2007.12.08. 18:04
Szüléstörténet
Ott tartottunk, hogy azon a szép majd egy héttel ezelőtti vasárnapon, advent első vasárnapján, immáron 3. napja vajúdgattam. HuncApu sem bírta már a stresszt és a várakozást és én sem éreztem már túl jól magam az állandóan jövő-rendszereződő, majd elmúló fájásokkal. Vasárnap elég kitartó és stabil fájásaim voltak, ekkor már onlájn kapcsolatban álltam Fofóval (nőgyógyászokgyöngye) meg Krisztivel (a szülésznőnk) is, végül 5 perces fájásokkal elindultunk Székesfehérvár felé. Természetesen a kocsiban fájásaim lecsökkentek 7-8 percesekké, ekkor eszembe jutott, mi van, ha újra elmúlnak, mire Fehérvárra érünk?! De HuncApu ekkor már nagyon elszánt volt és így nem fordultunk vissza. Útközben felvettem a kapcsolatot Zsóval, akiről tudtam, hogy még mindig a kórház vendégszeretetét élvezi, elújságoltam, hogy már mi is úton vagyunk. Ekkor még vidáman csicseregtem, fogadtam és küldtem az smseket, telefonhívásokat, csak ugye minden X-edik percben volt egy 20-25 másodperces fájásom, amiket légvétellel tompítgattam. Fehérvár előtt jutott eszünkbe, hogy a szőlőcukor bizony itthon maradt, pedig ez is fontos energiabomba kelléke egy valamirevaló szülésnek.;) Pár benzinkút és bolt után feladtuk, ekkor újra Zsó mentett meg, felajánlotta a saját elnemhasználtját. A szülőszoba előtt találkoztunk, még beszélgettünk is picit, néha voltak fájásaim, de inkább az izgalom volt erősebb ezekben a pillanatokban, Bementem a szülőszobára, átöltöztem, magamhozvettem a vajúdáshoz/szüléshez nélkülözhetetlen egységcsomagomat (homeopata bogyók -szépen feliratozva miből mennyit milyen időközönként kell adagolnia HuncApunak-, szőlőcukor, szénsavmentes ásványvíz, csokik, törölközők -kis és nagyméretben, zuhanyzáshoz, derék- és homlokborogatáshoz- , papírzsepik, telefon) . Fél 6 körül járhatott már az idő mikor Fruzsi megállapította, hogy még csak egy ujjnyira vagyok tág (ez kb.azt jelentette, hogy reggelnél hamarabb nem születik meg Hunc) és amnioszkópiával (egy olyan műszer, amellyel a magzatvíz tisztaságát ellenőrzik) is megvizsgált. Enyhén sárgásnak látta a magzatvízet, megkérte az ügyeletvezető orvost is, hogy vizsgáljon meg, sajnos beigazolódott a gyanúja, meconiumos (székletes) volt a magzatvíz, burokrepesztésre került sor. Innentől nagyon felpörögtek az események, hirtelen a szülőszobán találtam magam, karomban oxitocinnal és infúzióval, pocakomon NST-vel és fájásmérővel. Ekkor erős és nagyon gyors fájásaim lettek (2 percesek), próbáltam telefonálni HuncApunak, aki kintrekedt, mert meghallván, hogy reggel előtt ebből nem lesz szülés, valami vacsorarendelésbe fogott ( rá jellemző módon:)))) ). Mickát is felhívtam, de alig bírtam összefüggően beszélni a fájdalomtól. Az NST nagyon csapnivaló szívhangokat és pulzust mutatott, újra mindenki körülöttem sürgött-forgott és Fruzsi szólt, hogy ebből császár lesz a baba érdekében. Ekkor már potyogtak a könnyeim, egyrészt a félelemtől, másrészt a bizonytalanságtól, hogy minden rendben legyen. Csak olyasmiket voltam képes motyogni, hogy én sok babát szeretnék és akkor én már sosem fogom tudni megszülni őket?! Hirtelen lebénultam attól az érzéstől, hogy valami történhet Hunccal. Csak emlékképeim vannak erről az időről: le kellett vennem a rajtam maradt ékszereimet, megkatétereztek (kevésbé kellemetlen, mint gondoltam), közben bejött az altatóorvos és bemutatkozott (kettős vezetékneve volt, az egyik megegyezett az enyémmel), elmondta pár mondatban mi várható (ebből semmi sem maradt meg, csak a higgadt és nyugodt hangja), talán alá is kellett írnom valamit, (de alig láttam a könnyeimtől és alig bírtam fogni a tollat, annyira remegett a kezem ) és mondanom kellett egy fiú illetve egy lány nevet (máig nem tudom, hogy az előre megbeszélt Csenge helyett miért Kincsőt mondtam ?!) és talán sikerült egy smst is elküldenem Mickának.
Bementünk a műtőbe 7 órakkor, megkaptam spinálisan az érzéstelenítőt, nemsokára HuncApu is megjelent tetőtől talpig műtősszerkóba beöltözve a fejemnél (teljesen olyan volt, mint amikor még együtt dolgoztunk és nap-mint-nap ilyennek láttam), ettől kicsit megnyugodtam. Elémtoltak egy zöld paravánt, gondolom, hogy ne lássam a műtéti területet. Ekkor már nem éreztem fájdalmat, csak valami hasam körüli matatás érzetem volt, de jobbra-balra forgatva a fejemet észrevettem, hogy mindkét oldalamon üvegszekrény van, aminek a tükrében csodálatosan követhettem az eseményeket! :))) (én hülye egészségügyis :D ). Aztán amikor pont nem figyeltem oda, HuncApu bőszen nyugtatgatott, hogy milyen ügyes vagyok és mennyire jól csinálom (bár semmit sem csináltam és ez akkor szöget is ütött a fejemben, hogy akkor hogyan lehetek ügyes?!) , hirtelen sírást hallottam, majd Fruzsi a paraván fölé emelte Hunort. Istenem, nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem! Főleg, hogy csak pár másodpercig láthattam Őt, aztán már vitték is ki és ezzel HuncApu is elment mellőlem a kisfia körüli tevékenységeket figyelni. Közben előkerült a méhlepényem is és folytatták a beavatkozást. A kettős vezetéknevű altatóorvos mindvégig ott tevékenykedett a fejem körül, nedves ruhával borogatta a homlokomat amikor a peritoneumot (hashártyát) varrták, mert enyhén émelyegtem, szédültem és hányingerem lett. (hihetetlen kellemetlen érzés, mintha bármelyik pillanatban el tudnál ájulni megdobva egy kellemes kis hányingerrel :( , állítólag ez a műtét legkellemetlenebb része). Pár perc múlva (bár nekem óráknak tűntek) visszajött egy kedves műtősnő, karján Hunccal, aki ekkorra már csak kicsit volt kakis és újra megmutatta, HuncApu is párás szemekkel nézett rám, miközben megpuszilta a homlokom és továbbra is azt mondogatta, hogy nagyon ügyes vagyok és kitartás, mert mindjárt kész leszünk. Ami még élesen megmaradt az az, hogy alig vártam, hogy vége legyen a műtétnek és ihassak, nagyon ki volt száradva a szám.
Amikor elkészültünk, Laci bácsi, a műtősfiú, megkért, hogy jó erősen kapaszkodjak a nyakába, majd áthelyezett egy kórházi ágyra. Kitoltak az őrzőbe, miközben én azon meditáltam, valaha is fogom tudni újra érezni és mozgatni a lábaimat (és közben a Kill Bill Uma Thurmanja jutott eszembe aki miliméterről miliméterre "újraindítja" a testét, hogy aztán mindenkit szétkaszabolhasson). Az örzőben még belátogatott HuncApu, többszörösen nyomatékosította bennem, hogy mennyire büszke rám, meghozták egy rövidke időre kicsi Hunorkát is (akkor készült a telefonommal az az ominózus első szopizós kép is). Majd szép lassan mindenki elment, HuncApu is elindult haza és magam maradtam az összekuszált gondolataimmal és a felpörgetett állapotommal. Próbáltam megnyugodni és aludni, de nem ment. Közben cserélgették az infúziós zacsikat, kaptam a fájdalomcsillapítókat és a méhösszehúzó oxitocint. Hajnali 4 magasságában sikerült elszenderednem, majd 5-kor arra ébredtem, hogy az örzős nővérke közli, márpediglen mi (ő meg én) most zuhanyozni fogunk! Mégpedig én a távot a saját lábamon fogom megtenni, ezen nagyon jót derültem és még meg is mosolyogtam, aztán láttam, komolyan gondolja, segített feltápászkodni (hú, de borzalmas volt), majd tényleg megmosakodtam és átköltöztem (saját lábon!) egy másik kórterembe.
Zárójelben megjegyezném: Hála az egészségügyi reformoknak, a kórházi felvételem napja (azaz vasárnap délután 5 óra) már a kórházas ellátásom első napjának minősült, a hétfő hajnali 5 óra pedig a másodiknak (a műtét és a zuhany között mindösszesen 9 és fél óra telt el!, papírforma szerint mégis 2 napja kórházban voltam!). Ennek az "apróságnak" köszönhetően én négy egész napot sem töltöttem kórházban! :)))), holott császármetszéssel 5 nap kórházi bentlét jár. Mindegy, nem bánom, hogy hamarabb otthon lehettem. :)
HuncApu hazaérve megünnepelte kisfia világrajöttét kedvenc balkezes ex-csapattársával, aminek az lett a folyománya, hogy éjjel egy órakkor világgá küldött több tucat sms-t, többek között Fruzsinak is!, hogy megszületett a kisfia! :)))))))))
Most meg már itthon vagyunk és egyre kevésbé nyomasztanak a szülés körüli dolgok. Arra gondolok, hogy lett egy csodálatos kisfiam, egy csodálatos kisember, aki számomra a világon a legfontosabb. Aki úgy, de úgy tud már most rámnézni, hogy könnybe lábad a szemem, akinek, ha énekelek, csodálkozva pillog és mosolyra görbül a szája, aki végtelen türelemmel tanít a saját nyelvére.
A szülés előtt voltak elveim, ma már inkább úgy fogalmaznék, kompromisszumképes lettem. ;)
Bementünk a műtőbe 7 órakkor, megkaptam spinálisan az érzéstelenítőt, nemsokára HuncApu is megjelent tetőtől talpig műtősszerkóba beöltözve a fejemnél (teljesen olyan volt, mint amikor még együtt dolgoztunk és nap-mint-nap ilyennek láttam), ettől kicsit megnyugodtam. Elémtoltak egy zöld paravánt, gondolom, hogy ne lássam a műtéti területet. Ekkor már nem éreztem fájdalmat, csak valami hasam körüli matatás érzetem volt, de jobbra-balra forgatva a fejemet észrevettem, hogy mindkét oldalamon üvegszekrény van, aminek a tükrében csodálatosan követhettem az eseményeket! :))) (én hülye egészségügyis :D ). Aztán amikor pont nem figyeltem oda, HuncApu bőszen nyugtatgatott, hogy milyen ügyes vagyok és mennyire jól csinálom (bár semmit sem csináltam és ez akkor szöget is ütött a fejemben, hogy akkor hogyan lehetek ügyes?!) , hirtelen sírást hallottam, majd Fruzsi a paraván fölé emelte Hunort. Istenem, nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem! Főleg, hogy csak pár másodpercig láthattam Őt, aztán már vitték is ki és ezzel HuncApu is elment mellőlem a kisfia körüli tevékenységeket figyelni. Közben előkerült a méhlepényem is és folytatták a beavatkozást. A kettős vezetéknevű altatóorvos mindvégig ott tevékenykedett a fejem körül, nedves ruhával borogatta a homlokomat amikor a peritoneumot (hashártyát) varrták, mert enyhén émelyegtem, szédültem és hányingerem lett. (hihetetlen kellemetlen érzés, mintha bármelyik pillanatban el tudnál ájulni megdobva egy kellemes kis hányingerrel :( , állítólag ez a műtét legkellemetlenebb része). Pár perc múlva (bár nekem óráknak tűntek) visszajött egy kedves műtősnő, karján Hunccal, aki ekkorra már csak kicsit volt kakis és újra megmutatta, HuncApu is párás szemekkel nézett rám, miközben megpuszilta a homlokom és továbbra is azt mondogatta, hogy nagyon ügyes vagyok és kitartás, mert mindjárt kész leszünk. Ami még élesen megmaradt az az, hogy alig vártam, hogy vége legyen a műtétnek és ihassak, nagyon ki volt száradva a szám.
Amikor elkészültünk, Laci bácsi, a műtősfiú, megkért, hogy jó erősen kapaszkodjak a nyakába, majd áthelyezett egy kórházi ágyra. Kitoltak az őrzőbe, miközben én azon meditáltam, valaha is fogom tudni újra érezni és mozgatni a lábaimat (és közben a Kill Bill Uma Thurmanja jutott eszembe aki miliméterről miliméterre "újraindítja" a testét, hogy aztán mindenkit szétkaszabolhasson). Az örzőben még belátogatott HuncApu, többszörösen nyomatékosította bennem, hogy mennyire büszke rám, meghozták egy rövidke időre kicsi Hunorkát is (akkor készült a telefonommal az az ominózus első szopizós kép is). Majd szép lassan mindenki elment, HuncApu is elindult haza és magam maradtam az összekuszált gondolataimmal és a felpörgetett állapotommal. Próbáltam megnyugodni és aludni, de nem ment. Közben cserélgették az infúziós zacsikat, kaptam a fájdalomcsillapítókat és a méhösszehúzó oxitocint. Hajnali 4 magasságában sikerült elszenderednem, majd 5-kor arra ébredtem, hogy az örzős nővérke közli, márpediglen mi (ő meg én) most zuhanyozni fogunk! Mégpedig én a távot a saját lábamon fogom megtenni, ezen nagyon jót derültem és még meg is mosolyogtam, aztán láttam, komolyan gondolja, segített feltápászkodni (hú, de borzalmas volt), majd tényleg megmosakodtam és átköltöztem (saját lábon!) egy másik kórterembe.
Zárójelben megjegyezném: Hála az egészségügyi reformoknak, a kórházi felvételem napja (azaz vasárnap délután 5 óra) már a kórházas ellátásom első napjának minősült, a hétfő hajnali 5 óra pedig a másodiknak (a műtét és a zuhany között mindösszesen 9 és fél óra telt el!, papírforma szerint mégis 2 napja kórházban voltam!). Ennek az "apróságnak" köszönhetően én négy egész napot sem töltöttem kórházban! :)))), holott császármetszéssel 5 nap kórházi bentlét jár. Mindegy, nem bánom, hogy hamarabb otthon lehettem. :)
HuncApu hazaérve megünnepelte kisfia világrajöttét kedvenc balkezes ex-csapattársával, aminek az lett a folyománya, hogy éjjel egy órakkor világgá küldött több tucat sms-t, többek között Fruzsinak is!, hogy megszületett a kisfia! :)))))))))
Most meg már itthon vagyunk és egyre kevésbé nyomasztanak a szülés körüli dolgok. Arra gondolok, hogy lett egy csodálatos kisfiam, egy csodálatos kisember, aki számomra a világon a legfontosabb. Aki úgy, de úgy tud már most rámnézni, hogy könnybe lábad a szemem, akinek, ha énekelek, csodálkozva pillog és mosolyra görbül a szája, aki végtelen türelemmel tanít a saját nyelvére.
A szülés előtt voltak elveim, ma már inkább úgy fogalmaznék, kompromisszumképes lettem. ;)
Hozzászólások: