2008.05.18. 20:10
Kirándulások - 2.rész
HuncApu túrázási elszántsága töretlen maradt, mit neki izomláz és nyűgös gyerek (nomeg nekem átnemaludt éjszaka), ma reggel egy őáltala megtekintett dokumentumfilm hatására (hihetetlen, hogy Hunort is így lekötötte),:
eldöntötte, ma a Duna túloldaláról közelítjük meg a terepet, azaz Börzsönyt látogatunk, első úticélként Márianosztrát tűzte ki. (egészen pontosan a fölötte elhelyezkedő Kopasz hegyet). Kis csalódás ért minket Márianosztrán. Az egyetlen magyar alapítású, fehér pálos rend ősi kolostora (Boldog Özséb Kolostora), ma fegyházként üzemel. A mellette elhelyezkedő kegytemplommal egyszerre, 1352-ben, Nagy Lajos magyar király építtette. A kolostorban nevelkedett I.Lajos király leánya, Hedvig is. II. József 1786-ban kiadott feloszlató rendelete alapján, csak 1989-ben kezdődhetett újra a pálosok élete a templomban. 1858-ban az egyházi vezetés eladta (?!) a kolostori részt az államnak, arra hivatkozva, hogy a pálosrend megszűnt Magyarországon. A kolostort az állam előbb női börtönként, majd 1948-tól férfi fegyház és börtönként működteti. Elég kiábrándító, hogy belépve egy templom udvarába, jobb oldalon Szűz Mária szobor és virágok, szemben a börtön teljes valójában, baloldalon "Látogatás" és "Rabtemető" feliratú morbid valóságtáblák, körötte szögesdrótos kerítés és óriás lámpák meg kamerák.
A Kopasz hegy ismételten lehetetlen feladatnak bizonyult, mind magasságilag, mind meredekségileg. (és nem utolsó sorban a kocsiban derült ki, hogy a kengurut itthon felejtettük). Ezért nem tehettünk mást, mint Nagymaroson keresni egy hangulatos kisvendéglőt, rálátással a Duna kanyarra, ahol mindannyian jól érezhetjük magunkat:
eldöntötte, ma a Duna túloldaláról közelítjük meg a terepet, azaz Börzsönyt látogatunk, első úticélként Márianosztrát tűzte ki. (egészen pontosan a fölötte elhelyezkedő Kopasz hegyet). Kis csalódás ért minket Márianosztrán. Az egyetlen magyar alapítású, fehér pálos rend ősi kolostora (Boldog Özséb Kolostora), ma fegyházként üzemel. A mellette elhelyezkedő kegytemplommal egyszerre, 1352-ben, Nagy Lajos magyar király építtette. A kolostorban nevelkedett I.Lajos király leánya, Hedvig is. II. József 1786-ban kiadott feloszlató rendelete alapján, csak 1989-ben kezdődhetett újra a pálosok élete a templomban. 1858-ban az egyházi vezetés eladta (?!) a kolostori részt az államnak, arra hivatkozva, hogy a pálosrend megszűnt Magyarországon. A kolostort az állam előbb női börtönként, majd 1948-tól férfi fegyház és börtönként működteti. Elég kiábrándító, hogy belépve egy templom udvarába, jobb oldalon Szűz Mária szobor és virágok, szemben a börtön teljes valójában, baloldalon "Látogatás" és "Rabtemető" feliratú morbid valóságtáblák, körötte szögesdrótos kerítés és óriás lámpák meg kamerák.
A Kopasz hegy ismételten lehetetlen feladatnak bizonyult, mind magasságilag, mind meredekségileg. (és nem utolsó sorban a kocsiban derült ki, hogy a kengurut itthon felejtettük). Ezért nem tehettünk mást, mint Nagymaroson keresni egy hangulatos kisvendéglőt, rálátással a Duna kanyarra, ahol mindannyian jól érezhetjük magunkat:
Egy dolog viszont bizonyossá vált: a következő túrázgatásunkat már magam fogom megszervezni...
2008.05.18. 18:24
Kirándulások - 1.rész
Amikor Hunor még csak kósza gondolat sem volt, mi már akkor is nagyokat kirándulgattunk hétvégente, -vagy amikor is időnk engedte-, hétköznaponként is. Szeretünk kiszabadulni a városi szmogból, forgatagból. Azért nem minősítem a kirándulgatásainkat "túrázgatásnak", mert minket gasztronómiai szempontok is vezérelnek az ilyen hétvégi országjárásokkor. Kicsi séták, hangulatos vidéki éttermek felfedezése, ott szuszogni-sem-bírunk-már állapotúra enni magunkat a helyi finomságokból, majd kicsit lesétálni a fogyasztottakat, aztán vissza a kocsiba, én általában rögtön elalszom, HuncApu meg hazamanőverez. Hunc megszületésével, igyekszünk szokásainkon mit sem változtatni, sokkalta inkább "beleneveljük" a kismazsolát ezekbe a hétvégi programokba.
Tegnap reggel, HuncApu úgy döntött, most az egyszer nem csak és kizárólagosan gasztronómiai célokkal vágunk neki a Pilisnek, hanem valóban túrázni fogunk. Mégpediglen úgy, hogy Hunor kenguruban az apján, én pedig hátizsákosan caplatok mellettük. Úticélként, nem kisebb magaslatot szúrt ki, mint magát a Prédikálószéket. Dömöstől, -HuncApu szerint- csak 4 kilóméter, teljesen nyugodt tempóban, ráérősen mehetünk, ahogy a kis fiatalember gondolja. A piros háromszöget kell követnünk, nem lesz semmi gond... ühüm, az első rögöcske, az volt, hogy nem volt piros háromszög, helyette viszont volt piros, sárga és zöld csík. Itt, Túravezetőnk kicsit elbizonytalanodott ugyan, de aszonta haladjunk a piros csíkon, mert szerinte az idomok változhattak az évek alatt, de a színek biztos, hogy nem (?!). Bensőmben gyerekkori túrák emléke ébredezett, amik azt mondatták velem, az évek alatt az idomok sem szoktak változni, de Túravezetőnk elszántságával nem mertem vitába szállni. Nem tudom, mennyit haladtunk a piros csíkon, időben közel másfél órát, (Hunor mérce szerint majd' 3-szori szoptatásnyit), én már kezdtem (najó, nem csak kezdtem) elveszíteni a türelmemet, mert jó is a zöld erdőben sétálgatni, de Huncos is fáradtkodott, én én sem láttam értelmét tovább vonulni a bizonytalanba. Visszafordultunk, a kiindulási pontnál derült ki, hogy teljesen más irányba kellett volna mennünk, de jó is, hogy nem arra indultunk, mert a távolság valóban csak 4 kilóméter, de az a 4 biza hegygerincen fölfelé vezet!
Megpihentünk (oké helyesbítek, Hunor evés után):
Hazafelé, elcsigázottan elpilledt a kenguruban:
Amikor felébredt a fiatalúr egy röpke villámlátogatást tettünk a Dömösi Prépostság romjainál is:
Tegnap reggel, HuncApu úgy döntött, most az egyszer nem csak és kizárólagosan gasztronómiai célokkal vágunk neki a Pilisnek, hanem valóban túrázni fogunk. Mégpediglen úgy, hogy Hunor kenguruban az apján, én pedig hátizsákosan caplatok mellettük. Úticélként, nem kisebb magaslatot szúrt ki, mint magát a Prédikálószéket. Dömöstől, -HuncApu szerint- csak 4 kilóméter, teljesen nyugodt tempóban, ráérősen mehetünk, ahogy a kis fiatalember gondolja. A piros háromszöget kell követnünk, nem lesz semmi gond... ühüm, az első rögöcske, az volt, hogy nem volt piros háromszög, helyette viszont volt piros, sárga és zöld csík. Itt, Túravezetőnk kicsit elbizonytalanodott ugyan, de aszonta haladjunk a piros csíkon, mert szerinte az idomok változhattak az évek alatt, de a színek biztos, hogy nem (?!). Bensőmben gyerekkori túrák emléke ébredezett, amik azt mondatták velem, az évek alatt az idomok sem szoktak változni, de Túravezetőnk elszántságával nem mertem vitába szállni. Nem tudom, mennyit haladtunk a piros csíkon, időben közel másfél órát, (Hunor mérce szerint majd' 3-szori szoptatásnyit), én már kezdtem (najó, nem csak kezdtem) elveszíteni a türelmemet, mert jó is a zöld erdőben sétálgatni, de Huncos is fáradtkodott, én én sem láttam értelmét tovább vonulni a bizonytalanba. Visszafordultunk, a kiindulási pontnál derült ki, hogy teljesen más irányba kellett volna mennünk, de jó is, hogy nem arra indultunk, mert a távolság valóban csak 4 kilóméter, de az a 4 biza hegygerincen fölfelé vezet!
Induláskor még vidáman:
Megpihentünk (oké helyesbítek, Hunor evés után):
Hazafelé, elcsigázottan elpilledt a kenguruban:
Amikor felébredt a fiatalúr egy röpke villámlátogatást tettünk a Dömösi Prépostság romjainál is:
Eredményes volt a túra: mindketten izomlázzal küzdünk, de bezzeg a kisded éjjel 11-ig fent kukorékolt, hogy aztán ismételten óránként-másfél óránként ébresztgessen... napközben már egészen úgy funkcionálok, mint egy zombi. Lassacskán mindent jegyzetelni fogok, hogy ne felejtsem el, hogy: meglocsoltam-e a muskátlikat, reggeliztem-e, megittam-e a kávémat, meg csupa ilyen fontos dolgot...
2008.05.16. 09:16
Csak két perc...
Ezt is megörökítem, bár nem vagyok büszke rá, de nem lehet folyton tökéletes anyukának lenni, bármennyire is szeretném.
Valamikor az általános iskolában tanultunk egy tanítómesét, amelyben az idő fogalmával ismerkedtünk meg, bájos környezetbe helyezve. Az alapszituáció, ha jól emlékszem, az volt, hogy Pistike -nevezzük Pistikének a főszereplőt, mert már nem emlékszem az igazi nevére-, elkésik az iskolából és a tanítónéni (vagy bácsi?) intőt ad érte és megdorgálja, mire Pistike értetlenül közli, hogy dehiszen csak 2 percet késett, mért kell ebből akkora ügyet csinálni?! És ekkor a tanító néni (vagy bácsi?) pár tanulságos példával illusztrálja, a felnőttek életében milyen fontos is lehet az a két perc. (2 perc alatt le lehet késni vonatot, az űrrepülő is katasztrófát okozhat, akár pár másodperc módosítással, és a repülő is szerencsétlenséget szenvedhet, két perc késéssel). Nem mondom, hogy ennek hatására, Precizion Kétezres termékké váltam, viszont tagadhatatlanul mély nyomot hagyott bennem ez a történet. És hogy mért osztom ezt meg Veletek? Mert tegnap délelőtt ismét beugrott ez a tanmese, hiszen, csak két percre hagytam egyedül Hunort a hálószobában az ágyunk közepén... és ez a két perc pontosan elég volt ahhoz, hogy kipróbálja milyen is az a híres szabadesés...
Nincs mit magyaráznom, akinek van/volt kisgyereke, eljut erre a felismerésre... mostantól már tudom, hogy Hunort nemhogy kétpercre, hanem egyetlen percre sem lehet egyedül hagyni. Megtanultam.
Zárójelben megjegyzem: mindkettőnk csöppnyi ijedtségén kívül nem történt semmi komolyabb baj. Pár dologra érdemes azonban ilyenkor odafigyelni: megvizsgálni, hogy nincs esetleg külsérelmi -szemmel is látható!- sérülés. A normális az, hogy a kisded azonnal felsír és pár perc alatt megvígasztalható (korrumpálható a mindignyerő cicivel!). És érdemes figyelni, hogy nem válik-e aluszékonyabbá, mint egyébként. Ha valamely dolog nem stimmel, és valahogy mégsem az igazi gyermekünk, célszerű egy ügyeletre becitálni, ahol megvizslatják. (valószínűleg nem lesz semmi baj, de így lelkünk is megnyugszik, ámen.)
Valamikor az általános iskolában tanultunk egy tanítómesét, amelyben az idő fogalmával ismerkedtünk meg, bájos környezetbe helyezve. Az alapszituáció, ha jól emlékszem, az volt, hogy Pistike -nevezzük Pistikének a főszereplőt, mert már nem emlékszem az igazi nevére-, elkésik az iskolából és a tanítónéni (vagy bácsi?) intőt ad érte és megdorgálja, mire Pistike értetlenül közli, hogy dehiszen csak 2 percet késett, mért kell ebből akkora ügyet csinálni?! És ekkor a tanító néni (vagy bácsi?) pár tanulságos példával illusztrálja, a felnőttek életében milyen fontos is lehet az a két perc. (2 perc alatt le lehet késni vonatot, az űrrepülő is katasztrófát okozhat, akár pár másodperc módosítással, és a repülő is szerencsétlenséget szenvedhet, két perc késéssel). Nem mondom, hogy ennek hatására, Precizion Kétezres termékké váltam, viszont tagadhatatlanul mély nyomot hagyott bennem ez a történet. És hogy mért osztom ezt meg Veletek? Mert tegnap délelőtt ismét beugrott ez a tanmese, hiszen, csak két percre hagytam egyedül Hunort a hálószobában az ágyunk közepén... és ez a két perc pontosan elég volt ahhoz, hogy kipróbálja milyen is az a híres szabadesés...
Nincs mit magyaráznom, akinek van/volt kisgyereke, eljut erre a felismerésre... mostantól már tudom, hogy Hunort nemhogy kétpercre, hanem egyetlen percre sem lehet egyedül hagyni. Megtanultam.
Zárójelben megjegyzem: mindkettőnk csöppnyi ijedtségén kívül nem történt semmi komolyabb baj. Pár dologra érdemes azonban ilyenkor odafigyelni: megvizsgálni, hogy nincs esetleg külsérelmi -szemmel is látható!- sérülés. A normális az, hogy a kisded azonnal felsír és pár perc alatt megvígasztalható (korrumpálható a mindignyerő cicivel!). És érdemes figyelni, hogy nem válik-e aluszékonyabbá, mint egyébként. Ha valamely dolog nem stimmel, és valahogy mégsem az igazi gyermekünk, célszerű egy ügyeletre becitálni, ahol megvizslatják. (valószínűleg nem lesz semmi baj, de így lelkünk is megnyugszik, ámen.)
15 komment
Címkék: hunc fejlődés baba baj
2008.05.15. 10:12
Elsárkányosodásom története (egyelőre két felvonásban)
Több napja erős foglalkozást igénylő kisfiam (de nevezhetjük fogzónak, vagy frontérzékenynek, tulajdonképpen bármit rá lehet húzni a mostani állapotára, hiszen sosem tudjuk meg pontosan, mi motiválta, mert mire megtanul beszélni, rég elfelejti mi baja volt 5 és fél hónaposan), estére sikerült elérje azt az szintet, amikor már könnyhullajtva pakolásztam nevető kisdedemet ide-oda, végül HuncApu mentette ki karjaimból és vitte el esti lazulásképpen fürdőzni, míg zilált lelkiállapotomat egy kétcentes felrántásával igyekeztem helyrebillenteni. (igen, kisfiam, anya iszik, hogy felejtsen mert szeret! :DDD )
Történt ugyanis, hogy... (első felvonás):
...azaddig rendben is van, kérem szépen, hogy ébrenléti idejében egy monoton alaphangon (fejhangon?) magyaráz magzatom, természetesen mindig olyan hangerővel, hogy éppen ne halljam beszélgetőpartneremet, a televíziót, a rádiót... már kezdem megszokni, hogy sosem hallom meg a telefoncsörgésemet, mert le van halkítva, mert alszik a drága gyermek és békés álmaiért bármilyen áldozatra hajlandó vagyok (ha meg ébren van elfelejtem visszahangosítani alapállapotra). Persze, általában mindenkit visszahívok (ha nem felejtem el!), telefonszámlám az egekben, de ezzel nem vádolom kisdedem, ez már létezése előtt is így volt. ;) Hanem, hogy tegnap egész délután nem aludt, nyűgösködött, szenvedett, háborúzott a világgal, lekúszott a játszószőnyegéről a számítógépasztalig, amit aztán sikeresen le is fejelt, pedig tényleg csak egy pillanatra hagytam őt magára! ... ááááá!!! ...na ezek után, az esti fürdetéshez közel, már végképp nem tudtam mit kezdeni vezérünkkel, HuncApu érkezéséig, még köbö 15 percem volt, víz már kiengedve, gyermek egyre kezelhetetlenebb, gondoltam játszadozunk még egy utolsó csörgőses-kacagósast a nagyágyunkban. Ez hatott, bár úgy éreztem, több tízezer kicsi szürke agysejtem lett tömegesen öngyilkos az építő jellegű csörgőrázogatás közben... HuncApu érkezésekor (pittyeg a kaputelefon, jelként érzékelem, vetkőztetésre a fürdéshez!), felkaptam a drága gyermeket és ekkor valami nedves és ragacsosba nyúlok... igen bemacizott, de úgy, hogy a pelusba gyakorlatilag alig maradt, viszont a ruhája hátközépig, az ágyrészem matracig (ágytakaró, paplan, lepedőn tört át a megállíthatatlan zöld medvesereg) átázott... erre lépett be HuncApu, könnyeim potyogtak, kisded nevetett... ekkor jött az erőt adó kétcentes szilvórium majd már könnyes derűvel ágyáthúzás, sikálás, hajszárítóval szárítás, beáztatás...
Huncomra ezek után rápirítottam, hogy iccaka meg ne próbáljon ébreszteni, mert akkor aztán.... nem is tette, csupán háromszor: éjfél, negyed három, negyed 6... de legalább most alszik békésen, elégedetten...
Második felvonás:
...mióta "unatkozó háziasszony" lettem, igencsak rákaptam az interneten rendelésre (HuncApu bevallása szerint többször találkozik a szállítókkal, mint a saját barátaival, de persze, ez túlzás). Tegnapra vártam egy csomagot, vártam-vártam, semmi. Aztán ma reggel, HuncApu hozza az értesítőt, ami csak lazán be volt dobva a postaládánkba. Itt sárkányosodtam újult erővel el és az egész esti, valamint éjszakai háborgásomat rázúdítottam a posta alkalmazottjára, természetesen kellő türelemmel kivárva a többperces különböző helyekre kapcsolásomat. Igazából, nem ők tehettek róla, hanem a kézbesítő, akinek könnyebb volt bedobnia egy értesítőt, mint becsöngetni és megvárni, hogy lecaplassak a csomagért. (amúgy azt is megtudtam, hogy ezek a csomagkihordók nem is a posta alkalmazottjai, hanem kisvállalkozók és már nem egyszer volt rájuk ugyanilyen jellegű panasz). Legalább kitombolhattam magam...
Történt ugyanis, hogy... (első felvonás):
...azaddig rendben is van, kérem szépen, hogy ébrenléti idejében egy monoton alaphangon (fejhangon?) magyaráz magzatom, természetesen mindig olyan hangerővel, hogy éppen ne halljam beszélgetőpartneremet, a televíziót, a rádiót... már kezdem megszokni, hogy sosem hallom meg a telefoncsörgésemet, mert le van halkítva, mert alszik a drága gyermek és békés álmaiért bármilyen áldozatra hajlandó vagyok (ha meg ébren van elfelejtem visszahangosítani alapállapotra). Persze, általában mindenkit visszahívok (ha nem felejtem el!), telefonszámlám az egekben, de ezzel nem vádolom kisdedem, ez már létezése előtt is így volt. ;) Hanem, hogy tegnap egész délután nem aludt, nyűgösködött, szenvedett, háborúzott a világgal, lekúszott a játszószőnyegéről a számítógépasztalig, amit aztán sikeresen le is fejelt, pedig tényleg csak egy pillanatra hagytam őt magára! ... ááááá!!! ...na ezek után, az esti fürdetéshez közel, már végképp nem tudtam mit kezdeni vezérünkkel, HuncApu érkezéséig, még köbö 15 percem volt, víz már kiengedve, gyermek egyre kezelhetetlenebb, gondoltam játszadozunk még egy utolsó csörgőses-kacagósast a nagyágyunkban. Ez hatott, bár úgy éreztem, több tízezer kicsi szürke agysejtem lett tömegesen öngyilkos az építő jellegű csörgőrázogatás közben... HuncApu érkezésekor (pittyeg a kaputelefon, jelként érzékelem, vetkőztetésre a fürdéshez!), felkaptam a drága gyermeket és ekkor valami nedves és ragacsosba nyúlok... igen bemacizott, de úgy, hogy a pelusba gyakorlatilag alig maradt, viszont a ruhája hátközépig, az ágyrészem matracig (ágytakaró, paplan, lepedőn tört át a megállíthatatlan zöld medvesereg) átázott... erre lépett be HuncApu, könnyeim potyogtak, kisded nevetett... ekkor jött az erőt adó kétcentes szilvórium majd már könnyes derűvel ágyáthúzás, sikálás, hajszárítóval szárítás, beáztatás...
Huncomra ezek után rápirítottam, hogy iccaka meg ne próbáljon ébreszteni, mert akkor aztán.... nem is tette, csupán háromszor: éjfél, negyed három, negyed 6... de legalább most alszik békésen, elégedetten...
Második felvonás:
...mióta "unatkozó háziasszony" lettem, igencsak rákaptam az interneten rendelésre (HuncApu bevallása szerint többször találkozik a szállítókkal, mint a saját barátaival, de persze, ez túlzás). Tegnapra vártam egy csomagot, vártam-vártam, semmi. Aztán ma reggel, HuncApu hozza az értesítőt, ami csak lazán be volt dobva a postaládánkba. Itt sárkányosodtam újult erővel el és az egész esti, valamint éjszakai háborgásomat rázúdítottam a posta alkalmazottjára, természetesen kellő türelemmel kivárva a többperces különböző helyekre kapcsolásomat. Igazából, nem ők tehettek róla, hanem a kézbesítő, akinek könnyebb volt bedobnia egy értesítőt, mint becsöngetni és megvárni, hogy lecaplassak a csomagért. (amúgy azt is megtudtam, hogy ezek a csomagkihordók nem is a posta alkalmazottjai, hanem kisvállalkozók és már nem egyszer volt rájuk ugyanilyen jellegű panasz). Legalább kitombolhattam magam...
Most pedig felhívom az elmaradt "restanciáimat"... amíg még Hunc valóban alszik...
10 komment
Címkék: egyéb mindennapok
2008.05.14. 15:28
Bizonyíték!
Legutóbbi tanácsadáson, említettem a doktornéninknek és a védőnéniknek, hogy kisfiam hasprésekkel igyekszik ülő helyzetbe hoznia magát. Ekkor a doktornéni maga is kipróbálta, háton fektetve Mancit, fogva két kis kezét gyöngéden megemelte, mire fiam válaszreakciója felért egy döglöttbéka reakciójával: csak lógott az őt tartó két kézen. Azon hirtelenjében el is szégyelltem magam, magyarázkodni is kezdtem izibe, amivel valószínűleg csak azt értem el, hogy még törtetőbb anyukának tűnhettem, akinek a kisfia már mindent megcsinál, fejlődésben hónapokkal előrébb tartva kortársainál. (Zsibi szavaival élve: az a primus maximus anyuka típus, akinek a fia/lánya már egy, de maximum két hetesen átalussza az éjszakát, pörög-forog, ha köll, meg ilyenek). A vége az lett (diplomatikus a doktornénink!), hogy ne erőltessem, amíg magától nem akar ülni. Ez az amíg, egészen pontosan ma reggelig tartott, amikor is reggeli kávézás közben azt hittem, rosszul látok, rikkantottam is HuncApunak, ugyan, örökítse már meg, kisfia első felülését:
Aztán délelőtt a védőnéni is járt nálunk, átbeszéltük a hozzátáplálás elkezdését, és mikorját. Szerinte jövő héttel érdemes lenne elkezdeni egy kis reszelt idared alma levével (mert ez állítólag édesebb, mint a többi), két étkezés között, egy-két kanálkával, semmit sem erőltetve, ha nem akar enni, pár nap múlva térjünk vissza ismét rá. Szerinte érdemes, kicsivel hamarabb elkezdeni a hozzátáplálást, mert állítólag 5 és fél hónaposan könnyebben rávehetőek az új íz elfogadására, mint 6 hónaposan. Erről is rengeteget olvastam, én továbbra sem kezdeném még el a hozzátáplálást, de megpróbálom, jövő héten hétfőn egy kis reszelt alma lével indítunk, hátha valóban érdekli már más is, mint az anyatej.
Amúgy helyváltoztatásra is képes már: leteszem mondjuk a játszószőnyegére, és pár percre magára hagyom. Visszajőve sosincs már a játszószőnyegen, de elég követnem az éticsigát is meghazudtoló nyálcsíkot és megtalálom kisfiamat, általában a szoba közepén. Hogy hogyan csinálja, nem tudom, mert ha jelen vagyok, a kényelmesebb módját választja a helyváltoztatásnak: inkább sírva fakad, hogy vegyem fel és vigyem őt magammal.
Amúgy helyváltoztatásra is képes már: leteszem mondjuk a játszószőnyegére, és pár percre magára hagyom. Visszajőve sosincs már a játszószőnyegen, de elég követnem az éticsigát is meghazudtoló nyálcsíkot és megtalálom kisfiamat, általában a szoba közepén. Hogy hogyan csinálja, nem tudom, mert ha jelen vagyok, a kényelmesebb módját választja a helyváltoztatásnak: inkább sírva fakad, hogy vegyem fel és vigyem őt magammal.
2008.05.14. 14:56
Sűrű napok
Kezdeném azzal, hogy nagyon aranyosak vagytok, hogy emailben, személyesen, telegrácson aggódtok hogylétünk felől... Köszönjük, jól vagyunk, jólalvó-jólevő kisfiamat sem cserélték még el a gonosz manók, ezzel megfosztva engem az egészséges (?!) internet-függőségemtől.
Eltűnésünk oka fölöttébb profán: a pünkösdi hosszú hétvégén ismét nyakunkba vettük a várost (akarom mondani az országot), pihenésképpen meglátogattuk Huncos keresztszüleit, ahol hatalmasakat pihentünk, ettünk és beszélgettünk. Feltöltődtünk az Origóba. Huncos kifejezetten élvezte a szabadlevegőn alvást:
Eltűnésünk oka fölöttébb profán: a pünkösdi hosszú hétvégén ismét nyakunkba vettük a várost (akarom mondani az országot), pihenésképpen meglátogattuk Huncos keresztszüleit, ahol hatalmasakat pihentünk, ettünk és beszélgettünk. Feltöltődtünk az Origóba. Huncos kifejezetten élvezte a szabadlevegőn alvást:
Hétfőn elég késő este értünk haza, leginkább egy fürdéshez és egy tévé előtti olvasás közbeni bealváshoz volt már csak erőnk. Kedden lóti-futi napunk volt, gigasétával, mert Huncos panaszkodva igényelte a kinti létet. Estére vacsivendégeink voltak, HuncApu Ámerikában élő unokatesója és kedves férje búcsúztak el tőlünk egy vidám boros csülkös krumplis csevegős estével. Hunor érezte a biztonságot és borzasztóan élvezte, hogy teljesen eltörpülthet a hatalmas kezekben:
Közben megszületett Kedves Barátnőm kisfia hétfőn (a mázlista: délután 4-re értek a kórházba és este 7-re mindenféle rásegítések nélkül megérkezett a babóca!), Matyika 3800 grammal és 55 cm hosszúsággal. Ma délelőtt időt szakítottunk rá és meglátogattuk őket a kórházban. Mindketten jól vannak és Matyi csodaszép kisfiú... és én még azt hittem, hogy Hunc, mennyire picibaba még... hááát, minden csak viszonyítás kérdése!
Igyekszem utolérni magam, bár Huncorgó egyre jobban igényli, hogy bekapcsolódjak mindennapjaiba, akár közös csörgőrázás, akár gügyügés, séta vagy akár csak kismajomkénti karbantartás képében.
Huncorgó szeme úgy tűnik, valóban megjavult. Már nem csöpögtetünk, napokig most jobb volt a szeme, de azt hiszem őt is allergizálja (akárcsak HuncAput) a most szállingózó rezgő nyárfa termése, nagyokat tüsszög, esetenként könnyezget a szeme. Mindenesetre most várakozó állásponton vagyunk, amíg nem kezd el újra váladékozni, nem visszük őt sehova se vissza.
Igyekszem utolérni magam, bár Huncorgó egyre jobban igényli, hogy bekapcsolódjak mindennapjaiba, akár közös csörgőrázás, akár gügyügés, séta vagy akár csak kismajomkénti karbantartás képében.
Huncorgó szeme úgy tűnik, valóban megjavult. Már nem csöpögtetünk, napokig most jobb volt a szeme, de azt hiszem őt is allergizálja (akárcsak HuncAput) a most szállingózó rezgő nyárfa termése, nagyokat tüsszög, esetenként könnyezget a szeme. Mindenesetre most várakozó állásponton vagyunk, amíg nem kezd el újra váladékozni, nem visszük őt sehova se vissza.
Hozzászólások: