2008.03.13. 21:29
Az élet...
Csapnivaló éjszaka után (HuncÚr mindig ráérez, mikor lenne jó végigaludnom egy éjszakát... na, olyankor nem hagy!), délelőtt üde színfoltként belibbent Csillagbaba, elárasztva a konyhánkat egy nagy adag vitalitással, gyümölccsel és babaruhával. Közös kávé, hatalmas információcserével megspékelve (mindeközben Huncos édesdeden aludt), akárcsak a titkolózó kamaszlányok. Vélemények, érzések, gondolatok forgataga, cseréje... amikor érzed, hogy vannak olyan dolgok, amiket ki sem kell mondanod, a másik úgy is érzi, tudja, gondolja.
Aztán készülődés, Huncorgó feltankolása (sosem késő megtanulni, hogyan kell szakszerűen tartani/fektetni a gyermeket szopizás közben, ha már a kórházban senki se mutatta, csak kettecskén alakítottunk ki egy sajátos -ezek szerint kissé nyakatekert- pózt!) és elindultunk az első tömegközlekedős útunkra. Az idő röpült, rengeteg jópofa rucit sikerült hihetetlen jó áron beszerezni Huncorgó számára (persze magunknak jól nem vettünk szinte semmit), most már még igazibb kispasi szerkói is lettek. Közben megebédeltünk, aztán rádöbbentem, hogy sokkalta több az idő, mint amennyi kimaradást terveztem. Hunc kezdett egyre türelmetlenebb lenni, a metrón teli torokból követelte a jussát... leszálltunk... tovább nem ragozom, újabb masszív alapokon álló elvem dőlt meg, mostantól hívhattok Kolompár Izaurának is akár... már csak egy pörge kalap hiányzott a lábunk elől... de hát Hunor kisimult álmáért (és azért, hogy ne üvöltsön teli torokból) ezek szerint mindenre képes vagyok!
Nagyon jól éreztem magam... igaz, sokszor esetlenül közlekedem még a babakocsival, de ez is a gyakorlatlanság miatt van, gyakrabban kellene kimozdulni... biztonságot adott, hogy nem voltam egyedül, hogy egy olyan valakivel töltöttem el a napot, akit majdnem megsírattam, mert el kellett válnunk... örülök, hogy egyre szebb az idő (és hogy végre van kulcsom a lenti tárolóhoz és nem kell 3 emeletnyit cipelni a babakocsit, ahhoz, hogy sétálni mehessünk)
...az ilyen napok apró csodái tesznek erőssé és boldoggá... mégegyszer köszönöm!
Aztán készülődés, Huncorgó feltankolása (sosem késő megtanulni, hogyan kell szakszerűen tartani/fektetni a gyermeket szopizás közben, ha már a kórházban senki se mutatta, csak kettecskén alakítottunk ki egy sajátos -ezek szerint kissé nyakatekert- pózt!) és elindultunk az első tömegközlekedős útunkra. Az idő röpült, rengeteg jópofa rucit sikerült hihetetlen jó áron beszerezni Huncorgó számára (persze magunknak jól nem vettünk szinte semmit), most már még igazibb kispasi szerkói is lettek. Közben megebédeltünk, aztán rádöbbentem, hogy sokkalta több az idő, mint amennyi kimaradást terveztem. Hunc kezdett egyre türelmetlenebb lenni, a metrón teli torokból követelte a jussát... leszálltunk... tovább nem ragozom, újabb masszív alapokon álló elvem dőlt meg, mostantól hívhattok Kolompár Izaurának is akár... már csak egy pörge kalap hiányzott a lábunk elől... de hát Hunor kisimult álmáért (és azért, hogy ne üvöltsön teli torokból) ezek szerint mindenre képes vagyok!Nagyon jól éreztem magam... igaz, sokszor esetlenül közlekedem még a babakocsival, de ez is a gyakorlatlanság miatt van, gyakrabban kellene kimozdulni... biztonságot adott, hogy nem voltam egyedül, hogy egy olyan valakivel töltöttem el a napot, akit majdnem megsírattam, mert el kellett válnunk... örülök, hogy egyre szebb az idő (és hogy végre van kulcsom a lenti tárolóhoz és nem kell 3 emeletnyit cipelni a babakocsit, ahhoz, hogy sétálni mehessünk)
...az ilyen napok apró csodái tesznek erőssé és boldoggá... mégegyszer köszönöm!
10 komment
Címkék: életképek
2008.03.13. 07:23
...mert nem lehet elég korán elkezdeni
Ha dolgozom a gépen és éppen vígasztalhatatlan a csöppség, ölbe kell vennem, mert ott nincs sírás, viszont a munkámat közben folytatnom kell. Tegnap arra lettem figyelmes miközben én (is) pötyögtem a klaviatúrán, hogy a beírt dolgaim nem ott vannak, ahová írtam őket... mert egy apró manókéz időszakosan meg-megnyomta a "space" billentyűt...
Hozzászólások: