Nem-nem, most nem azokról a macikról fogok írni, amelyeket reggelente Huncos vörösödő fejjel és enyhén kiguvadó szemekkel kerget ki az etetőszékében ülve, hanem azokról, akiket volt szerencsénk tegnap meglátogatni Veresegyházán.

Pocakos Macska hívta föl erre a menhelyre még anno a figyelmünket és azóta is enyhe presszúrával illetem HuncAput, hogy olyan jó lenne meglátogatni az elárvult mackókat. (enyhe presszúra példája a tegnapi napon: megpendítettem, hogyha amúgy se megyünk sehova, én elmennék barátnőzni egyet, HuncApu meg maradjon itthon kettesben pár órácskára a meseszép kiskirályfival... ). 

Hunor nagyon lelkesen itta magába az újdonságokat, tetszett neki a zsivajgó gyerekek tömege, a napsütés, a HuncApun kenguruzás... (ez talán nekem tetszett a legjobban). Ott is ebédeltünk és még egy érmet is sikerült fabrikálnunk az ott-töltött idő emlékére... 

Hogy a maciknál tett látogatás volt ekkora hatással Huncosra vagy amúgy is előbb vagy utóbb átváltozott volna, nem tudom, mindenesetre a gyermekünk morog... morog, ha enni kér, morog, ha azt szeretné fölvegyük és morog akkor is, ha megunt valamit... és ha azonnal nem orvosolom a morgásának az okát, képes hörgéses-morgásba is átcsapni... felüdítő látvány lehetünk a kasszánál állva, bevásárlás közben, amint kisfiam türelmetlenségéből fakadóan hörögmorog, én pedig csöndessomolyogva nézgelődök...

Hétfőn gőzerővel belevetettem magam, a mi kis házirendünk felállításában. Az első meglepetés akkor ért, amikor Hunor ebben maximálisan partner volt, nem kellett szigorú szabályokkal keménykednem, hanem mondhatni első perctől működött a dolog. (max az én délelőtti rápihenéseimet kellett feláldoznom).

Naszóval, Hunor reggel 8 után pár perccel ébred, ekkor a saját kényelmességem miatt, mi még mindig kicsit összebújtunk, visszaaludtunk, olyan 10 óráig. Az új házirend, ezt a fajta visszaalvást eltörölte, ilyenkor pár percet még ágyban maradunk, szopizunk, majd irányba vesszük a konyhát, ahol megreggelizünk. (Hunc ilyenkor az etetőszékében inkább csak egy kiflisarkot vagy egy kenyérhéjat mócsingol pépessé, miközben kikergeti a reggel elsőként érkező macicsaládot, enyhén könnybelábadt szemekkel). Reggeli után szabadfoglalkozunk. (Hunc mellettem szöszmötöl, én számítógép előtt megkávézom) 10 óra magasságában Huncos megozsonnázik (kiszúrásképpen szigorúan gyümölcsöt kap, merugye még mindig nem a kedvence, természetesen szopival kiegészítve), hogy legyen energiája caplatni utánam, miközben igyekszem összekapni a lakást. Mosogatás közben figyelnem kell mikor melyik macsekot óhajtja megkergetni vagy éppen melyikük táljából szeretne csemegézni (szerencsére Kokó cica rutinosan nem hagy maga után semmilyen maradékot). 11 körül elvonulunk szopizni és utána Hunort behelyezem az ágyába, eleinte tiltakozott, de amint észrevette, hogy nem hagyom magára, mellette olvasgatok, míg el nem alszik, megbékélt az új helyzettel. (kivenni nem veszem ki, csak beszélek hozzá). Órát lehetne igazítani hozzá, ugyanis kereken egy órát alszik, majd fölébred, kicsit összebújúnk, megebédel, szopizik, játszunk, zenét hallgatunk, kiülünk az erkélyre, ha munkám van, igyekszem Huncos mellett párhuzamosan ilyenkor már csinálni. 3-kor ismét szopi, majd egy fél órás alvás következik, a fentebb említett módon. 5 óra körül újabb szopizás következik, majd séta, bevásárlás, játszóterezés, hintázás, esetleg egy húszperces alvás (bár ez két napja kimarad). 7 óra körül hazajövünk, szopizás, majd vacsikészítés közben, meghallgatunk egy-egy örökzöld klasszikust (Kolompos, Alma együttes forevör!, bár most már becsusszan a mambo vagy a szamba is, nem kis derültséget okozva ezáltal a legifjabbnak, amint körberiszálom a konyhában az etetőszékét). Még mielőtt HuncApu hazaérne, Hunormanó vacsizik (8 órakkor), aztán fürcsi, vizi játékok HuncApu módra, majd 3/4 9-kor ágybakerül és hétfőtől minden nap 9 óra 10 percre legkésőbb elaludt. (a saját ágyában!)

Bárcsak az éjszakáinkról is ilyen sikertörténetet mesélhetnék... igyekszem ott is következetes maradni, hiszen látom, hogy nappal működik a dolog, igazán nem sok erőfeszítéssel, de valahogy mégsem megy. Hunor úgy sír fel, hogy még csak fel sem ébred, csukott szemmel nyöszörögve-fájdalmasan... Hiába itatom meg, egyre jobban belehevül a sírásba... ma éjjel még a vígaszcici sem segített, nem tudtuk eldönteni, hogy a pocakja fájt-e (mer igencsak görcsölgetett), vagy újabb fogacska készül útnak indulni (erre is van némi esély). Este körbepárnáztam a kiságyát, (mert a másik ébredési verzió az az, hogy álmában felül, vagy fel akar állni és csukott szemekkel elborul, beveri a fejét a rácsba és erre ébred fel), de  sajnos ez sem segített...

Ami viszont mindenre gyógyír... e sorok írása közben, kisfiam először felállt magától, mindenféle külső behatás nélkül mellettem a járókában! Majd egy percig állt győzelmi mámorában, majd óvatosan letottyant a pelenkásos részére... én meg itt ülök könnybelábadt szemekkel, mer már megent olyan megható ez az egész világ, hogy egy kóla reklámon is képes vagyok zokogni hosszú percekig...

Nasakkor a bizonyíték, külön kiemelném a harmadik fotón a győztes négyfogú mosolyt:

Bár mostanában, hogy csöppfiam immáron Négyfogú lett (2 alsó és 2 fölső metszőfog büszke tulajdonosa), az éjszakáink milyensége jelentősen változott. Alszunk ugyanis! Igaz néminemű ébredgetéseink mostanság is vannak, (egy átlagos napon, Hunor este 9 körül alszik el, aztán fél 1- fél 2 között fölébred egyszer, majd 4-5 között mégegyszer, végül reggel 8 magasságában indítja a napot, tehát legjobb esetben is két ébredésünk van éjjelente), de ezek már igazán könnyednek mondhatóak.

Kicsit kutakodtam, mit csinálhatok ennyire rosszul, hogy az én majdnemkilenchónaposom még mindig ennyiszer igényli a szopizást, mer ugyanis, ha nem veszem ilyenkor ki és nem csatlakozhat azonnal a rendszerhez, éktelen ordításba csap át, perceken belül fuldoklásos-öklendezéses sírást produkál. 2 féle sokak által elismert módszerre hivatkoznak mindenfelé, megpróbálom röviden összefoglalni őket.

Az első módszer, sokak számára a Vejedre ütök-ből ismerős lehet, igen arról a bizonyos "ferberizálásról" van szó, merthogy kérem szépen, ez egy létező nevelési forma! Az esti elaltatás lényege címszavakban: mindig azonos időpontban fektetjük a gyereket, azonos rítus szerint (pl.vacsora, aztán fürdés után), szülő elmagyarázza, hogy itten mostan egy altatás következik, mert késő van (vagy bármi szabadon választott, a hangsúly azon van, hogy ugyanazt mondjuk mindig!), majd szülő balra el. Gyerek természetesen üvölt, szülő odakint vár egy percet, majd bemegy és a picit nem veszi ki a kiságyból, hanem újra elmagyarázza, hogy ezitten kérem szépen egy altatás... (megnyomja a replay gombot), majd újra balra el... egészen addig szülő ki-bejárkál percenként, amíg gyerek el nem alszik. Következő este hajszálra ismétlődik minden, annyi különbséggel, hogy most 3 percenként mehet csak be a szülő, míg el nem alszik a ded. Az ezt követő estén már csak 5 percenként járkálhat ki-be, és így növeljük napról-napra az időt... elviekben rövid idő alatt hozzászoknak a gyermekek ehhez az altatási módszerhez...

A Suttogó féle módszer ennél jóval engedékenyebb. Odáig megegyeznek az elvek, hogy a gyermeknek minden este ugyanazon rítusa legyen, majd a szokásos altatás szerint ágyba helyezzük a kicsit és mellette maradunk, szülő ugyanúgy nem veszi ki a kiságyból, hanem csöndes szavakkal, simogatva, vízzel megkínálva segítjük az elalvását. Addig maradunk mellette, míg el nem alszik...

Belelapoztam Spock doktor könyvébe is, ő egyenesen főbűnként emlegeti, ha a csecsemőt magunk mellé vesszük az ágyba, és semmilyen körülmények között nem megbocsátható ez a viselkedési forma!

És akkor következzen az én módszerem, mely az összes szigorú szabályt fölrúgja, mert én még emlékszem milyen jó volt Anyuék közzé bújni, ha féltem egy-egy viharos éjszakán.... Adott egy  fogzó és fejlődési ugrást átélő gyermek (néha a saját szememnek alig akarok hinni, amikor álmában négykézlábra áll vagy felül, majd eldől és beveri a kiságy rácsába a fejét és erre ébred fel!), aki éjszakánként fölsír, esetenként többször is. A választás és a döntés az én kezemben van. Én a könnyebbik és úgy gondolom, a humánusabb utat szoktam választani: a saját kiságyában alszik ell, a fölsíráskor magammellé veszem a mi ágyunkba, és vígaszcicivel altatom vissza... és pár percen belül már békésen szuszog, ekkor általában visszahelyezm őt a saját ágyába... de sokszor csak köztünk képes megnyugodni és újra elaludni... az utóbbi éjszakákon már nem is én kellettem neki, hanem HuncApu... szorosan egymáshoztapadva durmoltak reggelig... Velünk/köztünk biztonságban érzi magát. Miért akarnám másra kényszeríteni? Valahol mélyen a zsigereimben érzem, nem lesz ez mindig így, bizonyára hamarosan egyedül akar majd aludni... a döntés akkor az ő kezében lesz... tudom, hogy jól van ez így, ahogy van...

(hétvégi termés: a barátosnőm 3 hónapos -igen, jól írtam, valóban 3 hónapos!- kisnagyfiával... élni tudni kell...)