És amíg mi kirúgtunk a hámból, családom itthonragadt férfitagjai eképpen múlatták az időt,

előbb tornáztak egyet:

majd a HuncApu által készített vacsorát egy korty borral leöblítették:
(gyengébb idegzetű olvasóim ne időzzenek sokat e kép tanulmányozásával... igen, koszos a körme... igen, ránkütött a Ded... igen, már ilyen fiatalon...)

és ekkor a buli a tetőfokára hágott:

ezt követte egy kismaci által vezényelt széktologatás az alattunk lakók legnagyobb örömére, letornázandó a bőséges vacsorát:

Habparty utáni szárítkozós-fogmosás:

végül meghallgattak/néztek pár jútjúbos videót:

és eztán aludni tértek... és elsőszülöttem tette is ezt mindaddig, amíg be nem léptem a bejárati ajtón, amikor is éktelen bömböléssel adta tudtomra, hogy ideje volt hazatérnem....

Megboldogult lánykoromban, a hétvége (péntek-szombat) általában a féktelen bulikról szólt, a másnap, fejfájással tűzdelt dolgok retusálásából és a mozaik-kockák helyretételéről szólt. Aztán, ahogy öregedni kezdtünk már csak egy kimenő napot engedélyeztünk magunknak, mégpedig a pénteket, mert ebben az esetben két regenerálódásra álló napunk maradt a hétfői munkakezdésig. Hunc tervbevétele és kivitelezése óta, (ami ugyi azárt már években mérhető), gyakorlatilag egyetlen közös kimenőnk volt, az az emlékezetes 30. HuncApu szülinap...

Hála családi kultúrfelelősünknek, Pocakos Macskusznak, pár hét eltéréssel 2 operett darabra sikerült nagyon jó helyre szóló jegyeket szereznie, amiket örömmel vettem át. Az első operettre (höhö, Rómeó és Júlia... ), még el tudtam csábítani HuncAput, de a tegnap esti Mozart ellen már határozottan tiltakozott. (pedig ezzel ezerszer jobban járt volna!) Ekkor jött az ötletem, csajosan köll színházba menni, és jelen esetben a Csajos teljes mellszéllességgel támogatta az ötletet. Így történt, hogy miután a második sor közepe ismét nem jött el az előadásra, mondhatni a legjobb helyről lehettünk tanúi ennek a csodának... 

Színházi előadás után csak úgy hazamenni és visszatérni a pelenkák egysíkú világába egyenesen szentségtörés... ilyenkor még be kell ülni valahová és lebegni... megmártózni abban a csodában, ami 3 órán át a fogságában tartott... és nagyon lassan felébredni belőle... és ekkor derült ki, a színház tőszomszédságában tartanak csajos estét Kultúrfelelősünk és csapata. Becsatlakoztunk és egy olyan estében volt részem, mint már nagyon rég... ugyan a telefonon gyerekfotó mutogatás alap, de ez már a korral és az anyai státuszunkkal kéz a kézben jár...

A nosztalgia slukkoktól ma reggel kicsit karcos lett ugyan a hangom (banyek, pont olyan, mint a régi szép időkben!), kicsit szédelegtem a kialvatlanságtól (miután hazaértem még órákon át forgolódtam az ágyban!), de annyira jól érzem most magam a bőrömben! Rendszeresíteni kellene ezeket a kimenőket, melyek testtel (hozamtermelés) és lélekkel is csodákat tesznek... legalábbis addig, amíg KisTesó úgy nem dönt, jönni szeretne közénk...

Napok óta törzsközösségben élünk, vannak éber éjjeliőreink is, hangoskodó összeszólások, bebagózott lépcsőházunk, de mindezeket leszámítva az előző évek káoszához képest idén viszonylag nyugisan zajlik kerületünk lomtalanítása. Bár tegnap HuncApuról kiderült, származását illetőleg szoros rokonyi szálak fűzhetik szorgos rozsdabőrűjeinkhez, amikor igyekezett visszaszerezni egy véletlen kidobott vastag nejlont, az egyik delikvens lazán megszólította "mi van Tesókám, valami olyan is kikerült, ami nem kellett volna?", majd nagyvonalúan hagyta, hogy Életem Értelme csak nyugodtan beletúrjon a kupacba.

Az idei lomtalanítás mérföldkő lesz a mi életünkbe is: az eddig inkább raktár- és munkaszobaként funkcionáló gyerekszoba lassacskán visszakapja gyerekszobai mivoltát. Legkésőbb Hunor szülinapjáig Őfelsége át fog költözni az őt megillető saját szobába. Hiszen már olyan nagyfiú... nopersze, eddig könnyű fog ráfogni a helyhiányra, de mostantól már visszafelé peregnek az órák, és Hunc nemsokára birtokba veheti saját kis felségterületét... hiányozni fog mellőlünk, de tudom, hogy hosszútávon  mindhármunknak jobb lesz ez a fajta változás... (azért az éjszakai szopizások kivitelezésére nagggyon kíváncsi leszek... vagy én ragadok nála vagy ő jön vissza közénk...)

Az utóbbi napokban pech-sorozatok áldozatai vagyunk, igazából inkább úgy fogalmaznék apróbb bosszúságok igyekeznek megkeseríteni és lerövidíteni amúgy is rövidke földi pályánkat...

... vasárnap, a szemem láttára, padlógázt tövig nyomva igyekezett, egy 60 körüli szebbik nem képviselője kikerülni álló helyzetbe lévő autónkat... nem sikerült neki, picit lefaragott  autónk nemesi orrából...

... egy félrekommunikált kapcsolat helyrebillentésének, jó írányba terelésének kétségbeesett manőverei...

... munkafronton is apóbb bosszúságok vésnek mély barázdákat HuncApu estére elcsigázott arcára, és most nekem kell támogatnom Őt, hiszen tanácstalan és bátorításra van szüksége, csak... az igaztalan megvádolásokat oly nehéz hatástalanítani... néha kevés a szeretet védőpajzsa...

Az egyedüli gyógyír a mindennapokra Hunor, az ő tiszta lelke és bájos mivolta. HuncApu semmiért nem adná az esti közös fürdéseket, a nagy mókát és kacagást a mi ágyunkba, a fiús beszélgetéseiket, a közös zenehallgatásaikat, Hunc kéjesen simiért nyújtogatott testrészeit, mielőtt elaludna... azonban az utóbbi napokban, HuncApunak komoly vetélytársa akadt  rejtőzködő Chanel lányunk személyében, aki rájött, nincs semmi édesebb egy koradélutáni, elsötétített szobai, összebújásos szunyánál!

Programból továbbra sincs hiány. Hétvégén a festői szépségű Szentendrén kanyarogtunk babakocsikat tologatva, pár órácskát a Mazsola-családdal, majd egy forró leves és egy hozzáillő tea kellemesen átmelegített, aztán hazajöttünk, HuncApu elment dolgozni, mi pedig kettecskén összebújva húztuk a lóbőrt a karácsonyszagú lakásban. (már fahéjas mécsesezek Zuram legnagyobb örömére...)

Az éjszaka ennek megfelelően nagyon későn kezdődött és sűrű megszakításokkal (másfél-kétóránkénti) zajlott. Valamit benyalt elsőszülöttem, nem lázas, nem taknyos, viszont férfiasan hörög-köhög, lassacskán felszakadozik a felszakadoznivalója. (mától rásegítek egy kis odavaló sziruppal is).

A Gekkóban az új csoportból csak egy kiskrapekkal -Benedek- sikerült megismerkednünk, a többiek beteget jelentettek. Az új anyukával szembesülve, aki néhol lelkesebben danolt mint a foglalkozást vezető konduktor, be kell látnom, hogy vannak restanciáim gyerekdalokat-mondókákat illetőleg. Bár igazán sosem voltam, az a dalolós pacsirta, azaz de: füstös kocsmás karaoke partikon... de ahhoz meg kell egy bizonyos alaphangulat, ugyibár. Amit kicsit furcsállottam LelkesAnyukánál, hogy kb. a foglalkozás közepén elővette tarsolyából a jutalom-kölesgolyóit, na innentől aztán gyermekeink hangyabolyként funkcionáltak és még az addig működő dolgok is a fejük tetejére álltak.

Újra beszabadultam a szomszéd kreatív hobbi-boltba, hatalmas zsákmány-mennyiséggel lettem gazdagabb. HuncApu hajdanán meg is jegyezte, szerinte a forgalmuk nagy százalékát az én odabe-szabadulásaim teszik ki. Útközben filmforgatásba keveredtünk, amennyire alvajáró vagyok, én frankón azt hittem, új büfé nyílt az utcánkba, pedig ez is csak egy kellék volt. (még szerencse, hogy nem álltam be a sorba). Esemény-hátterek ugyan nem lettünk, Hunc viszont szerzett egy pogácsát a forgatócsoporttól.

Filmes karrier ide vagy oda, állatorvosi vérvonal továbbvitele vagy sem, egy biztos: Dedem különös vonzódással ragaszkodik a mosogéphez. Naponta többször bemegy, belebújik, szerel valamit rajta, nyitogatja az ajtaját, beledugdos valami(ke)t. Tegnap oly mértékben volt a segítségemre, hogy ugyan többszörösen sikeredett kimenekítenem a dobból az általa behelyezett dolgokat (tv távirányító, műanyag játékok), egy valamit mégiscsak sikerült becsempésznie, melyet csak a mosóprogram lejárta után fedeztem fel, éspediglen a vajúdásomat elősegítő homeopata bogyóimat mosta tisztára.