Bírom én a kritikát, csak nem szeretem! vagy szeretem én a kritkát, csak nem bírom?!

Történt vala, hogy egy kedves, magát rendszeres olvasómnak tituláló, nem létező elérhetőséggel rendelkező, virtuális homályba burkolózó egyén, immáron valóban rendszeres, aprócska üzenetekkel bombáz. (csak én érzem ezt kissé ambivalensnek?). Igyekeztem ezeddig nem tulajdonítani nagyobb jelentőséget, amúgy is jelentéktelen személyének, de hát ha már ennyire szerepelni akar, mint hajdanán egy méltó elődje, gondoltam hozzáfűzök pár sort, hiszen a nemlétezőére csak nem írhatok, ugyibár, így meg kezd eléggé egyoldalúvá és unalmassá válni a társalgásunk.

Alap- és egyben sokadszor visszatérő lovaglása a nyáltól fröcsögő babablogok kritikája, melybe szerinte az enyém is tartozik, és melyet ő alapjáraton úúúútál és elutasít.
Első napirendi pont: valaki puskát tart a fejéhez reggelente, és így kötelezi ezen blogok olvasására?
Vélemény-nyílvánításra bárkinek joga van, a "komment" felíratú ikon mindenki számára megengedi a hozzászólás lehetőségét. Paranoid zúgolvasóm azzal magyarázza bennfentes levelezésünket, hogy a sok "elvakult barom" (őt idéztem egy röpke szólánc erejéig) nekiesne és nem akar ingyenreklámot nekem (?!)...

Következő lovagló-témája: a gyerekem személyiségi jogait sértő és megalázó viselkedési formám, hiszen minden intimitását kiadom és ha szerelmetes dedem felnő, tuti gyűlölni fog érte, sőt ezt szerinte meg is érdemlem, azaz minimum ezt, mert be is perelhetne akár...
Második napirendi pont: a ded hús a húsomból, vér a véremből, szintúgy az apjáéból. Ugyan még nincs teljesen előttem egész jelleme, de olybá tűnik, alapjaiban társaságkedvelő, nyílt, mondhatni extrovertált személyiség jegyekkel rendelkező csöpplény, akinek önálló véleménye van és bimbódzó akarata napról napra egyre jobban előtérbe kerül. Annyira nem félek vádló szavaitól. Ha pediglen, leírt gondolataimat valaha is elolvassa és nehezményezi egyetlen sorát is, megteheti, mert igyekszem úgy nevelni, hogy őszinte véleményét, ne egy jólirányzott jobbegyenessel honoráljam.  Másrészről: az meg már ott és akkor hadd legyen az én gondom, hiszen minden leírott szó az én felelősségem. (és vállalom ezen kívül még azt is, hogy fizetem a pszichológusát is, ha a blog miatt odáig fajulna a helyzet, önként és dalolva) 

Hosszasan nem szeretném ragozni a dolgokat, kedves igazságosztó! Ha trágárságodat levetkőzve, emberibb köpenybe bújtatnád gyűlölködéseidet a blogon is szívesen olvasnám őket, mert csattanós gondolatmeneteidből kitűnik, jól bánsz a szavakkal. És nem utolsó sorban, legalább te megmutathatnád, hogy nem vagy egy "elvakultan bólogató barom". 

Zenghetnék ódákat, hogy milyen tüneményes és talpraesett gyerek is ő, hogy milyen huncut és hogy mennyire ravaszdi, és szidhatnám az összes átvirrasztott éjszakáért, de mégsem teszem, hiszen tudtam mit vállalok/vállalunk, amikor úgy döntöttünk, kisbabát szeretnénk. (dehogy tudtuk!, halványlila sejtésem sem volt a babarózsaszín gömbölyödő kismamaságom szemkönnyesítő cukormázassága alatt, hogy ez tényleg ennyire kemény meló)

Maradva a tényeknél: ül, áll, lépeget a bútorok mellett, néha kapaszkodás nélkül is képes pár másodpercig állva maradni. A lakásban minden elérhető fiókot kihúzigál, szekrényeket nyitogat, az asztalról  lerámol, csacsog és dumál egész nap (hádedájdájj és dedede, meg vávávává és jájájá nomeg bábábá és tátátá), ha véletlenül az apjával is váltanék pár szót, még hangosabban szövegel, ha még ekkor sem kerül a középpontba, sikítani kezd. Imádja az esti fürdetést, sikongva játszik a HuncAputól örökölt gyerekkori teknősével, meg Hápi kacsával, napközben többször becsattog a fürdőszobába, pipiskedve a kád mellett feláll és nézeget befelé lábujjhegyen ácsingózva. Fogai száma, úgy látszik marad 4 darab, már egész jól megtanult ennyivel élni, mindent megkóstol, evés közben a mi étkeinket is lemeózza. Zenére riszál, ha jókedvű nem csak ropja, hanem dúdorászni is kezd, kedvencei hallatán. Kifinomult zenei ízlése már most utat tör, ezért előbb a Ringatón gondolkodtunk, de mivel ez megoldhatatlannak bizonyult a távolság/az időszak miatt, a környéken találtam egy zene bölcsit, ahova megpróbálunk heti gyakorisággal eljárni.

A nap 24 órájában igényli a társaságot, most, hogy elesettebb, kicsit  (anyásabb) bújósabb, annak ellenére, hogy én vagyok kettőnk közül a keményebb vele. Ha nincs itthon HuncApu, én végigcsinálom  összeszorított fogakkal naponta többször is a tortúrát, kikapcsolva agyamból a gyereksírást: Fluimare orrspray, orrszívó-porszívó, aztán Nasivin orrcsepp, majd ezután következik a szeme: törlés, masszírozás, szemcsepp... ha meg itthon van a ház ura, lealkudja a fele műveletet, mert nem bírja hallgatni egyszülötte velőtrázó áriáját.

Jelentem: Hunc benyalta első igazi dátháját! Ehhez ugye azt is tudni köll, hogy Hunor még sosem volt beteg úgy igazán, így eléggé készületlenül ért minket a dolog. (merperszehogy estére csúcsosodott ki, mikor már telefonos segítséget sem lehet kérni). Amire eddig fel voltunk készülve - a lázra- (ugye, volt az a 3 napos lázasosdi), azt most természetesen nem produkálta. Egész napos szörcsögése éjjelre kulminálódott, Dartvéder gyermekem nem jutott levegőhöz, sokadszori orrcsöpögtetésre sem.

Előrelátóan (ParaAnyu?) még a várandósságom alatt beszereztem egy orrszívó porszívót, persze csak a biztonság kedvéért, valamilyen kuponakciós volt, ha jól emlékszem. Mostanáig sok hasznát nem vettük, ott porosodott a szekrény tetején. Éjjel 3-kor HuncApuval karöltve, bódultan próbáltuk megérteni használatát. Életem értelme teljes mellszélességgel ellenezte a nehéztüzérség bevetését (értem ezalatt a porszívó használatát), inkább saját tüdeje erejét csatlakoztatta a porszívó helyére, miközben a süvöltő dedet próbáltam lefogni és az orrába dugdosni a csövet. Érdekes kis társaság vagyunk mi így iccakánként, sejderipittyom! Én tuuuudom, hogy a porszívó teljes watt-teljesítményével ügyesebben és jobban kitisztította volna fiam orrjáratát, de ha belegondolok, hogy gyermekkoromban még nem voltak ilyen csodás készülékek, Apu a számba fújt nagyerővel és az orromon távozott a távoznivaló, és tessék, életben vagyok, megúsztam mind a felső-, mind az alsó-légúti megbetegedéseket. Szóval, ezzel a gyöngéd módszerrel is látványos dolgok meneteltek ki Huncosom orrából. és képes volt végre aludni is.

A nagyobbik bibi, hogy a duzzadt nyálkahártya következményeként, ismét eldugult a könnycsatornája, így most szemet is csöpögtetünk és masszírozunk. (és bizakodunk, hogy nem marad így!)

Délelőtt megindult az állandó orrfolyás és a szemváladékozás is. Ami jó (?!): továbbra is láztalan, nem köhög, csak taknyos, de nagyon. Kedélyesen eljátszogat, mint eddig, tobábbra is jó az étvágya is.

Doktornővel konzultáltam, azt tanácsolta szívjuk-szívjuk az orrát, mert ugye a csecsemők még nem tudnak orrot fújni, kaphat Nasivin orrcseppet, és ha holnapra nem javul, délelőtt meglátogatja kis taknyosunkat.

... most azért már tudom értékelni azt, hogy eddig makk-egészséges volt Huncos...

Szombat: MegaSzülinapi-Party, Helenka 1 éves mivoltát ünnepeltük, barátok közt. Volt sok hasonló korú gyerek, lelkes/kedves anyukák, majdolyan lelkes apukák, nagy találkozások, internetes kapcsolatok valóvilágossá tétele. Nagyon jól éreztük mindannyian magunkat, többször kellene okot találnunk a találkozásokra. Számomra megdöbbentő következtetés: Hunor imádja a játszóházakat, nomeg a lufikat, ügyesen feltalálja magát, és úgy lefáradt ezalatt a 2 óra alatt, hogy alig bírtuk ébren tartani az esti fürdetésig, sőt mitöbb éjjel csak EGYSZER! (tadadadammm!) ébredt! Most kutakodok Hunorlefoglaló-programok után.

Vasárnap: a jó időre való tekintettel Skanzen. Sajnos, délben indultunk, délután HuncApu rendelt, így sokáig nem maradhattunk, főként, hogy közben Mazsola Marcit is beugrottunk megvillámlátogatni. Meggyőződésem, -továbbra is ;) - hogy Hunor sosem volt kicsi baba, ő kérem szépen, így született ekkora méretekkel... MarciApu beléptemkor a kezembe nyomta a mi Marcinkat, akit -mit szépítsek?- alig mertem megfogni, először is, könnyű volt, mint a pille, másodszor meg nem kellett lefognom, mert nem ficereg állandóan ki a karomból, harmadszor meg olyan kicsi... (pedig tudom, hogy nem is az, de valahogy mégis olyan apró és törékeny...). Újabb megdöbbentő következtetés: Hunor már nagyfiú, jó lenne egy újabb picibaba, még a nőnemű lények (anyák) is hajamosak elfelejteni, hogy milyen pici is volt az övék és igenis, ki lehet esni a gyakorlatból!

Hétfő: felszámoltam a szennyeskupacot, a vasalnivalók többrendbeliségét, és kétrét görnyedtem, annyi munkám volt. (ezúton is jelezném, havazásos időszakaink vannak, igyekszem legalább elolvasgatni mindenkit, írni is fogok majdegyszercsak). Vállaimról a terhet HuncApu és Szőkeciklon Barátnőm kapkodta le felváltva, ezer hála érte. (nomeg a raklapnyi motivációs sütikért). Ezenkívűl fölmértem mik a hiányosságaink a téli időszakra, egész jól állunk mindennel, (bár mindig folyamatában derül ki, hogy mégse), jól jönne egy sétáltatós vastag overáll, de vagy álomszép babarózsaszíneket találtam vagy vasas színekben pompázó, szocreál piroskéket. Mondjuk, még ráérek megtalálni álmaim téli szerelését, de előrelátóan rajta vagyok az ügyön, mint Szimat Szörény Uszkár Oszkár ellopott fejedelmi sonkacsontján.

Kedd: az ma van, ugye?! Álomországban raboskodó Mancim mellett álmot őrzök, olvasgatok, meg itt ülök, és lábujjhegyen pipiskedek, ha fölébred séta+bevásárlás+addigra már újra melóhegyeim lesznek. Halkan megjegyzem, kicsit mintha szörcsögne a ded, de nem lázas, nem taknyos, látszólagosan nem fáj semmije. Mindenesetre megdobtam a reggelijét egy kis Cebion cseppel. (meg én is bombázom magam C vitaminnal meg teával, az én torkom is kaparász pöppet)