2009.12.16. 21:44
Szüléstörténet 2.0-ás verzsön, szigorúan a tárgyilagosság jegyében, némi érzelgősséggel finoman fűszerezve
VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!
Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...
Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal. A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől... nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat... hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek... és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...
Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...
2009.12.16. 17:58
Ténymegállapítások
- a csodasűrű és lebilincslően hosszú szempilla nálunk apáról fiúra száll. A lányoknak marad a szöszke anyaféle kurtajellegű.
- az ET ujjak ellenben anyáról bámelynemű gyermekre szállnak (remélem, az ő gyermekkorukat nem kísérti végig a csontvázkezű becenév...)
- Minka leginkább Hunorra hasonlít. És erről meg az jut eszembe, hogy olvastam egyszer valahol, hogy az ősi törvények jóvoltából, a gyerekek születésükkor általában az apjukra hasonlítanak, és fokozatosan alakulnak ki a vonásaik. (megkönnyítendő a vizuális apának elfogadnia tulajdon gyermekét... ). Logikailag kikövetkeztetve: Minkának leginkább Huncosnak kell megfelelnie és elfogadásra találnia.
- akkor kellett volna jól megkövezni engem, amikor aszontam, hogy egy gyerek mellett semmit sem lehet csinálni, semmire sem jut idő. Jut. Bármire. Bármennyi. Szerény számításaim szerint az elkövetkezendő 1 év egy pokoltúrához lesz hasonlatos. Legalábbis addig mindeképpen, amíg Minka kicsi és tehetetlen.
- Minka egy tündérlány... nemtom meddig marad ez így, de egyelőre eszik és alszik, és rotyog, mindezt 24 órában. Éjszaka -pironkodva írom- egyszer kel.... mondjuk akkor viszont időigényesen, röpke másfél órán át. Eszik-rottyant-újratankol-újrarottyant... cirka háromszor.
Szüléstörténet apránként íródik...
2009.11.30. 21:16
Apró figyelmesség
Hunor névválasztása kapcsán említettem a közelünkben működő drogéria igencsak szubkulturált és nyáron igencsak szagos biztonságiőr(nő)jét. A bolt negyedik éve üzemel mellettünk, kb azóta rendszeres vevőjük vagyok, és ennek ellenére a mai napig meg tudnak lepni valami apró figyelmességgel.
A legutóbbi észnélküli körömlakk vásárláskor pl. egy centire sem volt hajlandó elmozdulni mellőlem az áruk éber őre, szorosan mellettem állva dúdolászott, mintha csak véletlenül éppen arra lenne dolga. És véletlenül mindez a dolog éppen annyi ideig és éppen azokon a helyeken volt, amerre én nézelődtem. Már ekkor is kevésen múlott, hogy ne tegyem szóvá ezt a feltétel nélküli ragaszkodást... próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: nagyon kedveli a gyerekeket, és Hunorral is mindig elgügyörészik...
A mai nap azonban sikerült önmagán is felülkerekednie. Történt vala, hogy miközben Hunorpasi aligtürelmére alapozva rohamtempóban kapkodtam le a polcokról azt a pár dolgot, amiért beviharoztam, biztonságiak éber őrnője feltétlenül szóba kívánkozott elegyedni velem a teltházas boltban. Végül a kassza előtti sorban állva nem tudtam hova menekülni előle, kénytelen voltam válaszolgatni a bőralámászó kérdéseire. Jajj, mekkora hasa van már, mingyá szül, igaz? elnézően vallottam be, hogy igen. és mikor? telitalálat a kérdés, a közeljövőben. És kisfiú lesz vagy kislány? bár tudtam mi következik, mégis belementem, magamra vethetek, lány. No, és mi lesz a neve? nagylevegő: Minka. Miiiii??? Mosolyogva ismétlem: Minka. Há micsoda név az? hallotta már valaki ezt a nevet? és elégedetten vigyorogva körbenéz. Magyar név, mondom még mindig mosolyogva, mert érzem, hogy választ vár. Maaagyaaar? szegény kislány, nem adnak neki inkább valami normális nevet? Agyban elszámoltam tízmillióig és a hirtelen feltörni kívánkozó nyomdafestéket nemtűrőt visszanyelve sikerült az alábbit kipréselnem magamból: melyikre gondol Izaurára vagy Dzseniferre? Az eladólányka vinnyogva felröhögött, így tett több vevő is körülöttem, de biztonságinéni mindebből semmit sem észlelt... kijőve a boltból még mindig hallottam, ahogy értetlenül dohog magában emlegetve mindenféle mai világot a mai fiatalokkal és tönkretett életeket, minden világmegmozgató rossznak az alapjául a rossz névválasztást megjelölve.
Ilyenkor szerencse, hogy a délelőtti történések fényében a mai napomat a befásult unottság jellemzi.
22 komment
Címkék: mindennapok érdekesség életképek
2009.11.26. 21:39
Masealudt-maseszülünk
Elsőszülött magzatom ma sem volt hajlandó 3-szori nekifutásra sem napközben elaludni, azaz de délután 4-kor már ásítozott, de ekkor már jusztsem hagytam kidőlni. Lábdagadás-bensőm földindulására hivatkozva lezavartam a skacokat egy rövidke motorozásra. Közben megérkezett Huncmackó hőnszeretett keresztapja is egy jóadag finom hazaival... hm, asszem továbbra is szeretek-szeretünk enni-inni... egyetlen percre sem hagyta békibe Körösztapját, aki lelkesen dobálta-gyürködte a kicsit, cserébe mindehhez gurgulázva nevetett... lelketsimogató pillanatok ezek... majd fürdetés következett (melyet Rókarudi fáradtságra hivatkozva végigüvöltött), utána alig 7 órakkor KO kapitány kiterült... sejtéseim szerint éppen reggelig...
Hugi mindeközben talajgyakorlatokat mutatott be, szinte egész délután aktívkodott, vígkedélyűen lubickolt, rendszeresítette, hogy valamelyik sarkát teljesen nekifeszíti a hasfalamnak... elég horrorisztikus a látvány... semmiféle hajlandóságot nem mutatva a kibújásra (bár titkon abban reménykedtem hátha kirúgja a háza falát a nagy buli hevében...).
Közben tüzeket okádgatok itthon, mely tüzecskék elsődleges áldozata Hitös Uram, aki éppen kilábalóban van valami takonykórós nyavalyából, úgyhogy ő sem viseli valami fényesen állandó jelleggel módosuló kedélyállapotomat. (pl. éjjel szinte fizikai fájdalommal fájt a tudat, hogy amíg engem a Hunor-Minka duó felváltva ébrenlétre rugdalt, HuncApu békésen hortyogva aludt... normális???!) Lelkifurdám is van rendesen minden miatt, mert ahelyett, hogy örülnék, hogy megadatott egy újabb boldog babavárás, egy egészséges albérlővel, addig én állandó jelleggel (és értsd úgy ahogy mondom!... ) ki szeretném citálni a bejáratott fészkéből ezt a gyereklányt, holott még le sem telt a hivatalosan is ott-töltendő ideje... másrészről meg türelmetlen vagyok és nagyon szeretnék már mindenen túllenni, itthon lenni és ismerkedni az új élethelyzettel, a kétgyerekes anyuka szerepkörével. Amitől azért józan pillanataimban tartok is kissé. (nomeg a küszöbön lévő költözéstől-pakolástól-takarítástól-szervezéstől-rendszerezéstől....)
Köröttünk gólyacsapatok szálldosnak, szinte nem telik el úgy nap, hogy valaki ne örvendeztessen meg egy újabb érkező kisember hírével. Ezjó.
És rendbeszedtem karmaimat... ma ösmét. Mert ráértem. Most meg ágyamba dőlök és olvasni fogok a bucira dagadt csülkeimet felpolcolva pihentetve. Nagyon dagadok, már kora reggel is, pedig sokat iszom és szinte fűszertelenül étkezem. És hála Huncnak mozgok is. Ez már a vég kezdete.
2009.11.25. 19:58
Papíron is falusi
Hát igen, a mai nap kiemelkedő történése és egyben elkövetkezendő életünk egy újabb fejezete kezdődött ma el. Mától már nem csak szívben-lélekben, de papíron is vidékiek lettünk. Hunorostúl Hánterestől (stílusosan hunter, ő a mi szeretett autómobilunk...), sőt Minkaleányka is már az új címre érkezik. (márha valaha is késztetést fog érezni arra, hogy kijöjjön a pihe-puha fészkéből)
Számomra megindító volt, ahogy a piciny önkormányzati irodában igyekeztek a segítségünkre lenni, ahogy igyekeztek könnyíteni a várakozás perceit és amilyen büszkeséggel invitáltak be aprócska könytárukba, hogy helyezkedjek kényelembe, arra a kis időre, míg átküldik az adatainkat a megyeközpontba. És jó érzés volt, hogy senki sem türelmetlenkedett-tolongott előttem-mögöttem, hogy nem volt feszült és ideges az ügyintéző. Mosollyal a szívünkben jöttünk ki, mert végre mindhármunk lelkébe belesimult az a semmivel össze nem téveszthető érzés: hazajöttünk.
A megyeszékhelyen állítólagosan hosszasan kellett (volna) várakoznunk, főként úgy, hogy éppen ebédidőben estünk be. Nemhogy bebocsátásra nem számítottunk, hanem hosszú tömött sorokra készültünk, hiszen a mai napon egésznapos nyitvatartással üzemeltek. Ehelyett, kedvesen és mosolygósan fogadtak, röpke 10 perc alatt 4 tagú családunk friss, ropogós lakcímkártyákkal és egy szekérderéknyi jókívánsággal távozhatott.
Asszem, szeretni fogom a vidéki létet.
26 komment
Címkék: ház életképek érzések
2009.11.21. 13:49
Jóslunk, fájunk vagy mivanmost?!
Reggel óta hol rendszertelenül, hol rendszeresen érkeznek fájdogálások, bár én inkább furcsa érzetnek hívnám őket. Azaz, hol a derekam szurkál olyan tipikusan nehéznaposan, hol a hasamalja keményedik be. De mindez számomra nem tűnik, olyan igazinak. Minka aligmozdult ma, én meg sehogyse érzem magam. Belegondolva, ólmos fáradtságot érzek és inkább aludnék egy nagyot, nem érzem magamban sem az izgatott bizsergést, sem az erőt egy többórába átnyúló procedúrához. Ahhoz képest, hogy a második gyerekem érkezésének a startvonalán állok, nem egy rutinróka szülőnő a hozzáállásom...
A fiúk rezignáltan viseltetnek irányomba: Hunor bújós-játékos, látszólagosan nem különösebben aggodalmaskodik, mint ahogy a zapja se. Csengetett Mylordra kapcsoltak a hálóban rötyögve.
Így én is összedobom a mandulás-mézes teszt-sütimet, hátha később mégiscsak elkél az enerdzsi...
27 komment
Címkék: receptek mindennapok életképek kismamaság
2009.11.19. 20:34
Elgondolkodtató
A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)
Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül, már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...
Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk, akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...
Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...
Valamit másképp kellett volna valamikor.
2009.11.15. 12:52
Semmisevan
... és így kedvsesok írni...
Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.
Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott, szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...
Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...
HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.
Este van, este van: ki ki nyugalomba...
Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...
2009.10.11. 17:42
Tegnap kicsit...
Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...
Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...
Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.
Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.
És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.
16 komment
Címkék: hétvége mindennapok életképek érzések
2009.09.25. 09:28
Szörvájvörődtünk ösmét
Naszóval, a sokk, az oltás mellékhatása vagy a csillagok állása tette-e, nem tudom, viszont Hunormanó az oltás késő délutánján kis hőemelkedéssel reagált, majd éjféltájban már tűzforró volt. Nem méricskéltük, kapott lázcsillapítót meg apai- és anyai összebújást, csapnivaló 20 perceket aludt, azt is nyöszörögve, sűrűn felsírva. A szitu azért is roppant fura, mivel ez egy oltássorozat 4. darabja, azaz ebből hármat kapott már őfelsége, igaz, akkor még alig pár hónapos volt és táplálkozását tekintve szigorúan anyatejes, igényszerint szoptatott, így össz-vissz ebben tudok egyedül magyarázatot találni a mostani heves lázra. Namert, hogy ő sosem lázasodott be.
Hajnal 3-kor Mátyás királyos mesét néztünk családilag dvd-ről, úgy látszik ő így gyógyul. Igazságot keresve. Én meg 168.-jára is megnézhettem mért is csak egyszer volt Budán kutyavásár.
A pocsék éjszakát csapnivalóan nyöszörgős nap követte, lázzal sűrűn tarkítva. Nagy összebújások és egész napos pizsis lét jellemzett mindkettőnket.
Ma reggelre mintha elfújták volna a tegnapi rosszakat, Hunor megette a fél hűtőszekrényt reggelire, bepótolandó a tegnapi napot, amikor pár darab ropit volt hajlandó csak magához venni meg vizet, embertelen mennyiségű vizet.
És továbbra is gyűlölöm az erőszakosan megtéríteni akaró becsöngetős igét terjesztő embereket, akik gátlástalanul belerondítanak még egy ilyen délelőttbe is, mert szeretnének velem a vallásról beszélgetni, majd mikor elküldöm őket a... finoman a tudtukra adom, hogy nagyon nem alkalmas, mert beteg gyerek van a háznál, nem átall pár perccel később, éppen mire megnyugtatom a kicsit, hogy nem, most nem apa jött haza, ösmét becsöngetni, hogy akkor legalább a házba engedjem be. Áááááááá!
2009.09.17. 09:53
Ásó-kapa-nagyharag
Mióta újfent szerves részei lettünk az társadalomnak, azaz inkább Huncos, én a háttérben megbúva továbbra is orrfújdogálok szépcsöndesen, naszóval éppen azóta újra beeresztem Pelenkási Edömért a játszóterek sűrűjébe. (Most írhatnám, hogy jajj, de mások meg mennyire nem ilyenek, mert látom ám a sok csöpögő orrút egymás játékait szájból szájba adogatni, de most nem ez a lényeg... ) Tegnap pl. reggel fél 9-kor lehisztizett motorozni, majd délben alig bírtam fölparancsolni ebédelni-aludni, gondoltam talán megússzuk a délutánt egy kiskörössel, de nem 5 körültől fél 8-ig rótta a köröket, istápolta a játszótéren a kicsiket. No igen, mert éppen erről szeretnék írni, ugyanis a játszótéren szerelembe esett (vagy mi a szösz?) jópárszor, általában a fiatalabb generációt preferálta, Szofi 10 és fél hónapos, Boróka 11 és fél.
Az úúúgy kezdődött, hogy Huncmaci legkedvencebb játszótéri fogalaltossága az elmúlt napokban a homokevés lett. Nem kóstolás, csipegetés, belenyalintás, neeeem, a kétpofára történő homokevés. Tessen ezt úgy elképzelni, hogy hol homokozólapáttal töm egy adagot a szájába, hol formából önti a szájába, hol pedig nemes egyszerűséggel hasravágja magát a téli angyalkázásra emlékeztetve engem, majd vígkedélyűen nyalogatja a homokot, mint normálisék a fagyit. Próbáltam szépszót (kicsim, ez nem finom, ez butaság), befenyítést (ha mégegyszer magadbatömsz egy adag homokot, szó nélkül hazamegyünk), de semmi hatása nincs, általában egyöntetűen bólogat, aztán rafkósan megbúvik a csúszda alatt, ahol én nem vagy csak alig látom és ott gyorsan leküld még pár kanál homokot. Most a nemfoglalkozom vele, hátha így fontosságát is veszti izibe a dolog elvét alkalmazom, a többi anyuka nem kis megbotránkozására. Így történt ez tegnap is, javarészt idősebb (3-4 éves) ördögien bájos gyerekek és a nagyon fiatal (és szemlátomást még rutintalanul tiszta) 1 év alatti babák voltak csak a téren. A fiatal babás anyukákat sikerült megbotránkoztatunk kellőképpen, Szofianyut oly mértékben, hogy azonnal szóba is elegyedtünk, majd pár mondat után kiderült, ő csak amiatt aggódik, nem lesz-e baja, mert hogy övélány is homokzabáló, csak sokkal diszkrétebb formában. Közben gyeremekeink a szemünk láttára keveredtek egymásba, Hunor csókolgatós-ölelgetős szeretetével bűvölte el Szofit, aki engedvén a gyengéd erőszaknak, kikerekedett szemekkel nézve Hunort, a karjaiba omlott a csúszda árnyékában. Miután leporoltuk gyermekeinket, fiam maga mögé kérte a hintalóra a leányzót és a gyí te paci rigmusára hangosan gyízve messzeföldre vitte a háta mögött hangosan nevető leányzót. (hiába no, méltó ez a gyerek a nevére...)
Majd jött Boróka, a maga tündérien apró, ám hihetetlenül nőies mivoltával... a légies jelenség (mely engem teljes egészében Lilura emlékeztetett), a hatása alá kerítette Huncost már a játszótérre való belépésekor (nomeg a maga előtt tologatott játékbabakocsi is...) Fiam a jólbevált trükkjei egyikét próbálta bevetni, nyögdösve vitte a motorját felajánlandó a babakocsiért cserébe. Most viszont megfelelő partnerére akadt, igazi tüzes menyecskére bukkant, Borókának ugyanis van egy 3 éves bátyja, aki valószínűleg éppenugyanígy próbálkozott még nem olyan régen vele, így Hunor legnagyobb megdöbbenésére, a pöttöm leányzó nem hogy nem adta a babakocsiját, de Huncos egyre erőteljesebb kézlefejtésére Hunc gyöngéd megharapdálásával reagált. Láttam fiam szemében a döbbenettel vegyes tiszteletet, mi meg csak harsányan röhögcséltünk Boróanyuval. Hunor ekkor bevetette a legtutibbat, ölelgetős-puszilkodás, de a jéghercegnőt ez sem hatotta meg... annak ellenére, hogy odatartotta az arcát. No, ekkor tett tettet követett, valahogy egymásbagabalyodva összeverekedtek, volt sírás-rívás, csúnya nézés, és onnanstól kezdve Boróka és Hunor a játszótér két különböző pontján maradt és betartották mindezt egész ottlétünk alatt.
9 komment
Címkék: mindennapok játszótér életképek
2009.09.07. 16:57
Hétvége, nomeg kis nehezítő tényező
A pár nappal ezelőtti magvas gondolataimat mintha csak egy ráérős láblógatós kismama írta volna, jószokásunk szerint azonnali hatállyal felpörgött köröttünk az élet, nemhogy ilyeneken gondolkodni, de jóformán levegőt venni sem nagyon van időm.
Kezdődött azzal, hogy a péntek délutáni vacsora készítés alatt Hunc magamra hagyott a konyhában. Még mindig rutintalan mutter vagyok, hiszen bevettem, hogy enyémgyerek angyal üzemmódban eljátszadozik valahol… és még akkor sem fogtam gyanút, amikor kiviharzott fontoskodva, majd magával hurcolta a konyhai lapát-söprű kombót… az elképzelésem részben megfelelt a valóságnak, Hunc ugyanis a működő mosógép csövével játszadozott, így mire utánanéztem méhem gyümölcse már kétségbeesetten próbálta a lakás közepéből visszasöpörni a fürdőszobába a vizet. Röviddel ezután már az alattunk lakó tenyerelt a csöngőn, és hiába a nagyhasam, a kétségbeesésemet palástolni igyekvő szempillogtatásom még a lábam közül kivigyorgó Huncmaci is kevésnek bizonyult, ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy a nagydarab szomszéd egészbe le ne nyeljen a frissen felújított lakásában okozott károk miatt… (megúsztuk: ő is, mi is. Mára már minden száraz. Bár enyhén dohos illatpermet nyomokban felfedezhető...)
Folytatódott a hétvégével, tekintve az indián nyár tombolását, szombati utunk egy igazán gyerekprogramnak nevezett hely felé vezetett, kilátogattunk a Skanzenba, ahol véletlenül éppen a Szüreti Sokadalomba csöppentünk bele. Esküszöm, előzetes egyeztető tárgyalások ezügyben nem folytak, ám a további véletlen kezek bekavarásának köszönhetően, egy ezeréve nem látott iskolatársba és annak kedves családjába sodródtunk bele, így már mondanom sem kell, hogy a rövidkének tervezett látogatásból záróráig tartó eszem-iszom-csevej lett. Fotó éppen egy darab készült, ugyanis fényképezőgépünk lemerült, Huncos ösmét bizonyította, személyének továbbra is van helye a háztáji dolgokban, a vásáros standon most cirokseprűvel gazdagodtunk, amit persze még aznap sikerült el is veszítenie a vigadalomban. Ám egy fotó örökre őrzi rövidke kettősük meghittségét:
Vasárnap ismét gyerekbarát programra bukkantunk, kilátogattunk a Vajdahunyad Várba, ahol Ludas Napok kerültek megrendezésre. Végre akadt Hunc számára is kedvező program, éppen a Ludas Matyi bábelőadásba csöppentünk, mely esetében csodálkozással konstatáltam, hogy bezony a 21 hónapos Bikfic Mancit leköti, sőt vigyorog és alkalomadtán tapsikol a poénokon! A következő program (egy ízesen beszélő székely bácsi meséje), annyira már nem kötötte le, ekkor vidám üldözősös motorozásba kezdett egy mosolygósszemű, fürtös kis barnával. HuncApu a rendezvény védnökében témavezető tanárára ismert, ám a bemutatásom alatt (ami röpke 10 másodpercet vett igénybe), Hunc lelépett az orvul levadászott kisbarna mocijával. Mire felocsudtunk volna, és a kijáratokat éppen zárolták volna, HuncApuval szemben érkezett egy szekurityis legény, karjában a megszerezett piros mocin kuporgó Huncossal. No, éppen ezzel egyidőben kezdett el kezem-lábam remegni...
A csalóka indián nyár kabátlecsalogató jókedvének köszönhetően, Hunorvirágszálunk megnáthásodott, ami egy átlagos gyermek esetében kis orrfolyással, taknyolódással, esetleg egy kis láz körítésével járna, nem így a mienkénél, akinek amíg nem csontosodik be az orrába a becsontozódnivalója, addig minden náthás megbetegedés úgy kezdődik, hogy előbb csak az a bizonyos könnycsatorna átmosott jobbszeme kezd el váladékozni, majd rákövetkezendő napon orrán-szemén gyün a trutyi. (igen, ugyanaz, ami az orrából). Ilyenkor nálunk fokozottan fontos az orrszívás, csöpögtetés, orrszívás, csöpögtetés. A csúcson –természetesen - vasárnapról hétfőre virradó éjjel leledzett a kiskrampusz, asszem profizmusra fejlesztettem az éjjeli minél gyorsabban és hatékonyabban leszívni-t a gyakorlatban.
Ma reggel, már telefonos segítséget kértem (mer mikor máskor dolgozódik apjuk reggeltől késő estig, ha nem akkor, amikor beteg a kölök), így a fiatalember szubminimum reggelije Barátosnő ölében köszönt vissza egy orrszívás után.
Most aludtunk egy kétórásat, egyikünknek sem volt túl pihentető, Hunc alig jutott levegőhöz, én pedig aggodalmaskodtam fölötte és igyekeztem segíteni, legalább az orrlyukait kiszabadítani a fejét a párnába fúrás című kiselőadás alatt.
2009.09.01. 10:51
Segítség! egy bolti szarkát melengetek a keblemen!
Az utóbbi hetekben spontán és dalolva beállt egyfajta rend az életünkbe. (mindezt persze, én csak akkor vettem észre, mikorra már rutinná vált... ebből is látszik, mennyi közöm volt a beállításához...).
Reggel fél 8-8 között ébred a Huncmackó, megreggelizi a jóreggelt rudiját férfias csöndben a zapjával, majd pár perc múlva elfoglalja a fejem melletti kispárnát és gyöngéden az ébredés útjára bír. (gügyög, nyomkod, suttog, ütöget, nyálaz, odabújik, autópályának használva tologatja rajtam bürrögve a kisautóit...). Ekkor én is kikászálódom, kávé, pár perces rajzfilmnézés, majd Hunc 9-kor megreggelizik, rövidke macivárás (és általában sikeres érkezés) után hősünk hozza a cipőjét (mér asszociálok én folyton a pórázra???), indul a buli. Lemegyünk motorral és babakocsival. Mer ha elfárad vagy úri kedve úgy kívánja bevágódik a kocsiba. Ekkor kiskör-nagykör a ház körül, egyik vagy másik játszótér meglátogatása és rövidke (zaklatott) ebédfőzéshez kiegészítő-vásárlás a környező boltokban. Mókásak ám ezek a bevásárlások, Miszter H-nak ugyanis fölöttébb tetszenek a végtelen dobozok és tégelyek az embertelenül hosszú polcokon. Még szerencse, hogy a környék már ismeri őt, és innen-onnan kivigyorog magának pár dolgot, boltfüggően, a pékségben pogácsát, az illatszeresben gyűjthető matricát, apróbb játékokat, a patikában ajándék kencéket... őkelme vidáman pakolászgat, és hol motorral, hol gyalogosan cikázik a sorok között, én mindeközben igyekszem helyreállítani a háziörvényem okozta károkat és bepakolni a kosárba a valóban szükséges dolgokat. Az utóbbi napokban azonban ez mégsem sikerült tökéletesre: ezeddig általában a kasszánál, de legkésőbb a sípoló bejárati ajtónál kiderült a Huncbevásárló turpisság, tegnapelőtt azonban már csak itthon vettem észre, hogy gazdagabbak lettünk egy balatonszelettel, tegnap pedig igazán halmozott a fiatalember: vett fülpiszkálót meg eperízű rágógumit és egy kiflit is berejtett a babakocsi aljába. (egy másfél literes kulacsot azért sikerült még a kassza előtt kiszúrnom!)
Körünk végeztével hazajövünk, ebéd, csöndes pihenővel egybekötött olvasás-játék. Az átlagos alvásidő ilyenkor másfél óra, de előfordulhat kicsit elcsúsztatottabb is, általában akkor, ha mellé heveredem. Ébredés utáni összebújást követően uzsonnázunk, majd újabb cipőhozás, kezdődik a délutáni műszak a téren. Motorversenyzőnk csapatba verődve rójja a köröket kifulladásig, közben figyelve arra, hogy útbaejtsük a pékséget egy kis elemózsiáért (pogácsa) és a cukrászdát egy kis desszertért (roletti vagy fagyitölcsér). Hazajőve vacsora, majd levezetésként fürdés. (előrébbhozta 7 órára). Ha zapjuk délutános, frissen fürösztve ébren megvárja még egy közösen elfogyasztott vacsoráért nomeg egy kis összebújásért.
Végleges kidőlés 9 magasságában várható. (plussz minusz fél óra). És innenstől előttem az élet! …gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, engem pontosan annyira lefáraszt egy ilyen nap, mint Huncost és kb még egy órácskát vagyok ébren... éppen addig, amíg elpakolok Huncmester után, megfürdöm és olvasok pár sort vagy oldalt... ahogy sikeredik...
2009.08.31. 18:36
Ismét alvás
Helyesbítve: elalvás bárhol bármikor. Ilyen az, ha az embör lányának a gyermeke, aki egy igazi party people, nem akar lemaradni a BMK-ról. Sőt. Igazából semmiről sem. Soha. Így marad a végkimerülésig örökvigyor az arcon félig már álomföldön és a kidőlés a sorból. Általában szó szerint.
24 komment
Címkék: videó életképek hunorfotó
2009.08.25. 14:21
What a feeling? avagy kis betekintés Ezotér Géza munkásságába
Homályosan utalgattam az előbbiekben bizonyos természetfeletti dolgokra, amiket Hunorral éltünk meg, általa fedeztünk fel, messzi távol. Néha már magam sem tudom, minek is higgyjem a történéseket, mindenki ítélje meg saját érzületei, vallási és lelki hovatartozása illetve habitusa szerint. Nekem még mindig lúdbőrözik a hátam, ha eszembe jut.
Mielőtt elindultunk volna tágabb értelembe vett hazánkba pihenni, két dolgot leszögeztünk, amit mindenképpen beiktatunk a sűrű programjaink közzé: a Csíksomlyói Templom és a Madarasi Hargita újbóli felkeresése. A Madarasi Hargitáról le kellett mondanunk, a tapasztalt helybeliek sem igazán ajánlották a felfelé vezető útat, az idei tél cefet mód megközelíthetetlenné tette akár a menedékházat is bárminemű gépjárművel. Onnanstól pedig még van mit túrázni a meredélyen fölfelé a csúcsra. Szóval erről letettünk, a templom látogatást viszont nem hagytuk ki.
A Csíksomlyói Kegytemplom híres zarándok- és búcsújáróhely, kapui egész évben nyitva állnak a látogatók előtt, igazából mégis a pünkösdi búcsúja által ivódott be a köztudatba, ahol évente többszázezer ember rójja le kegyeletét Magyarország Patrónája előtt. A templomban, az oltár fölött található Szűz Mária faragott szobra, előtte kétnyelvű táblácskákon láthatóak a hozzá intézett imák szövegei. Igyekeztünk úgy bemenni Hunorral, hogy ne zavarjunk meg senkit, próbáltuk elcsípni azt a lehetetlenül kevés pillanatot, amikor csak mi járulhatunk a szobor elé. Itt ért az első meglepetés, Hunor annak ellenére, hogy sokszor nem fordult meg templomban, főleg nem katolikusban, magabiztosan fölmászott az oltár mögötti csigalépcsőn, aztán a szobor előtti 3 lépcsőfokon, majd odahajolt és megpuszilta mindkét bekeretezett imát, végül a lépcsőt díszítő rácsra is kiutalt egy puszit. (ezt sikerült megörökítenünk lentebb) Hirtelen megdöbbenésünkben nem is tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen eddigi földi életében ilyet ő még sosem látott.
Mindezek után, mint aki jól végezte dolgát, a lépcső másik oldalán lemászott, mi szó nélkül, enyhén lúdbőrözve követtük. A kertben még üldögéltünk kicsit, próbáltuk emészteni a dolgokat, Hunor szerteszét rohangált, majd arra lettünk figyelmesek, hogy tőle alig pár méterre leszállt egy hófehér galamb. (amit persze, rövid időn belül továbbröptetett...)
És okozott még hasonló furcsaságokat a fiam, melyek megdöbbentettek, sebeket téptek fel, s amelyekről talán sosem leszek képes írni nyilvánosan...
Persze, történhetett mindez a világ fura konstellációjaként is, hogy éppen akkor és éppenígy összeállt minden. Én mégis szeretném azt hinni, hogy a fiam még annyira tiszta és őszinte, és az ő kapcsolatreceptorai még nagyon fogékonyak a természetfeletti (közeli?) dolgokra...
"Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa."
12 komment
Címkék: gondolatok életképek érzések hunorfotó
2009.08.24. 23:38
Hurrá nyaraltunk 3.0-ás verzió
Az úgy volt, hogy idén azt találtuk ki, mi márpediglen nem megyünk olyan igazi hosszút nyaralni, hanem megelégszünk a hétvégékből lecsippentett órácskákkal, akkor azonnal kocsibavágódunk, és keresünk valami helyre kis zöldövezetet, eszünk-iszunk, jóidőben fürdünk, ottalszunk, ha egy mód van rá, majd másnap már jövünk is haza, dolgozódni.
A szerintünk tuti megoldás, egészen augusztus közepéig működött, amikor is a feszültség látható villámcsapásokkal adta tudtunkra, eljött a pihenés ideje, avagy drámai fordulatot vesz minden körülöttünk. Heves vérmérsékletünkből adódóan, nem csak a feszültség volt tapintható, olykor-olykor a hangunk is hallható volt széles szomszéd körökben. Ugyebár a panel előnyei. No meg aztán, az elsődleges szempont mégiscsak Huncmackó és pocaklakó Hugicája volt, nekik hiányzik legkevésbé egy ilyen felpaprikázott légkör. Elhatározásunkat tett követte, nem rágódtunk sokáig az úticélunkon, oda vágytunk, ahol embert is csak akkor látunk, ha mi akarunk, ahol a természet karnyújtásnyira van, világháló- és telefonmentesen naturalista vidék. Így hát oda mentünk, ahová harmadik éve visszatérő vendégként érkezünk.
A hosszú útat végül két részletben tettük meg, elsődlegesen az volt a koncepció, hogy lehúzzuk egyvégtében, hogy hajnalban útnak eredünk, de végül maradt a kevésbé fájdalmas normál időben felkelés, reggelizés, és végül 10 óra körüli indulás. Ebben a korban már egyre kevésbé viselem jól a megrögzött mindennapjaim megbolygatását. HuncApu előrelátóan beszerzett egy hordozható dvd lejátszót Mancinknak, de szinte alig kellett bevetnünk Thomast és Vukot, a 8 óra alatt egyszer kellett megállnunk, Hunor hősiesen viselkedett, állítom, mi kevésbé viseltük jól a hosszú útat, mint őkelme.
Másnap koradélután érkeztünk meg a célállomásra, ahol a mifiúnk meg a házigazda 2 hónappal fiatalabb kisfia azonnali jópajtási viszonyba kerültek. Nyaralásunkat pár szóban eképpen jellemzném: hosszú átaludt éjszakák, ebéd utáni alvások, finom étkek, metszően tiszta levegő, pár jó könyv elolvasása (büszkeséggel tölt el, de elég volt a szimpla jelenlétem és néha egy-egy pillantást vetnem Huncra, aki a hatalmas udvaron köveket dobált, pacsázott a felfújható medencéjében, kergette a kiscicákat, vagy homokozott...), apróbb kirándulások a környéken.
Képdömping következik, két részletben:
Statisztikai adatok:
- a nyaralás alatt mindenki hízott, bár van aki ezt nem vallja be (pl HuncApu, a kölök még nem tiltakozik a megmérettetése ellen). Nekem speciel megapocakom lett, bár az én esetemben erre még logikus magyarázat is akad. Mondjuk, tegnap ketten kérdezték meg a játszótéren, hogy ugye már nincs sok hátra? alig 3 hónapocska...
- Hunort többször érte kisebb-nagyobb baleset, megérkezésünk napján kétszer esett fejre (hanyagolandó horzsolások), indulásunk napján gumicsizmás motorbaleset következtében orra (ez kicsit nehezítettebb pálya volt). Mára egész tűrhetően begyógyultak a sebei.
- igazi fláverpáver szülők lettünk, elindítottuk gyermekünket az öntisztulás útján: egyszer fürdött olyan igazi estiset, amúgy egész nap pacsált a medencében
- megérkezésünk pillanatában megcsípett térdhajlatban egy welcome darázs. Úgy tűnik, már nem vagyok allergiás a csípésére, nem lettem perceken belül Michelin baba, mint évekkel ezelőtt, pedig jópofa poénok repkedtek köröttem. Viszont 3. napra tenyérnyi veresség és duzzanat miatt mégiscsak patikában kötöttünk ki, kaptam hűsítő rázófolyadékot. Élmény volt.
- döbbenetes a kölök, talán nevet is érdemes lenne a későbbiekre vonatkozóan változtatni, mondjuk Ezotér Géza lesz. Bővebben is kifejtem majd, egyelőre feldolgozás alatt áll a történet.
- van élet internet és telefon nélkül. Az emailjeimet 1 hét után néztem meg, a telefonomat esténként bogarásztam elő a táskám mélyéről, csak úgy informatíve. Többrendbeli ember és számítógép undoritíszem lett, kicsit még mindig nehezen rázódom vissza a való világba, meg a blogvilágba. Sőt, ma már arra is gondoltam, talán nem is vagyok igazi blogger (nemszeretemszó!), mer ugye az olyan fokú függőséggel is jár, amit most egyáltalán nem tapasztaltam magamon.
- a kiskrampusz végtelenül türelmes és belevaló gyerek. Szeressük. És most már biztos megtartsuk. Ha a húga is ilyen lesz, 10 gyerekig meg se állíthat senki, max a biológiai órám. Ha mer.
2009.08.10. 13:29
Kismajom
Pár napja gondoltam egy nagyot és merészet és előbányásztam az oly sok éve szekrény mélyén lapuló magossarkas cipőimet. Az első megdöbbenésemet, mely szerint bezony nem csalás-nem ámítás és nem csak a képzeletem játszik velem fura játékot, egy számot nőtt a lábam. (a cípők nagy százaléka ekkor már kiesett a rostán). A következő döbbenet akkor ért, amikor csinibinibe öltözve egy rövidke sétára indulva pár méter után egyre inkább tudatosult bennem, vissza kéne dobozolni ezeket a méltánytalanul elhanyagoltakat még egy jóidőre. Járni is alig bírtam bennük, és mindez azért is érintett kellően érzékenyen, mivel Hunor születése előtt gyakorlatilag nem voltak lapos talpú cipőim. Hm.
Ma délelőtt rávettem magam és a gondolati síkot végre tett is követte: nekiestem most már valóban szanálni a régi szerelmeim között. Mindegyiket felpróbáltam, egy perces néma csönddel tisztelegtem előttük, és végigfuttatam magamban, a hozzájuk fűződő kedves emlékeket. Majd bedobozoltam, bezsákoltam és HuncApu navégre mondatától kísérve leköltöztek a tárolónkba. Egyelőre.
Hunor eközben némán figyelt, egyszer-egyzser felkapott egy-egy cipellőcskét, közben duruzsolt a babanyelvén valamit, oda-oda hozott egy egy általa preferáltat, látványosan tetszett neki a ma délelőtti műsor.
Végül 3 pár maradt a magosabbsarkúakból, és úgy tűnik, az egyik Hunor kényes ízlésének is megfelelt, ugyanis kismajom módjára csattogott benne a lakásban. Ennek én is nagyon örültem és feltehetőleg az alattunk lakó is. (csak a végét sikerült megörökítenem, előtte idegesítően hosszú percekig klaffogott a cipőkben...)
(talán túl sok Topmodell leszek-et nézek mostanában?)
16 komment
Címkék: videó életképek hunorfotó
2009.08.08. 21:33
Macis fürdés
Eljött az a nap is, amelytől már a gyermekvállalás előtt is rettegtem, hiszen a környezetemben élő, nálamnál tapasztaltabb anyukák szájról-szájra adták át az ilyen és ehhez hasonló történeteket.
Az úúúgy történt, hogy a délutánunk a szokásos mederben zajlott, motoros környék látogatás, finom jeges kávéval egybekötött sütizés a kedvenc cukrászdánkban (naja, ha nem egyedül futattom meg a fiatalúrat, még erre is lehet egy kis időt lecsípni a sétálásosból), majd hazamotorozás, koorodináták belövésével (nézd egy motor, menjünk érjük utol a motoros bácsit!), itthon már várt a kánikulában egyáltalán nem megszokott, de általunk nagyon szeretett sült hurka. Hunc hatalmas étvággyal falta a finom falatokat, még kovászos ubit is tuszmákolt mellé, majd következett a fürdés. Mostanában az a menete, hogy amint meghallja/meglátja, hogy kinyitottuk a kád csapját, már tépi is le magáról a pelenkát és követeli, hogy merítsük bele a habokba. Ott bohóckodik egy sort, locsolgat, játszik, majd benyújtja az aznapra kiválasztott fürdőpartner iránti igényét rámutatással és bólogatással. Ma HuncApura esett a bökés, látszik, hogy az utóbbi időben kevesebbet voltak együtt.
Hunc legújabb játéka a büffencs és a pukkancs utáni harsány nevetés, mind tőle, mind az apjától. Pasik. Ők értik egymás ilyetén vicceit is. Naszóval, pöppet föltűnt ugyan, hogy ma túl sokszor harsánykodnak ezeken, majd egy Úristen, gyere gyorsan és egy rövidke csillagokat az égről is lehozó monológ után, a következő életképre léptem be: Hunc kiabálva/sírva mutogat a kádban egy szépen formált, úszkáló kismacira, HuncApu meg egyik lábáról a másikra állva, próbál minél jobban háttérbe húzódni, és igyekszik minél kevésbé érintkezni a fürdővízzel. Én spontán röhögőgörcsöt kaptam, de úgy, hogy a könnyeim is potyogtak, HuncApu meg blogbejegyzést nem tűrő stílusban kérte, hogy hozzak be mindenféle törlőeszközöket meg vegyem ki a gyereket, demostazonnal. Vittem a törlőkendőket, közben megkértem, ugyan már, öblítse le a macis kölköt azért még kivétel előtt. És ekkor jött a hab a tortán, a kismaci utóvédje HuncApu tenyerében landolt. Mentettem a menthetőt, a könnyeimet törölgetve, kétrétgörnyedve fuldokolva a röhögéstől.
Újabban így zajlik nálunk egy átlagos szombat este.
18 komment
Címkék: életképek
2009.08.05. 14:43
Helyzetjelentés
Ténymegállapításként: megjött a hidegfront. HuncApu kolléga feleségénél elképzelhetően otthonszületett babát hoz, nekem fejgörcsöt, kismamahormonokkal teletűzdelt hisztit és hajnal óta tartó Minkatáncot a pocakban. Nem tudom, mit szeretne hírül adni a morzézásával, de a pocakom bekeményedéssel válaszolt. Hunor nemérti, most ő a jógyerek, aki bújik-vígasztal, puszilgat, törölgeti a könnyeimet, amik már nem is dühömből-hisztimből fakadnak, hanem meglágyulok ekkora gondoskodás láttán és elszégyellem magam, hogy mért nem tudom összekaparni végre testem-lelkem. Mélységesen fáradtnak és nyűgösnek érzem magam, ugyanakkor ki tudnék szaladni a világból, annyi mindent szeretnék mostazonnal megcsinálni, a saját magam elviselése is komoly gondot okoz önmagam számára. Természeti tanulmányt nem folytattam, de sanda pillantásaikból ítélve, így lehet ezzel a közvetlen környezetem is.
Huncos amúgy pelenkátlanul nyargalász lakásszerte, már nincsenek akadályok, pólót, kisnacit leszaggatva tépi le magáról a pelust, a lábaközött kapcsolódó bádik sem tartják vissza a kendőzetlen meztelenkedéstől.
Naponta többször rákéredzkedik a trónusra, nyögdös-vigyorog-leszáll, mindenestre jó alibi a véletlenül rajta maradt pelenkától való megszabaduláshoz. Ma, majomkodása csúcsán elkérte a bent lévő újságok egyikét is.
Aztán meg beköszöntett a kedvenc terhességi tünetem, amiről azt gondoltam, Minka esetében nem fog elkísérni, sőt még előjönni sem, hiszen Hunorral ilyentájt már rég a nyelvem hegyén a savmegkötővel tértem esti nyugovóra. Tegnap a patikában vételeztem egy homeós bogyót, egyelőre nem kell bevetnem a nehéztüzérséget, úgy tűnik, segít.
Ma durcás kismalac vagyok... és pogácsát fogok sütni ismét, szívvel-lélekkel, mer az úgy finom. És mer elfogyott. Uff!
2009.07.31. 10:39
Majdnem semmi... az már valami?
A napok továbbra is homokszemekként pörögnek, az irányítás már rég nem az én kezemben van. Úgy látszik, meg kell tanulnom elfogadni ezt az új érzést, ezt az új létezési formát is. Bár kívülről kissé kaotikus és kuszának tűnhet most minden. Néha belülről is ezt érzem. De legalább már nem izgatom magam miatta.
Hunor -mily meglepő módon?!- ismét változik. Először is a reggeli ébredéseit minősítette át, így most már jobb esetben is 6-kor ébred (miva???), ha teheti szívesen kihagyja a nappali alvását, de legalábbis lecsökkenti 1 órácskára, azt is akkorra időzítve, amikor már egy paraszthajszállal súrolja az elviselhetetlenül nyűgös kategóriát. Ha egész nap nem alszik, 6-7-kor komatózusan reggelig elájul. Ha alszik valamicskét, akkor este kidől, átalában 8 magasságában. Olyankor én is kidőlök. Éjjel alszik. Éjjel igyekszem én is aludni, de hol nem találom a megfelelő pozíciót, hol melegem van, hol szomjas vagyok, hol mosdójárat van, hol Minka jelentkezik le. Eszméletlen szamba-vonulatokat produkál és főként éjjel! Azzal az etióp éhező típusú alkatommal, abszolút meglepő, hogy máris látványosan ki-kidugdossa valamijét valahova. Általában az alváz környékén szeret dorbézolni. Ebből következtetve, vagy egyfolytában forog, vagy ülhet és ezért a rúgdosását érzem, vagy fejjel lefelé lóghat, és akkor a motoszkálást érezhetem. Sosem voltam jó ebben. Azaz de: Hunor a 34. hétig ült bennem, feszítve ezáltal a jobb oldali bordáimat. Na, azt pontosan tudtam, hogy az a pukli ott a feje.
Lett volna egy csajos balatonos Huncmentes hétvége, de le kellett mondanom, ösmét a kiszámíthatatlan munkarend miatt. Huncossal meg nem volt kedvem bevállalni. Az azért nem mindig pihentető.
Aztán meg az is eszembe jutott, hogy szívesen lennék akár csak egy napra is helyettesítő Schumacher. Még úgy is, hogy jogsim sincs. No, mindegy, marad nekem a reggeli Szomszédok alatti vasalás meg a felismerés, hogy a Vágási Feri műsort vezet a Duna tévében.
4 komment
Címkék: mindennapok érdekesség életképek
2009.07.28. 18:57
Apátlanul
A gyerekkel töltött itthonlét általában kezelhető-szerethető, főként, ha méhünk gyümölcsével (nomeg annak apjával) már egy ideje összeszokott párost is alkotunk, ismerjük egymás szokásait, rigolyáit. Betéve tudom, kb. mikor passzolható le a gyerek a zapjának, mikor tudom beszorítani a napimelót, mikor végzem el a házimunkát (értsd vacsorafőzés) és mikor van a délutáni pihenő.
Talán erről még nem írtam, de a jólbejáratott napirendünk pár hete szisztematikusan borul. Ugyanis HuncAput egyre többször szólítja el a kötelesség, hol idegenbe jár műteni-rendelni, hol a saját házuk táján adódik valami időigényes különlegesség, ami nem passzírozható be a megszokott rendelési idejükbe, ezért van az úgy, hogy akkor indul dolgozni, mikor mi még föl sem ébredünk, és akkor érkezik, amikor Kicsi Trónörökösének már semmisejó, pici vörös nyusziszemeit már csak egy apapillantásnyi időre képes nyitvatartani. Vagy képtelen ébren megvárni. A héten ez zsinórban a harmadik ilyen napunk, (igen, beleértve a vasárnapot is), napközben ugyan beszéltek kétszer telefonon, amikor is HuncApu megígértette Egyetlenével, hogy igenis jógyerek lesz, (erre hevesen bólogatott!), és, hogy hagyja az anyját dolgozni, akinek -mit ad Isten?!- két napja szinte egésznapos melói vannak. Ebbe kellett beiktatnom egy bevásárlást, egy rövidke sétás-játszóterezést és a máskor oly megszokott Hunoros közös összebújásainkat. Ezenkívűl beköszöntött a kívánósság embertpróbáló időszaka, tegnap esti felszusszanásként eltüntettem egy liter habbá olvadt epres-sztracsatella fagyit (nem elírás, ilyen állagúnak szeretem), ma meg sajtos rudakat sütögettem a 40 fokban, a krumplileves mellé. Fene a fura hóbortjaimat továbbra is.
Persze, tudom, áldott állapotunk van minékünk, bőséggel hozzászoktatva a jóhoz, hiszen Apjuk nagyot sok időt tölt Hunorral is meg velem is, sok terhet levéve ezáltal a vállamról. És igazán ezekben a napokban érzem, amikor fut a lakás, hullafáradtan zuhanok be az ágyba esténként... Persze, mindent meg lehet szokni, mindent el lehet viselni, ki lehet bírni, ám én mégis emelem most virtuálisan azon nők-anyák előtt a kalapomat, akik ezt mindig is így csinálták, akik esetleg egyedül nevelik gyermeküket, vagy akik esetében természetes és mindennapos dolog, ha a Papa elutazik olykor-olykor hosszabb vagy rövidebb ideig...
2009.07.26. 18:36
A nagy találkozás
Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.
Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott. Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.
Másnapra megbeszéltük a Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:
Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!
2009.07.21. 09:40
Képekben
HuncApu megboldogult ifjú korában és még sokáig az udvarlásos éveink alatt is, rendszeresen biciklivel közlekedett a munkahelyére. Sok kedves emlék is tapad ezekhez az évekhez, azidőtájt még mindketten ezerfelé futottunk napközben, rengeteget dolgoztunk és sokszor valamelyikünk még aludt, amikor a másikunk dolgozni indult (vagy már aludt, amikor éjjel hazatért), így sokszor kommunikáltunk rajzokkal, kedves szavakkal, apró tacepaokat elhelyezve arra, amerre a kedves biztos jár. Sokukat máig őrizzük, kedvenceim a hazafelé tekerő biciklisszerkós-bukósisakos HuncApu, általában valami frappáns és az akkori helyzetünkhöz illő mondatbuborékkal a szájában...
Úgy látszik, az alma jelen esetben sem esett messze a fájától, Hunor ugyanis előszeretettel cuccol délutánonként az apjával a tévéképernyő elé és nézi a többszáz kilómétert letekerő biciklistákat. Persze, van olyan szakasz is, amikor még a Tour de France is unalmas:
Napi programmá vált, a reggeli és a jólmegérdemelt túrórudi elfogyasztása után a kedvenc dalok meghallgatása az egyik videó megosztó portálon:
Újabban mindenben segít, rendrakás gyanánt előszeretettel bohóckodik inkább:
Önállósodik szinte napról napra, kedvence a gumicsizma, bárhová is rejtem, még azon napszakban megtalálja és magára ölti (persze, előfordul, hogy fordítva sikeredik). Így történt ez pár napja is, amikor a melegre való tekintettel, pelus-póló kombóban igyekeztem megkímélni őt a kánikulától, ám divatdiktátor Bélánk, a lakótelepi trendnek (?) megfelelővé alakította (és tette mindezt abszolút szabályosan!) ruhatárát egy rövidnaci és egy gumicsizma kiegészítővel. Az elégedettmosolyú egyedülöltöző:
6 komment
Címkék: életképek hunorfotó hunc fejlődés
2009.07.03. 22:23
Idei Balaton, 2. felvonás
HuncApu tegnap délutáni hirtelen ötletétől vezérelve, aki nosztalgikus vágyakozással tekint vissza ifjúkora Balatonbogláron eltöltött nyaraira, bedobáltuk a legszükségesebbeket a nagytáskába és útnak eredtünk.
Ha azt mondom, hogy a fiam egy kacsa (vagy béka vagy hal, vagy bármi ami vízben él és virul), talán nem is túlzok... mindenestre rókakölyöknek egyre kevésbé nevezhetném, a tegnapi produkcióját tekintve. Alig lehetett kivakarni a Balatonból több, mint egy órás ücsörgés után erőszakkal vonszoltuk ki, hiába ígértünk fűt-fát-bokrot, kecsegtettünk bárminemű vacsora-fogásokat, az első adandó alkalommal igyekezett kisiklani kezeink közül (akkor mégicsak hal, talán ebi) és visszamenekülni a vízbe. Botrányosan távoztunk a rúgkapáló-üvöltő gyerekkel, a naplementét csöndesen figyelő és felénk elnéző mosolyokat küldő szemlélők előtt. Pöppet nyugtatott a látvány, hogy a háttérben egy 3 gyerekes család küzdött hasonló módon 3 azonos kaliberű kiskorúval...
A kezdeti lépések, melyekből úgy 20-25-szöri oda-visszát tartott Hunc:
egészen addig, amíg rá nem jöttünk, mi a baj, miért nem hajlandó megmerítkezni a habokban. Mert nem, nem a hidegtől félt, nem is a sokvíztől, hanem az úszópelenkától ódzkodott. Hogy mért tette azóta se értjük: ha termálozunk, teljesen természetes számára, hogy úszópelenkával mehet csak be a medencékbe, úgy látszik, szabadvizeken a naturalizmusnak hódol. Így, bár sok jópofa fotó készült a fiatalemberről (meg videó), ezek megmaradnak házi használatra és elsőbarátnő vagy nemszimpibarátnő riogatásra. (igen, tudom, randa anyós...)
Javarészt így láttam a fiúkat: apjuk vízbemerítkezve pár centire kölöktől, kölök magyaráz és csápol a nádbotjával maga előtt, mögött, a baltoni hullámoktól körülölelve. Én mindeközben pihentem a parton és élveztem a lenyugvó napsugarak meleg táncát a bőrömön. Aztán, amikor egy piskótányi időre kicsalogattuk a fiatalembert, hozzámbújt és (kritikusan) megnéztük a fentebbemlített háromgyerekesek jókedvű vizijátékát. (a morózus nézése az enyimé!)
Majd jusztse jöttünk haza, hanem kis kitérővel megszálltunk a lagzink színhelyén, tömény nosztalgiával fűszerezve. Kedvencpincérünk volt éppen, aki nem kis léleksimogatásként megsúgta, azóta is emlegetik héthatárban a milagzinkat.
Ma délelőtt még megejtettünk egy rövidke fürdést (ennek a végét egész jól tolerálta Huncmackó, alig kétszer akart meglógni előlünk), és már jöttünk is haza gőzerővel belevetődni a munkásélet szépségeibe.
2009.07.02. 09:12
Csak képek, kis magyarázószöveggel
Amikor nálunk jár HuncNagyi, általában képekkel gazdagodunk, nem is akármilyenekkel. ...HuncApu fülei utána napokig rágicsálva vannak általam, hogy 1. szülinapom lesz nemsokára (és nem, nembaj, hogy már megelőlegezte az ajándékomat), 2. mindjárt megszületik KisTesó, igazán megérdemeljük... (naná!) , 3. esestleg karácsonyi ajándékként jóelőre... ?
Inkább beszéljenek a fotók helyettem:
mert a láberősítést sosem lehet elég korán elkezdeni:
és egy mostani kedvenc (mert hármunkról szinte sose készül fotó...):
Hozzászólások: