskék)

Alig pár hete vettünk végső búcsút Dörzs-ördögünktől. Valahol mindketten tudtuk, hogy sokáig nem fogjuk bírni háziállat nélkül, de abban is mindketten biztosak voltunk, nem fogunk görcsösen kutakodni újabb rágcsáló után, az élet majd úgyis az utunkba varázsol egyet, ha itt lesz az ideje.

Eljött az idő, -bár elsőre ódzkodtam a miniviziló ellen-, végül hallgattunk a jelekre és az erős párhuzam meggyőzött arról, picilónak nálunk a helye. Új házikedvencünk idösanyja, éppen két héttel korábbra volt kiírva szülni (akárcsak én), és éppen azon a hajnalon szülte meg 3 kicsinyét, amikor én is életet adtam Minkának...

Ím az új házikedvenc, Zebra:

Minkus tejkiütései is megérnének egy külön posztot. Bármilyen elfogult anyai szemmel is igyekszem nézni, rém randák lettek, összefüggő területen borítják be az arcát-nyakát-mellkasát-hátát, pörsenésszerűen. Anyatejjel, kamillás kencével, patikai fürdetőkrémmel és körömvirágossal is kenegetem, 100 százalékos pamut rucikra váltottunk, valamint szigorúan babamosó- és öblítőszerre, hol jobb, hol rosszabb, összefüggéstelenül. Érzékeltetném, hogy nem túlzok: a tegnapi falusétánk során, Minka édesdeden aludt a kocsiban, boltosnéni kificcent megcsodálni, majd visszajött és csak annyit mondott diplomatikusan alszik. Semmi, deszépgyerek, depufiarcú, semmi. Remélem nem kell sokáig elviselnem a részvétteljes pillantásokat.

Itt meg reggel óta hull a hó, jógazdasszony módjára (mer így láttam a szomszédoktól), párszor már lesöpörtem. (csak érteném, mér nem ér rá akkor az egészet egyszerre letolni, amikor már abbahagyja Holle anyó a dunyharázást?!)

1. észrevétlen elrobogott mellettünk-velünk a nyugodalmas gyermekágyas időszak, azaz Minka elmúlt 6 hetes. Hogy mennyire volt nyugodalmas? Asszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Minka egy hetes kora óta ismét dolgozom, közben költöztünk, mindezt javarészt négyecskén abszolválva. Voltam nagyon fent, ilyenkor könnyes szemekkel dúdorásztam a szépkékszemű feketehajúmnak, hogyaszongya: Oda vagyok magáért! A fekete hajáért, egyetlen egy szaváért, mosolyáért. Oda vagyok egészen! A szívembe bevéstem. Hallgassa meg ha kérem a kérésem. Szeretném ha szeretne, rám nevetne! Nem kívánom sokáig, csak örökre...stbstb, és róttam pár karikát a pokol tornáca körül, szigorúan mélyrepülésben.
Valahogy most mégis könnyebb minden, mint Hunornál. Minka egyszerkelős továbbra is, úgy beleolvad a mivilágunkba, hogy néha komoly lelkiismeretfurdalással is küszködöm, hiszen alig jut időm-időnk rá. Ő meg nem követeli ki úgy, mint anno Hunor. (egy árnyalt példa: Minka a költöztetők siserehadát békés szunyával fűszerezte majdanvolt nappalinkban, amikor a kanapé kivitelére került a sor, az egyik kedves szállító finoman megkért, hogy tegyem át máshová aludni ezt a null-kilóméteres kislányt még mielőtt őt is be nem fóliázzák...) 
Méretek: 5670 gramm, és 62-es ruciméret (nem nyújtóztattam, nemtom mekkora centikben)

2. A vidéki lét szépségei: ma be kellett utaznunk a fővárosba, korán keltünk, készülődtünk -volna, kiderült nincs víz, sem az alsó, sem a fölső szinten. Rövid keresgélés után, családunk feje megállapította az éjszakai minusz 20 fok szétfagyasztotta a vezetékeket. Hurrá! pontjókor. Kellemes állapotban ügyintéztünk, én majd' leharaptam a postai alkalmazottak fejét, majd a könyvelőnkét is... hazaértünk, várom a szerelőt-előző tulajt, akárkit, aki a poros lakunkba vizet csihol, bármilyen megoldás érdekel! Előző tulaj megérkezik, bizonygatja, hogy náluk ilyen sose, mondom dejó, merpersze, nálunk még ez is. Alsó szinten toporgunk, hősünk csavar-teker, majd pillanatok alatt dől az összes csapból a víz, merperszehogy minden létező helyen kinyitottuk, majd elfelejtettük elzárni. Hálás kutyaszemekkel várom a megoldókulcsot, hogyan is sikerült ezt íly könnyedén, hiszen HuncomMinkámApja véráldozatok árán sem tudta, pedig már a vízóraaknánk vízóráját is eltörte. (nem, aszongya nem ő volt, így találta...), nomeg az ujját is elvágta és mártírként jóalaposan mindenfelé szétkente vérét.  Papa mosolyog, kérdezi volt-e lent Hunor, mondom, mindig velem-mellettem csattog, perszehogyigen. Na, mert akkor elzárta a főcsapot. Nézek Huncra, kérdezem Te voltál? Sikítva, gurgulázva röhög és bólogat. Én megsemmisülten folytam le a fal mellett. Viccelődik a kisravasz. Kb 5 boldog évet vett el mindkettőnk életéből, de sebaj. Lesznek még kamaszok is.

3. kaptam vala Nani barátosnémtól egy különleges és lelketmelengetően szép díjat, melyet ezúton is nagyon szépen köszönök. A mostani krejatív blogger díj engem kicsit emlékeztet  két tavalyi társára. Az akkori szabályoknak megfelelően büszkén ki is helyeztem a logót az oldalsávomba, ám a mostani szabályok szerint 7 titkot is fel kellene lebbentenem magamról, de ezt is megtettem már egy másik játék során.
Nos, önhatalmúlag rendbontó leszek és durcáskismalacként a díjat ugyan megköszönöm, ám tovább nem adom, nem lenne igazságos, hiszen olyan kevesekhez jutok el újabban... meg kicsit kivetettem magam a blogtársadalomból... talán megcsömörtem, talán csak ismét más irányt vesz az életem, fenetudja.

Mindenestre: KÖSZÖNÖM!

Vállvetve emeljük Apjukkal a gyerekszoba szekrényeket egymásra, izzadunk, erőlködünk, majd minden a helyére kerül, elégedetten szemléljük a művünket, mire Hunormedve csillogó szemekkel tekintve apjára csak ennyit mond váóóó, Táti!

Csak így, lazán, mintha én ott se lennék...

Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.

Pár fotóval illusztrálom mindennapjainkat, van doboz- és zsáktenger, Huncos már profin szelektálja a feladatainkat, ha dobozt lát Táti felkiálltással jelzi, ha zsákot Nyányiként. Minka két napja füligmosollyal örvendeztet meg, combhurkásodás miatt ismét pelenkaméretet ugrottunk, ruhák közül már csak a 62-esekkel áll szóba. (5 és fél kiló lett valamikor észrevétlenül...). Napközben egyre többet van ébren, büszkén heözgetve (máris dumál, anyjalánya), keze lába állandóan jár (fut), és bizalmatlan pillantásokkal illeti a saját kezét, amikor az látótávolságán belül leledzik.

Gyönyörűséges gyermekeink olykor bojkottálják a dobozolást, mint pl itt is, amikor Minilány nem volt hajlandó másképp aludni, csak így és ott:

Minkát fotózni sokszor nehézségekbe ütközik, annak ellenére, hogy újabban Hunor nem kultiválja a fotózkodást, ha Huggancsot készülök megörökíteni, azonnal megjelenik, odabújik, vigyorog, simogat. Hugi meg még jobban figyeli Nagytesót és visszavigyorog. Igazi fláverpáver jellemzi kettejük kapcsolatát úgy általában... fáradtság esetére persze ez egyáltalán nem érvényes, olyankor nagyon éberen kell figyelni Huncos kezét, mert csal, mert előszeretettel csíp, húz, von, üt... és teszi mindezt megüdvözült, angyali mosollyal az arcán.

Hunornál tomboló dackorszak van, mindenre az első -és még mindig majdnem az egyetlen- szava a nem. Néha nehéz vele, bár megállapításom szerint az ő dacosságának mértéke egyenes arányban áll a mi feszültségeinkkel. Igazi kis indikátorként működik. Nagyon sokat kell még tanulnunk a türelem tantárgyából, úgy érzem...

Minkából közben ürülnek az Anyu hormonok, telibe kiütődött a fején a bőre, még a haja alatt is. Talán azért is tette mindezt ennyi draszticizmussal, mert jóidöse szülés óta nem nagyon favorizálja a húsos dolgokat, viszont irdatlan mennyiségű tejterméket fogyaszt. Az elmúlt két napban csökkentettem, plusz a rügyeket a jóöreg mindenrejó anyatejjel is kenegettem, mára egész szépen leszáradtak.

Így mosolyognak a zöldek:

és így vigyorog a kiskrumpli:

A költözés körüli gondolataimról is szeretnék majdeccercsak...

Mért van az, hogy az ember lánya költözéskor döbben rá, hogy az egész élete pár kukászsákban és lezárt dobozban bőven elfér... és az igazán fontosak talán még ennyi helyet sem foglalnak el, hiszen itt vannak mélyen belül...

Emlékszem, két éve, karácsonykor, Huncom apja vadászni ment egy konnektororrúra, mi meg kettecskén maradtunk Hunormacival, aki azidőtájt kb 3 hetes kiscsomag volt. Iszonyat be voltam szarva izgultam, mi lesz velünk, mi lesz ha éjjel befullad, (persze ennek semmi előjele nem volt, Hunc makkegészséges volt akkoriban), mi lesz ha felszökik a láza, ha ügyeletre kell szaladnunk, ha... akármi-bármi... én pedig tehetetlen vagyok, jogositvány és autó nélkül, mire kiér a mentő vagy ideér bárki... Szóval, akkor úgy engedtem el gyermekem apját, hogy minimum 3, kocsival rendelkező emberkét kellett ügyeletbe állítania, a fentebb felsorolt há-k eshetőségére.

Tegnap koradélután indult útnak a ház ura, előtte megfuttatta Elsőszülöttjét a környéken, majd az előre megbeszéltek szerint összepakoltak és Apa elment vadászni. Csöppet sem féltem az éjszakától, (pedig jogositvány és autó ügyében hajszálra úgy állok, mint kettő évvel ezelőtt), sokkal inkább kíváncsiságot éreztem, hogyan birkózom meg a feladattal, nem volt előre legyártott koncepció, sem a fürdetés, sem az altatás kapcsán. Próbanapként könyveltem el, hiszen a kiköltözéssel szinte mindennaposak lesznek az esti procedúráink magányos kivitelezései. Amit előre tudtam: este pizzanapot tartunk, a triumvirátusi túlélésünket házhozrendelt finomsággal fogom jutalmazni.
Amikor elérkezettnek láttam az időt, Huncost bemártottam a habokba, közben Minkust előetettem, hogy éhen ne találjon halni azalatt a pár perc alatt, amíg fürdik. Ezek után helycserés támadással Minka került kádba (tegnap volt az első nagykádazása, vigyorogva pancsikált a vízben), pár percet fürdettem, feszegettem a hurkáit (mert koradélután már frankón csatornaszaga volt a dednek a hajlataiban). Ennek a momentumnak aktív tanúja volt a kisszéken álló Huncmaci is, aki igyekezett még vidámabbá és emlékezetesebbé tenni Minkus első nagykádasát: különböző játékok és a fürdőszobában számára elérhető tárgyak bedobálásával (körömkefe, tusfürdők...).

A nap végül a szokásos minden fény lekapcsolásával zárult. Minka egy hajnali ébredéssel, Hunor ébredésmentesen abszolválta az éjszakát.

Negatív mérleg: szó szerint egy fürdőszobai mérleg esett áldozatául Hunor pakolászós jókedvének (lábatört), egy életmentő ezres (széttépte-rágta), Minka zenélő körforgója (letörte). Persze, ezek csak tárgyak. Így legalább kevesebb dolgot kell összecsomagolni a  költözéshez. Hunc így segít.

És ezennel gyógyulttá nyílvánítom mindkét kölköt. (a minimális taknyolódást betudom általános alapállapotnak)

Az elégedett, jóllakott, fürdés után azonnali teliberotyogással pelenkacserét igénylő, orrleszívott Pufifánk:

és a szintén elégedett, jóllakott, fürdés után azonnal valami rágcsálnivalót igénylő, szintén orrleszívott IrigyKutya nagytesó, aki nem maradhat ki újabban egyetlen fotóból sem:

Karikásszemű, elégedetlenkedő, villámpercek alatt ételeket eltüntető, mamégnemzuhanyzó, pizsibenélő, torokkaparást érző, lóvitaminmennyiségnyit magáhozvevő Anyukáról kompromittáló fotó nincs. És nem is lesz egyhamar.

Bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam, annak ellenére, hogy Mezitlábas Béla szoros összebújásban héderezik Hugganccsal, néha rátüsszent, ráköhög, olykor megnyalogatja, valamért én mégis bíztam az anyatej mindentőlmegóvó hatalmában...
Huginyuszi már születése óta furcsán morog-szörcsög, a kórházban jeleztem is a gyerekorvosnak, aki megnyugtatott, ez normális egy újszülött baba esetében. Hazajövetelünk után is tapasztalható volt ez a szörcsögés, de azzal nyugtattam magam, hogy mohó hercegnőnk az orrába is juttatt bőséggel az anyatejből, így az ott keletkező tejfehér tuszmákot, igyekeztem egy fülpálcikával kiügyeskedni az orrlikaiból, persze, csak akkor, ha már kifelé figyelt egy ficak belőle. (amúgy kaptunk hazaeresztéskor fizsót, ezzel köll becseppenteni, és ettől kitüsszögi a nemodavalót a babóca)

Aztán tegnap este már egyre egyértelműbbé vált, Hugi nem a felszivantyúzott tejtől szörcsög, sőt az éjszaka közeledtével (mikormáskor?), egyre félelmetesebben sípolt, olykor úgy tűnt, fuldoklik. Tapasztalat hiányában ismét a józan paraszti eszemre hallgatva, megállapítottam, hogy láza nincs, így befújtam a nózijába egy kis tengervízes sóoldattal és megpróbáltam leszívni a benne rejlőket. Kicsikirálylányom oly mértékben rutintalan volt még, hogy védekezni sem védekezett, csak összeszűkült szemekkel konstatálta a történéseket. (hajnalra már takaróba bugyolálva működött a leszívás, hamar tanul a gyermek... ) Háááát, nem részletezem, de ami abban az orrlikban leledzett, egyáltalán nem királylányos küllemű volt! (éppenolyan, mint Bátyójé, amin persze ösmét lehetett viccelődni, hiszen testvérek, naná, hogy pontolyan...) Aztán főztünk éjjeli kamillateát, kicsit párásítottunk, Hunormanó élvezettel sátorozott hajnal 1-kor a takaró alatt vigyorogva inhalálva... én ekkor már nem tudtam vigyorogni...

Az éjszaka ennek fényében telt, felváltva ápolgattam a kölkök különböző testnyílásait,  távolítottam el különböző váladékaikat, alul-felül... azt már meg sem említem, hogy lustaságból ma éjjel nem a pelenkázón tettem tisztába Minkust, hanem a miágyunkba és háperszehogy a pelenkacsere közben érzett heves késztetést kiereszteni a szabadvilágba egy újabb vidám macicsapatot!  Aztán a hajnal félhatos Minkaorrszíváskor Huncmaci is felébredt, aki szerint akár indulhatott is volna a nap... ilyenkor határozottan örülök, hogy még egy altatópisztolyunk sincs itthon... nem hinném, hogy sokat gondolkodtam volna a használatán... fél 8-ra sikerült elaltatnom mindkettőt... és akkor már valóban indult a nap...

Internetes fórumokról jusztse vagyok hajlandó okosságokat és rémségeket olvasni, így felhívtam Tanult Barátnémat, valamint sikerült a védőnéninkkel is beszélnem. Annyi kiegészítést fűztek hozzá a fentebbiekhez, hogy orrszívás után érdemes egy-egy csöpp anyatejet ereszteni a lukakba, mert az anyatej antibakteriális és szárító hatású. (Kipróbáltam: tényleg jobban kap levegőt Minkus). Ha pedig belázasodna, azonnal hívni kell a gyerekorvost, vagy ha mindez éjjel történik, ügyeletre kell beklaffogni, ekkora pöttömöknél még nem működik a házi praktikás lázcsillapítás. (Bízom benne, erre nem fog sor kerülni.)

Hajdejó is az, ha az ember lányának, a télvíz ideji felsőlégúti megbetegedésekkor,  többgyereke van!

Minkus úgy döntött, itt az ideje gyakorolni tinédzserévei vadbulis korszakára, azaz mire elsőszülöttünk álomrahajtaná szöszke fürtjeit (kb. este 10 óra plusz minusz 1 óra), kislányunk úgy dönt, indulhat az esti party! Álalában hajnal 3-ig kéri a sétafikkancsot, öröm az ürömben: bármely szülő róhatja a köröket. (ma éjjel 1-kor finiseltem be a bulit, asszem megvan a tuti partikiller megoldás: még a legminimálisabb éjjeli fényt is ki kell iktatni, ekkor pár kör után elalszik... már csak az óvatos ágybahelyezés marad...)

Huncos meg a gyakori sztriptíz mellékhatásaként benyalt egy laza kis náthát: nincs láza, csak randán sípolva köhög, meg dől a sűrű trutyi az orrlukaiból (szeméből... ). Kedve töretlen továbbra is. Viszont ezzel az orrszívásosdival meglövi pont azt a pár óra egybefüggő alvást, amit hajnal 6-ig Mineklány engedélyezne. Még bírjuk.

Napközben se akarnak jusztse összecsiszolódni alvásügyileg: Minkus koradélutánig javarészt eszik-mackózik-alszik, ezidőtájban dőlne le Huncos sziesztázni, de mivel Minka ekkor kezd ébren bűvölni, Hunorvirágszál meg egyetlen pillanatról sem szeretne lemaradni, jobb esetben csúszik az alvása, rosszabb esetben kimarad. Ennek előnye, hogy este korán kidől. Mondjuk ez se kőbevésett, ugyanis tegnap este 7-kor ágynak dőlt, Minka párhuzamosan mellette, a nemvárt szabadidőn felbuzdúlva, HuncApu visszaküldte a karácsonyfát a Jézuskának, én kivasaltam, majd egy régóta halogatott restanciámat próbáltam véghezvinni, mégpedig Huncos kutyatápos-dobozba borított játékait szelektálni, rendszerezni, majd a fölöslegessé vált és leamortizált darabokat elbocsátani a nagy útra. Éppen a legnagyobb játékkupac közepén csücsültem (fél 11 körül), amikor megjelent az álomittas fiatalember a szobaajtóban és csodálkozó szemeivel méricskélt, hogy mit is csinálok én az ő játékaival? Hamar feltalálta magát, mellémhuppant és az addig szemétnek ítélt kupacnak örült meg a legjobban. Sírva röhögtem fel, amikor HuncApu szintén röhögve magyarázni kezdte gyermekének, hogy látod, anyukád éjszaka, amikor te alszol, a játékaiddal játszik suttyomba.
A nagy felébredéses ijedtségre Huncmackó jó alaposan bevacsorázott ismét, majd fél óra múlva már újra durmolt... szigorúan azután, miután már biztonságba tudta a játékait a gyerekszobába. (Megjegyezném: sikeres volt az akció, amíg újravacsorázott, gyorsan kiválogattam és egy hanyag mozdulattal berejtettem a kidobandó kacatokat a kanapé mögé... ) Így most újra minden elfér a játékdobozokban. (Terveim közt szerepel  a továbbiakban 4 egységcsomag gyártása az újházban, melyben mindegyik tartalmaz autókat, formabedobókat, logikai játékokat, plüssöket, zenélő borzalmakat, csörgőket, és ezek vetésforgóban történő alkalmazását fogom presszionálni. )

És most csak Minkus pár szóban: hófordult tegnap, de a sűrű napok miatt (vendégeket fogadunk, élünk, örülünk a megélt pillanatoknak, miközben dagonyázunk a nemalvásban-költözés előkészületeiben- náthában), a virtuális életünk-naplónk pöppet háttérbe szorult. Szóval a leányzó példaértékűen teljesít: az esti pelenkás-éhgyomris mérleg 4990 grammot mutatott, ami azért hagy némi kivánnivalót maga után (egész pontosan 1 hónap alatt 1830 grammot sikerült magára kapnia a hercegnőnek), igazi fodroscombú, fodroskarú, nyaknélküli leányzóvá vált. Hunornál ilyen problémák nem adódtak, de bezony a sűrű hurkák Minkusnál beizzadnak, beszorul a ruhaszösz is oda, így fürdés után púderozzuk, valamint fürdés közben szétfeszítjük, így éri víz is.
Napközben egyre többet van ébren, a nagybratyó előnyei: javarészt leköti őt a Hunor-nézegetés, a fénybenézés, pár napja aktívan tornázik, jár keze-lába. Ha többen vagyunk a szobában a hang irányába, hason is, háton is, forgatja a fejét, ha belátható távolságon belül vagyunk, keresi a szemkontaktust, és ha sikerül, örömmel vigyorog. Szépkékszeműm, a feje tetején égnek álló, ébenfekete hajával.

Meséltem már? A világ legjobb dolga lányos fiús lányos fiús anyukának lenni... és még nekem voltak kételyeim, hogy mihez is kezdek egy talpig rózsaszín kiscsomaggal?! Azon kívül, hogy a nap 24 órájában puszilgatom, ölelgetem és szaglászom a világ legfinomabb parfümjét, ami a nyakatövéből-arca környékéről származik? Hálát adok az égnek, hogy van egy lányom! Egy saját kislányom!

Mindkét gyermekünket ugyanúgy vártuk, ugyanúgy szeretjük és ugyanúgy terelgetjük. Nem vagyok elkötelezett alter nevelős, sem a vaskalapos szigor híve, igyekszünk egy arany középutat választva, a gyerek igényeit mindig szem előtt tartva, navigálni őket az élet tengerén. Talán ezért nincs nálunk kőbevésett napirend és óramű-pontosságú etetés-altatás, ám mégis van pár olyan alapszabályunk, melynek nem-betartása, -Hunc már egészen pici kora óta-, bűntetést vont maga után.
Ám akárhogyan is pontugyanúgy igyekszünk irányítani, már most szembetűnő gyermekeink jellembeli különbözősége és ezáltal egy újabb örökérvényű szabály igazolódik be: nincs két egyforma gyerek, még ugyanabból az alomból se.

Evés: mindkettő jólevő. Huncos sokkal sűrűbb időközönként igényelte a bocimeleget, nyugodtan, komótosan evett, a kezdetekben akár 30-40 percig is elhúzva idejét. Annak ellenére, hogy bőséggel volt mit fogyasszon, sosem kellett előfejnem, ő nem fuldoklott, hamar ráérzett arra, elég párszor, mélyen megszívnia ahhoz, hogy utána már csak nyelnie kelljen, mégis csatakosra izzadt minden alkalommal.
Minkus már a kórházban is rövidrezárta az ebédszünetet, max 15 perc, (itthon 10!) viszont mohó, szív-lenttart- és bezony: néha kipufog. Nála általában le kell fejnem egy adagnyit, merhanem: szíííííííív hosszan-mélyen-sokáig, majd fuldoklik, kiköp, majd újrakezdjük, majd mégegyszer ugyanez, erre ő felidegesedik, (mert hamar elveszti a türelmét meg különben is), és ha mindez éjjel történik, föléled dühében.

Alvás: Hunor sosem volt eszik-alszik kategóriás baba. Evett, hossszan félálomban, majd nézgelődött, szigorúan szülői (a kezdetekben leginkább anyai) társaságot igényelve. Nappal keveset aludt, javarészt pöttöm korától jellemzően egy munkafolyamat közben dőlt ki. (lásd sok-sok régebbi bejegyzést). Éjszaka sűrűn kelt, ritkán bírta ki a 3 óránként történő etetést, szerencsére ritkán éledt ilyenkor föl, evés után betehető volt a kiságyba, gyakorlatilag álometetés volt. (kb 9 hónapos koráig, amikor is átszokott a hajnali szopik után közénk...)
Semmilyen takarót, hálózsákot nem visel(t) el magán soha. Ellenben Minkára plussz ruharétegeket kell napközben aggatnom, aludni pedig kifejezetten bebugyolálva szeret.
Minka eszik-alszik baba. Új rekordja, így 4 hetesen, az elmúlt időszak 36 órán át tartó maratoni alvása, pár perces evésekkel tűzdelve. (mentségéül: a két napja érkező melegfront hatására, péntekről-szombatra virradólag hajnal 4-ig sétáltatta magát... amint megálltunk-leültünk vele velőtrázó és félelmetesen klasszikus oázásba csapott át, na ilyet Hunor sosenemcsinált...). Szeret a kiságyában aludni, de néha igénye van arra, hogy velem összebújva aludjon el. Átlagosan 3 óránként eszik, mi éjjeli baglyok vagyunk, így éjszaka tulajdonképpen csak egyszer ébreszt (8-9 körül fektetjük le, éjfélkor tankol egyet), 3-4 óra magasságában, olyankor már a miágyunkba marad. Így most négyen alszunk a 180-as ágyon. (és már nagyon várom az újlakot, ahol 220-asunk lesz... ) A vicces, hogy hihetetlen fonott kalács formátumokban vagyunk képesek éjszakánként aludni... és ráadásként pihentetően jókat. Dobjanak a mókusok elé, de én kifejezetten szeretem, ha mellettem szuszmorognak a kicsik... szerencsére a másik felem is szoros szimbiózisban alszik Elsőszülöttjével...

Kapcsolat a külvilággal: mindkettő gyermek zsenge ifjú kora óta egyfolytában vigyorog. Pöttöm korban nem válogattak, aztán Hunor hajjdenagyonis. Nem bánom. Igazán ez akkor lesz kínos (akkor is inkább csak nekem), ha hangot is ad nemtetszésének...
Hunor igényelte a társaságomat, szeretett ölben lenni, összebújva egymástnézni. A kendőben hordozását nem tolerálta, pár percig volt hajlandó megmaradni benne. Mindig irigyeltem azokat az anyukákat akiknél ez működött. Talán a saját félelmemet, hozzá-nemértésemet vetítettem ki a fiamra, most viszont Minkára várva már tudatosan készültem a hordozásra. Nagyobb korában, kirándulásokkor a meitait viszont már szerette Hunormester.

Minka ennél sokkalta erősebben igényli a testkontaktust, így ő szinte minden nap hordozva van, néha órákon át is, ha erre van igénye. Amint magamrakötöm, szinte azonnal elalszik. Nem becsapható, bármilyen óvatosan is igyekszem kibontani és ágybahelyezni őt, tizedmásodperc alatt rosszallóan rámvillantja azokat a mindenttudó kékszemeit. Így rámcsatlakozva dolgozunk, főzünk, mosogatunk, mosógépet indítunk el, egyedül a vasalást nem mertem még bevállalni.

Valószínűleg az is sokat dob a dolgon, hogy Hunor ízigvérig energiabomba kispasi, Minka meg egy igazi bújós kislány... imám (mely szerint Szélvész úrfi után jószívvel vennék egy bájosan babázó csepplányt), meghallgatásra talált...

Hunor nagy kedvence volt a sárgalila, malacos-tehenes zenélő körforgó. Amikor választottuk, igyekeztünk uniszexet vásárolni belőle, hogy majdan a következő dedeinket is kiszolgálja. A koncepció mondhatni tökéletes lehetett volna, amennyiben Hunor az elmúlt egy évben megfeledkezett volna egykori kedvencéről. A kiságy visszahelyezésekor döbbentünk rá, hogy bezony pöppet sem feledkezett meg a hőnszeretett körforgójáról, azonnal megkaparintotta és diadalittasan forgatva a feje felett, sikítva körbecsattogott a lakáson többtucatszor. Nem maradt más lehetőség, mint Minkusnak is beszerezni egyet: nem tanulva hibánkból, szintén uniszexet vételeztünk (cicás-kacsás, pasztellszínekben pompázó).

Ma felszereltem a délutáni szusszanásuk alatt, majd ébredésük után beüzemeltem... azt gondoltam- én még mindig ich bien naíva-, így talán akad pár szabad percem, míg Minka a körforgók bűvöletében varázsol, Hunor pedig mondjuk velem tart a konyhába mosogatni, főzni. Amíg kidobtam a csomagolását (talán lehetett 10 másodperc is)  és visszatértem a hálóba, már ez a kép fogadott (igen, lehet hüledezni: bemászott Minka mellé Hunorvirágszál; én már nem teszem, mindennap többszörösen előforduló esemény):

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek ellenére egy tizedmásodpercnyi időre nem állt meg bennem is az ütő, de igyekeztem a legkevesebb pánikot keltve elmagyarázni a fiatalembernek, hogy mér nem jó az, ha ő ennyire közel csücsül a Hugihoz.
Aztán, megnyugodva, még egy videót is sikerült készítenem. Emlékként. Azóta nem zenélőkörforgunk. Minkának szegényesebb gyermekkora lesz. Ámbátor sokkalta ingergazdagabb. Az én idegeim viszont továbbra sincsenek drótkötélből.

A Minilány ringatásos álombazuhintásáról lassacskán ódákat zenghetnék. Ma ismét magamrakötve dolgoztunk, míg eszembe nem jutott, van ám nekünk egy használaton kívüli hintánk, melyet kicsiként Hunor egyáltalán nem preferált. Mondjuk, csodaszép gépzenéjével azóta is mindennap megörvendeztet. Aki személyesen is ismeri elsőszülöttemet, az azt is tudja róla, ez a kilenc kilóig használatos hinta, az ő szíve csücske. Igencsak nehezen enged a közelébe bárkit is. (van ezzel így még pár dolog kapcsán...) Ezért is lepett meg, hogy első kérdésemre azonnal heves iiiizésbe csapott át (ez nála igent jelent), majd lelkesen bekapcsolta a hintát, majd még lelkesebben rázni hintáztatni kezdte kishugát. (a felvételen hallható nemnemnem-ezés és a bebújás a hinta alá, Hunor fényképezés elleni protestálását jelképezi): 

Így (is) telnek mindennapjaink.

Minilányunk most már valóban minivé lépett elő. A mai naptól ugyanis lecseréltük a nyúbörnös pelusait (miután többszörösen meggyőződött rutinanyuka arról, hogy valóban a pelus vág be a loknis combjaiba...), minikké. Valamint rugdalózóból és bádikból is méretet ugrott: beficcen a toalettjébe pár 62-es darab is. Hosszúlábú menyecske, a kezeinél föl kell ugyan hajtani, de a lábai miatt hosszabb kell, az 56-osokba összekifliződtek a csülkei. Huncos ippeg az ellentettje: neki a mai napig vagynak 12-18 hósokra, (igen, címke szerint 74-es a mérete), való nacijai, fölsőkben meg már rég 86-92-esekben utazik.
Talán majd a harmadik gyermekünk alul-felül  összecsengő méretű lesz.

Amúgy meg: minden kifolyik a kezeim közül,  szét vagyok csúszva, a dolgok haladnak mellettem, sokszor érzem azt, hogy csak részese vagyok az eseményeknek, de semiképpen sem az irányítója. Semmire nincs időm, ez annyira nem is zavar, de olykor a mindennapi életünkkel és a barátaimmal történt dolgok nyomonkövetésére sincs kapacitásom, nemhogy a virtuális életre... azzal nyugtatom magam, hogy még mindig gyerekágy van, talán belefér... álom lesz ilyen összeszedetten költözni...

Minkettejükről kb. 3  hetesen, véletlenül készült egy-egy ilyen fotó. Az én rodzsaszín fölsőm egyezése is tényleg csak a véletlen műve (nomeg a praktikumé, ebből tizedmásodperc alatt tudok eleséget prezentálni éhező dedeimnek...):

És aki számára ez nem lenne egyértelmű: baloldali fotón HuncorgóMici pihen, jobb oldalin Minkaleányzó. Mindketten szigorúan evés után képesek így és ennyire.

Reggel óta szenvedek virtuálisan és fizikailag is egyaránt, ugyanis a Minkaleányka születése körüli időcsúszás most köszön vissza. Nem mennék bele a részleteibe a dolognak, legyen elég az, hogy ismét klasszikus iskolapéldáját tapasztalatom annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben nem igazán tudja a bal kéz, hogy mit is csinál a jobb...  én meg, szegény kis szürke eminenciás fuldoklom az általuk generált formanyomtatvány habokban...

Hogy mégis érthető legyen: a Huncos után járó juttatás (gyed), a gyermek második születése napján lejárt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál (ha jól emlékszem, éppen nagyon szülni akartam és mindenféle vélt vagy valós jeleket igyekeztem fölfedezni magamon, ennek beköveketkezésére... ), hogy a biztosítási jogviszonyom rendezésével foglalkozzam. Minka születése után többször sikerült beszélnem illetékesnek (hitt) elvtársnőkkel különböző hivatalokban, kapcsolgattak szaneszét, végül megnyugtattak különböző módokon, volt aki szerint 30 naptári napom van rendezni a fentebbemlítettet, volt aki 42 napot emlegetett (elég misztikusan hangzik ez a pontnegyvenkettő), és volt aki szerint visszamenőleg 180 napig intézkedhetek büntetlenül. Ugyanilyen (fél)információkkal gazdagodtam a munkáltató szerepét illetőleg is ebben az egész szappanoperában, így a ma reggelielső koffeinlöket után nekiálltam kitölteni a kitöltenivalókat a szokásos reggeli káoszban, majd tűzokádóként jól elüldöztem a zuramat az nagy Állami Egészségbiztosító Intézménybe. Órák óta szépen ül és vár a sorára. Nem türelmesen. Közben felhívott, hogy sikerült Minkát nevelt lányomként feltüntetnem az egyik paptyíroson. Örülök, ha a reggeli vircsaftba csak ennyit ikszeltem mellé.

Update (látszik, hogy reggel óta írom...): sorrakerült, 180 napom van minden rendezésére, de nem jó formanyomtatványt töltöttem ki, (pedig jajdetetszett az a kérdés, hogy mióta van a háztartásban a jány? telefonos segítség kérése után megtudtam, ez a kérdés nem a születési dátumára, hanem a kórházból hazaérkezésére vonatkozik... ), Zapjuk hoz jófélét, melyet -mint kiderült- nem is én, hanem a munkáltató tölt ki. No, itt újabb gubanc van alakulóban, a cég, amelynél dolgoztam időközben tulajdonos- és könyvelőváltáson ment keresztül, így úgy érzem lesz még pár agysejt-romboló körtelefonom...

A nagy káoszban meg Hunorvirágszál fájdalommentesen kinövesztette a jobb alsó vámpírfogát is, így most már 15 hófehér gyöngyöcske büszke tulajdonosa. (sztem 1-2 napja tehette...)
Minka egyre kevesebbet alszik, étkezések után ébren figyeli a mozgásokat, a nagy okos Bátyuska neki szóló mutatványait (pl. a legújabb: Minka fekszik a miágyunkon, Hunor meg átdobálja fölötte a pinyólasztikat gyöngyöző kacagással... Minka pedig szemmel és fejforgatással követi a lasztik mozgását, néha egy-egy halvány mosolyt is megereszt... szeretem nézni őket...)

Kisesti közös, telefonos, nemelőnyös Minkás (felhívnám a figyemet arra, hogy majd'egyforma krampuszpizsiben nyomultak, nomeg hátteret sem ér elemezgetni, belelógott Családfőnk izmos lába szára...):

Szilveszter: nemszülőbarát itthonülős. Huncos és MinkaManka fél 12-ig bírták ébren, ekkor könnyelműen felszusszantunk. Amikor Huncka esetleg kókadozott volna az este folyamán, varázsütésre petárdázni kezdett az ünneplő tömeg, amire a kispasinak azonnal az ablakhoz kellett szaladnia és csillogó szemekkel csivitelnie kellett az eseményeket. Minka varázsolt a kezeivel és fénybenézett, ahogy ezt már tőle megszoktuk, csöndben. Éjfélkor himnusz, koccintásos összeborulás apjukkal, részemről kis ürülő hormonoknak betudható könnyfakadás, meg hálaadás azért a sok-sok jóért, ami történt velünk és a sok-sok kellemetlenért, amiből sokat tanulhattunk. Éjfél után 10 perccel Minka úgy ítélte meg eljött az ő ideje, és az eddig megismert szárnyacskáit sutba dobja és ebben az évben inkább szarvacskákat és patákat növeszt. Hajnal kettőig sétálgattam vele lakásszerte, amint megálltam, azonnal felébredt, ekkor átnyújtottam Őt a jóidösapjának, én ágybazuhanás közben elaludtam már, apjuknak két kör után sikerült elaltatnia Hercegnőjét.  Mától ez az ő feladata lesz. (méghogy minden gyerek egyforma... meghogy nincs ringatós gyerek... cöh).

Hunor új szavai, mi mások is lehetnének, mint a jóöreg Táti mégbecézetebb formái? így, ha nagyon el akar érni valamit, akkor beveti a Tyáputyi, Áputyi, Páputyit. (olykor  felfedezhető a klasszikus Ápuci is), valamint Minilány is kapott Hunornyelvű nevet: ő Titá lett. Kedvencem a (g)olyó, amit annyira édes torokhangon ismételget (ojó-ojó, alig hallható a szó eleji "g" betű).

Ma délelőtt sírva röhögtünk azon, hogy éppenúgy érezzük magunkat, mint egy átdorbézolt szilveszteri buli után. Homok a szembe és száraztorok effektus is megvolt. Sőt, részemről emlékezetvesztéses etetés is, ugyanis valamikor hajnalban Minilány átjött a miágyunkba.

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÉS BARÁTUNKNAK, KÖZEL ÉS TÁVOL ÉLŐ SZERETTÜNKNEK EZÚTON, EGY VIRTUÁLIS HUNC-KOCCINTÁSSAL KÍVÁNUNK NAGYON BOLDOG ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT!

Az úgy kezdődött, hogy a Zuram az este jódógába (mert kivételesen tényleg jódolgunk volt, a minik 10 előtt fej fej mellett kidőltek, aztán rövid időn belül mi is...), ráhelyezte Minilányt a mérlegre, csak úgy kiváncsiságból. Röhögve dobtunk majdhogynem egy hátast, ugyanis a Ded igencsak megérezte a Bratyó és a közte lévő súlykülönbségből fakadó hátrányokat, 4280-assal zárta a mérlegelési estet és hol volt ekkor még a vacsorája?!

Aztán ma felhívott a gyerekorvosunkat helyettesítő doktornéni, hogy minden kerek-e, nekivághat-e így az óévbúcsúztatónak vagy vessen a kicsikre még egy búcsúpillantást. Mondtam minden gömbölyű, Minkaleányzó pláne, kérdi véletlenül nem mértük-e le a napokban, mert akkor azt beírná. Mondtam, egész véletlenül éppen tegnap este. Nos a mért érték hallatán és a visszakérdezést (biztos, hogy annyi?) követően, valamint egy gyors fejszámolás után, ő nem röhögött fel visítva, hanem megpróbált komor hangot megütve figyelmeztetni, hogy ritkítani kellene az evéseken. (miért is? mondjuk, aztán eszembe jutott egy olyan Helyszínelők-ös rész, ami egy kórosan mindentmegzabáló pasiról szólt. Ezt az emlékemet azonnal meg is osztottam gyermekeim apjával, aki csak annyit kérdezett, láttam olyan részt is, ami egy kórosan mindentfelzabáló anyatejes csecsemőről szólt?...) 

A tényeken azért az mit sem változtat, hogy Minilány szemmel láthatóan kikerekedett:

- még csak kóbor gondolatvillanásom sem volt egész várandósságom alatt azirányba, hogy éppen Minkalány hol is tart a fejlődésben, micsodája érik éppen, mekkora a füle-szeme-haja... én szimplán annyival is beértem volna, ha kézzelfoghatóan sikerül belőni a szülési dátumot. Ez mondjuk a finisben sikerült is. (zárójelben: Minka is naprapontos lett.)
- már nem bújtam a szakirodalmat, hogy mikor is pottyan le a köldökcsonkja, nem kerestem fotókat arról, hogy hogyan is kellene kinéznie egy jólápoltnak. És nem lestem az órát, hogy átlag 3 óránként leápolhassam szakszerűen-sterilen. Nem mellesleg enélkül is lepottyant, a Nehezítő Tényező mellett is. (NT jelen esetben Hunor személye, aki nem csak hogy bibibízett pelenkázáskor, hanem aktívan púderezett, popsikrémezett mindenfelé... ) És nem lett gennyes, nem fertőződött el. Továbbá egy percig sem izgatom magam, hogy milyen is lesz Minilány köldöke, úgyis agyonverem, csak remélni tudom nem jut eszébe kilukasztani és mindenféle mütyüröket beleaplikálni hamvas 16 évesen akárcsak az anyja, aki már rég elmúlt édes 16, amikor megtette.
- halványlila sejtésem sincs mit kellene már csinálnia, hogyan is kellene fejlődnie, így roppant mód tudok örülni, minden apróságnak: pl. rém büszke voltam arra, hogy ő már a kórházban is emelgette a fejét, és itthon pár nap alatt kiderült, hogy hason fekve is tud fejet emelgetve oldalt változtatni és követ minket a szemével. (néha egész morbid módon forgatja ránk a szemeit, miközben rosszalóan homlokráncol). Továbbmegyek: azután sem nyomozok világhálószerte, hogy mikortól lehet hasra fordítva altatni. Már a kórházban is így szeretett aludni. Nomeg mellettem. A nagyágyban.
- azt sem tudom, mert elfelejtettem már, hogy mennyit kellene ennie, így nem félek attól sem, hogy éhenhal és attól sem, hogy kipukkan. Sejtéseim szerint az utóbbira van reális esély, hiszen laza 300-akat zabbant alkalomadtán, aztán meg szuszog-büfög-rotyog. Vegetatívan működik még a lelkem.
- nem ciki már az sem, hogy nem áll minden az élén, néhol röpködnek a porcicák is (meg az igazi szőrcicák is), általában akad a házban főtt étel és tiszta ruha bőven (a vasalással mindig csúszok), még mindig nincs rettegett és kőbevésett napirendünk, bár néha jól jönne, de továbbra sem várhatom el a gyerekeimtől azt, amit -munkánkból és életfelfogásunkból adódóan- mi magunk sem tudunk két egymást követő napig biztosítani.
- nem olvastam el többtucat gyermekgondozásos és neveléses szakirodalmat totál fölöslgesen. Amiket anno elolvastam, sikerrel feledtem is. Bízom magamban, a gyerekeimben és ösztönből éljük mindennapjainkat. Csak évekkel később derül  úgyis ki, hogy mit és hol rontottam el, ezen már nem stresszelek. Legfeljebb fizetem a kölkök pszichológusait.
- már nem riadok meg egy hasfájástól, nem szalajtom apjukat éjnek évadján ügyeletes patikába csodaszerér, nem őt hibáztatom mindenért, nem zokogok kétségbeesetten, hogy mostmilesz, nem félek attól, hogy az éjszakázás stresszétől elapad a tejem és nem rendelek meg neten ezerféle azonnali tejfakasztó csodaszert többtízezerért. (talán, mert még mindig megvannak, pedig osztogattam ám őket, és csodával határos módon a szavatosságuk sem járt még le...)
- nem esem kétségbe ha kimarad az esti fürdetés, bár ez Hunornál is jó sokáig egész rapszodikusra sikeredett. Többnyire átaludta (mint ahogy most Minka is teszi) az esti órákat. Nem ráztam fel egyiket sem.
- ha igénye (igényük) van rá, délig alig mászunk ki az ágyból, csak a szükségletek kielégítése végett. Ezen belül akkor és annyit lóghat mellen Minki, amennyit jólesik neki.  Gyerekágy van.
- idővel mindig minden megoldódott, igaz türelem és idő kérdése volt, de megérte. Minden kialakult és a helyére került. Miért is lenne ez most másképp?!

Asszem, rutinosabb lettem.