A virtuális farmjaim mellett van nekünk egy minigazdaságunk is a kertvégibe lekerítve. Váltakozó mennyiségű nyúl (most éppen két augusztus elejére kiírt kismamink van), és pár paraszolvenciaként érkezett tojó, hozzávásárolt előnevelt kislány, és a kedvenceim: a nagypofájú gyöngytyúkok alkották. Mindösszesen 24-en.
A sort a hópihe gyöngyleány kezdte, aki nem bírta a bezártságot és kiröpült, egyenest Göncölünk szájába. Sosem derül ki, hogy csak be akarta terelni, vagy szánt szándékkal meguzsonnázni.
A 40 fokos meleg újabb három áldozatot követelt, annak ellenére, hogy nálunk wellnesz baromfiudvar van, naponta többször friss vízet kapnak, zöldet, igényük szerinti méretűre darált kukoricát, és mindenféle kiegészítő táppal kedveskedek nekik. Ők cserébe pedig szépséges tojásokat tojnak.

Pár napja mintha kevesebben lennének, de sosem tartottam névsorolvasást, aztán mondja az uram is, hogy tényleg kevesebben vannak. Aztán tegnap előttre virradóan hajnal 3 magasságában volt rikácsolás, kutyaugatás, én vellanyt kapcsoltam az udvaron, de úgy tűnik ez is kevés volt, reggelre újabb 4 honleányunk veszett oda, és  egynek a nyaka sérült. (talán ekkor kapcsoltam villanyt...). Míg lassú családi gépezetünk a megoldókulcson tanakodott, (róka vs tyúkok, kutyák vs veteményes), tegnap a koradélutáni szürkületben újabb gyöngyösleányka esett áldozatul. Végül este bezártam az óljukat, így ma a megtépázott, ám a jelenkori teljes stábbal üzemelnek. (15 fő kakasostól)

A szívem viszont maradéktalanul sajog értük... és nem tudok szabadulni a párhuzamtól... most én vagyok a simabőrű, és juszt sem vagyok képes sajnálni szegény kisvukot...

Vasárnap reggel egy viszonylag rossz hírre ébredtünk, olybá tűnt, egy időre szögre akaszthatom mesterségem, aprócska homokszem került a gépezetbe. Az első mostmilesz riadalma után, égi jelnek értelmeztem a kellemetlen intermezzot, és úgy döntöttem, sok-sok év után először én is megérdemlek pár hét (kényszer)pihenőt. Izibe szétszerveztem ehetünket, kistucat restancia-látogatást szúrtam be, naponta akár többet is. Persze azt az aprócska tényt kifelejtettem a számításaimból, hogy felsőbb hatalom kipucolta a gépezetből a homokszemet, és egyetlen szabad napom lett a többhetesnek tervezettből. A programok viszont maradtak, mert fanatikus vagyok, mert maximalista vagyok, mert önző vagyok, mert megérintett a szabadság szele.
Külön meg kell említenem rugalmasnak egyáltalán nem nevezhető hitös uramat, aki mindenben támogatott és mellettem állt és hajlandó volt minket A pontból B pontba fuvarozni, kis túlzással kényünk-kedvünk szerint.

Huncossal természetesen minden nap egyeztettem a programokat, kvázi megbeszéltük kihez és miért megyünk, kit látogatunk meg. Lelkes volt és mosolygós, egészen tegnap délig, valahogy egész nap olyan klasszikus szopott gombócos volt, kanapénfekvő, teraszra sem kijövő. Betudtam a csapnivaló, kevés alvással tarkított éjszakának. Aztán hozzámbújt és szinte sütött a gyermek. Jellemző, hogy alig találtam hőmérőt, aztán rögvest kettőt is, de nem bíztam meg a digitálisba, így hagyományos higanyossal is megmértem, alul-felül. Legalább összemértem az itthoniakat, stabilan 38,7- 38,9-et mutattak. Nurofen, percek alatt le is ment a láz. Kicsit tanakodtunk, de mivel még egy kóbor köhögést sem tudtunk a láz mellé csatolni, kúppal és lázcsillapítóval felfegyverkezve nekivágtunk az útnak. Amint megérkeztünk ismét lázrózsásra csattant kisfiam arca és üveges csillogásúvá a szemei, nem mértük, égett, csillapítottuk, prizniceltük, lement, extrán pocsék éjszaka, gyakorlatilag szemhunyásnyikat aludtam, amikor éppen nem rajtam vagy rámtapadva aludt Huncos, akkor Bunci szomjazott meg és cuppant rám. Hajnalban a kicsiknek felállított gyerekágyban kucorodtam össze pár perc magányra. 5.20-kor pedig csodálatos gyermekeim már indították is a napot.

Több kóbor gondolatunk is akadt: az egyik egyértelműen a nem fehér embernek való meleg, a másik a sok izgalom. Hamvas lánykoromban volt egy rövidke ciklusa életemnek, amikor a szüleim minden programukat csak indulás előtt pár perccel közöltek velem, mert zsinórban képes voltam bojkottálni a hirtelen jött, majd ugyanilyen hirtelen elmenő 40 fokos lázaimmal az összeset.

Így most némán nyelem el magamban azt az infót, hogy holnapra egy nagyon régen várt látogatást szerveztem be, és bízom benne, a mostani nyüzüge állapot tényleg csak a melegnek szól. (Bunci teljesen jól van)

Huncosról anno írtam már egy effélét, kiskirálylányról is érdemes egyet fabrikálnom, mert csöppfiam esetében, a két év távlata is feledtetett pár örökérvényű kedvencet. (avagy neki se legyen makulátlan múltja vagymifene)

Minkust sokféleképpen szólítgatjuk. Hívjuk őt Minkesznek, Minyonnak, Minilánynak (ez ugyan lassan kezd groteszkké minősülni), Minkizzük is, Minkucifucizza remekbeszabott apukája, Minicicalányozom rózsaszín ködben, olykor  Minkeszkuzom (nem tudok szabadulni a gyökerektől), használom a Mincit is, de az igazán tuti befutó a Bunci(lány) lett. (és az ebből kézenfekvő Buncó és Bunyó(ca)...) Saját maga választotta, amikor egy szép napon készületlenül lebunciztam, ő gurgulázó kacagással válaszolt. Sorsa megpecsételődött. Buncivá vált.
És lassacskán mindenki így szólítja, cinege hangú bátyja is buncizza.

A ma reggeli közértlátogatáskor megtudhattam, miként becézgeti lelkemből szakajtott magzatomat a köz. Megkérdezték, hogy van a kis dúshús leányzó? valamint elcsíptem egy telefonbeszélgetést, amiben férj megemlítette feleségnek, hogy itt a doki lánya is, igen, a kis dagi.

A magasranőtt barátnőm önmagát látja leányomban, tegnap még a szüleinek is megmutatta, akik elvarázsolva a dezsavütől kézről-kézre adták, hogy tényleg pontolyan, mint a sajátjuk volt, aki szintén vidáman elboldogult bárhol, ha kikandikált az ujjai közül egy szelet gépsonka. Pár kétségbeesett kísérletett tett irányomba, hogy talán ne adjak többet enni neki, vagy gondoljak arra, milyen sanyarú gyermekkora lesz, minden tornasorból ki fog lógni, vagy széltében, vagy hosszában, Legmeggyőzőbb aduja a hát nézz rám felkiáltásai voltak, melyeket szemforgatások követtek.
És a fodros ruhák használatától is eltiltott, főként azok fotózásától és körbeküldésétől család és legjobb barátok számára. Vagy annak blogban való publikációitól.

És véletlenül még össze is öltöztek ezek ketten, de nem fotózhattam le idillüket.

És ő tényleg a barátnőm. Nekem ilyenjeim vannak. És kellemes nevetős-evős délutánunk volt. Szellemfrissítős. Emlékezős.
Azt gondolom, pár évre eltántorítottam a gyermekvállalástól, pedig nem is voltak csúcsformában a skacok. Amolyan rialiti nagymagyar valóság volt: egyik nyüsszögött, másik rákontrázott ezer decibellel. Győzzön a hangosabb elven működnek néhanapján.

és igen, ma volt az az első nap, amikor egyik gyerekem sem volt egy szemhunyásnyit sem hajlandó egész nap aludni. Azaz de: este 6-kor Hunor ásítozott, Minka dörzsölgette pillogóit, én *kemény-anya* összecsomagoltam őket és jóóól meghajtottam a játszótéren a kicsiket.

És csakis ennek tükrében fordulhatott az elő, hogy ma este 7 óra 48 perckor már mindenki alszik, és én végre kimenő estés lettem, nincs nyüsszögés-hiszti, éhes vagyok, szomjas vagyok. Kemény nap van mögöttünk, de ha ez az ára, komolyan elgondolkodom az alvásmentesség bevezetésén.

És van még érdekesség a tarsolyomban mára: ez itten egy úgynevezett Minka-virág, ami első ránézésre megtévesztően hasonlít a közönséges Pistikére, ám mégsem az. Legalábbis az atomerőmű melegágyának piacán így hívják.

Hétvégén keresztelőn jártunk, majd megmártóztunk a szinte már kellemetlenül langymeleg Balatonba. Hamarabb nekivágtunk a hazaútnak, mint terveztük, mert eszméletlen mennyiségű fényes napsütésben is támadó szúnyog és bögöly nézett minket estebédjüknek. csúnya bögöly, dögölj meg. Fényképezőgépet, gondosan feltöltve vittünk és amilyen vízbiztosan elcsomagoltuk, úgy haza is hoztuk. Nem, nem felejtettük el használni, csak most kicsit megint olyan ciklusunkat éljük, amikor jobb megélni, nem fotózni. Minkus első nagytós fürdőzése így nem lett megörökítve, de gyöngykacaja még mindig a fülemben cseng. (valamint kevésbé nőies fuldoklása, valamért azt hitte ez a sokvíz mind arra vár, hogy ő megigya. Nem sikerült neki)

A parton ücsörögve aztán megtudtam, hogy a lányom pontolyan természetellenes combokat növesztett, mint a mellettünk táborozók szomszédjának a  lánya, és azt is, hogy ennek ellenére, milyen értelmesen néz mégis. A pihenés szele megcsapott, így nem fajultam vokális tettlegességig sem, inkább csak hátat fordítottam és próbáltam nem odafigyelve olvasni. Az azért még megütötte a fülemet, hogy ezek a mai fiatalok milyen ritkán adnak ilyen szép, régi bibliai nevet a gyereküknek. (és ekkor Hunorra gondoltak)

Aznap szembesültem Minka negyedik kibukkanó fogával  (két alsó és két fölső metszőfog már szabadlábon) és az ötödik startra késszel, mely a jobb alsó (oldalsó metsző),  még bogyóformájú egyelőre.

Hunor pedig... hátőőőő most a családunk büszkesége és hatalmas nagy rovátkát tett amellé az érvünk mellé, hogy mindennek eljön majd az ideje, ha eléggé éretté válik rá, mindenféle külső behatás nélkül, magától. Huncos a meleg és a múltkori sikeres délutáni alvás ellenére, fölöttébb ragaszkodó maradt a pelenkájához. A legnagyobb kánikulában viszont befülledthetett a meleg bugyorba, mert bibire panaszkodott alvég tájékon. Megragadtam az alkalmat, lebeszéltem a pelusról. Azóta is napközben mentes, ügyesen intézi folyó ügyeit, utcán félrehúzódva tőlünk, a lakásban szűkítővel a célhelyre, az udvaron szintén félrehúzódva. Éjszakára még nem mertem üresben hagyni, viszont Balatonról hazáig mentes volt. (az más történet, hogy közvetlen hazaérkezésünk után azonnal locsolni kezdett, és rossz volt az én általam javallott technika- szidtam is az uramat érte, hogy ezt miért is nekem kell-, mindketten hisztérikusan nyenyeregtünk és minden langymelegben úszott) Nagydolog ügyében hajthatatlan, csak és kizárólag pelenkában végzi, előzetesen szól, kéri a pelust.

Ma pedig megejtette az első szomszédboltos bevásárlását. (pont 6 méter a távolság kaputól kapuig). Kezibe nyomtam egy rövidke levelet meg egy Rákóczit ábrázoló bankóst, elmondtam, mit kell tennie és néztem ahogy fontossága teljes tudatában szedegeti aprócska tappancsait. Persze közben a szívem a torkomban dobogott és kisétáltam azalatt a másfél perc alatt elé az udvarra, (így tett a szomszédközértes lány is), ő meg jött büszkén, kezében a megszerzett fokhagymakrém és a visszajáró a blokkal. Persze tocsogóssá olvadtam...

Szenvedünk éjjel és szenvedünk nappal. Azzal vígasztalom magam, a paneldzsumbiba tuti melegebb lenne. De ez sem vígasztal. Meg az is indokolatlanul elkeserít, hogy a régi otthonunk frissfestését pár napja fejezték be. Minden szál elszakadt... és akaratlanul bevillan a sok-sok emlék, az volt az első otthonunk, ott dönthettem először a falszínekről, a függönyökről. Imádtam a napsárga nappalinkat és a melegnarancs hálónkat, a barackos konyhámat... Persze, érthető, új lakó-új stílus-más életciklus-más ízlés. Ettől függetlenül is elszomorít egy pöppet a körforgás megérintése...

Nettelenségünk és kábeltévétlenségünk következtében ma egész nap medencepartiztunk, meg úgy amúgy sem tudtuk volna mással elfoglalni magunkat. Persze, ahogy azt ilyenkor kell, igyekeztem a kölköket rongyosra fotózni, aztán amikor sehogyse lettek számomra kedvezőek a fotók/fények, (pedig minden oldalról többtucatot ellőttem), bevetettem azt, amit Gabcinál olvastam és elővettem a  jóöreg blekendvájt sztájlt.

Buncikánk meztelen hátsófeliről is fotóztam párat, legobjektívebb véleményem is az, ezek a képek valahol a szekrény mélyén fogják végezni, ha pár év múlva nem semmisíti örökre meg a dilit billentyű segítségével szépleányunk.

És az is jó ebben a stílusban, hogy még a ráncaim felett is szemet húny. (ha már a karikáim fölött nem teszi)

Csak tudnám, mért kell azonnal tejbetökösen ellágyuljon minden vonásom, ha egy kiskorú közelít felém, és ez fokozottan felerősödik akkor, ha az a kiskorú az én vérszerinti kiskorúm...

Valamint: BioKill forevör, színtelen-szagtalan és gyilkosan hatásos. Lilinek hála, megmarad az otthonunk és nem alakul át rövid időn belül egy óriás bollyá. Vagy lehet, hogy mégis. Csak másképp.

Amikor felhívod a másik feled és a közelgő szülinapodra egy 50 méteres locsolócsövet kérsz ajándékba.

Nemszámoltamszor tettem meg két tizenötliteressel a kerti csap és a locsolnivalók közti távot, a két őrkutya ki- és bezárásával, (imádnak a  frissen locsolt paszuly tövébe degleni letiporva azokat), logisztikázva Hunort, akinek háperszehogy éppenmost vetődött be a papucsába egy kisbéka (= kíka) és jobb esetben csak a fél falu hallotta a kétségbeesett hisztit, mert undorodós fajtájú a szentem, és csak akkor volt hajlandó újra felvenni a papucsot, amikor azt bizonyítottan átbogarásztam-megmutogattam-kiöblítettem vízzel, miközben ő velőtrázóan üvöltötte, hogy kíka, és csapkodta a másik fél papucsot a földhöz-a kutyákhoz, mikor kit ért a dühe.

Ó, és máris dél van?! és még csak hétfő?!

Egy átlagos héthónapos Buncilány kúszik, mászik, bekommandózza a lakást. Új aspektusól kísérhetem figyelemmel egy ekkorka tündér fejlődését, ugyanis Huncos annyira laza volt, hogy ő nem a klasszikus kiülős felülést alkalmazta, hanem angolspárgából, hasról tolta fel magát ülő helyzetbe. (nem tőlem örökölte, bárcsak, de nem)
Reggelente korán kel (6 fél 7), ritkán alszik reggel 8-nál egy leheletnyivel is tovább. Dolog van, menni kell, haladni, ízlelni, kóstolni és tapasztalni. Ha itthon maradunk, 10 óra körül uzsonnázik, majd alszik egy hatalmasat. Számomra furcsa, mert napközben már csak egyet alszik (még élénken élnek emlékeimben a pontsemmire sem elég Huncos  húszpercesei), reménytkeltően hosszan, elnyúlhat akár 3-4 órán keresztülire is. 
Koradélután frissen, vidáman és elképesztően éhesen ébred. Az élelme 80-90 százaléka még mindig az anyatej, a maradék 10-20 százalékot zöldségek, gyümölcsök, és mindenféle klasszikus játszóteres babakiegészítők (kölesgolyó, buláta) alkotják. Szívesen kóstol, evett már húst is, a köreteinkből rendszeresen kap, ízlelget, cuppog, szétmócsikál, lenyel. A kanalas etetés ellen összeszorított ajkakkal és elfordított fejjel tiltakozik. Kettes számú versenyzőnknél nem is erőltetem és kétségbe sem esem. (éhen tuti nem hal, 9200 grammos és 74-80-as ruhákat hord... )

Huncos sajátos edzéssel készíti fel a mindennapokra, bőven ellátja autókkal, vizipisztolyokkal, ám ha valaki igazán örömet akar szerezni Bunyócának, az lepje meg bő két méter kábellel, a legkedvesebb játéka ugyanis még mindig a számítógép körüli zsinór-rengeteg. (van már kettő a játéktárába: a kiszuperált fényképezőgépünk átjátszókábele és egy régi telefontöltő... szegény kisgyermek panaszai...)

Este 9 körül már ágyban is, éjjelente egyszer ébred, éjfélkor, eszik és alszik is tovább. Mivel köztünk-mellettünk teszi, így konkrétan nem emlékszem, de valamikor hajnalban lehet még egy feltankolása, erre csak a zilált reggeli ruházatom enged következtetni.

Nyugodt és békés és engedékeny és alkalmazkodó és kedves és bújós és jószagú és gurgulászósnevetős és többszörösen hurkalány, mégis méretei ellenére roppant kecses. Mozdulatai kifinomultak, megtervezettek, tisztában van erejével és képességeivel, óvatos duhaj, sosem vállal be olyan extrém dolgokat, mint pölö nagy és okos bratyója. (olykor beszorul az ágy alá, vagy a bútorok közé, ilyenkor elégedetlen morgással jelez)

Szeresssük, szeret.

Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

Sejtettem, hogy házi bredpittünk nem fogja sokáig húzni az időt. A pár napja megismert lányokat tegnap délután hazahozta! (újabb iskolapéldája annak, hogy ugyan nem beszél, mégis hatékonyan ügyködik minden vonalon)

A ház zsibongott az öt gyerektől, a cserfes leánykák egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni egymást.Már megint többet megtudtam, mint illett volna a családjukról, jajj nekünk, ha végre Hunor megszólal.

Estig itt bandáztak a  lányok, sok kusza gondolat megfogalmazódott bennem, többek között az, hogy én annyira jól éreztem magam velük-köztük, hogy újra ennyi idősnek éreztem magam, hogy sutyorogtunk az Alkonyatról, hogy várat építettünk építőkockából, hogy kellő mennyiségű izzasztó kérdésre kellett válaszolnom 6 figyelő szempár előtt, hogy a 8 éves Dorka egyszer csak azt mondta, hogy az ő anyukájuk is ilyen jófej anyuka, mert ha éjjel rosszat álmodnak, bármikor átmehetnek a szülők ágyába aludni. (és hogy én ettől arcpirulósan zavarba jöttem...)
És arra is gondoltam, hogy hogyan is kellene az ilyesfajta szituációkban viselkedni, hogy szabad-e, lehet-e lemenni az ő szintjükre, van-e jogom infantilizálódni, vagy én már anyuka vagyok, akinek sopánkodnia kell a rendetlenség, a zsibongás miatt?!
És zsírosdeszkát kentem, meg vajasat és paradicsom-paprikát szeleteletem és úgy éreztem magam, mintha kivülről látnám a konyhában azt a sziluettet, ami én voltam, és elnehezedett a szívem, mert összemosódott múlt és jelen, és talán most megértettem, miért örült anyu annyira a zajos gyerektársaságnak.

Este nem kellett altató egyikünknek sem, pedig szívesen olvasgattam volna...

Pár hete a hálószobánban indult el, egy vékony csíkban masíroztak a  hangyák a családfőnk ágyához. Sok adagban porszívóztam, ecetes vízzel mostam fel (meg bőséges domestosossal is), újfent kitiltottunk mindennemű élelemet, bár az eddig sem jellemezte a hálónkat. A probléma nem látszott említésreméltónak sem, azt a  pár kóbor lovagot betudtuk a családi ház velejárójának.

Múlt héten, a Juli érkezése előtti napon, nekiestem a házunk felnyalásának, mert mégiscsak mit fog mondani a takesznéni ha meglássa ezt a  kuplerájt?! A hálószobánk teraszra nyíló ablaka alatti szegőléc érintésre kimozdult e helyéről. Én addig csak filmeken láttam ilyet, és ott se villanyozott fel a  látvány: egy komplett felszerelt, soktojásos hangyaboly életébe nyerhettem betekintést. Velőtrázó sikkantásokkal tarkítva szivornyáztam fel a teljes stábot a porszívóval, majd a porzsákot többszörösen lezárt zacsiba menesztettem a  kukába (...majd azt elégettem, a maradékait elástam és hétszer megköpködtem a földet felette).

Pár napja a gyerekszoba ablakán kezdtek el befelé csorogni szárnyas és szárnytalan vendégeink vegyesen, de most szemfülesebbek voltunk, és mielőtt lepakolhatták volna többmillió kis tojglijukat, az előbbi technikával hatástalanítottuk őket. Míg a zuram kiókumulálta, hogy az ablak mellett lévő lukacskából jönnek,  addig én gugli barátom segítségével rémtörténeteket olvashattam, és lúdbőrözve a (ki)költözés gondolatával játszadozhattam. Kedvesem mindeközben végérényesen be szerette volna tömni a lukat... palmatex-el, ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezek a dögök nem onnan jöttek. Aztán jöttem én a tuti sütőporos körbeszórással. A frissen festett gyerekszoba ablaka alatti párkány, jelen pillanatban szétkent ragasztóba szórt sütőporba döglött hangyákkal van tele. Vannak túlélők is, akik a fentebbi akadályokon átevickélve is bejutnak. (és kiöntöttem olajcsíkot is a menetirányukat keresztezve, kikerülik, de igazán a menetirányukkal/céljaikkal sem vagyok tisztában, Minka játszószőnyegét foglalják be minduntalan). A biztonság kedvéért kaptak Domotoxot is meg Raidet meg minden bionak egyáltalán nem nevezhető kegyszert is, de ezek mindenen átvergődnek. És kivűlről-belülről bontják a ház falát!

Tegnap málnaszedés közben vettem észe az újabb nemvárt jövevényeinket: kétcentis kisbékák milliószám a kertbe. Ma reggelre már a gyerek homokozós játékai közül ugráltak ki páran.

Reggelre hősGöncöl széttépett egy gyöngytyúkunkat, ez a  fehérdög jó ideje kísérti sorsát az állandó kirepülgetéseivel. Most nem voltunk ott, amikor kellett volna.

Holnapra várom a  sáskahadat vagy a háromnapos setétséget.

Nosakkor, így kell parancsszóra négykézlábazni mifelénk:

Napjaink monoton egyhangúságban tel(né)nek, ha a háztartásunkban  fellelhető kisfiatalember nem gondoskodna arról, hogy állandó mozgásban legyünk. Pölö az esti felhőszakadást csak úgy bocsájtotta meg nekem (nem mentünk sétálni), ha megígértem, hogy reggel, amint felkelünk, megyünk. Túlzás nélkül állíthatom, a reggeli első skandalluma a tita volt (Hunor nyelvújítása, a séta és a hinta összevont alakja).

Ifjú hősünk ma igazán kitett magáért, a játszótéren irigylésreméltó hölgykoszorúra tett szert, csak kapkodtam a fejem a Dorkák, Katák, Lucák sűrűjében. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a széplányokat Bunci csábította oda sikantgatós füligvigyorával, aztán ő kidőlt, a lányok maradtak és nosztalgia-homokoztak-libikókáztak Huncossal. Az ittnyaraló leánykák családjáról többet megtudtam, mint szerettem volna, így igencsak átértékelődött bennem az a vágy, hogy Elsőszülöttöm beszéjjenmá' végre. Édesek voltak, egymás szavába vágóan csacsogóak. Tiszták és őszinték.

A Minka négykézlábazós videóját időközben cenzúráztam, ugyanis a gyakorló pózhoz tartozik egy huncut, nyelnyújtogatós vigyorgó arc is, az aligrucit pedig már meg sem említem. (igyekszem egy kevésbé családiast is megörökíteni a köz javára).

Amióta a gyermekeink megszülettek, egy új társasjátékot űzünk,  össz-családilag játszuk, néha beszállnak vendégjátékosok is, hasonlóság-keresésesdinek hívják. A fiam tiszta apja, a lányom tiszta fiam, ám mégsem tiszta apja. Néhol felbukkan egy-egy vörösesbarnás enyémapu hajszín (Minka), máshol tejfelszőke HuncApuság (Hunor). A fiam szeme kérdéses (zöldes elveszelbenne-színű), a lányom szeme mély(király)kék. Tuti nem marad ilyen.

Hunor alkata az apjáé, bevállalnám Minkát a sajátoménak, de egyrészről ugyan én is duci baba voltam, ám ennyire talán mégsem, másrészről felnőttként igenis voltam vékonka 48 kiló is, (bár akkor határozottan asszonykarúnak és pókhasúnak tartottam magam... mai eszemmel jobban is kihasználhattam volna akkori testi adottságaimat... és rossz az, aki rosszra gondol!) és 52-vel mentem férjhez is. (amire büszkék lehetünk...) A mostani súlyomról nem nyilatkozom. Kicsivel több. (ez a tökéletes megfogalmazás, mert a kicsivel több fogalma kellemesen relatív...)

Minkus kicsit kakukktojásos volt ezidáig, a kevésbé karakteres jegyeivel, igazi mixnek minősül. És most előkerült egy gyerekkori nagymama fotó, mely szerint Minkus is részt vesz a játékban és igenis nagyonis hasonlít. A  szépen ívelt hosszú szája, a magas homloka, a pisze orra, a huncutul csillogó szeme, a feje tetején égnek álló pár szál haja.

Feltett szándékom, hogy a következő gyermekünkben kicsivel jobban benne legyek, bár én már azt is félsikernek könyvelem el, hogy másodikra lányunk  született! Gyermekeinkben a zuram domináns génjei uralkodnak, én csak recesszíven szunnyadok. Legkésőbb az unokákban kitörök, ígérem.

Előképzés:
- szülj két éven belül két gyereket. (a számok változhatnak, a lényeg, hogy ne legyen köztük egynél több a különbség)
-  a gyerekágy alatt dobozolj-dolgozz-költözz-kezdj egy teljesen ismeretlen szférában új életet, akkor, amikor amúgy is minden labilis és ingatag és sötétben tapogatózva próbálod megtalálni a helyed immáron egyik kicsi, másik pici-vel, két(három)gyerekesként

Alapképzés:
- olvass sikertörténeteket, külön ajánlatosak a rózsaszínfelhős bababüfis blogok, ahol minden klapfol, mindenki mindenkit szeret, a lakás legeldugodtabb pontjáról is enni lehetne, úgy ragyog a tisztaságtól. Ettől még nyomorultabbnak érezheted magad, hiszen te még mindig az előző gyerekágyra/a kúszó-mászóra/a mindent elérő-lepakoló elsőszülöttre fogod a mindennapi káoszt/rumlit/rendetlenséget.

Középszint:
- próbáld meg elhitetni magaddal, hogy tulajdonképpen te teljesen jól érzed magad a szemétdombod tetejibe ücsörögve, sőt gyárts ideológiát is hozzá (pl a rend a kisemberek mániája, de a zseni a káoszon is átlát). Amennyiben váratlan látogatód akad, foghatod a csapnivaló éjszakákra, de ezzel bánj csínján: kétélű fegyver, hamar visszaüt és gyermeked valóban megörvendeztet pár bulizós éjszakával.

Emelt szint:
- omolj össze, borulj ki, zuhanj magadba és végre lásd be, hogy egyedül képtelen vagy tökéletes anyának (napi két szabadtéri programmal, állandó készültségben), kívánatos feleségnek (kb egy óra ráfordítás), ínycsiklandó ételeket feltálaló háziasszonynak (alsóhangon egy óra ez is), és lelkes háztartásbelinek lenni. Vagdosd a férjedhez felturbózott és megtépázott egód összes galacsinját, a nyomaték kedvéért pár sohabenemváltott ultimátum is becsúszhat halkan, kétségbeesetten, könnyekkel bőven átitatva. Úgy hitelesebb. (dögöljön meg a szomszéd lova is elv alapján)
A kialakult patt helyzet is tökéletes időhúzásos alibi.

Felsőfok:
- tedd félre összes ellenérzésedet az idegenkezűséggel kapcsolatban és szerezz be heti egyszerire egy Julit, aki megértő vagy legalábbis úgy tesz, és ügyeskezű és aki első ottlétekor 8 óra alatt csillogóvá varázsolja az otthonodat. Míg ő elsikálja a többéves festéknyomokat is a családi házba behordott koszt is, te nyugodt szívvel koncentrálj csak a gyermekeidre és  játsz velük, építsétek meg a 48. lego garázst a kisautóknak a kétésfelessel és közben hábrüzz a félévesnek. És nevessetek sokat. Töltődj fel belőlük. Hiszen miattuk maradtál otthon. Értük. És ezekért a felszabadult pillanatokért.

Posztgraduális:
- szerezz heti egyszerire egy Jutkanénit is a hátsó őserdő veteményeskertté varázsolásért. Így már valóban csak az élvezetekért kell kimenned a kertbe (pl.málnaszedés), tyúk etetés és kalandos tojásgyűjtés az aprótalpúnak. (kis túlzással egy újabb szabadtéri program).
Este finom étellel várd a fáradt urad, bújj szorosan mellé és adj hálát azért, hogy teljes és boldog az életed. Hogy pont olyan, amilyenről kislánykorodban álmodtál.

(ez a cukormázas bejegyzés a rossz napokra íródott)

Amire emlékszem, az a három hatalmas, duplasorosan megpakolt könyvszekrény. És egy doromboló búgó hang, mely aziránt érdeklődik, mit olvasson, mert unatkozik. Aztán jönnek az erre az alkalomra begyakorlott rituálék, ajánlások, mókával elütött visszahozhatatlan percek. Bájos és melegséges játékaink voltak ezek Anyuval...

Sosem voltak számomra tabu könyvek. Amihez kedvet kaptam azt olvashattam. És évekkel később újraolvashattam és olykor teljesen új aspektusból gondolhattam át. Míg tiniként a kiváncsiság és a mohóság vezérelt, érettebb fejjel sokkal inkább a minőséget kerestem és új dolgokat fedeztem fel a sorok közt megbújva. (ez így nem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen két pöttöm nyúllal sokszor még a sztori magazinban fellelhető cikkek is irodalmi alkotásnak minősülnek, mindenestre igyekeztem nem belesüppedni agyilag is ebbe a kellemes dagonyába)

A napokban került újraolvasására a kezembe Nabokov Lolitája. Lassacskán haladtam vele, kiélveztem minden újraértelmezett gondolatát. És nagyon nem jókor jött. Hamvas lányos anyukaként semmiképp. (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a társadalmi beilleszkedésnek nem biztos, hogy a legelőnyösebb formája a játszótéren való Lolita olvasás...)
Azóta kicsit másképp nézem a kislányok-nagylányok öltözékét. Pontosabban annak hiányát... És mindenhol potenciális áldozatokat vélek felfedezni. Valamint magamon a paranoidia számos jellemzőjét. Már a cseresznye- és ribizli-kínálgató idősebb házaspár ellen is konspiráció elméleteket gyártok.

Talán annyi elég is lenne a gyógyulásomhoz, ha Buncileányka nem most mozgásfejlődne (négykézlábaz -lesz róla vidió- és a mászással próbálkozik) és végre az éjszakáit pihentető alvásra használná és nem 1-másfél órás (alvó)szakaszokat tarkítana maratoni cickózásokkal...
Tudtam, hogy ő is csak emberből van, még akkor is, ha a külcsínyek alapján  a földre szállt angyalok csapatát is erősíti.

arról, hogy miért is jó lányos anyukának lenni:

 
(a meleg érkezésével egyenes arányban kerülnek elő a habosbabos lánykarucik)

és arról, hogy miért is jó, ha az ember lányának több gyereke van:

(mert olyan szívmelengető érzés, ahogy -egyelőre- szeretik egymást...)

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

A múltkori garancialevél keresése kapcsán előkerült pár leporelló meséskönyvem, még abból a  korból, amikor a Román Szocialista Köztársaság a Magyar Népköztársasággal karöltve, békében és szeretetben közösen adott ki gyerekkönyveket.

Hunor választása, Csukás István- Szántó Piroska: Vidám állatkert-jére esett, pár soros versikéket tartalmaz a kötet, mellettük a soron lévő állat illusztrációjával. Kisfiam ölembekuporodva hallgatta a zsiráf, a zebra és az oroszlánra vonatkozó rövidke négysorosokat. Amikor a viziló következett, ujjacskájával egyértelműen rámutatott és közölte "Tátyi", majd kezét a szája elé kapva, hozzámbújva kuncogott.
Szintén így az orangutánnál.

A papagájnál nyányizott a büdöse.

Ezek azok a pillanatok, amikor megszűnik a tér és az idő, megáll kicsit a világ és nem marad benne más, csak nevetés, kacagás és én boldogan merülök bele ebbe a csodálatos szempárba, örömmel fürdök ezekbe a varázslatos momentumokban:

Kedvenc nyálcsorgatós meitai-os oldalam játszani hív. Éppenhogy nem csúsztam még le róla, és bár van már pár igen tutkó hordozóeszközünk, ez is valami olyasféle szenvedély, mint a nőknek a cipő/táska/ékszer/kozmetikum (megfelelő rész aláhúzandó) : sosincs elég belőle ahhoz, hogy ne essünk szerelembe egy újabb iránt.

Hm. Ebbe a korondi tulipiros mintájúba nagyon bele tudnám képzelni Minkeszt, akárcsak ebbe a csodaszarvasosba Huncost (bááár, elképzelhető, hogy hoszasan már nem időzne benne):

Ismét a szülinapos ajándékoz, Márti egy csodaszép hordozót sorsol ki holnap a jelentkezők között, játékszabályok és részvételi felvételek ehelyt találhatóak.

6 hónapos kor környékén illett elkezdenünk a hozzátáplálódást, főként úgy, hogy lyánykám bizonyítottan el- és befogadó.

Talán újabb kivetítésem a gyerekre, de még élénken él bennem Hunorral való viaskodásom, aki ugyancsak érdeklődő és befogadó volt a mikajánk iránt, ám egyáltalán nem volt ennyire közreműködő a saját pépe irányába. Míg erdélyi nyaralásunk alatt a kis héthónapos úrfi vidáman rágicsálta a kenyércsücsköt, szalonnát, hazaérve és felvéve újra a bio-anyuka szerepet, (szakkönyvek és ajánlások alapján görcsösen igyekeztem hozzátáplálni), nem haladtunk semmilyen irányba. Azaz de, a kecskeméti konzervgyár lassacskán részesedést utalhatott volna, annyi babakaját nyitottam fel, kóstoltattam meg Idösfiammal, majd hajítottam kukába. Próbálkoztam én saját főzettel is, biopiacon beszerzett bioárukat főztem, pürésítettem és fagyasztottam jégkockatartókba, majd kínáltam anyatejjel vagy tisztán. Eredménytelenül. Egy-két kanál után összecsücsörített szájjal sztrájkolt a befogadás ellen.

Kettes számú versenyzőnknél valahogy lazább keretek között szerettem volna megvalósítani a hozzátáplálást. Az elmúlt hetekben volt klasszice alma kóstoltatás, kóstolgatta-kóstolgatta, de inkább visszaküldte, és vajmi kevés jutott el belőle a gyomrába. Pár nappal később volt szilva, cseresznye, krumpli, sárgarépa, végigzongoráztuk a lehetőségeket, hasonló eredményekkel. Odáig jutottunk, hogy amikor meglátja a kanalat lelkes, ám mégis összeszorított szájjal nemfogadbe. Azt viszont megfigyeltem, Minkus érdeklődése továbbra sem csappant a miétkünk irányába, így gondoltunk egy merészet és megfogható darabokra szelve elétettük a főtt répát, az almát, a kenyércsücsköt, a paprikát, a kimagozott cseresznyét és tegnap este egy fél virslit is kapott.
A reakció összehasonlíthatatlan volt, mennyiséget nyammogott el vidáman, önszántából. Azt nem állítom, hogy kevesebb folttal jár, viszont stresszel és kidobott maradékokkal biztos, hogy igen.

Már megint azt hittem, hogy az évezredek alatt és a nők milliója közül eddig senkinek sem jutott ez eszébe, (akárcsak anno a száraz fürdetésnél Hunor esetében), és halálosan elégedett voltam az ösztöneimmel, egészen addig, amíg Evetnél nem olvastam erről a módszerrel. (erről az jutott eszembe, hogy az a jó a világban, hogy a lusta kényelmes anyukák számára is gyártódnak ideológiák...)
Tehát létező fogalom, neve is van igény szerinti hozzátáplálásnak hívják (baby led weaning= BLW) , bővebben ITT olvasható róla. Nálunk egyelőre működik, mindkettőnknek tetszik. És még a járólap is jobban szereti ezt a fajta maradékot. Éjjel megsúgta. 

Előre bocsátom, nem vagyok focidrukker. Megboldogult lánykoromban többször is megpróbáltam szerelemből rápróbálva bizonyítani, hogy tulajdonképpen én képes vagyok megszeretni, nézni, drukkolni, érteni a szabályokat. Csillogó-pillogó tágranyílt szemekkel csodálkozva hallgatni olyan mondatokat, amiből az agyamig vajmi kevés számomra használható információ jutott el a kötőszavakon kívül. Pedig igyekeztem.
Cserébe viszont bármikor hajlandó vagyok (körömrágásig  menően) végigizgulni kézilabda- vagy kosár-meccseket.

Az a jó a házasságban, hogy már lehet nemszeretni dolgokat. És már nem kell másfél értékes órát azzal töltenem, hogy idegesítő és vakarászásra késztető darázsdöngésre, szemmel kövessek egy pindurka labdát, amit huszonkét színesruhás ember hajkurász. És hótziher, hogy éppen azalatt a kettő perc alatt történik valami, amíg leveszem a szemem a képernyőről. (ezalatt én inkább sokkal hasznosabban töltöm az időt, mint például habfürdőben olvasok, körmöt reszelek és nem kérdezek hülyeségeket,  vagy csak egészen egyszerűen alszom...)

Huncorgó viszont szereti, esténként összekucorodva nézik az apjával (ágyő, este nyolc nulla-nullakori villanylekapcsolás), és ugyan szerintem még nincs teljes mértékben tisztában a szabályokkal, annyira már kódolt genetikalilag, hogy ha elkövetem azt a hibát, hogy megállok a tévé és közte, egy laza csuklómozdulattal tovább haladásra intsen.

A hétvégi kisbaleset eredményeként (Huncos szétrágott littylittyéből rászivárgott egy fél nap alatt kb 2 deci víz a csúcsszuper okostelefonomra) , volt sírás-rívás-zokogás-tépelődés-vádaskodás-gyanúsítgatás-beletörődés-megadás. Szervizesbácsi nem sok jóval kecsegtetett, aztán mégiscsak vidáman telefonozott, hogy bárcsak mindenki így áztatná el a készülékét, mint én, úgy tűnik nincs benne víz, köllene a jótállásija. Hátöööö, inkább kettő könnyebbet. Ugyanis költöztünk. És az utolsó emlékem a kékfehér dossziéről, hogy dobozolás közben a kezemben morzsolgatom, hogy ezt valami nagyon tuti helyre kellene elpakolnom. Sikerült. Az éjjelünk annak fényében telt, hogy miután végre hajlandóak voltak a tesók elaludni*, (mer perszehogy most volt mind a kettő lelőhetetlen, rég volt ilyen fél 11-ig randalírozós esténk...), egyfajta mániákus perverzitással tépkedtük fel azt a közel 90, pincében egymásra halmozott és még bontatlan dobozt. Megtaláltuk a régi telefonom jótállásiját (mondanom sem kell, hogy tavaly, amikor azt kerestük, akkor azt nem találtuk),  pár elveszettnek hitt (és régelfejetett) fölösleges ketyerét, a dedek apjának gyerekkori lego-kockáit és -míly meglepő-  még jó pár doboz játékát.

Az már csak hab a tortán, hogy hősnőnk a telefonja memóriáján tartotta az összes telefonszámot, általa készített képet és videót. És mindig ráért lementeni majd máskor.

A mai napot előreláthatólag aktív puncsolással fogom eltölteni. Felhívom az ügyfélszolgálatot, igyekszem bársonyosan duruzsolni, megvan a telefonom doboza, körbebiggyesztve mindenféle számsorokkal (éppencsak a  jótállása hiányzik...) , évezredek óta szolgáltatóhű vagyok (de minek?), hátha sikerül megenyhítenem szőrös szívűket és kiadnak egy jótállási másolatot. (tudom, reménytelen, de mért ne higyjek a csodákban?!)

* az esti dühömben nagyhirtelen új játékszabályokat állítottam fel: mától nincs azt csinálok, amit akarok, nincsenek egyéni szabadelvűségek, nincs olyan, hogy ha kedvünk van este 7-kor elmegyünk levezetőkör motorozni, napirendünk lesz, nem lesznek nem várt fordulatok, elhúzódó maratoni altatások. Sőt, azt a szót is  kitöröljük a mindennapjainkból, hogy altatás. Reggel 8-kor kelünk, 9-kor már a játszótéren leszünk, 11-re hatzaérünk, gyors ebédet rittyentek, déli harangszóra már az asztalon is, aztán 2 órás alvás, játék, újra játszótér. Este 6-kor vacsora, kis játék, 7-es harangszóra fürdetés, aztán újra gyerekszobás meseolvasás, 8 nulla-nullakor villany leolt, és mindenki (a saját ágyában - na, ezt még én sem gondoltam komolyan-) alszik. Vagy legalábbis nem jön már ki a szobából.

Khm, ma még kicsit csúszunk, na de holnap!