Mától már 19-es karikásak leszünk. Betöltött és kitaposott 19 hónap áll mögöttünk. Fejlődéséről, apróbb mérföldköveiről folyamatosan beszámolok, így azt most nem teszem meg. (cikk itt arról, hogy mit kellene már tudnia éppen)
Kiegészítésképpen: hossza 80 akárhány centi, (86-os fölsőket hord), nadrágméretre még mindig kurtább, súlyra estére a 11 kilót súrolja (kb 10,9 kg). Hisztizni, csak fáradtan hisztizik, de akkor mindenen.
Újabb lehetetlen szülői feladat a fogmosás. Eddig idillikusan és össznépileg sikáltuk a sikálnivalóinkat esténként, most már ketten fogjuk le ahhoz, hogy megcsutakolhassam én. Bár ez is fáradtságfüggő.
Beszélni továbbra sem akarja a minyelvünket, bár már néha-néha kicsúszik a száján egy-egy felismerhető szó (motor, anya, adjál...), kérésre nem hajlandó megismételni, ezért már nem is kérjük inkább csak bepárásodott és jelentőségteljes pillantásokkal nézünk át a gyermök felett a zapjával. Kevert nyelvet alkalmazva kommunikál velünk, az alap a számomra nem mindig egyértelmű babanyelve, kicsit fűszerezve a mienkkel (ké= kérem, te= tessék, szi= szia, tétá= tévétávirányító, inn= inni, ), és hangutánzókkal alaposan teletűzdelve. (brü=  ma motorral megyünk sétálni... további magyarázat: ez a válasz arra, ha azt kérdezem, babakocsival vagy motorral megyünk sétálni? vávává= hallod? ugat a kutya ... további magyarázat: ha bámikor-bárhol kutyaugatást hall..., dá= igent jelent). Kedvenc saját magát megnyugtató és egésznapos alaphangot biztosító pütyörgése a páputyi, páputyi, pityipityipá, tyeputty, pütyipütyipütty és ezek variációi és kombinációi. Fogalmunk sincs, mit jelenthet.  Aggódni továbbra sem aggódom, szerintem fogom én még visszasírni ezeket a Hunor-mondások mentes időszakot.

Túlzások nélkül állíthatom, hogy mindent ért, fáradtságától (és a mienktől!) függően boldogulunk a megértésével. (amikor egy megterített asztal felé mutatva nyögdös, és 38-adjára sem találod el, hogy mit is szeretne onnan elkérni, na akkor, már a fiatalember is és mi is egyre türelmetlenebbek vagyunk...)

Játékosságban verhetetlen: jobbnapokon azt mondom egy kölyökkutya-kismajmom van. (kölyökkutya: lábujjakra kiképezve, csak azokat harapdálja előszeretettel, kismajom: mindenben profi utánzó bajnok, felmos, mosógépet indít(ana) el, főz... és néha pontosan ugyanúgy csimpaszkodik is ránk, mint egy kismajom...)

A múltkori heroikus szobatisztaság felé lépése megtorpant, szinte magától elmúlt, újra pelenkásos lett, egyelőre nem kéri a nadrágpelusokat. Ebbéli tevékenységét letudja azzal, hogy szorgalmasan tépkedi a WC papírt továbbra is, valamint kijövetelkor mutogatja az utat a kézmosóig.

Tuuudom, mióta megszületett ez hajtogatom, de most tényleg a legszebb időszakunkat éljük...

Kiütéssel győzött felettem a migrén... ma se bírtam kikelni az ágyból, hiába kapkodom a homeopata bogyeszokat, be kellett vennem egy fél algopyrint ahhoz, hogy ellássam a Kölköt. (pedig türelmes volt, angyal üzemmódban pakolászta az építőkockákat az ágyban mellettem, amíg én igyekeztem életet lehelni magamba és erőt venni magamon, hogy végre fölkeljek). Tudom, az időjárás teszi, és nagyon bízom benne a közelgő hidegfront elfújja ezeket az őrült napokat. (mondjuk azért kíváncsi leszek a  jövő héten esedékes vérképem eredményére is, elképzelhető, hogy megbúvik egy kis vérszegénység meg egy kis alacsony vérnyomás is a háttérben...). Mindenestre szeretném, ha már vége lenne, nemjó érzés az, ahogy látom a gyerekem szemébe az értetlenkedést, nem akarok egy állandóan  kíméletre szoruló, beteg anyukát neki...

Aztán meg tegnap megörvendeztetett a Kicsi valami nagyon aranyos dologgal, azt gondolom, lassacskán rálép a szobatisztaság rögös útjára. A sima pelenkát már csak éjszakára hajlandó elfogadni, napközbenre nadrágpelenkát óhajt (bugyiszerű, levenni könnyebb, az oldalán található perforációnak köszönhetően), szerintem ebben felnőttesebbnek érzi magát. Délután elkolbászolt mellőlem, majd győzedelmes vigyorral az arcán tért vissza, micsodája kilógatva a nadrágpelenkából. Ejnyebejnyézve szerettem volna visszahelyezni a visszahelyeznivalót, ám ekkor megéreztem, hogy nedves ott minden. Megkérdeztem, hogy pisilt valahova? Elégedetten vigyorogva bólogatott, kérdeztem, megmutatja hova? erre kézenfogott és bevitt a fürdőszobába és lemutatott a szekrény előtt a földre. Valóban ott volt egy viszonylag nagyobb tócsa. Feltöröltem, közben ismét elmagyaráztam, hogy szóljon, ha kell pisilni, és megyünk WC-re. Persze, most is bólogatott értelmesen, de azóta se szól.
Ugyanezek a jelenetek szoktak megismétlődni fürdetéskor is, amint levetkőztetjük, meztelenül menekülni kezd, ha sikerül elmenekülnie azonnal odatócsál valahova (kedvenc helye: a hitvesi ágyunk enyémfelőli oldala...)
Próbálkoztunk már ilyenkor WC-re ültetni, de ott nem alkot még semmit, csak diadalmasan vigyorog.

Azt már tudja, hogy mire való a WC papir, mert annak adagolását saját feladatának érzi, olykor maga szeretné elvégezni a törölgetést is. Erről lebeszélhető. Tudja. Ekkor is vigyorog. Meg kell futnia a napi fölösleges köreit akkor is.

A bili lehetőségét szeretném kihagyni. WC szűkítőben és kicsi dobogóban gondolkodunk, hiszen, mi is oda járunk, tőlünk is ezt látja. Persze, semmit sem erőltetve, mindennek eljön majd az ideje. Csak úgy tűnik, lassacskán fogékony már erre is.

Abszolútli kedvenc lett az ici-pici mese. Jöhet reggeli után,  délelőtti játék közben, délutáni alvás előtt, esti fürdés előtt, vacsora után, szinte bármikor. (a dolog pikantériája, hogy ezt a dalt utoljára nagyon kicsilány koromban énekelte nekem, az én anyukám nagyon sokszor... torokgombócképző és nagyon mélyen felkavaró, még mindig, napi többtucatszor meghallgatni... csak úgy tolulnak az emlékképek, a régfeledett érzések...)
A szabad akarata már most érvényesül szépen: a jútjúbos kedvenceim közül válogat, hol jöhet neki a Szalóki Ági, Herczku  Ágnes, Bognár Szilvia trió népzenei csoda feldolgozásai, máskor ezekre csak csóválja a fejét, hogy "nem-nem", hol kifejezetten mesedalokat szeret hallgatni, mint a Wolf Kati örökzöld Vukja vagy éppen az Icipici mese.  Nem ritka az sem, hogy Péterfy Borira vágyik, vagy éppen valami jóvágású Tankcsapdát óhajt. Mindemellett a széles paletta mellett helyet kapnak az Abba dalai is. Mondhatni mindenevő a gyermök, hangulatától függően. Ha beletrafálok az éppenkedvencébe, elégedetten vigyorogva bólogat, majd pillanatokon belül táncra perdül és csak úgy ropja az ősi tűztáncát. (majd egyszer erről is lesz vidió, de jelen esetben nem lehet megörökíteni a vitustáncát, mert amint a kezemben a fotóapparát, szégyenlősen abbahagyja).

Huncmacc fejlődéséhez szorosan hozzátartozik ismerkedése a pelenkája tartalmával. A fütyiszűkülete miatt azt a tanácsot kaptuk Tanult Szakemberektől, hogy tisztábatételkor hagyjuk szabadon játszani a sajátjával, mert így, úgy és addig húzogatja, amíg az még nem okoz fájdalmat neki. (persze, a műtét így is elkerülhetetlen lesz 4-5 éves korában, de csoda még azért történhet...). Az elmúlt meleg napokban, amikor is egy szál pelusban döngetett a lakásban, viszont többször előfordult, hogy játék közben is, bele-beletúrt a pelusába. Így történt ez tegnap is, amikor már csak annyit vettem észre, hogy fiam a csokis kezét undorkodva nyújtogatja törlésre felém. Csodálkoztam is, honnan került a kezébe csoki?! Aztán megéreztem a semmivel össze nem téveszthető bukét... alapos kézmosás, tisztábatétel... és valamért azt érzem, hogy ez csak a kezdet ezen a téren is...

A 18 hós újabb kötelező, többkomponensű 6 éves koráig tűnek búcsút intő oltása, ismét elnapolódott, Hunc néha taknyolódik. Nincs hőemelkedése, se láza, csak napi egyszeri orrfolyása (remélem, nem allergia), de Alapos Doktornénink (nomeg HuncApu), nem engedélyezte a Csöpp beoltódását. Szerintem csupáncsak fogat növeszt. Vagykitudja.

Aztán lőtt magának a gyermek egy hivatásos bébiszittyót is a tegnapi játszóterezés alkalmával. Fiatal, kedves lány, nagyon hamar közös nevezőre jutottak Hunorral, aki nagy kegyesen még azt is megengedte neki, hogy meghintáztassa, és a levegőbe emelgesse. Jó mélyre rejtettem a telefonszámát, érzem, nem az utolsó találkozás volt ez. Talán ezzel a segítséggel, néha kimozdulhatunk pár órácskára HuncApuval kettecskén is, akár egy jólmegérdemelt vacsora erejéig is. 

Tegnap letutiztuk Doktorbácsival is a dolgokat, elvállal. Érdeklődött az első vérvételem eredménye után, mondtam, hát nekem olyan még nemvan. Most már hozzácsapjuk a 16. heti AFP és HBsAg-s (Hepatitisz B antigén) vérvételhez. Egyeztettük volna a pontos terhességi heteket is, mire mondta, a mostani protokoll szerint, már nem az uccsó menstruáció napja számít, hanem -a mi esetünkben- a 12. heti, ultrahangon mért babóméretek alapján számított kor. Azaz kicsit idősebbek vagyunk, mint azt gondoltam, éppen ma töltjük a 15. hetet, így a szülés kiírt (új) dátuma valóban a december 3. (oldalvonalzó reaktualizálva, ha így folytatjuk a következő ultrahangon már benn is ragadok szülni... )

Az első hajvágásán felbúzdulva (ami ezév jaunár 9.-én esett meg), lelkesen jelentkeztem be kedvenc fodrász-barátnőmhöz tegnap délelőttre. Pár hónapja még mosolyogva integetett a tükörképének, és türelmesen ücsörgött a fodrászköppeny alatt az ölemben, végig figyelve mit művelnek a fején a gondoskodó kezek a csattogó ollóval. Arra persze, sosem lehet előre számítani, hogy természetesen éppenekkor kel fel a gyermek hajnalok hajnalán, visszaaltathatatlanul. Ezért a fél 11-es időpont elég necces volt, a kocsiban már küzdött Huncos az álommanókkal. Talán emiatt vagy egyszerűen nem volt ráhangolódva erre a maceratúrára Hunor hajvágása botrányosra sikeredett, előbb csak halkan tiltakozott, majd egyre panaszosabban, végül hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatva ikegett az apja oltalmazó karjaiban, miközben már az egész szalon igyekezett jobbkedvre deríteni a vígasztalhatatlan fiatalembert. Nem sikerült.

Pedig az eredmény önmagáért beszél:

Aztán a küzdelemben annyira lefárasztotta magát, nomeg az utána következő játszóterezésen, meg talán egy kis bacit is átadtam a gyermeknek, hogy hazaérve egy röpke négyórásat aludt, amire babakora óta nem volt még precedens. (vagy talán még akkor se). Közben volt egy nemhivatalos FiTyE is (tréfás kedvű férjuram nevezi így a szerdánkénti BMK-t, az ÖTyE után szabadon), melynek keretében a jókedvűre aludt Hunormanó oly kitörő szeretettel ölelgette meg Anitát, és igyekezett betuszkolni őt a nappaliba, hogy szegény kislány csak megszeppenten pillogott hol az anyjára, hol a Hunorra. Aztán persze, csak sikerült Huncosnak egy kis felborítós erőszakot alkalmaznia, amikor pedig arra kértem, kérjen bocsánatot Anitától, mert fájdalmat okozott neki, belevigyorgott Kata (Anyuka) arcába és belemászott az ölébe. (van olyan, hogy valaki genetikailag strébernek születik?)

Rafkós kis manipulátorunk van. Evvan.

Ippeg ma másfél éve, hogy békés és összetartó kis triumvirátussá lépett elő szerelmetes házasságunk, hiszen ekkor érkezett közénk a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk az Égiektől. Jó ez így, jó érzés megtalálni az életben a helyed, megtalálni a dolgod... és ha néhanapján súrlódunk/türelmetlenkedünk/cívódunk is, egységgé kovácsolódtunk mi így hármacskán (lassacskán négyecskén...)... egyetlen pillanatát nem bánom, továbbra is azt gondolom, semmit sem tennék másképp...

Egy átlagos másfeles paraméterei (merthogy ez most nem csak rólam szól): kisportolt és izmos, vékonycsípőjű és szélesvállú 10 és fél kilós, 80 akárhány centis, 19-es cipőméretű talpakon éldegélő (nacikban még mindig bővenjók a 74-esek, badikban 86-osakat visel, nem részletezem: felül férfiasan erős... ezen van a lényeg). Immáron 12 használható foggal rendelkezik, észrevétlen gyüttek ki, fájdalommentesen, kemény éjszakák és napok nélkül. (vagy talán már mindannyian megszoktuk: Hunc a fájdalmat én meg nem tulajdonítok különösebb jelentőséget egy-egy nyüsszögősebb napnak).
Mindenevő, és ha hagynánk mindenivó is lenne, szívesen megkóstolgatja az apás délutáni játszóterezések alkalmával, HuncApu jólmegérdemelt, hűsítő pohárka sörét, közben elmajszolgatja a tejszínhabos fagyitölcsérét, esténként a vacsi mellé ösmét szívesen belekóstol az éppen aktuális borfelhozatalba is. A számára különfőzést elfelejthetem, a fagyasztóban felsorakoztatott bio zöldségekből, gyümölcsökből és húsokból készített finomságaimat lassacskán a macskalányaink fogyasztják el, érdeklődés hiányában. Helyette az kell, amit mi eszünk, lehet az vajas kenyér, májkrémes-sajtos kenyér, vagy húsleves (itt nagy kedvenc a benne főtt zöldségek és a tészta), vagy akár egy egyszerű tejszínes rakottas, egyszóval bármi. Van olyan reggel is, amikor csak kis gyümölcsre vágyik, esetleg egy túrórudival megspékelve. Enni most már gyakorlatilag egyedül eszik, igaz, az eredmény olykor-olykor hagy némi kívánnivalót maga után, de másképp már nem megy, ha etetni próbálom összeszorított szájjal csóválja a fejét vagy éppen sikoltozva veri magát az etetőszékében, hogy nem-nem-nem! Egyre szociábilisabb, ugyan még mindig nem a vele egykorú gyerekekkel, de a környék összes kutyáját/gazdáját már ismeri, a séták alkalmával ismerősként üdvözli őket. (sikkant). Ugyanez érvényes a velünk egy háztartásban élő négylábúakra is, rövidke simogatás után sokkalta jobb játék az, ha végigtereli őket a lakásban, vidáman visítozva! A játszótéren még mindig inkább a felnőttekel igyekszik kapcsolatba lépni, a gyerekekkel még nem igazán tud közösen játszani (azaz de: igyekeznek megszerezni egymás elől a fellelhető összes játékot). Itthon már egyre többször játszik el egymagában, főleg, ha dolgozom, és nem igazán van más választása, bár a gyanúsan hosszú csend, mindig jelent valamit. (néha csak egyszerűen elalszik...).
Az éjszakáink: 9-10 között elalszik a fiatalember és általában reggel 7-ig húzza a lóbőrt. Nappali alvás: hetek óta egy darab van belőle, változó, hogy mikortól, de általában dél és kettő között lezdi meg valamikor és olyan két óra nyugira lehet ilyenkor számítani. (ha mégsem, akkor estére extrán nyűgös és billegális, önmagára is veszélyes kisemberré válik)

A mindennapjaink sokkal könnyedebbek/gördülékenyebbek. Ugyan még mindig nem beszél, a saját maga nyelvén igencsak ügyesen megértet velünk mindent. Igazi korunk gyermeke, reggelente már az sem mindegy milyen ruhát adok rá, vannak olyan napok, amikor maga veszi ki a szekrényéből a kívánt aznapi szerkóját. Persze, nem mindig időjárásnak megfelelőre sikeredik a választás. (mi lenne, ha jány lenne?!) Ha új ruhát vél fölfedezni magán, végigbilleg a lakáson és bezsebeli az érte járó dícséreteket, miközben nyújtogatja a lábát és pörög-forog előttünk.

Táncol: sajátos, ősi indián tűztáncot lejt (kissé szumós beütésekkel), gyakorlatilag mindenfajta zenére.

Egyszóval: imádom őt és elfogult vagyok vele a végtelenségig... bár úgy érzem, jelen pillantban éppen ez a dolgom.

Betöltött 12 hetes kismama lettem (időszerű egy pocakfotó is lassan...), azaz elröpült az első, rettegett trimeszter. Félelmetes, hogy a gréfrut méretűvé nőtt méhemben már egy hétcentis, tökéletesen kifejlett kisember úszkálgat. Aki, ha kedve szottyan lubickolgat a magzatvízben, nagyokat kortyolgatva belőle, aki, ha szomorka, sírni is tud már... félelmetes... A statisztikai adatok alapján, mától már igen alacsony a kockázata a vetélésnek, (nem szeretem a statsiztikákat!), a babonásabbak innenstől merik elmondani a külvilágnak, hogy igen, érkezik az új lélek a családba. Sosem értettem ezzel egyet, annak ellenére, hogy volt már vetélésem, mégsem tudtam most sem magambafojtani örömömet, kikívánkozott a nagy hír belőlem, feszítette a mellkasom... Talán mert örök optimista kártyát kaptam születéskor és tudom, ha baj ér, könnyebb úgy feldolgozni, ha a köröttem élők tudják, nem fontos állandóan beszélni róla, elég ha a néma jelenlétükkel biztosítanak a hozzámtartozásukról...
Persze, erről most szó sincs, kirobbanóan jól lennék, ha nem sikerült volna benyalnom valami kis finomat, a nyirokcsomóim duzzadtak, úgy érzem, az agyam is mindenféle váladékokkal teli, de egyelőre még nincs szabad folyás, nem tud távozni belőlem... iszom a teát, nyeldesem a C vitamint és várom a feloldozást. Csak annyira vagyok rossz beteg, akár egy férfi, állandóan temetem magam ilyenkor, ma reggel már arra is gondoltam, ha nem tudnám bizton, hogy átestem kiskamaszként a mumpszon, akkor a Hunor általi oltás mellékhatásaként rajtam most debütálhatna is akár...

A kulináris élvezetek hajhászásról nem vagyok hajlandó továbbra sem lemondani, igaz kettecskén a főzés kicsit bonyolultabb, mint egyedül, de megoldjuk. Igaz, áldozataink vannak, de HuncApu ősi mondása éppen idetalál: ahol háború van, ott halottak is vannak. Naszóval, ritkul a pohár állományunk, bár ettől a micsaládunkban nem tartok, még mindig annyi áll rendelkezésünkre, hogy el sem férnek a szekrényben. A kedvenc egyedi formájú jénai tálam tetejét este sikerült közös erővel a másvilágra küldenünk. Az ijedtség nagyobb volt mint a valódi történet, a tető hangos csatazajjal szétrobbant a konyhakövön beborítva mindent aprócska üvegszilánkokkal. Gyerek eliminálva, porszívó be, majd felmos... nagymamám megelégedettséggel tekintgethet le rám odafentről, éppen úgy csináltam mindent, ahogy azt tanította, főzés előtt és után is alaposan kitisztítottam a konyhát... (délelőtt takarítottam ugyanis)

Aztán volt egy újabb Sudocremes esetünk, miközben porszívóztam, Hunc az ágyról vezényelte a műveletet, Zapja meg a lakás valamely eldugodtabb pontján éppen figyelt rá, egyszer csak arra lettem én figyelmes, hogy Hunc vigyorogva tekintget rám, feje vastagon beborítva a jó kis zsíros krémmel, ösmét nem hibáztathattam, hiszen a sapka-undorítisze miatt előfordul, hogy bekenem a feje búbját napolajjal. Így intézett magának egy soronkívüli fürdést.

Jó fotók már csak álmában készülnek róla, állandó mozgásban van, így a meglesett álmait-álombeli békéjét szoktam megörökíteni. Ez a jobbszája sarkában nyálcsíkos most a kedvencem:

És még becsúsztatok egy mostani Hunckedvencet is, na ezt naponta jósokszor meg kell hallgatni, sőt, ha olyanja van, erre alszik el a karomban is:

Tegnap délelőtt, a kihűlt reggeli kávém elfogyasztása közben, elkalandoztam a világhálón, egyik hírről a másikra kattintva, szinte észre sem véve, hogy hosszú percek óta magával ragadott a virtuális világ. Hunor már reggelizett, egy ideig a lakásban föl-alá vezényelte Kokót... A hirtelen belémhasító csöndre figyeltem föl először, akinek van vagy valaha is volt, minimum egy darab, másfél év körüli gyermeke, az tudja, ez általában sok jót nem jelent. A hálószobába érve az ágyunkon találtam a kisembert, aki békésen gyurmázgatott már ekkor. Aztán felfedeztem a nyitott filctollat a földön, a telerajzolt számológépet (HuncApu gondatlanul az éjjeliszekrényen felejtette ezeket...), a laminált parketta újdonatúj fekete  szálkáit. Szemem ekkor jutott el az ágyunkig, ahol felfedezhettem Hunor meglepi rajzait, hiszen mindkettőnk oldalán ott díszelgett egy-egy személyreszabott műalkotás.

Huncos akkora lelkesedéssel magyarázta rajzait, miközben megrángatta a lepedőnket, hogy sem kedvem, sem lelkierőm nem volt ahhoz, hogy összetörjem buzgalmát. Megpróbáltam megértetni vele, hogy amit rajzolt az csodaszép, de ha lehetne, legközelebb inkább kérjen hozzá egy papírt, és ne barlangrajzozza tele a lakást.

Tulajdonképpen, én nagyon örülök a rajzainak, hiszen már régóta várom a pillanatot, hogy nem parancsszóra, nem kérésre, hanem az ősi belső hangnak engedelmeskedve, megörvendeztessen lelke képeivel. Lelkes rajongója vagyok Molnár V. Józsefnek, aki évtizedeken át kutatta-bújta az óvodások-kisiskolások gyerekrajzait, szerinte:

"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak. A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.

(bővebben olvasható itt)

A fölső rajzot kaptam én, szemmel láthatóan lágyabb, gömbölyűbbek a vonalak, afféle kezdetleges fészekrajzok fedezhetőek fel benne, az anya ölelését, féltését jelképezve. Az alsó szálkás, pontozott Apa-rajzban az erő, a férfias dominancia szerepel.

... milyen csodálatos is a világ, ha néha meg tudunk állni pár pillanatra és félre tudjuk tenni az apró bosszúságainkat, majd a dolgok mögé nézve, felfedezzük a rendet, a békét, a harmóniát, a természetességet...

... már nagyágyban alszanak:

Hetek óta problémát jelentettek, Huncos rácsos ágyból való érdekes landolásai, melyek a fáradtságával egyenes arányban sikeredtek egyre rosszabbra. (kiesett, lengedezett a rácsos ágy tetején, beakadt a rácsokba...). Hetek óta tipródunk, melyik ágy lenne az az áthidaló megoldás, amely egy ideig megoldaná ezt a lehetetlen helyzetet. Ma már tudom, olyan rácsos ágyat kellett volna beszereznünk annak idején, melynek a középső rácsai a gyerek növekedésével, kiszedhetőek, így könnyebbé tehető a közlekedés számukra. Az akkori ágyválasztásnál viszont még nem értettem, miért lehet ez hasznos bárkinek is?!...
Végül erre a heverőre esett a választásunk, melyet Hunor oly nagy szeretettel vett birtokba, és oly lelkesen vette ki részét az összeszerelésében is.
(bár nem potyog le róla, azért első éjszakára, a biztonság kedvéért a lemászókához helyztem egy nehéz tönkönybúza szoptatóspárnát).

Végül, -mint a mellékelt ábra is mutatja- maradt a mi hálónkban a fiatalember, úgy döntöttünk, túl sok lenne a változtatás egyszerre. Hogy így hova kerül KisTesó ágya? Reménykedünk, hogy addigra már sikerül elköltöznünk innen, ahol Huncos azonnal különszobába kerül... KisTesó meg... követi a nálunk megszokottakat: a mi hálónkban kezdi ő is a pályafutását!

Tegnap délután újabb mérföldkövekkel gazdagodtunk. A jó időre való tekintettel újabb restanciámat pipáltam ki: visszavittük a könyvtárba a nálam lévő könyveket, de a babakocsi tárolóban egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem ültettem be Huncost a verdájába, hanem gyalogosan vágtunk neki a tőlünk pár(száz) méterre lévő létesítménynek. Hunc édesen sikkantgatott, a lámpás kereszteződéseknél, vigyorogva türelmetlenkedett. (persze, nem mondom, hogy a gyomrom nem volt kicsit görcsben és nem koncentráltam minden idegszálammal egy váratlanul jövő kirobbanásra/menekülésre Hunc részéről...)

A könyvtárba érve, ismerősen csattogott végig a sorok között, egészen hátrament a számítógépekhez, mindenkire kedvesen rámosolygott, mindenkihez volt valami odanyögnivalója. A könyvtárosnénink egy Babaolvasó jeggyel jutalmazta aktív jelenlétét,  valamint egy ingyenes tagsággal, mely Hunor 3 éves koráig érvényes. (itthon utánaolvastam: a babaolvasó egy promóció része, "Összefogás a társadalomért" és minden 2007-ben született baba részt vehet benne.)

Ezután könnyes szemekkel kézenfogtam Elsőszülöttemet és átbandukoltunk a túloldalra, ahol a környék legfinomabb fagyiját fogyasztottuk el, kellően megérdemelten, közben sétálgatva. Hunc tölcsért nyamogott elégedetten, én vanília fagyival zártam a sétát.

És olyan mélyrőljövően büszkén dagadt a mellem, ahogy bandukoltunk kettecskén... összeszokottan, harmóniában. És úgy összeszorult a torkom, ahogy belenéztem a huncut szemeibe, amikor kérdőn felnézett rám, ahogy elnéztem az apró, mellettem haladó lépteit... felnőttél, fiam...

A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

Korán elköltöztem a szülői házból, viszont sűrűn jártam haza, hiszen jó volt a nagyvárosból hazatérni, a felelősségteljes és önellátó amazont pár napra levedleni és újra gyereknek lenni... akinek a kedvenc ételeit főzik, akinek lesik minden kimondott és kimondatlan óhaját, aki mellett hajnalhasadástól lábujjhegyen osonnak a szülei, hogy legalább most tudjon pihenni... akinek még véletlenül sem kell semmilyen házimunkát sem megtennie és minden pillanatban simítanak egyet a lelkén... aki hazatér...  nos, ilyen hétvégénk volt most, az Origóban, Hunc keresztszülőkkel, nagycsaládban, szeretetben-melegben...

Az egyetlen apró esőfelhőt, Hunc 2 napos láza okozta, mostanra jött ki az oltás mellékhatása agresszív láz formájában megspékelve egy kis fogzással. Közel 3 napig küszködött a kórral, közben többször gondoltam arra, bárcsak valahogy átvehetném, bárcsak inkább az én szemeim égnének a láztól. Az éjszakáink sírósak-kevés alvással teltek, a nappalok bújósabbak, ölbenalvósak voltak. Talán így fordulhatott elő az a megtévesztés is, amely éppen anyák napi ajándékként ért tegnap. Hunor amint hazaértünk, bevonult a hálóba, beült az ágyba és rendkívül komoly és befordulós fejjel pillogott ki ránk onnan, mi meg csak csöndben sajnálgattuk elgyötört kis betegünket. Ez egészen addig tartott, ameddig Huncmester befejezettnek nem érezte művét és ki nem jött a konyhába, megmutatva miként lehet egész ruházatát és testét alaposan bekenni egy tégelynyi Sudocrem-mel. A hálószobába érve ért az igazi meglepetés, nem csak önmagát, hanem megszerezvén mindkét távirányítót, azokat is puhává krémezte, az ágyneműkkel egyetemben. Haragudni, persze most sem tudtunk igazán rá. HuncApu sikálta a távirányítókat, én a mosogépet indítottam be folyamatosra.

Közben átléptünk egy újabb hófordulót, Huncos az eddig begyakorolt készségeit fejleszti tökéletesre, a mi általunk használt beszéd, még várat magára, az eddig használt "nem", "anya-anya", "apa" mellett, szókincse újabbakkal nem bővült, viszont egész nap babanyelven dumál, vannak visszatérő maga alkotta szavai (most persze egy sem jut eszembe, de pótolom időben...). Fut, mindent eszik, partner a mindennapokban, barátságos, vígkedélyű kisember. 86-os ruhákat hord, naciból bővenjórá a 74-80-as. Súlya 10 kiló körül lehet, szerintem most megint kicsit a bűvös tízes alatt lehet.

És akkor az elmaradhatatlan fotók következzenek:

A vidám vasárnapról a keresztszülők gondoskodtak:

Éljen május elseje, a Muzsikás együttes koncertjén:

...és ismerkedés a helyiekkel:

A napjaink, oly könnyedséggel telnek, mióta alsóhangon kétszer lemehetünk a jóidőre való tekintettel. Csöppöm hihetetlenül kommunikatív lett, igaz szókincse még mindig a kristálytisztán kimondott "nem"-re, "anyá"-ra, "pápá"-ra és "apá"-ra vonatkozik, és mégis jelbeszédünk tökéletes.

Alább találhatóak párbeszédeink, melyek naponta megismétlődnek/elhangzanak így, vagy kicsit módosított formában.

Legkésőbb hajnali 7 óra magasságában, Hunc-nyállal vegyült tátottszájas (néha fogas) puszik érkeznek egy vigyorgó jólfésült 16 hónapostól. Kicsit még elszöszmötöl, én igyekszem minden eszközt bevetve, még kicsi alvásra bírni. Egyik reggel sem sikerül. Én pedig egyik reggel sem adom fel.
Amikor már fogpiszkálók nélkül is képes vagyok nyitvatartani a szemeimet, elhangzik a bűvös "éhes vagy?" kérdés, mire elsőszülöttem heves mosolygós bólogatásba kezd, majd pilinszka ujjaival a követési irányba mutat, ezzel egyidőben igyekszik lemászni az ágyról. A következő -abszolút felesleges- kérdés is elhagyja a számat "menjünk a konyhába?", mire még hevesebben vigyorog és még hevesebben bólogat. Konyhába érve, teljes természetességgel igyekszik az én helyemen trónolni, egyelőre kellő mennyiségű finomsággal korrumpálható és rábírható, hogy a saját székéből fogyassza el a reggelijét, ami többféle komponensű, attól függően gyermekem éppen mire mutat rá, merthogy, kérem szépen, önálló akarattal rendelkező, szuverén kisember vált belőle.
Ha befejezte, egérhangján finoman közli, hogy "nem" és ingatja hozzá a fejét. Ha nem értek első szóra és nem veszem át Hunctól a felénk nyújtott maradékait, több összehangolt mozdulatsorral, mintegy kaszálva söpri le őket a földre, majd győzedelmeskedve a magaslatból szemléli művét (ha a négylábújaink által kedvelt maradékai vannak, a bio-takarítógépeink  pillanatok alatt eltűntetik a romokat, ám agyafúrt fiam, inkább húsmentes finomságokkal kecsegteti húsevőinket...).

HuncApu által megfogalmazott gondolat, de szóról-szóra igaz, amint Huncos feneke tiszta pelenkát érez, azonnal szabadjára bocsájtja a reggeli első macicsaládot, amit a nap folyamán, még átlagosan egy követ... gyakorlatilag bármikor. A macieresztés után, vigyorogva odabújik hozzám, a "van kaki a pelusban?" kérdésemre, vigyorgó- és még hevesebben bólogató válasz érkezik. Az ezútán következő részt cenzúrázom, ugyanis a mackós pelenkacsere mostanság egy rémálom, két ember számára is néha megoldhatatlan feladat. Legyen annyi elég, hogy a vége mindannyiunk alapos kézmosásával zárul.
Délelőtt játszótér (na, ez majd egy külön fejezet, ha kellő energiát gyűjtök hozzá...). Miközben végig jártatom a szám, rá kell döbbennem, Hunor kitűnő csevegő-partneremmé vált, igaz egyelőre még csak a saját meglévő eszközeivel teszi. Ha rákérdezek, hogy menjünk-e le, bólogat és hozza a cipőjét/sapkáját.  Ha megkérdezem, hogy szomjas-e és kiürült a pohara, hozza, és ezzel egyidőben cipeli az ásványvízes flakont is. Ha valahová szeretne menni, valamit szeretne csinálni, mutatja az irányt, hozza a hozzávalókat.
A legédesebb -és egyben legizzasztóbb- jelent az volt, amikor valamelyik nap a konyhaasztalon ülve találtam Hunort, miközben egy késsel igyekezett szeletet vágni a körtéjéből. Éppen úgy, ahogy azt mi tettük pár perccel azelőtt. Letolni nem volt jogom, hiszen csak azt tette, amit tőlünk látott, megnyugtatásképpen igyekeztem a fülébe suttogni, hogy  ugyan nagyon ügyes kisfiú, de legközelebb inkább szóljon, és bízza ránk a körte felszeletelését.
Ebéd- és vacsoraidőben megismétlődnek a reggeli párbeszédeink. Vacsora után, rákérdezünk, hogy mehetünk-e fürdeni?, bólogat, hogy álmos-e?, bólogat és néha, bizonyítandó fáradtságát, ásítani kezd.

Nagyon jó időszakunkat éljük most, és nem győzök elégszer hálát adni a Mindenhatónak ezekért a pillanatokért. Ha visszagondolok, hogy pár hónappal ezelőtt miként éltünk, el sem hiszem, hogy volt erőm éjszakázni, dolgozni, háztartást vinni, és mindeközben türelmesnek lenni Hunorhoz. Szívet-lelket melenget a már korareggel cirógató napsugár, mely a fiam boldog mosolyával vegyül. Szeretek élni, megélni. Most kicsit megállítanám a világot. Most minden a helyén van.
Asszem, sosem voltam még ilyen boldog. 

Már régóta tartozom magamnak ezzel a bejegyzéssel, amelyben szeretném megörökíteni Hunorgyerek különböző (meg)nevezési formáit, beceneveit.

Amikor alighárom kilogrammal hazajöttünk a kórházból, ráragadt a Manó, Manókirály, Manó King, mert annyira csöpp volt és apró öklöcskéi annyira manósak voltak. Kreatív család lévén, nagyon hamar átvariáltuk Mancivá, (majd Mancitúria is volt egy darabig), és ez a mancizás hosszú hónapokig elkísérte mindennapjainkat.
Amikor hasfájósan néhány éjszakát átsírdogált párhetesen, az éjjeli 148. maratoni nagy lakáskörmenetkor fáradt agyamból kipattant egy dalocska, mely újabb becenevet adományozott Huncmackónak, avagy dalban szereplő nevén nevezve: Huncimacinak. (a saját költésű vidám dalokról majd egyszer máskor).
Élénk képzeletűnknek azonban semmi sem szabhat gátat, továbbfejlesztett becenevekben továbbra sem volt hiány, így volt idő amikor Kisrókaként (esetleg Rókafi, Rókabéka vagy Békaróka) emlegettük, vagy Hunimaniként, ami már szinte dobta a következőt, a Manitut, majd a Hunimanitut.
Következett a Miniszter, majd lefokozva Hunimini, de a Munci és a Minci fedőnévre is hallgat.
És volt ő már Géza, Béla, Lakodalmas Lajos, Pelenkási  Edömér is, sőt mióta a cinkos, huncut mosolyát is beveti a meggyőzésünkre, Gizimosolyúként is emlegetjük.
Hívjuk őt Hunitának, Hunoritának (nem, nem azért becézgetjük így, mert titkon kislányt szerettünk volna), Huncíriának, olykor Huncorgó Micinek, Huncorgó Macinak... és a sornak csak akkor lesz vége, ha egyszer megszólal, és heves tiltakozásának ad hangot.

Hófordulós napunk van ismét, újabb nagydolgok nem születtek, napról-napra ügyesebb, pár napja már fut, ő lett a játszóterek ördöge, barátkozós-puszilkodós, reggelente mindkettőnket így ébreszt, talán ezzel próbálja kompenzálni a hajnal 6-os ébresztőt.
A mai délutáni közös sziesztánk alkalmával, amikor is valami kisagy tájéki megérzés következtében a mi ágyunk mellé húztam a Huncos kisrácsosát is, megtörtént az első kivetődése, akkurátusan felhúzta magát a kereten, majd a lábaival felmászott rá és végezetül beborult az ágyunkba. Úgy érzem, lassan megérik Hunor egy saját igazi ágyra. Bár itt felmerül sok kérdés is, hogy milyen is a jó gyerekágy, meg mivel lehet azt megoldani, hogy ne guruljon le éjjel a kölök, gondolom, erre már számtalan jobbnál jobb ötlet létezik. (Anyu 2 odatolt székkel oldotta meg anno, bár így is sokszor ébredtem a földön fekve, mert köztük csúsztam le a földre álmomban, híresen jóalvó voltam, no).

Gyerek szivacs üzemmódba kapcsolt, azaz bárminemű magatartási illetve viselkedési formát lát, azt szépen raktározza és a legmegfelelőbb időpontba visszajátsza. (a legmegfelelőbb időpont lehet pl a Gekkó, ahol a hétvégén fölcsipegetett kiborítom-a-játékokat-majd-belefekszem-és-szétrúgdosom-ot adta elő, anyuka-arcpirítós sikerrel).
Mióta fut-szalad és semmire sincs ideje, kilói stagnálnak (9600 gramm körüli, szerintünk sose üti meg a 10 kg-t, bár egyszer már vészesen megközelítette, majd lebetegedett és visszafogyott, a tippünk még az lehet, hogy átvertek és nem mér többet a mérlegünk), viszont nyúlni nyúlik, 78 centi a magassága. Fogai száma továbbra is nyóc, hiába időzőtt nálunk egy pár éjszakára a Fogtündér néni, csak annyit ért el, hogy több helyen is fehérlik az ínye.

Telefonos segítséggel lementettem a fontosakat (képeket, munkámat) a gépről, így gyakorlatilag akár már történhet is a bármi, állok elébe, bár újabban, mintha meggondolná magát, és egyre jobban-gyorsabban teljesítene csodagépünk.

Sok említésreméltó nem történik velünk, rengeteg érzés kavarodik bennem, sok dolog összejött az utóbbi időkben, ezeket rendszerezem a lélektani polcocskáimon. Talán életünket megváltoztató döntéseket is hozunk, kapcsolataink alakulnak át, változnak meg, minősülnek mássá. Tavasz van, megújulás. Érthető a változás.

Volt egy nagyonfelkavaró beszélgetésem is, magam sem gondoltam volna, hogy még ilyen frissek a sebeim. Bár talán ez sosem lesz másmilyen. A felszínen gyógyultnak tűnik, de ha hozzányúlok, bármily finom mozdulattal is teszem, felszakad a heg...

Hunor angyalbőrbe bújt kisördöggé vált: az utcán mézédesen vigyorogva integet mindenkinek, még a legboszorkább öregnénit, és az EMOs kisfiúkislányokat  is megbűbájozza, itthon viszont, visítva csapja magát a földhöz, ha nem értem meg első nyekergésre, hogy mit szeretne, de ugyanígy cselekszik, ha nem az történik, amit ő szeretne. Persze óvatos duhaj, a földhözcsapásos résznél mindig figyel, hogy finoman és puhán landoljon,  főként a feje, ám a hangja, mégis erőteljes és fájdalmas legyen, mely fájdalom ölbevétellel azonnal orvosolható. Gyakorolnom kell a toleranciát... tényleg azokra a hiányosságokra világítanak rá ezek a csöppök, amelyeken dolgoznunk kell.
Aztán meg játszóterezünk, szigorúan családilag, szerencsénkre még nincs annyira jó idő, és viszonylag sok játszótér van a lakókörnyezetünkbe, így egyelőre sikerült kimaradnom a játszóteres anyukák klánjából. Hunc nagyon élvezi a homokozót, az egyedül járást, és szerintem annyira még nem is igényli a hasonló korúak társaságát. Néha belefutunk játszóteres kismanókba, de csak köszöntik egymást és általában mindenki megy a saját dolgára.
Amilyen csapnivaló nappalaink vannak, olyan meseszép éjszakáink, és igen leírom, mert most már rendszeres: átaludt éjszakáink. Tegnap pl. este 7-kor kidőlt a fiatalember és ma reggel fél 8-ig nyomta. Ezen sikereken felbuzdulva, lassacskán megpróbálkozunk a külön szobával is talán.

Hunor Dörzsinket kiszekírozta a világból, így most száműzetésben és aligketrecben (addig ugrált a ketrecen Hunc, amíg az egyik oldala ki nem nyílt) él a majdani gyerekszobában. A macskáinkat is újabban erőteljesebben óhajtja megszeretgetni, ezért ők is menekülőre fogták: Chanel lányunk a rácsos gyerekágyban talál nappali megnyugvást, Natasa a ruhásszekrény aljának a védelme alatt áll.

...mert a meséskönyv az jó. (senkit ne tévesszen meg a fotó, Hunort még csak 20 másodpercig köti le a meseolvasás, ezt sikerült elcsípnem este)

Minél jobban öregszem, annál inkább válik kevésbé fontossá a pillanatok lencsevégre kapása és inkább maradnak az érzékszerveim által megörökítve és elraktározva. (vagy talán csak egyszerűen lusták vagyunk előkapni a gépet és így keresek elfogadható indokot rá?!) Így történt ez ezen a hétvégén is, amikor hosszú egyeztetések után lejutottunk Szőlőskislakra, családi barátainkhoz, ahol igazi kényeztetős vendéglátásban volt részünk:

Terv szerint csak vasárnapig maradtunk volna, de olyan csábítónak ígérkeztek a  balatonboglári március 15.-ei programok (nomeg a Hunor-lefoglalásos, libamájas mi kényeztetésünk), hogy ottragadtunk hétfő délelőttig. A művelődési házban a helyi néptáncosok és a helyi kórus lépett fel, ennek sajna a végére estünk be, mert Hunormackó ekkorra időzítette délutáni sziesztáját, de élete első előadásának utolsó morzsáit, hatalmas figyelemmel és érdeklődéssel kísérte végig, akárcsak a Kossuth nótát éneklő közönséget. Az ízletes Kossuth vacsora (töltött káposzta) elfogyasztása után, a Szelence Táncsoport jóvoltából egy nagyon kellemes estében lehetett részünk, együtt ropta fiatal és öreg. Nopersze, ebből már Hunor sem maradhatott ki, -mint rangidős legkisebb, aki állandóan járni/futni akar,- folyamatosan betáncolt a kör közepébe, ahonnan képtelenség volt kivadászni. Hihetetlenül jól érezte magát, pörgött-forgott a népviseletbe bújt leánykák szoknyái között, majd a legényesbe is betáncolt a maga kis koreográfiájával. Annyira érdekes volt látni, hogy szinte én éreztem rosszul magam attól, hogy a fiam zavart okoz az előadásba, míg a szereplők ugyanannyira élvezték Hunor tapsikolós megjelenését, mint ő maga és többen megjegyezték, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a néptáncolást. Azt már csak félve említem meg, hogy mint rangidős legkisebbet,  a balatonboglári televízió végigkövetett evés közben-tánc közben-csajozás közben... merthogy igen, Hunor egy soha vissza nem térő pillanatban odaállított elém egy tűzrőlpattant 10 éves menyecskével, bizonyos Eszterkével (ő is tagja a fentebbemlített tánccsoportnak), aki az este folyamán végighurcolászta ölben az állandóan meglépni akaró fiamat. Amikor aggályomat fejeztem ki, hogy ne cigölje Hunort, mert megvan az már 10 kiló is, lazán közölte az ő kutyája több mint 10 kiló és azt is ölben hurcolja. (?!). Hunor kisfiús bája még a nagyfiúkat is levette a lábáról, nagyon furcsa érzés volt látni a népviseltbe bújtatott kisnagyfiúkat, ahogy egymásra licitálva kínálgatják Hunort a kalapjukkal, ropijukkal, a telefonjukat mutogatják neki és puszilgatják. (!). Záróaktusként, borospoharam nosztalgiára késztető ködfátyla mögül, Eszterke hangja rántott vissza: "odavihetem Hunort bemutatni az Anyukámnak?". Khm, khm... azt hittem, az ilyen típusú mondatokra még várnom kell pár évet...

Aztán meg, megtanult önállóan enni, igaz hagy némi kívánnivalót a látvány maga után, (még a szeme sarkába is jutott egy kis csokis puding), de kétségkívűl büszke az eredményre, és nem is igazán hajlandó már elfogadni az én kezem általi etetését, csak ha fondorlatos módon, cseleket vetve be, csusszantok egy-egy falatot a szájába:

És még valami, amit most tett meg legelőször: átaludta az éjszakát, de úgy igazából, nem kis szépítgetéssel, hanem: este fél 10-től reggel 8-ig!!! Ébredés és nyöszörgés nélkül... hogy mi a titok, magam sem tudom. Talán köze van ahhoz, hogy egyre többet jár, (babakocsiban sem akaródzik már megmaradnia), talán, hogy egyre kevesebbet szopizik (esténként 1-2-szer igényli, a reggeli- és nappali szopikat teljesen kiiktatta), talán, hogy ennyire önállóan nagyfiú lett már.

Muszáj írnom az elmúlt napokról, mert oly gyorsan történik oly sok minden, hogy rövidesen már magam sem emlékszem, mit, mikor és hogyan is?

Hunormanó már nem csak jár, hanem fut! Hihetetlen gyorsan kapkodja a még mindig 19-es talpacskáit, ha arról van szó, hogy pelenkázás vagy öltöztetés. Mókásabbnál mókásabb szituációink adódnak abból kifolyólag, ahogy megpróbálunk körülírni egy nemszabadkimondani szót. Ilyen szavaink a cici, a pelenkázás, a csoki és az ételekkel és az evéssel kapcsolatos dolgok. Amint kicsusszan egy-egy Tudjuk Mi szó a szánkon, Gyermekünk vagy menekülőre fogja (pelenkázáskor, leginkább, ha éppen indulnánk valahova), vagy azonnal langymeleg tejet igényel (egyértelműen komfortszopi) vagy néminemű táplálékra tart igényt. (a helyzet komolyságát érzékeltetve: max 2 babakanál ételt hajlandó ilyenkor elfogadni)

Szombaton vacsoravendégeink voltak, régnemlátott barátok. Hunor angyal üzemmódra kapcsolt, 9 körül kb. 5 perc alatt magukhoz rendelték őt az álommanók, akik fogságából csak olyan 4 óra felé szabadult. Pedig a hangulat (és a hangerő) olykor-olykor a tetőfokára hágott, jellemzően az elfogyasztott alkohol-mennyiséggel egyenes arányban. És még reggel is szolidáris volt jóidösszüleivel, reggel 8-kor tett ugyan egy heroikus kísérletet a napunk elindítására, de könnyen rá lehetett beszélni még egy rövidke kétórás szusszanásra.

Délelőtt meglepett egy furcsa dologgal. A Minimaxon volt egy ötperces mondókás műsor, melyben ma éppen a csipp-csipp-csóka volt. De nem a klasszikus mutogatásos mondókázás, hanem gyerekrajzokkal ékesített rövidfilm. És ekkor Hunor megcsípte a jobb kezével a bal kézfején a bőrt és végig vigyorogva rázta a kezecskéit. A dolog pikantériája szimplán annyi, hogy soha egyikünk se mutatta ezt neki! HuncApu nem egy mondókázós fajta, én pedig szívből gyűlölöm nagyon nem kedvelem ezt a versikét. Nem tudom visszavezetni a gyökeréig, hogy miért is, de szerintem a bőr csipkedése váltott ki bennem már kora gyermekkoromban ellenérzést. Talán.

Délután párnacsatáztunk (nem találok jobb szót a dögönyözős-csiklandozós perverzióinkra) HuncApuval, Hunornak eszméletlenül tetszenek az efajta történések. Most is az ágy végéből izgatottan sikkantgatta végig a hüléskedésünket, majd mikor HuncApu már éppen győzedelmeskedni készült felettem testi erejével, segítségül hívtam Magzatomat, eképpen: Hunc, harapd meg Apa lábujját! És a Szememfénye azonnal teljesítette az utasítást nem kis derültséget okozva ezáltal. Ebből számomra többféle konzekvencia is lepottyant: Hunor tényleg mindent ért, valamint tudja ki az az Apa, és tudja mi az a lábujj és pontosan tudja mit jelent harapni! Persze, tudtam (inkább csak sejtettem!) ezidáig is, hogy sok mindent ért, de azért ez mégiscsak döbbenetes, hogy ennyire!

...és annyira imádom a kis komolyodó fejét, nomeg azokat a seprűs szempillákat...

Megállíthatatlanul és vissazfordíthatatlanul megindult, Csöppöm ma reggel óta leginkább már csak kétlábon hajlandó közlekedni. Az ekkora mozgáshoz hatalmas energia-mennyiségre lehet szüksége, ugyanis ma annyit evett, mint egy kisebbtermetű mamutbébi és ezzel egyenes arányban lévő mennyiségű macik is távoztak belőle... azaz nem is egy mamutbébinyi, hanem inkább mamutcsordányi maci...

Már nem nehéz videózni a lépteit, büszkén-vigyorogva dülöngél felém, miközben bőgeti a hétvégén idegenbőlzsákmányolt Mekis zenélő kütyüt, ami most abszolút favorit lett:

Nem, most nem a kétlábon járás újabb lépéseiről szeretnék írni, mert azirányba jelentős változás továbbra sem történt, hanem azokról az újabb apró manóléptekről, melyekkel Kicsifiam elég határozottan elindult az önállóság felé.

Ébredés: mivel a hajnali eszem-iszom után már köztünk marad, egyszercsak fölébred valamikor (általában 9 körül), majd óvatosan lemászik mellőlem, megszerzi a tévé távirányítóját, és halkan bekapcsolja. Ekkor én még alszom, vagy legalábbis félálom üzemmódban figyelem mit cselekszik, kicsit elmatat köröttem, majd ha már unja a magányt fölébreszt (könyvet pakol rám, esetleg valamilyen szőrmók állatot, de landolt már papucs is reggeli ébresztés gyanánt a fejemen...). Ilyenkor még kicsit összebújunk, meggyömöszkölöm Őfelségét, már amennyire van lelkierőm hozzá, alig ébredés után, kávé nélkül. Peluscsere, aztán a gyermek mutatja az utat: irány a konyha, a reggeli.

Evés: mióta meggyógyult mondhatni farkasétvággyal vetette bele magát az  elmúlt hetek kihagyott kulináris élvezeteinek a bepótlásába. Talán ezért, talán, mert lassacskán úgy érzi leválasztódik, egyre kevesebbszer kéri a bűvős-szót és akkor is inkább csak komfort szopizik, nyammog, miközben gyönyörű szeme-pillantását mélyen az enyémbe fúrja. Ilyenkor elveszünk valahol térben és időben... hiányozni fog, ha ezek elmaradnak...
Újra elfogadja az előregyártott babakajákat, de szívesebben eszi a mi étkeinket. Továbbra is édesszájú, a csokik írmagját is kiszagolja és bármi áron megszerzi. (ezért hajlandó akár kétlábon felmászni Dörzsi ketrecére is, hogy elérhesse a könyvespolcra rejtett maradék csokimikulásokat is...) Az etetését egyre kevésbé viseli el, mostanában úgy zajlik, hogy ő is kap a kezébe egy kanalat meg én is, Hunc is adagol kicsit magának, én pedig igyekszem egy nagyobb kanálnyit lapátolni a szájába. Mókásabbnál mókásabb jeleneteink alakulnak ebből, főként olyankor, amikor még korareggel, gyökkettő per óra üzemmódban funkcionálok.

Napközben: eljátszik magában gond nélkül, ami fontos: elérhető távolságban legyek, de azonkívűl gyakorlatilag bármit csinálhatok. Néha ugyan odajön, belevon a játékba, kér egy-egy puszit, egyszer-egyszer hozzámbújik ölelésért, de egyre ügyesebben köti le magát. Egész nap dumál, tátátátátá-k és pápápápápápá-k különböző verziói és kombinációi megtalálhatóak a szókincsében, kiegészítve egy-egy felismerhető szóval is. Pl. aggyá (= adjál), tyitya, titya (= cica, minden állat cica jelen pillanatban), apa ( ez nem szorul különösebb magyarázatra), ciccci, így sok cével nyomatékosítva (ez sem szorul különösebb magyarázatra), ajja, néha tisztán is kimondja, hogy anya, ide, oda (célirányosan mutatja is az ujjacskájával az utat ilyenkor).
2-3 magasságában, közvetlenül ebéd után nyugovóra tér, kiszámíthatatlan időre. Általában az egy óra alvás megvan, de volt már precedens 2-3 órás alvásra is.
Ébredés után bevásárlással egybekötött sétát tartunk a környéken. Ilyenkor már nem alszik a babakocsiban, csak érdeklődve figyel egy-egy kiflicsücsökkel-sajtospogácsával a szájában, kezében.

Este: 8 körül vacsorázunk, plusz-minusz kis idő, ha HuncApu később ér haza a rendelőből, vagy ha éppen délelőttös volt, ekkor korábban eszünk. Utána fürdés, 9 körül már ágyba kerül a szépfiú, olvasgat egy kis Vuk-ot, majd kortyolgat egy kis vizet a csőrös poharából, szopizik pár kortyot, de inkább csak komfortszopizik, végül áthelyezzük a saját kiságyába, ahol pár perc terepátrendezés után elalszik. (ezt sose gondoltam volna, főként pár hónappal ezelőtt... hiába, növöget, önállósodik... )
2-3 magasságában fölébred, szomjazik, iszik mohón és sokat, általában félálomban teszi, pár perc múlva már alszik is tovább, néha már nem is kéri a langymeleget levezetésként...
Következő ébredése hajnal 5-6 között van, ekkor szigorúan bocimeleg tejet igényel és ezt már köztünk fogyasztja el, mindketten belealszunk...

Persze, néha becsúszik egy-egy morcosabb, többször ébredősebb éjszaka, de ezeket már könnyed csuklómozdulattal tudom kezelni, hála az utóbbi időszak kipihentségének.

Leírva és összegezve látom, hogy valóban csökken a szopizások száma... Az egyik szemem sír, a másik meg nevet: sír, mert csodaszép időszak ez, mindkettőnk életében, nevet, mert boldog vagyok, hogy megadatott nekünk ez a hosszas szimbiózis.

After poszt: hogy megmaradjanak a száraz tények is: súly: 9910 gramm, hossz 76 cm körüli.

Ugyanolyan álmos délelőtt volt ez is, mint az összes többi... ugyanolyan nehezen ébredtem, (talán a hajnal 2-ig olvasásomnak köszönhetően?), Hunc ugyanolyan könnyedén pattant ki mellőlem, mint bármely más reggelen, és ugyanolyan vidáman duruzsolt attól a pillanattól kezdve, mihelyst kinyitotta a szemeit. Pontosan ugyanúgy, mint máskor.

Aztán HuncNagyi megvillámlátogatott minket és a búcsú pillanatában egyszercsak Hunor megindult felém és -nem is olyan bizonytalanul- megtett kb. 3 lépést! Azóta se többet, pedig HuncApu mindenféléket ígérgetett már neki, de Hunc csak sejtelmes örökmosollyal vigyorog ránk. Pontosan ugyanúgy, mint amikor HuncApu pusziért esdekel nála az esti fürdetéskor. (ez hétpecsétes titok, de néha ilyen mondatok szűrődnek ki a fürdőszobából: naaa, Hunci, adj egy puszit Apának, léci, csak egyet, nézd én is adok Neked egyet!... )

Ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb rögzíteni is fogom tudni telten guruló-döcögő lépteit, mint ahogy ma végre sikerült lencsevégre kapnom mind a 8 darab fogát is!

A szívem pedig csordultig van mindenféle megfogalmazhatatlan és kusza érzéssel: részint annyira büszke vagyok az első lépéseire az önállóság felé, mintha éppen a Nobel díj átadáson olvasnák fel a nevét, másrészt pontosan ezek a lépések ráznak fel és döbbentenek rá arra, hogy itt már nem egy baba lakik, hanem egy céltudatos kisember...

Mindez hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor is rájöttünk, hogy Hunorvirágszál eszméletlenül jól érzi magát a konyhában, az etetőszékében, már amennyiben elfogadható programmal tudunk számára szolgálni. Legjobban a kóstolással egybekötött látványkonyházást kedveli, ilyenkor órákon át türelmesen figyel és majszolgat. (lásd karácsonyi mézeskalács-sütés, valamint Hunc-szülinapi szülők általi serteperte a konyhában bejegyzéseimet)

Már a nagy blogtalin is szemmel láthatóan alig lehetett kirobbantani a konyhasarokból, pár napja (hete?) pedig odáig fajult Csöppöm konyhaszeretete, hogy birtokba vette a konyhában az alsó fiókokat, polcokat, és miközben mi főzünk, ő is imitálja a lábasban a kavargatást, kóstolgatást.

Ekkor gondoltam egy nagyot és merészet és rendeltem Huncnak egy igazi minikonyhát, mely az újdonság ereje elmúlásával is kellemes perceket-órákat okoz mindkettőnknek. Ő főz, szöszmötöl, motyorog, én pedig végre olvashatok-dolgozhatok mellette, és csak nagy ritkán kell szakvéleményeznem/megkóstolnom a főztjét, vagy egy nagy puszival honorálnom a Mesterszakácsom remekművét! (néha még arra is van precedens, hogy lukat puszilgatok a pocakjára, annyira ügyesen főőőőz.... és olyan édesen harap bele 168-adjára is a műanyag virslijébe)

Tanult Barátosném hívta fel a figyelmemet arra, hogy tudattalanul már megint mennyire jók vagyunk sikerült egy mai trendnek megfelelően irányítgatni, azaz inkább kiforrni hagyni Kisfiam személyiségét.
A genderpedagógia lényege parasztköntösi megfogalmazásban, hogy a nők és a férfiak társadalmilag kiosztott szerepek között nevelkednek. Persze ezen szerepek kialakulását még ezer más földrajzi, etnikai és neveltetési tényező is befolyásolja. A mai világban viszont dőlnek a klasszikusan kiosztott szerepek, hiszen sokszor halljuk, hogy anyuka helyett apuka megy gyedre/gyesre, hogy apuka vásárol be, főz, mosogat, gyereket lát el. Azaz megszűnőben vannak a klasszikus női és férfi szerepek... szerény véleményem erről az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól van ez így... ám a tendencia mégis efelé halad...

Száz szónak is egy a vége: lányos anyukák, figyelem! Házias pasi készítése folyamatban!

Hiszek a kimondott/leírott szó erejében... alighogy papírra vetettem Huncos taknyolódásos-lázaskodását, máris jobban lett a gyermek. (persze, javuló tendenciájában kiemelt szerepet játszhatott újabb 2 szombatra kibukkanó fogacskája is, újfogakat fotózni egyelőre nem enged!). Kicsit még folydogál ugyan az orra (törölgetem bőszen), de az orrszívózás mennyisége lecsökkent az altatás előtti minimál-mennyiségre, bár Huncost elnézve, olykor még ezt is soknak ítéli. Így utólag már könnyedén meg tudom ítélni, hogy csak a szokásos fogzása párosult egy laza náthával.

Párásítónk lett, szerencsére családon belül megoldódott, valóban zongorázni lehet a különbséget. Részemről szerelem és óriási lehetőségek tárháza nyílt meg ezáltal... már azon agyalok, miket is fogok párologtatni a jobb levegőnk érdekében.

Szombaton HuncNagyi bevállalta HuncBogárkát, így vééégre nekivághattunk a városnak, és pótolhattuk HuncApu kinőtt ruhatárát. Lelkünket nyomta már a Hunc-szülinapi HuncNagypapa-féle ajándék, egy svédcsodás kisasztal és kisszék, melynek kiválasztása ránk volt bízva. Szenvedtünk is eleget a döntés meghozatalakor, ugye ilyenkor mindig ezer kétely és kérdés felmerül, számotvetettünk, osztottunk és szoroztunk, ez könnyen tisztítható, átfesthető (dekorálható!) és olybá tűnik, tartós darab lesz. (HuncApu súlyát is elbírta). Hunor is elégedett volt a választásunkkal, most már székről intézi az intéznivalóit és még az sem tántorítja el ettől, hogy egyedül még nem éri fel, tehát felmászni sem tud rá, viszont szépen nyekeregve kéri a felültetést, valamint, hogy a mai napon sikerült székestől kidőlnie az asztal mellől.

Dj Pelenkási keveri a zenét:

Lassacskán átalakulóban a sokat fecsegő, barokkos körmondataimmal telitűzdelt blogom - fotóbloggá. Ennek az oka a mindenkisrésbebelemászó, mindenhuncutságotazonnalelkövető 13 hónapos aligelmúlt kisherceg. (és még a szépen vezetett havi paramétereivel is adós vagyok: szóval, 13 hónaposan: kb. 9700 gramm és 76 cm hossz körüli... ). A mászását tökélyre fejlesztette, ha éppen menekülőre fogja (értsd meztelen, mert pelenkázom), két lábon alig érem utol. Járni nem óhajt továbbra sem, néha egy-egy véletlen lépést tesz, de amint rájön ennek fontosságára, (értsd: lélegzetvisszafojtva figyeljük, mi sül ki belőle)  azonnal összecsuklik és vigyorogva tovább négykézlábaz valamerre. Szerintünk rég tudna járni, csak éppen nem akar.

Kérésre bármit odahoz, megmutat, esténként fogat mos, szépszóra.
Egyre többször ölel át, fúrja belénk a kis fejét, dünnyögve szuszog, feltehetőleg valami nagyon kedveset, de ugyanilyen arányban ébreszt szempilla-emelgetéssel és szemkinyomkodással, valamint fejre-ráüléssel, orrharapdálással és teljes erőből lefejeléssel.

Napjaink viharos sebességgel telnek, Hunor gondoskodik az állandó elfoglaltságról, az utóbbi napokban nálunk is felütötte a fejét egy kis laza nátha, láz nélküli, előbb csak szárazon krahácsolta át az éjszakát, és folydogált szünetmentesen az orra, mára már igazi férfias cuccot orrszívóztam ki belőle és már nem száraz a köhögése sem. (meg is lepődik köhögések után, hogy ugyan mi és honnan került a torkába?!... a Zapja rendszeresen el is magyarázza, hogy később ennek a dolognak még hasznát is veszi, mint férfias jegyet...)

Azt hiszem, megvan az első esküdt ellensége gyermekemnek, mégpedig a számítógép személyében. Ha 5 percnél hosszabb időt szándékoznék előtte eltölteni, kisfiam előbb csak gyöngéden odébbtol székestől, ilyenkor ha ölbeveszem, kiutal még pár perc türelmi időt,  de ha továbbra sem akarok érteni a jeleiből, kurtán-furcsán alámkúszik és egy óvatlan pillanatban kikapcsolja a gépet... Hol vannak már a régi szép idők, amikor még reggeltől estig bekapcsolt gép mellett élhettem? Mára maradtak az éjszakák (olyankor inkább olvasok vagy csak úgy elnyúlok a forró habokban...), vagy a délutáni pihenője alatti egy órácska, ami valljuk be: nem sok mindenre elég.

A másik, amiről még szerettem volna írni, csak hogy örökül maradjon: ciki, nem ciki, be kell látnom, az alma ezesetben kicsit messzebb esett a fájától: Hunc ellentétben velünk, hihetetlen módon édesszájú. Igyekszem kikerülni -egyelőre- a babakekszeket, piskótákat, túrórudikat és egyre lelkesebben sütögetek, mert végre akadt hálás (!) célközönségem.  És legalább ebben tudom, hogy mi is van valójában... Pár napja sütöttem meg barátosnőm egyik klasszikusát, előtte egy egyszerűbb úgynevezett almás bögrés sütit sütöttem, kicsit átvariálva, eszméletlen sikert aratott! (öööö, ezt a "Hunci szelet" fantázianévvel illettem... ). Hunor hihetetlen módon élvezi a konyhai főzőcskézést, igaz, minden étel előkóstolását kiköveteli magának. Kicsit változtattam a megszokotton és mostanság korábbra időzítem az ebédünk elkészítését, és hogy ne kelljen különböző dolgokat főznöm, mi is kezdünk átállni a főzelékekre, párolt zöldségekre. Hunc így kétszer "ebédel", egyszer koradélután a frissenfőttből, másodjára pedig este, velünk. Bébiételt- konzervet már hosszú hetek óta egyáltalán nem hajlandó elfogadni, csak és kizárólag a mi ételünket eszi: reggelire, vajas kenyeret, virslit, sajtot, uzsonnára az éppen aktuális sütit és általában elmajszolgat egy almácskát hozzá, ebéd főzelék, délutáni uzsi valami gyümölcs és a vacsi velünk, ugyanaz, amit mi. Mindeközben igyekszem a napközbeni nemmondjukkianevét-ről (=szopi) lassacskán leállítani, bár így is 2-3-szor csüng még rajtam, plusz éjszaka a 2-3-szori ébredéskor. Ha kimondjuk előtte, a bűvös szót, hogy "cici", azonnal ráébred, hogy tulajdonképpen neki erre mostéppenazonnal szüksége is lenne... nopersze, ebből napi mókásabbnál mókásabb jeleneteket lehet kreálni, ha esetleg valaki úgy érezné, még mindig unatkoznék. És HuncApu sokszor úgy érzi... 

A jútjúbos videók még mindig kedvencek, főként HuncApu füllhallgatójával:

és ilyen az, amikor elbújva előlünk bepréseli magát a mosógép és a kád közé:

Kb. 3 hete kezdődött el az a folyamat, amelyben Hunor -ezeddig jólmegbújó- pakolási és rámolási tehetségét igyekszik tökélyre fejleszteni. Az első napokban még nem rendelkeztünk kellő mennyiségű rutinnal és nem gondoltuk, hogy az állandó rendezgetésnek áldozatai is lehetnek. Kezdetnek eltűnt a drágapénzen vett kedvenc kiscipője, majd követte őt az enyém kiskedvenc téli rénszarvasos sapekja, de ugyanezen az úton indult meg több lábáról-szárítótól levett félpár zoknija is, az asztalsarkán tárolt toll, papír, bármi, ami még akár fel sem tűnt ezidáig.

Aztán rájöttem, Hunc továbbra is minket másolva, a kicsit a nagyobba elv alapján rendszerez, így találtam meg a C vitamint a kukába (r)ejtve, a kisautót a mosógép dobjába, a fürdőcápáját a sminkesdobozomba, a zenélő-pörgő bocit a csizmámba, a popsitörlőit a cipősszekrényben és még sorolhatnám a furcsa párosításokat. Amit azonban hiába kerestem, nem kis bosszúságomra, a fentemlített kiscipő és a rénszarvasos sapek. Tegnap délután az ágyról figyelve monoton rámolgatásait (mert a Zapjától kapott egy cipősdobozt, benne sok használhatatlan töltővel és kábellel és zsinórokkal, azóta ezek a kedvencek), azt vettem észre, hogy kinyítja a ruhásszekrényemet és mintakiténylegtudatosancsinálja, kivette belőle a kiscipőjét. Volt nagy öröm, móka és kacagás, még a szemem is könnybelábadt, hogy milyen eszös is a gyermök, egészen addig a pillanatig, míg rá nem jöttem, ez a 3 hét éppen arra volt elég, hogy Huncorgó lába akkorát nőjjön, hogy maximum zokni nélkül, itthoni viseletnek felelhet meg a kiscipő.

A téli sapek még mindig nincs meg... utolsó ismert tartózkodási helye a ruhaszárító volt...

Egy csodálatos év röppent el... megmutattunk sok mindent egymásnak,  Hunor megtanított arra, hogy alvás nélkül is lehet élni és, hogy föl lehet ébredni éppen kettő perccel az Ő ébredése előtt is. Tanultam türelmet, szépséget látni, minden nap valami apró csodával ajándékozott meg... megtanultam önzetlenül és feltételek nélkül szeretni... anyává érlelt ez az egy év... Ő pedig kisfiúvá nőtte ki magát... csibész és huncut kisember vált belőle. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyaság nem tennivalók listája, nem lehet pontról pontra könyvből megtanulva jóanyának lenni. Az anyaság egy végtelen szeretetfelhő, gondoskodás, odafigyelés és törődés, figyelmesség, ami körbeöleli a kicsi kibontakozásait...  Megtanulni magunkbaszívni és becsben tartani minden olyan értékes pillanatot, amikor hozzánkbújik, átölel, ránk nevet... amikor még mi jelentjük nekik a mindent... azt jelenti, hogy igazán velük vagyunk testben és lélekben... azt jelenti, hogy igazán elégedettek vagyunk azzal, akik vagyunk, hogy ők is büszkeségtől, elégedettségtől és magabiztosságtól ragyoghassanak...

Köszönöm, hogy minket választottál, Kisfiam!

Hunor fejlődése annyira felgyorsult az utóbbi időben, hogy leginkább egy gömbvillám sebességéhez hasonlíthatnám. Igyekszem virtuálisan papírra vetni, mert lassacskán belevész a mindennapi feledések jótékony ködfátylába. 

Pakol: irányelve a kicsit a nagyba, minden mást a helyzet alakít. Eme elv alapján kerül a legkisebb helyiség kukájába egy műanyag állatka, a szennyeskosárba plüss állatka, számlák közé rejtve, az üres mosogép dobjába bármi, Dörzsi ketrecébe könyv, körömreszelő, pingpong labda, játékdobozba dezodor (HuncApu éjjeli szekrényéről), körömlakk. Pár napja a saját telirakott pelenkáját cipelte el a szemem láttára a pelenka tartóhoz. Ott akadt ugyan némi nehézsége, de kis segítséggel megoldotta.

Hasonló elven alapuló világfelfedezése: a kóstolás, ízlelés. Így történhet, hogy Hunc már ismeri Dörzsi préselt magvainak az ízét... nomeg annak végtermékeit is... bogyó egyik is, meg másik is. De ismeri a bor ízét, a csülkös bablevesét (Ercsi Tiéd a pont, bejött neki!), a karton cipősdobozét (ez különösen ízlett, jó darabot kiharapott belőle), a polifoam ízét, a habszivacsét, a tollak feliratához használatos festékét. Előny: kérésre bármit kiad a szájából.

Jár: egykézen vezethető, ha nem fáradt. Amúgy nem igényli a kétkezes vezetést, a napi járásgyakorlást megoldja bútorok mentén, Dörzsi ketrecével maga előtt, vagy éppen konyhaszéket vezetgetve. Ennek kifejezetten örülök. Gerincbarát megoldás.

Ma reggel, Apa és Fia közösen ébresztettek, bár akkor még nem értettem vidámságuk okát, álomittas agyamnak kellett egy kávé pár perc, míg felfogtam Zuram szavait. Rekonstruálva így hangzik a történet: Hunor felébredhetett mellettem az ágyban és mivel ma reggel nem akart zavarni, szépcsöndesen lemászott és a borotválkozó apját indult meglátogatni a fürdőszobában. HuncApu már éppen készült letolni a macskákat az ajtó kapirgálásáért, amikor odanézve, a bucira aludt, ravaszul vigyorgó Huncos fejével találta szembe magát. Hunor szép türelmesen végigasszisztálta HuncApu borotválkozási procedúráját, majd fölkéredzkedett a karjába és kijöttek fölébreszteni engem. (az a büszke mosoly Hunc ábrázatán... nekem senki nem mondja, hogy ezek a lurkók nem értik mi folyik körülöttük! ). Asszem, ezennel megszűntek a párna általi akadályok az ágyban.

Ezek után, igazán nem csodálkozom, hogy éjszakánként többször fölsír fájdalmasan... ennyi feldolgoznivaló, egy ilyen kisembernek! (ma éjjel is a saját hangomra ébredtem, miközben sissegtem Huncnak...)