Napok óta lázasan munkálkodom... Talán, mert a fejem fölött érzem lebegni Damoklész kardját, talán, mert most kicsit magambafordulósabb időszakom van, talán, mert közeleg a karácsony, a Hunor szülinapja, talán, mert egyre hidegebb van odakint és olyan jó egy meleg fotelbe összekuporodni, kézimunkázni, miközben Hunormanó köröttem szedi szét az alsó egymétert... valami történik, valami érik bennem, valami változik... nem tudom megfogalmazni, de sokkal érzékenyebb és fogékonyabb vagyok a  kézzelfogható külvilágra és kevésbé vonz a virtuális része... képtelen vagyok írni... pedig rengeteg dolog történik, sok minden kavarog bennem, de mire odakerülnék, hogy bepötyögjem, rájövök: ezek a dolgok csak számomra ottbelül fontosak... (még mielőtt félreérthető lennék: nincs semmi baj, senki sem bántott, kösszépen, jól vagyok, csak begubózódom a téli álomra... )

Szépen haladok a manuális ajándékokkal is (hogy lehet ezeket úgy csinálni, hogy ne kötődjön hozzá érzelmileg az ember lánya? vagy ebben éppen ez a lényeg?), nomeg Hunormanó pulcsijával is... ő meg szépen haladgat a járás rögös útján. Most már nem azért nyújtogatja kis kezecskéit, hogy ölbe vegyük, hanem, hogy "járassuk"... sokszor szándékosan félreértem gesztusát, és ölbe kapom, ilyenkor morogva tolja le magát rajtam... kérem szépen, új derekat hol lehet igényelni?

Hunc a játszóházban hétfőtől új csoportba kerül, nagyobb fiúkkal lesz összeeresztve, Dórika bölcsis lett, elmaradt mellőle, pedig oly szépen összecsiszolódtak az elmúlt hetekben, mint drágakő az ékszerkészítő-mester kezei alatt. Mindkettejüknek saját kedvenc játékaik voltak, így tulajdonképpen nem zavarták egymás köreit, bár a közös játékra nehezen voltak rávehetőek. Féltem Huncost a csalódástól, annyira nyíltszívű és tisztalelkületű még... olyan jó lenne valahogy ilyen formában konzerválni Őt, de persze ez lehetetlen és élhetetlen lenne számára a későbbiekben ez az állapot... meg kell keményítenem a lelkem és el kell tudnom fogadni, hogy Manc elől sem húzhatok el minden falat, engednem kell, hogy megtapasztalja a saját megtapasztalnivalóit... persze, nem könnyű... tudatosan kell ezt is... bár ahogy ránézek, nem is kell őt annyira félteni, a szeme se áll jól...

(a kép minőségéről szólva: rejtélyes körülmények között átállítódott a fényképezőgépünk étel-fényképezéses üzemmódba...)

Nomegpersze öregszem kétségtelenül... még a konzervatív Zuram számára is viszonylag elfogadható, hogy a szomszéd, sokatdolgozó díjbírkózó neje, ebédidőben, abszolút természetességgel, hosszasan búcsúzott a családi baráttól a kapualjban az aligegyéves édesen szuszogó dedétől pár centire... öööm, és még én jöttem zavarba...

Mivel nekünk kettő van, és ugyan tavaly Ingrid érdeklődőtt, hogy mostantól melyiket fogjuk ünnepelni: a polgárit vagy az egyházit? és mivel még mindig nem született döntés, (tehát mindkettőt ünnepeljük!), ismét eljött a házassági évfordulónk napja. Most éppen a polgárié.

A közös útunk első lépései kicsit ingaórásra sikeredtek, de akárcsak a mindennapokban, előbb vagy utóbb ott is közös nevezőre jutottunk: 

A fotók válogatása közben döbbentünk rá mindketten, hogy bezony, mi sem ússzuk meg az évek múlását ráncok és plusz kilók nélkül: (bár HuncApu szerint nincsenek is plusz kilók, csak a karom lett a Hunc-cipeléstől erősebb... )

Annyi minden történik velünk mostanság, állandóan mozgásban vagyunk, látogatunk és látogatnak, néha csak azon kapom magam, hogy máris este van, ismét elröpült egy nap és ezen a napon sem született blog-bejegyzés! (ha még csak erről lenne szó, de még másokat olvasni is alig jut időm!)

Nem kenem Huncra a hanyagságom, de bőségesen szerepet játszik ő is benne, hiszen mostanában, hogy két lábra állt és megindult, még több törődésre és figyelemre van szüksége, mint amikor még a földmagasságtól csak 30-40 centiig ért el a keze. Alvásai stabilizálódtak, ebéd után, 12-1 között alszik egy hosszabbat (ez akár 3 órára is sikeredhet), ilyenkor van időm dolgozni. Óraműpontossággal megérzi a munkám végének az idejét, amikor pár pillanatra föllélegezhetnék, már hallom is a nyöszörgését, mellyel jelzi, kezdődhet a délutáni móka és kacagás!

Az esti elaltatást baromira kitolja gyermekünk, hiába a korábbi időpontban elfogyasztott vacsora, hiába az előrébbhozott fürdetés, az álommanók mégiscsak 10 és 11 között röpítik messziföldre Huncmestert. (de legalább odaát, szorosan valamihez láncolják hajnali 4-ig-5-ig).

Ezen kívűl meg szépreményű gyermekem elkezdett szeparálódni meg szorongani. Mindezt olyan bájjal teszi, hogy anyai szívem is belepirul örömében: ha idegen helyen vagyunk, asszimilálódnia kell, az első 10 percben ölből-bűvöl (teljesen új dolog számomra), ha megszólítják, mélyen belémfúrja a fejét, és szorosan kapaszkodik a karomba. Mihelyst felmérte a terepet és szimpatikusnak ítélte a helyet és az embereket is, lekéredzkedik és felbátorodva, a megunhatatlan kedveskisfiú mosollyal az arcán, bárkihez odanyújtogat bármilyen keze ügyébe eső tárgyat.

Attól, mert Ráskay Lea mivoltom hanyatlásnak állt, fotók és videók még készülnek elsőszülöttünkről, ím közzéteszek pár újdonatújat.

Corpus delicti, (fekete)munkában a kis vízhordó legényke:

Ereje teljében megmássza HuncAput is, aki megadva magát sorsának, tűri:

No, ez egy külön történet: a 11 és fél hónapos kisember rákapott a cumira! Igaz, abszolút nem rendeltetésszerűen használja, ugyanis nem szopja, hanem rágja, de a célnak megfelel, hosszú percekig elszórakoztatja magát vele:

Kis rövidfilm arról, miként képes a termékmintaként kapott babasampon is hosszú percekre  lekötni egy érdeklődő 11 és fél hónapos figyelmét:

Pocakos Ildinél vendégségben, hamvadó cigarettavéges (ceruzát rágicsál ekkora művészi beleéléssel, miután diókat szortírozott):

A nyugodt kedélyállapotából ki nem mozdítható Marci:

És végül egy rövidke dokumentumfilm arról, hogy hiába a pocakon belüli és kívüli Kolompos, Alma és hagyományörző zenére nevelés, ha az ember lánya egy olyan férfiemberrel él együtt, aki új fülhallgató kipróbálás ürügyén vadmetált hallgattat gyermekével! (és a szegény áldozat szemmel láthatóan élvezi is):