2008.03.28. 21:43
Hírmorzsák
Tegnap túlestünk a rettegett duó oltásunkon. (az egyik kötelező, a másik szabadon választott). Természetesen Anyuka megint sokkalta rosszabbul viselte, mint Kisded. És természetesen pont most kellett egyedül mennem, mert addig húztuk-halogattuk a 3 hónapos oltását, mígnem kisdedünk a betöltött naptári negyedik hónapját súrolja és csütörtökön HuncApu délutános, tanácsadás meg hátperszehogy délig van. Reggeltől szétrendezgettem a növényeimet, ágyneműt húztam, íróasztalt takarítottam meg mécses által kiégetett számítógépasztalt igyekeztem újjávarázsolni, aligsikerrel. Oké, időhúzásnak is nevezhetném, de az úgy túl profánul hangzik, így "háziasszonyosabb". ;)
Közben kiderült, hogy a kispasi is rendelkezik a nagypasik tévéfüggő jellemvonásával. Míg öltöztem benyomtam neki a számomra márölnitudnékhameglátom agysejtrombolással is felérő Mozart dvd-t, amit tátott szájjal és kikerekedett szemekkel képes még mindig csodálni (önző dolog és rossz anya vagyok, tudom, de így legalább nyerek naponta fél órát, amikor pl. ágyneműt cserélhetek). Közben átslisszoltam előtte, ciccegett és oldalra dőlve próbálta egy másodpercre sem levenni a szemét a tévé képernyőjéről, bár ezt először csak véletlennek gondoltam, de a második ugyanilyen esetnél már csak röhögve roskadtam le az ágy sarkára. A pasik tényleg genetikailag tévékódoltak és kész. A következő tesztem a focimeccs előtti átgrasszálásom lesz...
Szóval rendelőbe be (természetesen ismét mellbedobással estünk be, útközben többszörösen ígéretet tettem Huncmesternek, hogy megjavulok és mostantól mindig pontos leszek!), gyermek levetkőztetése következett, doktornéni most hogy nem volt mellettem a zord és szigorú HuncApu sokkalta csevegősebbre vette a figurát, miközben személyeskedve meg is jegyezte nem kis nyomatékkal a hangjában, hogy "félelmetes, mennyire hasonlít ez a gyerek az apjára!". Mondom, persze, hiszen klónok. Megmogyorózta ismét, de most már valóban rutinosan tette, mihelyst végzett azonnal elcsomagoltatta Huncost a pelenkába. Hitelesen lemérlegelték a fiatalembert, kereken 7000 gramm, (najó 7010!). Doktornéni kérdezi, tud-e valamiben segíteni, kérdés, óhaj-sóhaj. Mondom én, okos Anyuka, szerintem valahogy nem eszik mostanában rendesen ez a gyerek, meg kevesebbszer is kéri a cicit, meg rövidebbeket is lóg rajtam... Doktornéni bajsza alatt somolyogva, "hát, azért én annyira nem aggódnék ezen, kedves Anyuka, szemmel láthatóan nem éhezik ez a gyerek". Hunor nagyon szereti a szemüveges embereket, a doktornéninek is végig magyarázott, gőgicsélt, simogatásért hatalmas mosolyokat adott cserébe, aztán a semmiből előjött a védőnéni és lefogta, ekkor már érezte, hogy valami igazságtalan fog történni, majd egyik combocska megszúrva. Hunor feje azonnal bevörösödött, szája legörbült és teli torokból adta tudtára a világnak az igaztalanság tényét. (megjegyezném, annyira felhergelte magát, hogy a másik combijába kapott szurit meg sem érezte).
Aztán végigüvöltötte a felöltöztetést, a kocsibabetételt és ez az áldatlan állapot egészen pontosan a védőnői szolgálat kapuján való kilépésig tartott, ahol hatalmas sóhaj és levegőremegtető ikegés mellett beájulva elaludt. Ígéretemhez híven (ha kicsi hős lesz, sétálunk egy nagyot a tavaszi napsütésben), másfél órán keresztül bóklásztunk, közben bevásároltam, fölfedeztem apró csodákat, amik mellett többtucatszor elmentem már, csak eddig sosem volt időm fürkésző pillantással vizslatni.
Manca felébredéskor bűbájvigyoros volt, nagyokat ásított és nyoma sem volt már a rosszkedvének. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy nagyobbat aludt volna, mint máskor. Vagy nyűgösebb lett volna, sőt, a fogzása is megrekedt az utóbbi napokban.
Aztán ma délben éreztem, hogy kicsit melegebb a homloka, mint máskor és kicsit panaszkodósabb is. Családi tanácsunk úgy döntött, mivel, nincs rosszkedve és nem is nyűgös, nem adunk be neki lázcsillapító kúpot. Hunc eljátszadozott a könyvecskéivel, majd elnyomta a buzgóság, mikor fölemeltem, hogy betegyem az ágyba már tűzforró volt az egész kis teste. Ekkor már nem vacakoltunk, és nem vesztegettünk több időt lázméricskéléssel, HuncApu beadta a kúpot, Hunor ezt is mosolyogva viselte (?!), majd félórácskát durmolt és közben le is ment a láza.
Ezután meglátogattuk PocakKatát, aki most már inkább SzomszédKata lett. Hihetetlen, mennyire csinos, nyoma sincs már a gigapocaknak! :) Anita csodaszép kislány ( a fotók nem is igazán adják vissza, hogy mennyire az!), formás kis hajasbaba, csodaszép szemekkel és mezoszoprán hanggal megáldva, amiből Anyukája szerint, alig hallottam most valamit. Nagyon furcsa volt felemelni ezt a picilányt. Hunor méretes termete után attól féltem összeroppantom vagy kárt okozok benne... pedig alig 3 hónapja még nekem is ugyanekkora kisbabám volt... most pedig ott álltam és alig mertem megfogni...
Vittem fényképezőgépet is, de valamit nagyon elszúrhattam a beállításon, alig lett pár jó kép.
Közben kiderült, hogy a kispasi is rendelkezik a nagypasik tévéfüggő jellemvonásával. Míg öltöztem benyomtam neki a számomra már
Szóval rendelőbe be (természetesen ismét mellbedobással estünk be, útközben többszörösen ígéretet tettem Huncmesternek, hogy megjavulok és mostantól mindig pontos leszek!), gyermek levetkőztetése következett, doktornéni most hogy nem volt mellettem a zord és szigorú HuncApu sokkalta csevegősebbre vette a figurát, miközben személyeskedve meg is jegyezte nem kis nyomatékkal a hangjában, hogy "félelmetes, mennyire hasonlít ez a gyerek az apjára!". Mondom, persze, hiszen klónok. Megmogyorózta ismét, de most már valóban rutinosan tette, mihelyst végzett azonnal elcsomagoltatta Huncost a pelenkába. Hitelesen lemérlegelték a fiatalembert, kereken 7000 gramm, (najó 7010!). Doktornéni kérdezi, tud-e valamiben segíteni, kérdés, óhaj-sóhaj. Mondom én, okos Anyuka, szerintem valahogy nem eszik mostanában rendesen ez a gyerek, meg kevesebbszer is kéri a cicit, meg rövidebbeket is lóg rajtam... Doktornéni bajsza alatt somolyogva, "hát, azért én annyira nem aggódnék ezen, kedves Anyuka, szemmel láthatóan nem éhezik ez a gyerek". Hunor nagyon szereti a szemüveges embereket, a doktornéninek is végig magyarázott, gőgicsélt, simogatásért hatalmas mosolyokat adott cserébe, aztán a semmiből előjött a védőnéni és lefogta, ekkor már érezte, hogy valami igazságtalan fog történni, majd egyik combocska megszúrva. Hunor feje azonnal bevörösödött, szája legörbült és teli torokból adta tudtára a világnak az igaztalanság tényét. (megjegyezném, annyira felhergelte magát, hogy a másik combijába kapott szurit meg sem érezte).
Aztán végigüvöltötte a felöltöztetést, a kocsibabetételt és ez az áldatlan állapot egészen pontosan a védőnői szolgálat kapuján való kilépésig tartott, ahol hatalmas sóhaj és levegőremegtető ikegés mellett beájulva elaludt. Ígéretemhez híven (ha kicsi hős lesz, sétálunk egy nagyot a tavaszi napsütésben), másfél órán keresztül bóklásztunk, közben bevásároltam, fölfedeztem apró csodákat, amik mellett többtucatszor elmentem már, csak eddig sosem volt időm fürkésző pillantással vizslatni.
Manca felébredéskor bűbájvigyoros volt, nagyokat ásított és nyoma sem volt már a rosszkedvének. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy nagyobbat aludt volna, mint máskor. Vagy nyűgösebb lett volna, sőt, a fogzása is megrekedt az utóbbi napokban.
Aztán ma délben éreztem, hogy kicsit melegebb a homloka, mint máskor és kicsit panaszkodósabb is. Családi tanácsunk úgy döntött, mivel, nincs rosszkedve és nem is nyűgös, nem adunk be neki lázcsillapító kúpot. Hunc eljátszadozott a könyvecskéivel, majd elnyomta a buzgóság, mikor fölemeltem, hogy betegyem az ágyba már tűzforró volt az egész kis teste. Ekkor már nem vacakoltunk, és nem vesztegettünk több időt lázméricskéléssel, HuncApu beadta a kúpot, Hunor ezt is mosolyogva viselte (?!), majd félórácskát durmolt és közben le is ment a láza.
Ezután meglátogattuk PocakKatát, aki most már inkább SzomszédKata lett. Hihetetlen, mennyire csinos, nyoma sincs már a gigapocaknak! :) Anita csodaszép kislány ( a fotók nem is igazán adják vissza, hogy mennyire az!), formás kis hajasbaba, csodaszép szemekkel és mezoszoprán hanggal megáldva, amiből Anyukája szerint, alig hallottam most valamit. Nagyon furcsa volt felemelni ezt a picilányt. Hunor méretes termete után attól féltem összeroppantom vagy kárt okozok benne... pedig alig 3 hónapja még nekem is ugyanekkora kisbabám volt... most pedig ott álltam és alig mertem megfogni...
Vittem fényképezőgépet is, de valamit nagyon elszúrhattam a beállításon, alig lett pár jó kép.
A délután képekben:
Hozzászólások: