... mert ezzel (is) adós vagyok. Tegnap esti kép, nagy hirtelen magam sem tudom, hogy az aktuálisan frissített kiírás szerint éppen hol is tartunk, sacc per kábé a 13-14. hét határmezsgyéjét tapossuk. Emlékeim szerint a Huncos pocak valahogy másabb volt, sokkal hamarabb kényszerültem kismamanacikba bújni, bár lehet ez az állapot most azért is késlekedik, mert kis plusszal indítottam, no meg a nacijaim is egy mérettel nagyobbak, mint a megboldogult, Huncos előtti időkben.

Aztán meg jó lenne, azt is tudni, hogy Méhem Gyümölcse, (most a kintlakóra gondolok éppen), hová is rejtette el a meggymagozót, amivel hetek óta játszadozik, és amelyre árgus szemekkel figyeltem, hogy ne tüntesse el, mert ázik egy vödörnyi cserkóm, mely magozásra vár?! Sebaj, XXI. század gyermeke kis bosszankodás (és feltúrt Huncos összes zúgrejtekhelye) után megoldja a felmerülő problémát: megkéri a  munkából hazatérő urát, ugyan, hozzon má' neki egy meggymagozót, szépszóra.

Hétvégente háztűznézőbe járunk, szerelmetes Pilisünkbe keresgéljük álomotthonunk, hol felcsillanó reményekkel, hol csalódottabban. Tudom és érzem, valahol vár ránk az a házikó, ami az otthonunk lesz. Az igazi. Most szélesítettük a hatósugarunkat, Komárom-Esztergom megye egyes települései is számításba jöhetnek már (főként Duna kanyar). 

A napok kicsit befordulósabban telnek, a hidegfront és az életemből visszatérően részt kérő migrén hatására, ma pl. erőtlen hánykolódtam, sötét szobában, párnák közt, 10-ig, szerencsémre Huncos migrén-barát üzemmódra kapcsolódva hánykolódott mellettem... reggel fél 7 óta. Mondjuk ez fájt. Most meg alszik. Én meg nem tudok cserkómagozni. Ez is fáj.

A hosszú hétvégénket -dacolva az időjárás viszontagságaival- a magyar tenger partján töltöttük. Annyira elegünk van már a fővárosból, hogy igyekszünk, amint lehet és még ha csak pár órára is sikerül, de kimenekülni belőle.

A rossz időre való tekintettel, szombaton nem mertünk nekivágni a kirándulásnak, amúgy is szépbaleset érte ösmét a Kicsit, miközben vasaltam és el akart csenni egy zoknit, hogy besüllyeszthesse a mélynyomón lévő lukba, elcsúszott és majdnem beépült a hangfalba, szerencsére csak a szeme sarka hasadt föl, és nem a szemhéja. Nagyon sírt, nagyon bújt, nagyon sajnáltuk. Lassacskán valóban várom a gyámügy jelentkezését, senki sem mossa le rólunk, hogy bántalmazzuk családon belül... mentségünkre: mindketten jobbkezesek vagyunk...
Így a szombati nap csöndes vasalgatással, alvással és a hűtőben fellelhető maradékok elfogyasztásával telt. Regenerálódtunk. Ránk fért.

Vasárnap erőt vettünk magunkon és kora délelőtt útnak indultunk, a kocsiban természetesen szinte azonnal elalult Huncos, ekkor sikerült megörökítenem az egynapos monokliját:

Huncos nagyon élvezte a Balaton partot, a hatalmas udvart, botokat gyűjtögetett, mindenféle bogárkákat simogatott (jájjjnekem!), kavicsokat dobált a vízbe, segített tüzet rakni a szalonnasütéshez az apjának, majd kidőlt egy órácskára, hogy aztán újult erővel vesse bele magát az esti partiba, de a gaz szülők időnek előtte villanyoltottak és beszüntették a duhaj jókedvet. (fél 10-kor kidőltünk a sorból...).

Hétfőn végre összehoztunk egy nagyon rég óta esedékes találkozót: hazafelé meglátogattuk Pocakos Zsóékat és a csodaszép Nikilányt. Hihetetlenül jól elvolt a két kiskrampusz, Hunc ölelgetősen kirobbanó szeretetével, néhol még Niki sem tudott mit kezdeni... Köszönjük ezúton is a vendégszeretetet és a végtelen kedvességet! ... jó volt ebben a harmóniába megfürödve hazatérni... (persze, fotók részemről ismét nem készültek, még szerencse, hogy Zsóra lehet ebben is számítani). Az izgalom hatására egyik gyerek sem volt hajlandó megkezdeni délutáni alvását, így lementünk fagyizni sétálni a partra, itt már azért Huncos feladta az ébrenmaradással folytatott küzdelmet és elaludt HuncApu karjaiban és tette mindezt egészen hazáig.

Elfoglalva a kerti csúszda-várat:

Kézenfogva:

Niki mindenáron közelebbről is szerette volna megcsodálni a hattyúkat:

Repülő:

Szélfútta kiccsaládunk:

Betöltött 12 hetes kismama lettem (időszerű egy pocakfotó is lassan...), azaz elröpült az első, rettegett trimeszter. Félelmetes, hogy a gréfrut méretűvé nőtt méhemben már egy hétcentis, tökéletesen kifejlett kisember úszkálgat. Aki, ha kedve szottyan lubickolgat a magzatvízben, nagyokat kortyolgatva belőle, aki, ha szomorka, sírni is tud már... félelmetes... A statisztikai adatok alapján, mától már igen alacsony a kockázata a vetélésnek, (nem szeretem a statsiztikákat!), a babonásabbak innenstől merik elmondani a külvilágnak, hogy igen, érkezik az új lélek a családba. Sosem értettem ezzel egyet, annak ellenére, hogy volt már vetélésem, mégsem tudtam most sem magambafojtani örömömet, kikívánkozott a nagy hír belőlem, feszítette a mellkasom... Talán mert örök optimista kártyát kaptam születéskor és tudom, ha baj ér, könnyebb úgy feldolgozni, ha a köröttem élők tudják, nem fontos állandóan beszélni róla, elég ha a néma jelenlétükkel biztosítanak a hozzámtartozásukról...
Persze, erről most szó sincs, kirobbanóan jól lennék, ha nem sikerült volna benyalnom valami kis finomat, a nyirokcsomóim duzzadtak, úgy érzem, az agyam is mindenféle váladékokkal teli, de egyelőre még nincs szabad folyás, nem tud távozni belőlem... iszom a teát, nyeldesem a C vitamint és várom a feloldozást. Csak annyira vagyok rossz beteg, akár egy férfi, állandóan temetem magam ilyenkor, ma reggel már arra is gondoltam, ha nem tudnám bizton, hogy átestem kiskamaszként a mumpszon, akkor a Hunor általi oltás mellékhatásaként rajtam most debütálhatna is akár...

A kulináris élvezetek hajhászásról nem vagyok hajlandó továbbra sem lemondani, igaz kettecskén a főzés kicsit bonyolultabb, mint egyedül, de megoldjuk. Igaz, áldozataink vannak, de HuncApu ősi mondása éppen idetalál: ahol háború van, ott halottak is vannak. Naszóval, ritkul a pohár állományunk, bár ettől a micsaládunkban nem tartok, még mindig annyi áll rendelkezésünkre, hogy el sem férnek a szekrényben. A kedvenc egyedi formájú jénai tálam tetejét este sikerült közös erővel a másvilágra küldenünk. Az ijedtség nagyobb volt mint a valódi történet, a tető hangos csatazajjal szétrobbant a konyhakövön beborítva mindent aprócska üvegszilánkokkal. Gyerek eliminálva, porszívó be, majd felmos... nagymamám megelégedettséggel tekintgethet le rám odafentről, éppen úgy csináltam mindent, ahogy azt tanította, főzés előtt és után is alaposan kitisztítottam a konyhát... (délelőtt takarítottam ugyanis)

Aztán volt egy újabb Sudocremes esetünk, miközben porszívóztam, Hunc az ágyról vezényelte a műveletet, Zapja meg a lakás valamely eldugodtabb pontján éppen figyelt rá, egyszer csak arra lettem én figyelmes, hogy Hunc vigyorogva tekintget rám, feje vastagon beborítva a jó kis zsíros krémmel, ösmét nem hibáztathattam, hiszen a sapka-undorítisze miatt előfordul, hogy bekenem a feje búbját napolajjal. Így intézett magának egy soronkívüli fürdést.

Jó fotók már csak álmában készülnek róla, állandó mozgásban van, így a meglesett álmait-álombeli békéjét szoktam megörökíteni. Ez a jobbszája sarkában nyálcsíkos most a kedvencem:

És még becsúsztatok egy mostani Hunckedvencet is, na ezt naponta jósokszor meg kell hallgatni, sőt, ha olyanja van, erre alszik el a karomban is:

"Fáradni látszol, gyermekem,
ágyadhoz bújok, kedvesem.
Kezemben párnás kezecskéd,
tenyerem ágyán fejecskéd.
Véled lesz szép az estelem,
néhányat pislogsz, meglesem.
Álmosan csillog gyöngyszemed,
párnádra arcod fekteted.
Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon.
Bámulom csöppnyi lábadat,
aludj csak, őrzöm álmodat."
(Nagy Bandó András)

Tudvalevőleg sosem voltam egy nyugodt, ejjráérünkarramég típusú emberke, így az alábbi eset, jellemem egyik olalát művészi tökéletességgel festi le.

Történt ugyanis, hogy a 6 hetes ultrahang után, legközelebb a 12. hetire kaptam időpontot. A 12. heti ultrahang meg vészesen közeleg (jövő hét péntek), akárcsak az előrevetített rémképeim... Az utóbbi napok meghitt estéi mindegyikére jutott egy kis elalvás előtti csemege HuncApu számára. (üres petezsák... nincs is semmi bajom, ergo mi van ha nem is vagyok várandós?... és mi van, ha baj van a babával?... és mi van ha...? és folytathatnám még sokáig a képtelenebbnél képtelenebb Kasszandra jóslatokkal... )

És eljött az a pillanat, amihez nekünk nőknek őstehetségünk van, hogy a szelíd, felületesen már szuszmákoló Életünk Értelmét egyetlen pillanat alatt bősz vaddá hergeljük... és így sikerült egy soron kívűli félhivatalos ultrahangozást kicsikarnom (ilyenkor is jól jövő szakmájú)  Zuramból. Így tegnap délután sort ejtettünk a rendelőjük félhomályában, egy kis meghitt családi mozizásra. Fotók nem készültek, mert az UH feje nem emberi érzékenységre való volt, (gratulálunk, 4 vagy 5 kicsit látok) így Legkisebbünk paramétereit és részleteit továbbra is homály fedi. Amit láttunk az egy szépen kitaposott méhüreg, benne egy vidáman lubickoló kisemberrel. És ezt is csak töredék ideig, talán éppen addig, hogy lelkem ismét kisimulhasson egy jódarabig...

Tegnap délután újabb mérföldkövekkel gazdagodtunk. A jó időre való tekintettel újabb restanciámat pipáltam ki: visszavittük a könyvtárba a nálam lévő könyveket, de a babakocsi tárolóban egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem ültettem be Huncost a verdájába, hanem gyalogosan vágtunk neki a tőlünk pár(száz) méterre lévő létesítménynek. Hunc édesen sikkantgatott, a lámpás kereszteződéseknél, vigyorogva türelmetlenkedett. (persze, nem mondom, hogy a gyomrom nem volt kicsit görcsben és nem koncentráltam minden idegszálammal egy váratlanul jövő kirobbanásra/menekülésre Hunc részéről...)

A könyvtárba érve, ismerősen csattogott végig a sorok között, egészen hátrament a számítógépekhez, mindenkire kedvesen rámosolygott, mindenkihez volt valami odanyögnivalója. A könyvtárosnénink egy Babaolvasó jeggyel jutalmazta aktív jelenlétét,  valamint egy ingyenes tagsággal, mely Hunor 3 éves koráig érvényes. (itthon utánaolvastam: a babaolvasó egy promóció része, "Összefogás a társadalomért" és minden 2007-ben született baba részt vehet benne.)

Ezután könnyes szemekkel kézenfogtam Elsőszülöttemet és átbandukoltunk a túloldalra, ahol a környék legfinomabb fagyiját fogyasztottuk el, kellően megérdemelten, közben sétálgatva. Hunc tölcsért nyamogott elégedetten, én vanília fagyival zártam a sétát.

És olyan mélyrőljövően büszkén dagadt a mellem, ahogy bandukoltunk kettecskén... összeszokottan, harmóniában. És úgy összeszorult a torkom, ahogy belenéztem a huncut szemeibe, amikor kérdőn felnézett rám, ahogy elnéztem az apró, mellettem haladó lépteit... felnőttél, fiam...

Elromlott. Mentehetetlenül. Az én jósokáig alvó, olykor csak 10-kor ébredő kismackóm, mostanában egyre rémísztőbb és kétségbeesjtőbb időpontokban fújja meg a reggeli harsonákat. Eddig ugye, 7 és 8 között ébresztgetett a nyálas, teliszájú puszijaival, gondoltam az óraátállítás valamelyest dob az ébredésein, az én irányomba, talán kicsit továbbig húzza a lóbőrt. Erre ma 6-fél 7 között kezdett el magyarázni, kaparászni, maga felé fordítani (ami ugye, azt jelenti, hogy tulajdonképpen még korábban, azaz 5! után ébredt). Persze, az aludt órák száma rendben van, hiszen este 9 felé már alszik, napközben is van - újabban- 2 darab másfél órás alvása, az összesen 12 óra.

Csak ezekkel a fránya reggelekkel köllene kezdenünk valamit. Meg azzal, hogy ne azonnal play üzemmódra kapcsoljon, hogy legyen néminemű átmenet, mondjuk legalább addig, amíg megiszom a reggeli első kávémat.

Aztán meg az Alma koncert részünkről elmaradt, díszes femilink szombat délután a szemerkélő esőre és a mélabús időre való tekintettel, mély és komatózus álomba zuhant a puha, meleg hálószobában. És ebben partner volt Hunorvirágszál is.

Vasárnap állatorvos apukák és családjaik eresztődtek össze egy ebéd és a jómóka kedvéért, 6 felnőtt és 6 gyerek vett részt a partin, a legkisebb még pocakban a legnagyobb 4 éves múlt. Hunornak elmagyaráztam a Nagyhal bekapja a kishalat elméletet, valamint megpróbáltam megértetni vele, hogy ő tulajdonképpen egy közepes hal, akinél vannak kisebb halak is, csak nézzen szét maga körül. Persze, nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pedagógiai módszer arra, hogy megnyugtassam gyermekem, ha a nagyobbakkal való harcban, ő kerül ki vesztesként. Az ebéd előtti séta során, enyémgyerek belepottyant egy tócsa kellős közepibe. Ekkor már harisnyára vetkőztetve tipegett közöttünk a lakásban.
Az ebéd alatt pattant ki fejéből az Isteni szikra, ekkor találta meg a módját megtorolni az őt ért sérelmeket, nem hagyta a nagyobbakat enni, a tányérjukba nyúlkálva csente el a jobb falatokat, majd amikor azok otthagyták maradékaikat, Hunor a gyerekszéken állva, győzedelmesen addig tapicskolt kanalával az edényben, mígcsak tetől talpig pörköltszaftban nem úszott.

Az utolsó csepp a pohárban, a plasztikusság kedvéért, az volt, amikor az egyik ölbebaba heves mozdulatával telibeborított egy nagy pohár vörösborral, amitől úgy szaglottam hazáig,  mint egy hídalatt lakó és HuncApu azért imádkozott, csak most ne állítson meg a jard éber őre, mert tuti nem hiszi el, hogy itt senki se fogyasztott alkoholt.

Hazaérkezésünk után beindult Mosó Masa Mosodája, és most minden ruhánk tisztán és illatosan várja az újabb találkozást, valami teljesen odanemillő dologgal.

Hunor legújabb szenvedélye a mindenrefelmászás: lehet az, szék, vagy saját kisasztalka, Dörzsi ketrec, bútorok, a legtenyérizzasztóbb az, amikor a guruló bébitaxiján állva igyekszik felkapaszkodni valamire.

Miután odatolta a széket és feltrónolt az asztalra, győzedelmesen sikkant: (ez a kezdő pálya, engem olyankor tör ki a frász, ha felállva ugrál az asztalon!)

és még mindig ki tud dőlni játék közben, levette az anatómiai atlaszomat, majd belefeküdt (természetesen azóta már a báránybőrén szuszmákol, de ezt a fotós témát nem hagyhattam veszni):

Hunor hivatalos születésének a napja ugyan még messze van, én mégsem tudok a március 11.-e mellett talán már sohasem megemlékezés nélkül elmenni, hiszen éppen kettő évvel ezelőtt döntött úgy egy csöppnyi lélek, hogy beköltözik a pocakomba, megadva ezzel nekünk annak a lehetőségét, hogy mi lehessünk a szülei. Kicsit olyan lett ezáltal ez a nap számomra, mintha ma lenne Hunc igazi szülinapja...

"Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat."

(Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek)

Azon kívül, hogy lelkem egyre magasabb szintekre emelkedik és napról-napra felkészültebben várja a karácsony közeledtét, lassacskán testileg is készülni kezdtem az ünnepre.

A ma nagyonjógyerek kisfiam délelőtt elengedett vásárolni, sőt oly mértékben jófej volt, hogy mielőtt elindultam elaludt és mire hazaértem még mindig aludt. Megkockáztatom, ennyire jól még sosem álltunk karácsonyi ajándékok terén, már csak pár apró kiegészítő beszerzésére van szükségünk. (bár ismerve magunkat, tuti valami banánhéjon úgyis elcsúszunk a finisben...) . Az is eszünkbe jutott a csomag-mennyiségek láttán, hogy jövőre már rafkósan köll majd becsempészni a dobozokat a lakásba, megőrizvén ezzel Hunc számára a várakozás és meglepetés varázsát.
Az egyik boltban kedvenc barátnőmnek választottam össze egy apróbb ajándékcsomagot, a kasszánál ülő fiatal lány fizetéskor megjegyezte, nagyon szerethetem azt a valakit, aki ezt kapja... kívül-belül boldog mosollyal jöttem ki, mert talán ez a mondat is nyomatékosította bennem, hogy igen, tényleg nagyon belopta a szívembe magát ez a Valaki az elmúlt hónapok alatt...

Délutánunk pedig a mézeskalács-gyártással telik. (majd referálok meg fotózok). Hunc ösmételten türelmes és érdeklődő üzemmódban lesi a rögtönzött látványkonyhánkat. Engem meg meleg bizsergéssel tölt el, hogy jövőre már talán együtt gyúrjuk a mézeskalácsot, együtt vélünk felfedezni a tésztában sok-sok apró csodás képet... talán neki is lesz önállóan fabrikált sütije, melyet büszkén mutogat majd... boldogságos-várakozásos narancs-gyömbér illatú időszak ez most az életünkben...

És amíg mi kirúgtunk a hámból, családom itthonragadt férfitagjai eképpen múlatták az időt,

előbb tornáztak egyet:

majd a HuncApu által készített vacsorát egy korty borral leöblítették:
(gyengébb idegzetű olvasóim ne időzzenek sokat e kép tanulmányozásával... igen, koszos a körme... igen, ránkütött a Ded... igen, már ilyen fiatalon...)

és ekkor a buli a tetőfokára hágott:

ezt követte egy kismaci által vezényelt széktologatás az alattunk lakók legnagyobb örömére, letornázandó a bőséges vacsorát:

Habparty utáni szárítkozós-fogmosás:

végül meghallgattak/néztek pár jútjúbos videót:

és eztán aludni tértek... és elsőszülöttem tette is ezt mindaddig, amíg be nem léptem a bejárati ajtón, amikor is éktelen bömböléssel adta tudtomra, hogy ideje volt hazatérnem....

Napok óta lázasan munkálkodom... Talán, mert a fejem fölött érzem lebegni Damoklész kardját, talán, mert most kicsit magambafordulósabb időszakom van, talán, mert közeleg a karácsony, a Hunor szülinapja, talán, mert egyre hidegebb van odakint és olyan jó egy meleg fotelbe összekuporodni, kézimunkázni, miközben Hunormanó köröttem szedi szét az alsó egymétert... valami történik, valami érik bennem, valami változik... nem tudom megfogalmazni, de sokkal érzékenyebb és fogékonyabb vagyok a  kézzelfogható külvilágra és kevésbé vonz a virtuális része... képtelen vagyok írni... pedig rengeteg dolog történik, sok minden kavarog bennem, de mire odakerülnék, hogy bepötyögjem, rájövök: ezek a dolgok csak számomra ottbelül fontosak... (még mielőtt félreérthető lennék: nincs semmi baj, senki sem bántott, kösszépen, jól vagyok, csak begubózódom a téli álomra... )

Szépen haladok a manuális ajándékokkal is (hogy lehet ezeket úgy csinálni, hogy ne kötődjön hozzá érzelmileg az ember lánya? vagy ebben éppen ez a lényeg?), nomeg Hunormanó pulcsijával is... ő meg szépen haladgat a járás rögös útján. Most már nem azért nyújtogatja kis kezecskéit, hogy ölbe vegyük, hanem, hogy "járassuk"... sokszor szándékosan félreértem gesztusát, és ölbe kapom, ilyenkor morogva tolja le magát rajtam... kérem szépen, új derekat hol lehet igényelni?

Hunc a játszóházban hétfőtől új csoportba kerül, nagyobb fiúkkal lesz összeeresztve, Dórika bölcsis lett, elmaradt mellőle, pedig oly szépen összecsiszolódtak az elmúlt hetekben, mint drágakő az ékszerkészítő-mester kezei alatt. Mindkettejüknek saját kedvenc játékaik voltak, így tulajdonképpen nem zavarták egymás köreit, bár a közös játékra nehezen voltak rávehetőek. Féltem Huncost a csalódástól, annyira nyíltszívű és tisztalelkületű még... olyan jó lenne valahogy ilyen formában konzerválni Őt, de persze ez lehetetlen és élhetetlen lenne számára a későbbiekben ez az állapot... meg kell keményítenem a lelkem és el kell tudnom fogadni, hogy Manc elől sem húzhatok el minden falat, engednem kell, hogy megtapasztalja a saját megtapasztalnivalóit... persze, nem könnyű... tudatosan kell ezt is... bár ahogy ránézek, nem is kell őt annyira félteni, a szeme se áll jól...

(a kép minőségéről szólva: rejtélyes körülmények között átállítódott a fényképezőgépünk étel-fényképezéses üzemmódba...)

Nomegpersze öregszem kétségtelenül... még a konzervatív Zuram számára is viszonylag elfogadható, hogy a szomszéd, sokatdolgozó díjbírkózó neje, ebédidőben, abszolút természetességgel, hosszasan búcsúzott a családi baráttól a kapualjban az aligegyéves édesen szuszogó dedétől pár centire... öööm, és még én jöttem zavarba...

Huncos este ismét a nemalvós kisgyerek szerepkört gyakorolta, bár napközben mindösszesen 1 órácskányit aludt, még a délutáni séta alkalmával sem pihent egy szemhunyásnyit sem. (oda a parkban kényelmesen olvasgatásos időknek!) Ennek ellenére, fél 11-ig éberen bohóckodott a kiságyában, többször megpróbált felállni, fáradtságtól elgyöngült izmai időről időre felmondták a szolgálatot, nyeklett-nyaklott. Ilyenkor persze hatalmasakat kell vele nevetni, bármekkora puffanással is omlik össze, mert ha a kétségbeesés legapróbb jelét is fölfedezi arcunkon, vígasztalhatatlan zokogásban tör ki.

Este közösen eldöntöttük, most érett meg a pillanat, bevackolom magam a majdani gyerekszobába és ez az éjszaka csak az enyém lesz, HuncApu fiával kettecskén marad a hálószobában. Az altatásnál éreztem, hogy valahogy nem lesz az igazi, ugyanis Hunor olyat tett, amit még sosem: nem akart szopizni. Csalódottsággal vegyes érzések motoszkáltak bennem, ugyan tudom, lassan eljön majd a végleges elválasztódás ideje, mégsem így képzeltem el, egyik percről a másikra. (arról nem beszélve, hogy Pamela Anderson elbújhatott volna lazán a mellszéllességem mögött, de én még egyzser elő nem veszem a mellszívót, az tuti!). A tejci helyett viszont benyomott 150 milli sima babavizet. (és pont vízre cserél le és pont engem??)

Fél 11-kor átköltöztem egy jó könyv társaságában, (gondosan becsukva magam mögött mindkét ajtót, hogy még véletlenül se halljam meg...), pár oldal után azonban elnyomott a buzgóság, talán még álmodtam is, egyedül, kényelmesen elterülve a kétszemélyes kanapén... egészen addig az éles és türelmetlen HuncApuhangig (jössz már?), amiről hirtelen azt sem tudtam, honnan származik, mit is akar meg: egyáltalán hol is vagyok én most? Aztán a gyermek zokogására összeállt már a kép, óvatosan megközelítettem az objektumot, aki hálás szemekkel pillogott rám, majd két markával jó erősen rögzített magához és hevesen szopizni kezdett hosszú-hosszú percekig... ekkor éjjel 2 óra volt... majd elszundított és reggel fél 7-ig így is maradt... (merthát persze, hogy visszaköltöztem ezek után a közös hálószobánkba!)

Reggel aztán már számomra is kiderült, hogy miért volt este oly ellenséges Huncos a felkínált vacsorával: bevonultak az eddig távollevő Mikulás-csapatok (utánaszámoltam: 18 hónapig, azaz másfél évig nem állomásoztak nálam!!!), az én teljes leamortizálásommal... itt fájok,  ott görcsölök, itt öklendezek és ott szédelgek (pedig az okosok aszonták, szülés után már nem lesz ilyen...)... szerencsére Hunc roppantmód simulékony gyermek: megérezte, ma Szent Heverde napot tartunk, alig-alig nyúzott és nagyon szépen eljátszadozott a túlnyomórészt elfekvő anyja mellett...

Az elmúlt napok mindennek mondhatóak, csak idillikusan rózsásnak nem... fáradtak vagyunk mindannyian, fáradtságaink vastag pokrócba bújtatott sértésekként bukkannak napvilágra. Hunor másodfogcsíkja szemmel is láthatóan türemkedik a fogínye alatt és valamért mégsem bírja áttörni a fogínyét. Este, az egész napon átívelő kétségbeesett semmisejó sírása után, végső elkeseredésemben, minden számomra fontos és kevésbé fontos dolgot is feláldoztam volna, visszaállítandó ezzel a csöndet és a megszokott családi békét... és természetesen a negatívizmus csak generálta az újabb feszültségfelhőket.

Mert miről is szól (még), a könnyfakasztóan meghitt anyaság? Önfeláldozások soráról, arról, hogy feladod az addigi kényelmes és izgalmas életed egy olyanért, amiről a döntés pillanatában még csak halovány elképzelés-szikrád lehet. Félreértés ne essék, egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit, csak... hihetetlenül elfáradtam a hetek/hónapok óta tartó éjszakánként 8-10 ébresztésbe. Tudom, túl kell ezt is élni és azt is tudom, hogy Hunor egy fölöttébb jógyerek, ő sosem sír ok nélkül. Csak az éjszakáink nehezek, mert nyugtalanul alszik, akár egy szobában vagyunk vele, akár külön. És ezáltal a nappalokon, úgy érzem, nem kapok levegőt és megfulladok. Már nem én irányítok, a dolgok történnek velem.

Ambivalens érzések keresztezik egymást bennem: egyrészt sosem kértem segítséget még HuncAputól sem az éjszakákat illetőleg, hiszen tudomásul vettem, ő dolgozik minden nap, neki föl kell kelnie és helyt kell állnia bármilyen helyzetben. Másrészt, fáj a közömbössége, a figyelmetlensége, hogy mégsem érezte, hogy szükségem lenne rá. Ő viszont azt gondolta, megbírkózom az éjszakákkal és ha nem szólok, hogy nehezek, akkor nem is nehezek igazán. És azzal nyugtatta magát, ő úgysem tudná megvigasztalni Hunort, hiszen ilyenkor mindig az én szagomra nyugszik meg, az én vigaszcicimre alszik tovább. (ez bennem is felmerül kérdésként, lehet, hogy nem 8 és fél hónaposan kellene elkezdenünk egy-egy apás éjszaka beiktatását ?!). Félreértések és félregondolások téglácskáiból építgettük bástyáinkat... félelmetesen tankönyvbeillően. Kirekesztettük egymást a világainkból és elbeszéltünk már egy ideje egymás mellett.

Tudom, sokan bármit megadnának azért, hogy ilyen "problémáik" legyenek, ezért akad is bőven lelkifurdalásom... még a Huncos szemébe se merek úgy igazán, mélyen belenézni, mert félek, megérzi ingadozásaimat (hápersze, hogy megérzi!). Szívem teljes szeretetével szeretem őt és mégis néha azt érzem, megkötött, béklyóba zárt és kiszolgáltatottá tett.

Nademajd mostantól...

és most dejólenne messze-messze tengerparton, gondtalanul napon süttetni magam és egy jéghideg mojitot szürcsölgetni...és most kivételesen nem abból a vördzsinebbik fajtából! ;)

Sokáig hezitáltam, hogy megírjam-e, vagy csak lazán hunyjak szemet a velem történt dolgok felett... majd úgy döntöttem, mégsicsak megírom, hiszen elég mély traumát okozott bennem a történet.

Pár nappal ezelőtt, a szokásos babakocsis sétánkra indultunk Huncossal, róttuk a szokott köreinket. A környéken már ismernek minket, a péknél Huncost kiemelik a babakocsiból és megdögönyözik, sokszor nekem kellemetlen, hogy miattunk áll a sor. Most kicsit tovább merészkedtünk, pár utcasaroknyival. Az egyik gyalogos-átkelőhelyen szépen megálltunk, bevártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, majd még ezután is alaposan körbe nézve, (balomról egy lekanyarodó kisteherautós mosolyogva integette, hogy indulhatunk), leléptünk az úttestre. És ekkor a semmiből, a kisteherautót kielőzve balról, fénysebességgel fékcsikorgatva megjelent egy Bömbi, a sofőrje, az a nagyadarab nemidénbarnult, ránk se pillantva telefonált, holott alig pár centire húzott el a babakocsiban szunnyadó kisfiamtól... szinte megfagyott az ereimben a vér, ha csak egy tizedmásodperccel is hamarabb lépek le, simán elcsaphatott volna minket... valahogy átbotorkáltam a túloldalra, pár autóból kiszóltak, káromolták a Bömbist, kérdezgették, hogy minden rendben van-e,  automatikusan válaszolgattam, hogy igen, persze és csak azt voltam képes alig hallhatóan ismételgetni, hogy ezt nem hiszem el...

Manapság, amikor szinte havonta megborzongtatja a kedélyeket egy-egy zebrán történő gázolás, érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyanok, akik úgy ülnek kocsiba, hogy mindenféle szabályt igyekeznek felrúgni, figyelmetlenek, és intoleránsak azokkal a fránya gyalogosokkal/a jelzőlámpákkal/a többi autóstárssal szemben. (a megfelelő rész aláhúzandó) Pedig felelősséggel tartoz(ná)nak ők is... ez nem egy autóversenyzős számítógépes játék, ahol a falnak ütközés után újra indíthatod az egészet, itt a gémóver valóban a játék végét jelenti...

Najó, tudom, hogy az esőre szükség van, meg azt is, hogy a gilisztákra is, de azt nem lehetne valahogy megoldani, hogy a városba ne szakadjon egész nap és a giliszták tömegesen kiköltözzenek a friss levegőjű, porhanyós vidéki földbe?! Már a nagyhohó kukucát sem kedveltem túlzottan...

Ehelyett gondosan kerülgetem a tócsákat, a vonagló és mások által egyáltalán nem kerülgetett félbetaposott gilinyók szétmancsikálódott testecskéit, miközben félhangosan a felmenő águkat ócsárolom... közben fénysebességgel elhúz mellettem egy elsötétített meseautó, mely -természetesen, hogyan is történhetne ez másképp?!- telibe talál az éppenmellettem leledző kátyúból fölcsapó sáros-trutyis vízzel... már az öklöcskémet sincs kedvem föllengetni utána, inkább röhögök az egészen...

...csak azt tudnám, hogy ezek után, hogyan magyarázzam meg, egy örökmozgó majdnemnyolchónaposnak, hogy ma nem tudunk kimenni a lakásból, mert zuhog?!

...Huncorgó nevet, mert az olyan vicces:

• egy párhónapos, esetleg fogzó, de mindenképpen igencsak aktív, nagyhangú, erős mozgásigyénnyel megáldott csecsemő, aki éppen hangszínskálája határait és annak hatásait próbálgatja, nyűgösködéssel gazdagítva
  
• egy már nem annyira kezdő, de még mindig minden trükknek bedőlő gyakorló anyuka
• egy jól alvókával megáldott apuka