Hunor vezérünk egy éves szülinapját egy... azaz inkább kettő házibulival koronáztuk meg. (2 torta, 2 társaság, 1 napon... igen, ezek a ránk oly jellemző dolgaink egyike... ) Kellemeset a hasznossal, -bár a nap kiválasztásánal, ezt nem tekintettük szempontnak-, a szülinapi zsúr, éppen a Nagyszakállú kéménybevetődésének napjára esett.

Az ünnepelt előző délutántól tanúja volt lázas készülődésünknek, a közel hat órán át tartó konyhai munkálatok alatt, türelmesen ücsörgött etetőszékében, csak néha-néha szólt bele a történésekbe, részint akkor, ha valamely étel ízösszetételére volt éppen kíváncsi. Arra a megállapításra jutottunk, gyermekünk pontosan tisztában van azzal, hol van az a határ, amit bizonyos esetekben nem illik átlépni... ebben a bizonyos esetben, ha elviselhetetlenül-nyűgös üzemmódba kapcsolt volna, nem csak, hogy az ételekkel sem készültünk volna el, hanem egy idegbeteg szülőpárt tudhatott volna magáénak, ez meg ugyebár nem perspektíva még egy egyévesnek sem...

Szombat reggel, míg HuncApu a lakás utolsó simitásait végezte, szokásos köreink egyikét ejtettük meg, a közeli pékségben ittam egy habosvarázst, míg Huncos, az eladónőket varázsolta el legbájosabb mosolyával, így kunyerálva el a mindennapi frissensült pogácsáját.

Az egész napos dzsemborit, a rengeteg ajándékot, a sok embert Huncos oly természetességgel fogadta, hogy még a délutáni alvásáról is megfeledkezett. Este 6-kor, ugyan kis ráhatással, Hunc kidőlt a sorból (én ekkor még szent meggyőződéssel hittem, hogy ez az állapot reggelig fog tartani... de legalábbis hajnal 3-ig), ehelyett egy kurta órácska múlva frissen, fiatalosan ébredt és éjfélig abba se hagyta a mulatozást.

És akkor az elmaradhatatlan fotók (bízom benne, hogy másoknak jobb fotóik lettek),

Délelőtti torta:

Egy egész szelet málnakockás tortát tüntetett el  Dedem, csöndben és halkan, melynek egyenásgú következménye lett a tejszínhabtól a megállíthatatlanul mindenen áttörő macicsalád... úgy, mint régen:

Az esti torta:

Miután már csak a keresztszülők és mi maradtunk, előkerült a fiúkkedvence zenék egyike, amikor is Hunc már nagyon álmos, de jól kivehetően afterpartizik.

Mindenkinek köszönjük az ittlétet, a velünkünneplést!

Az úúúgy volt, hogy a Hunc szülinapjára Béjb varrt nekünk egy új blogruhát, de a fránya ízlésemnek köszönhetően, elsőre nem felelt meg, nomeg addigra már kellemesen megfertőződtem a karácsony körüli pezsgéssel, ahhoz, hogy én is ünnepi blog-gúnyáért kuncsorogjak.

Estére el is készült, de Huncorgó Mici oly nehézkesen aludt el, és mire elaludt, oly rosszakat álmodott, hogy megkockáztatom az egy évünk alatt, talán ez volt a leghorrorisztikusabb éjszakánk. Először csak óránként ébredt fájdalmas, vígasztalhatatlan sírással, majd negyed-fél. A családi kupaktanács ekkor úgy döntött, ennek nyomósabb oka lehet (valamije fájhat), mert ilyet Őkicsikirályfisága nem szok csinálni. Bevetettük a nehéztüzérséget (kapott Nurofent), ekkor aludt 3 órácskát egyhosszában, majd egy órán át sírt, majd elaludt, majd hajlnalhasdásig félóránként ébredgetett. Most alszik, komatózusan, pedig próbálgattam kivételesen most én őt kiverni az ágyból, de fordítva persze ez sosem megy.

Valami pozitív bejegyzéssel szerettem volna ezt az ünnepit prezentálni, de összpozitívumom jelen esetben a skacok összebújós, esti tévézéses Hunc-megnyugtatása:

A mai sétánkból hazatérve egy vastag boríték fogadott az asztalon, melyet HuncApu felhozott ugyan a postaládából, de mégsem bontott fel, mert címzettként Hunorunk volt feltűntetve. Kibontva egy nagyon kedves ajándékot találtunk benne, amin én könnyekig hatódtam, Minimacsónk meg csak vigyorgott... majd ráadtam és büszkén feszített benne. Most már emlék is marad arról, hogy kicsinek ő volt a mi Minimacsónk...

Köszönjük Ercsi!

"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük... A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem Őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek, hazamegyek. "

Mi már nagyon várunk haza!

Egy csodálatos év röppent el... megmutattunk sok mindent egymásnak,  Hunor megtanított arra, hogy alvás nélkül is lehet élni és, hogy föl lehet ébredni éppen kettő perccel az Ő ébredése előtt is. Tanultam türelmet, szépséget látni, minden nap valami apró csodával ajándékozott meg... megtanultam önzetlenül és feltételek nélkül szeretni... anyává érlelt ez az egy év... Ő pedig kisfiúvá nőtte ki magát... csibész és huncut kisember vált belőle. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyaság nem tennivalók listája, nem lehet pontról pontra könyvből megtanulva jóanyának lenni. Az anyaság egy végtelen szeretetfelhő, gondoskodás, odafigyelés és törődés, figyelmesség, ami körbeöleli a kicsi kibontakozásait...  Megtanulni magunkbaszívni és becsben tartani minden olyan értékes pillanatot, amikor hozzánkbújik, átölel, ránk nevet... amikor még mi jelentjük nekik a mindent... azt jelenti, hogy igazán velük vagyunk testben és lélekben... azt jelenti, hogy igazán elégedettek vagyunk azzal, akik vagyunk, hogy ők is büszkeségtől, elégedettségtől és magabiztosságtól ragyoghassanak...

Köszönöm, hogy minket választottál, Kisfiam!