2008.12.09. 11:07
A titok
Hihetetlen, hogy egy évembe telt, hogy véletlenül rájöjjek, mért ébred a gyerek óránként, másfélóránként éjszaka. (nopersze, nem azt mondom, hogy ez innenstől mindig így is marad, viszont második éjszakája csak egyszer ébreszt).
Józan paraszti eszemmel igyekeztem úgy berendezni Hunor kiságyát, életterét, ahogy az nekem tetszene, ahogy az számomra kényelmes lenne és csöppet sem vettem figyelembe azt az apró tényt, hogy Hunc nagyon sok mindenben az apjára hajaz, nem kis mértékben. (aki közelebbi kontaktban áll velünk az tudhassa, heteken át szemellenzőt kerestem számára, hogy miközben este én még olvasok, ő békésen tudjon szenderegni...) Szóval, hazaérkezésünktől fogva, éjszakára egy halovány sólámpa fényével világítottam meg hálószobánkat, így kényelmesen láthattam kisfiamat, és -gondoltam én-, neki is biztonságot nyújt, ha láthat minket. Tegnap előtt este vagy kiégett vagy egészen egyszerűen elfelejtettük fölkapcsolni, mindenestre Hunc pár perc alatt elaludt fél 10-kor és tette mindezt hajnal fél 5-ig. (igaz, én háromnegyed 3-kor kétségbeesetten kitapogattam, hogy minden rendben van-e vele...). Tegnap éjjel megismételtem az altatási rítust, Hunor pár perc alatt ugyancsak fél 10-kor elaludt és ismét hajnal 4-kor riasztott. Mindkét éjszaka csak egyszer kelt... és ilyet ő még az egy éve alatt sose csinált...
Másrészt meg, megértettem, Anyu mért szerette a vasárnapi csirkehúslevesből a csirke püspökfalatját, míg én mindig a csirke mellehúsát kaptam, Apu meg a combokat... Hunc az ünneplések alkalmával rengeteg narancsot és mandarint kapott, mivel ezidáig nem preferálta a gyümölcsöket, gondoltam megeszem én őket, ne dobjuk ki. Az első mandarin megpucolásakor Hunc már a térdemnél ácsingózott és kikövetelt egy gerezdet. Belekóstolt, megrázkódott, de nem adta fel, hamar megbarátkozott az ízével és 2 egész mandarint eltüntetett a pocakjába. És hogy mért fontos ez? mert előkóstoltam a mandarinokat és csak azokat adtam neki, amik valóban mézédesek voltak... nekem jutottak az enyhén szottyadtak, a kissé erjedtek... mert én meg azokat szeretem....
17 komment
Címkék: érzések baba altatás
2008.11.30. 22:18
Az első advent
Az egész napom csöpögős és könnyes nosztalgiázással telt, hiszen tavaly advent első vasárnapján mi már nem tudtuk meggyújtani közösen az első gyertyát a koszorúnkon. Fontosabb dolgunk akadt... a kicsikirályfi ekkor látta elérkezettnek idejét a megérkezésének. Szinte újraéltem az elmúlt év vasárnapjának minden percét. Igen, tavaly ilyenkor már a karomba tarthattam Huncost, már elkészült az az ominózus első közös fotónk is...
Idén pedig már együtt gyújtottuk meg az első gyertyát... és igen, tessen nézni ezeket a csillogó szemeket, na, ezekért a szikrázó, világra-rácsodálkozókért bármire képes lennék... tavaly ilyenkor még fel sem fogtam igazán, hogy az a kis tátogó csomag az tényleg az enyém, velem jön haza, részt kér (nem is olyan kicsit!) az életemből, hogy lehet így szeretni, ennyire mélyrőljövőn és feltétel nélkül... tudom, hogy idén olyan karácsonyunk lesz, amilyen még sosem volt....én pedig úgy várom, ahogy még sosem vártam életemben ezt az ünnepet...
20 komment
Címkék: ünnepek érzések
2008.11.14. 17:01
Krejatívkodós időszak
Napok óta lázasan munkálkodom... Talán, mert a fejem fölött érzem lebegni Damoklész kardját, talán, mert most kicsit magambafordulósabb időszakom van, talán, mert közeleg a karácsony, a Hunor szülinapja, talán, mert egyre hidegebb van odakint és olyan jó egy meleg fotelbe összekuporodni, kézimunkázni, miközben Hunormanó köröttem szedi szét az alsó egymétert... valami történik, valami érik bennem, valami változik... nem tudom megfogalmazni, de sokkal érzékenyebb és fogékonyabb vagyok a kézzelfogható külvilágra és kevésbé vonz a virtuális része... képtelen vagyok írni... pedig rengeteg dolog történik, sok minden kavarog bennem, de mire odakerülnék, hogy bepötyögjem, rájövök: ezek a dolgok csak számomra ottbelül fontosak... (még mielőtt félreérthető lennék: nincs semmi baj, senki sem bántott, kösszépen, jól vagyok, csak begubózódom a téli álomra... )
Szépen haladok a manuális ajándékokkal is (hogy lehet ezeket úgy csinálni, hogy ne kötődjön hozzá érzelmileg az ember lánya? vagy ebben éppen ez a lényeg?), nomeg Hunormanó pulcsijával is... ő meg szépen haladgat a járás rögös útján. Most már nem azért nyújtogatja kis kezecskéit, hogy ölbe vegyük, hanem, hogy "járassuk"... sokszor szándékosan félreértem gesztusát, és ölbe kapom, ilyenkor morogva tolja le magát rajtam... kérem szépen, új derekat hol lehet igényelni?
Hunc a játszóházban hétfőtől új csoportba kerül, nagyobb fiúkkal lesz összeeresztve, Dórika bölcsis lett, elmaradt mellőle, pedig oly szépen összecsiszolódtak az elmúlt hetekben, mint drágakő az ékszerkészítő-mester kezei alatt. Mindkettejüknek saját kedvenc játékaik voltak, így tulajdonképpen nem zavarták egymás köreit, bár a közös játékra nehezen voltak rávehetőek. Féltem Huncost a csalódástól, annyira nyíltszívű és tisztalelkületű még... olyan jó lenne valahogy ilyen formában konzerválni Őt, de persze ez lehetetlen és élhetetlen lenne számára a későbbiekben ez az állapot... meg kell keményítenem a lelkem és el kell tudnom fogadni, hogy Manc elől sem húzhatok el minden falat, engednem kell, hogy megtapasztalja a saját megtapasztalnivalóit... persze, nem könnyű... tudatosan kell ezt is... bár ahogy ránézek, nem is kell őt annyira félteni, a szeme se áll jól...
(a kép minőségéről szólva: rejtélyes körülmények között átállítódott a fényképezőgépünk étel-fényképezéses üzemmódba...)
Nomegpersze öregszem kétségtelenül... még a konzervatív Zuram számára is viszonylag elfogadható, hogy a szomszéd, sokatdolgozó díjbírkózó neje, ebédidőben, abszolút természetességgel, hosszasan búcsúzott a családi baráttól a kapualjban az aligegyéves édesen szuszogó dedétől pár centire... öööm, és még én jöttem zavarba...
14 komment
Címkék: életképek érzések játszóház
2008.11.05. 18:07
A lélek hangjai
A csalódás olykor az igazságtalansághoz közeli érzést tudja kelteni bennem. Tudom, senki sem tökéletes, senki sem neveli tökéletesen gyermekét... emberek vagyunk hibákkal, másságokkal, különböző tulajdonságokkal. Ami igazán biztos: mindannyian, akik szülők vagyunk, a legjobbat akarjuk a gyermekünknek. És hogy mi a legjobb? ezt mindenki a saját kútfőjéből meríti, a saját gyermekkorából hozza, a saját megtapasztalásaiból szűri ki és szűri le, mint azokat a gondolatokat is, melyekkel a lehető legjobban kívánja irányban tartani csemetéjét. Az úgynevezett irányelveket, melyek természetesen változnak, megszűnnek, átalakulnak. (a megfelelő rész aláhúzandó). És nincs is ezzel baj... a baj ott kezdődik, ha megszakad a kommunikáció két állítólagos barát között. Ha az egymás melletti elbeszélések ködfátyla belengi és elhomályosítja az igazi mondanivalót... Persze, fabrikálhatunk számtalan mentséget önmagunk és a másik fél számára, de az igazi szívfacsaró szomorúság mégis bennünk marad. Az a keserű csalódottság... hiszen egyikünk sem így képzelte... és bennem számtalan megválaszolatlan kérdés maradt, az összes túlcsorduló érzelmem szinte lefolyt a búcsúölelése hideg falán...
És csodák sincsenek, hiszen minden spirituális összefogás és vallásos ima ellenére, a pici Bátor harcosunk mégiscsak útnak indult és itthagyott egy sajgó sebként égő, szerető családot... Nagyon sok erőt kérek az Égiektől számukra az elkövetkezendő időkhöz...
Nyugodj békében, Drága Csöppfiú, vigyázz onnan fentről a Szüleidre, most nekik van nagyon nagy szükségük rá(d)!
15 komment
Címkék: érzések szavak nélkül
2008.08.09. 10:35
Ha borul a bili
Az elmúlt napok mindennek mondhatóak, csak idillikusan rózsásnak nem... fáradtak vagyunk mindannyian, fáradtságaink vastag pokrócba bújtatott sértésekként bukkannak napvilágra. Hunor másodfogcsíkja szemmel is láthatóan türemkedik a fogínye alatt és valamért mégsem bírja áttörni a fogínyét. Este, az egész napon átívelő kétségbeesett semmisejó sírása után, végső elkeseredésemben, minden számomra fontos és kevésbé fontos dolgot is feláldoztam volna, visszaállítandó ezzel a csöndet és a megszokott családi békét... és természetesen a negatívizmus csak generálta az újabb feszültségfelhőket.
Mert miről is szól (még), a könnyfakasztóan meghitt anyaság? Önfeláldozások soráról, arról, hogy feladod az addigi kényelmes és izgalmas életed egy olyanért, amiről a döntés pillanatában még csak halovány elképzelés-szikrád lehet. Félreértés ne essék, egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit, csak... hihetetlenül elfáradtam a hetek/hónapok óta tartó éjszakánként 8-10 ébresztésbe. Tudom, túl kell ezt is élni és azt is tudom, hogy Hunor egy fölöttébb jógyerek, ő sosem sír ok nélkül. Csak az éjszakáink nehezek, mert nyugtalanul alszik, akár egy szobában vagyunk vele, akár külön. És ezáltal a nappalokon, úgy érzem, nem kapok levegőt és megfulladok. Már nem én irányítok, a dolgok történnek velem.
Ambivalens érzések keresztezik egymást bennem: egyrészt sosem kértem segítséget még HuncAputól sem az éjszakákat illetőleg, hiszen tudomásul vettem, ő dolgozik minden nap, neki föl kell kelnie és helyt kell állnia bármilyen helyzetben. Másrészt, fáj a közömbössége, a figyelmetlensége, hogy mégsem érezte, hogy szükségem lenne rá. Ő viszont azt gondolta, megbírkózom az éjszakákkal és ha nem szólok, hogy nehezek, akkor nem is nehezek igazán. És azzal nyugtatta magát, ő úgysem tudná megvigasztalni Hunort, hiszen ilyenkor mindig az én szagomra nyugszik meg, az én vigaszcicimre alszik tovább. (ez bennem is felmerül kérdésként, lehet, hogy nem 8 és fél hónaposan kellene elkezdenünk egy-egy apás éjszaka beiktatását ?!). Félreértések és félregondolások téglácskáiból építgettük bástyáinkat... félelmetesen tankönyvbeillően. Kirekesztettük egymást a világainkból és elbeszéltünk már egy ideje egymás mellett.
Tudom, sokan bármit megadnának azért, hogy ilyen "problémáik" legyenek, ezért akad is bőven lelkifurdalásom... még a Huncos szemébe se merek úgy igazán, mélyen belenézni, mert félek, megérzi ingadozásaimat (hápersze, hogy megérzi!). Szívem teljes szeretetével szeretem őt és mégis néha azt érzem, megkötött, béklyóba zárt és kiszolgáltatottá tett.
Nademajd mostantól...
és most dejólenne messze-messze tengerparton, gondtalanul napon süttetni magam és egy jéghideg mojitot szürcsölgetni...és most kivételesen nem abból a vördzsinebbik fajtából! ;)
21 komment
Címkék: életképek érzések
2008.06.26. 12:32
Imádom
...ahogy hajnalanta gügyögve, harsányan sikkantgatós nevetéssel ébreszt
...ahogy az ágyban közénkfurakszik, majd idővel szép szabályosan kitúr a helyemről
...ahogy a meleg teste hozzám ér, szelíd légzését, babaillatát, álommozdulatait
...ahogy nyújtózkodva felnőttes ásítással ébredezik
...ahogy mellettem fekszik, cinkosul rámnevet, kezével kitapogatja az arcom, a mimikám
...a reggeleket, amik meghitt nyugalommal töltenek el, életünk legkülönlegesebb időszaka ez, igyekszem kincsként magambaszívni és megőrizni mindörökre, mert nem csak neki van szüksége a közelségünkre, mi is igényeljük az éjjeli nyöszörgéseit, szuszogásait
Most kell átadnom azt az érzést, hogy mi mindig együtt maradunk... hiszen, nem lehetek mindig mellette, ha szomorú, ha csalódott, nem törölhetem le a könnyeit, nem ölelhetem át és nem puszilgathatom addig, amíg gurgulázva fel nem nevet. A szívem is belesajdul, ha arra gondolok, hogy egyszer majd valaki neki is mondhat egy bántót, odabökhet egy fájó megjegyzést és én nem védhetem meg, nem törölhetem ki a szívéből egyetlen mozdulattal, nem téphetem ki a tüskét, önmaga kell megtanulja, a másik ember bántása, csak durva pokrócok mögé álcázott, saját bizonytalansága...
"De tudd, hogy sosem leszel egyedül, én mindig ott leszek neked. Amikor szükséged van rám, és fizikailag nem lehetek ott, irányítsd a figyelmed a szívedre, és érezni fogod a jelenlétemet. Akkor emlékezni fogsz. Érezni fogod az ölelésem melegét, hallani fogod a hangom dalát, és tudni fogod, hogy szeretlek."
A kötelék közöttünk örökre szól... meg kell tanítsam, hogy megértsd...
15 komment
Címkék: érzések
2008.06.13. 16:42
Ingerszegény környezet
Nem érzem sokkal ingergazdagabban magam, bár fáradtabban klasszisokkal...
Sokat tanultam ezalatt a 2 nap alatt emberekről, barátokról, kapcsolatokról... nem biztos, hogy mindig az az igaz barát, aki csak a bajban képes melletted állni és együtt szenveditek át magatokat a mindennapokon, hanem sokkal inkább az, aki veled tud nevetni, ha boldog vagy és aki veled örül, mert látja, hogy jól érzed magad a bőrödben... az elvesztés, mindig egyfajta megfoghatatlan fájdalommal jár... titkon, reméltem, neki is pont annyira hiányoztam, mint amennyire Ő nekem... közhelyekbe sűrített ki nem mondott szavak... nincs időm...
Talán mégiscsak igaza van HuncApunak, sokszor én erőszakolom ki egyes emberek barátságát, arra gondolva, szükségük van rám, csak nem mernek nyitni felém, holott lehet, hogy ez is csak rólam szól, arról, hogy nekem van igazán szükségem a szeretetre, az elismerésre...
12 komment
Címkék: barátság érzések
2008.05.04. 11:20
Anyának lenni...
És Neked is köszönöm HuncApu, hogy anyává tettél, hogy megélhetem ezt a mindennapi csodát. Hunor minden egyes pillantása simogat beburkol és olyan jó ebben a burokban élni... olyan jó anyának lenni!
10 komment
Címkék: ünnepek érzések
2008.04.21. 19:08
Hogy bírom?
Amikor várandós lettem, több okból kifolyólag úgy döntöttünk HuncApuval, itthon maradok és nem folytatom a munkát. (azaz igen, csak kicsit más formátumban, itthonról). Már ekkor sokan kételkedtek a kitartásomban, és nagyon sok vészmadár vijjogott körülöttem, hogy majd meglátom, mennyire meg fogok őrülni a magánytól. Ehelyett, imádtam, hogy addig alhatok ameddig akarok - azok a régi szép idők! (ez amúgy is állandó problémát okozott a mindennapokban, krónikus elalvó/elkéső vagyok/voltam), hogy délelőttönként piacra járhattam, hogy süthettem-főzhettem, hogy nagyokat és idő betartások nélkül sétálhattam. (persze a pocakom növekedésével és a nyári nagymelegek bejövetelével nem mindig éreztem séta- és főzőképesnek magam én sem) . És imádtam, hogy várhattam Huncot. Hogy naponta megfigyelhettem szokásait, hogy volt időm és energiám rögzíteni is őket és nem utolsó sorban "felügyelőasszony" lehettem itthon, a lakásfelújításkor. (bár azidőtájt sikítva könyörögtem, hogy legyen már vége... hiába az idő valóban mindent megszépít!).
Mostanában, hála Hunor áldott jó természetének, gyakorlatilag az életünk mit sem változott. Bizonyos dolgok ugyan kívánnak némi átszervezést vagy egy kis rugalmasságot, de az alapjaink megmaradhattak. Talán egy dologban mégiscsak van változás: kimaradnak a bulik mostanság az életemből, de valahogy még nem is igénylem őket. Örülök, hogy egy-egy átbulizott éjszaka után nem macskajajjra ébredek. (a dallamos Hunor sikkantások sem sokkal jobbak ;) ).
Hogy mi a titkom? Talán az, hogy világ életemben családra vágytam, arra, hogy anya lehessek, hogy virágokat ültethessek az erkélyen, hogy főtt étellel várjam a Szerelmem, hogy a friss kenyér illata lengje be otthonunkat, hogy megláthassam és megmutathassam a gyereke(i)mnek az apró szépségeket, csodákat, mely körülvesz mindannyiónkat, csak ebben az őrült tempóban már észre sem vesszük őket...
És köszönhetem ezt HuncApunak is, aki csodálatos Társ és mellette az lehetek, aki most vagyok, aki mindig is szerettem volna lenni, csak nem mertem felvállalni. Ő az, aki mindenben támogat és mindig mellettem áll. Mellette asszony lehetek és szerető, gondoskodó feleség és anya, mert Ő tesz azzá. Visszatalálhattam egy nő klasszikus szerepéhez, lehetek meleg kályha és puha, erős háttér...
...és van még egy titkos receptem: azok pedig Ti vagytok, Ti, akik nap mint nap olvastok, Ti, akiket én is olvasok, akik mindennap hozzámszólnak, véleményeznek, vagy éppen csöndben követik nyomon életünket, akiket megismerhettem, akik a barátaim lehettetek. Akik hasonszőrűen babásak, vagy akik még csak abban a fázisban vannak, hogy tervezik vagy már éppen babára várnak, akik előtt nem ciki, ha rossz napunk van, akikkel kivesézhetem a macispelenkák mennyiségét és milyenségét, félelmeimet, kérdéseimet.
Nem győzöm elégszer megköszönni a létezéseteket!
20 komment
Címkék: blog érzések hunorfotó
2008.04.16. 17:15
Alkotói válság
Tegnap volt egy csodálatos élménytalálkozóm két csodahölggyel, Forgószél Királynő karján a KisHercegnővel látogatott meg minket... elapadtak a szavaim, olyan hazatértem érzés van azóta is bennem, amiről nem lehet és nem is tudok beszélni... ha meglátod a szépet, a békét, a csodát a világban, akkor önmagadban is rend van, hiszen a világ egy tükör, amit benne látsz az valójában önmagad képe... és Bennük nagyon érezhetően ott volt a béke, a rend, a harmónia...
Hunor is érzi a változást (tüköreffektus: talán most én sugárzom belé a nyugalmat), ugyan nyűgösködik, nyálzik és újra odavannak az átaludt éjszakáink, huncutabb, mint valaha! Nagyokat nevet, sikkant, lefektetéskor hasról hátra fordul, hogy aztán ébredéskor ismét a hasán találjam, az ágy valamelyik végéhez lapulva. Továbbra sem fordul vezényszóra, csak ha éppen ahhoz van kedve.
2008.04.02. 16:40
4 hónap...
4 hónappal ezelőtt onlájnba voltam Sokatokkal, röpültek az sms-ek, égett a telefon a kezemben. Ekkortájt indultunk a kórházba, vidáman csicseregtem, útközben több helyen megálltunk szőlőcukorért, hiszen ez nélkülözhetetlen tartozéka egy valamirevaló szülésnek! Persze, nem kaptunk, pedig nagyon sok bolt és benzinkútnál megálltunk. (szerencsére Zsó kisegített ;) ). Szabályos 7 perces fájásokkal indultunk el, utolsó pillanatra időzítve a kórházba menetelt, hiszen tudtuk, onnan már nem eresztenek el 2:1 állapotban! Emlékszem, délelőtt idegességemben kuncogva méricskéltük a fájások közti időt és kivert az a bizonyos hideg veríték, mert tudtam, vége van ennek a csodaszimbiózisnak és a nagytalálkozás előtti gyomorgörcs is megvolt. Ha rajtam múlt volna, még akkor sem indultunk volna el, HuncApu belső szervei (konkrétan a belei) mondták fel a szolgálatot. (nagyon vicces volt, a fájások közti idő csökkenésével egyenes arányban nőtt HuncApu mackózni járásának a mennyisége!). Rámparancsolt, hogy most már nem bírja tovább: indulunk és kész!
A szülőszoba előtt vidáman csicseregtünk Zsóval, közben megérkezett a nőgyógyászom is, és a rám vadászó szülésznőm is kitekintgetett a szülőszobáról. Az a bizsergetős idegesség tapintható volt, idétlen vihogással próbáltam semmihez sem fogható zavaromat palástolni. Úgy léptem be a szülőszoba ajtaján, mint akit akasztani visznek, HuncApu akkor még nem jöhetett be, előbb megvizsgáltak, le kellett vetkőznöm kórházi szerkóba és Ctg-re kötöttek.... a folytatást tudjátok, leírtam már...
És az egészben a lényeg, hogy érdemes volt! Minden fájdalmat, csalódást és rossz gondolatot megért az én csodaszép kisfiam, aki 19.25-kor erőteljes férfihangján köszöntött minket! És nem tudom, meddig marad ez így, hogy valaha is visszakapom-e az én régi, megkérgesedett szívem, nem tudom, de elég ha rámnéz, ha rámmosolyog, ha hozzámbújik, ha magamba szívhatom azt a finom babaillatát és jóerősen megszorítja az ujjamat, és már könnyfátyol is borítja a világot...
Nélküle sokkal szegényebb lennék...
8 komment
Címkék: érzések hunorfotó hónapról hónapra
2008.03.06. 07:26
Anyai ösztön
...amikor éjjel arra eszmélsz, hogy ringatod a síró gyermeked és nem tudod, mikor és hogyan került a kezedbe... szép lassacskán érzékeled a külvilágot és megérted, hogy föl sem ébredtél, mikor kikaptad a kiságyából, mert rosszat álmodott és a gyermeked sem ébredt föl, csak felsírt... álmodban történt minden... ösztönösen...
2008.03.02. 21:42
Az apák dícsérete
A mostani matinézgatások már nagyfiúsak, ugyan szintén megszűnik körülöttük a külvilág, nézik egymást most is, de már beszélgetnek is hozzá. HuncApu elmeséli a munkahelyén történteket, az aznapi eseteit, ilyenkor Hunor csöndben meghallgatja, néha közbe-közbeszól, aztán HuncApu a szokott rítus szerint megkérdezi, hogy "és Veled mi történt egész nap, Kisfiam?". Ilyenkor a megszólított "Kisfiam" nem győzi kézzel-lábbal-torokkal elmagyarázni, hogy merre jártunk, mit játszottunk és "Mámi" (ez én lennék, HuncApu után szabadon), milyen zenedarabokkal kecsegtette őt el aznap saját előadásában.
És a közös fürdőzések, nos hát ez is az ő szeánszuk, nagykádban, csak kettecskén. Rám hárul a fürdővíz elkészítése, Hunor levetkőztetése, de aztán pár percig már nincs rám szükségük, ilyenkor nagyokat csobbannak és némán, egymás szemébe nézve mindkettő arcán szentimentális mosoly, ilyenkor ők gondolatátvitellel kommunikálnak. És Hunor biztonságban érzi magát az Apja karjaiban és hosszú percekre megáll a világ számukra.
A kapucsengő pittyogásakor már tudja, hogy hazajött. Keze-lába rendszertelen mozgásba kezd, feje követi kis teste hullámzását, ezzel is jelezvén, "vegyél fel! menjünk elé!". És mi szinte mindennap az ajtóban állunk és várjuk, hogy megérkezzen a mi csodánk, akihez olyan jó odabújni, beszívni az illatát, aki, ha itthon van, nem lehet baj, aki mégha ideges és fáradt is, mindig olyan sok szeretettel a szemébe néz ránk... így élünk mi hármacskán, szövögetve magunk köré a csodahálót, mely mindentől megvéd....
17 komment
Címkék: érzések
2008.02.27. 16:23
Védőnőnk
1. én minden rezdülésére fölébredek Huncnak, míg HuncApunak mióta velünk él Huncorgó, egyetlen álmatlan éjszakája volt összesen, mikor nagyon fájt Hunc pocakja és bevettük hajnaltájt HuncAput is a csititgatós buliba. Magától viszont sosem ébred fel Hunc motoszkáira.
2. HuncApu minden nap dolgozik, reggelente kel, ügyeket intéz, bevásárol, én viszont itthonról dolgozom, ha többször kelünk éjjel és fáradtabb vagyok, délelőttönként összebújhatunk Hunccal egy órácskára, belefér.
A harmadik dolog meg... igen, lehet kicsit önző és maradi módon látom és gondolom ezeket a dolgokat, de azt hiszem, egy ekkora kisbabának a legnagyobb biztonságot az édesanyja jelenti, hiszen együtt éltünk egy csodálatos szimbiózisban 9 hónapon át. Még mindig érezzük egymás rezdüléseit és tudom, mire van szüksége. Éjjelente valóban nem mennyiségeket szopizik, de igénye van rá. Majd elmúlik, ha már nem lesz ennyire szüksége rám. Olyan rövid ez az idő, amíg még ennyire kiszolgáltatott nekem és olyan hamar eljön az az idő, mikor már zavarni fogja őt a puszilkodásom, a hozzábújásom. Elsősorban most anya vagyok és anyaként érzem azt, hogy jól van ez így ahogy van. Hogy fut egy kicsit a lakás? Kit érdekel, ha reggelente egy ilyen széles babamosoly ébreszt? Hogy nincs minden élére vasalva? helyette van vidám énekszó és gurgulázó babanevetés... ("heö" szavak sűrű használatával, valamint most már bizonyos "gigigi"-ket is emleget )...
Aztán megkérdezte, és miket csinál már a gyermek? Annyira zavarba jöttem, hogy szinte válaszolni sem tudtam. Zavar ez a megfelelési mizéria, elmondtam, hogy felismeri már az arcunkat, a hangunkat, hogy barátságos az idegenekkel, hogy mindenkire mosolyog, elmeséltem a kézjátékait, hogy tornáztatjuk, hogy babajógázik is. De hirtelen nem is jutott más eszembe, hogy mit mondjak. Azt válaszolta, hogy még nem vagyunk lemaradva semmiről (?!), de már megfordulhatna és egyik kezéből a másikba is illene áttegyen dolgokat (?!). Valamint ha tárgyat nyújtunk felé, lassan elvehetné (?!). Jó persze, tudom, hogy vannak fejlődési szakaszok, meg rutin kérdések, amiket fel kell tennie, de valamiért én azt érzem, korai még ezeket elvárni Hunctól. Nem szellemi fogyatékos, hanem halad a saját maga kis ritmusa szerint. Nem tudja, mi a papírforma. És ez is jól van így, ahogy van...
Védőnéni egyáltalán nem rosszindulatú, sőt, annak ellenére, hogy a tanácsaival nem értettem egyet, bólogattam, hogy majd fontolóra veszem. Megtanultam nem ellenkezni. Minek? Fölösleges konfrontálódás és energia pazarlás. 45 éve védőnő, nyugdíjából rángatták vissza dolgozni, ha egyébért nem is, ezért tisztelem, meg amúgy is... Jókat beszélgetünk bármiről, csak éppen nem értek egyet a nézeteivel...
Ilyenkor úgy érzem magam, mint abban a tanítómesében, a hályogkovácsban. Lehet, hogy szakképzettség nélkül teszem ezt a gyereknevelést, de a szívem azt mondja, mégiscsak jó úton haladunk Huncossal...
After post:
Ebben a teljesítmény orientált világban, amelyben élünk, azért mégiscsak szöget ütöttek a fejemben a védőnéni szavai. A délutáni ébredés és evés után azt játszottuk Hunccal, hogy a csörgőjét felé nyújtottam és bíztattam, hogy vegye el. A fiatalember szép határozott mozdulattal érte nyúlt, először egy kézzel, majd rásegített a másik kezével és azonnal betömködte a szájába! Szóval ezt is tudja, csak mi nem szoktunk ilyet játszani vele!
13 komment
Címkék: érzések hunorfotó
2008.02.20. 23:31
Vendégségben...
Ennek tetejében az én drágajó férjuram tegnap ismét kimenőt szavazott meg magának, újabb snooker partiként álcázva. Ezt most kicsit nehezen fogadta be a kis szervezetem, de persze megértem az Ő igényeit is, csak az időzítéssel volt bajom. Kicsit paráztam az éjszakától, ennyi. Ezért aztán igyekeztem korán ágybabújni, és a megérzéseim nem is csaltak: éjfélkor meg is volt az első ébresztése Huncnak, aztán fél kettőkor az apukája érkezett haza (jelzem, nem csendben, bár erre csak én ébredtem fel). Aztán sikerült addig simogatnia könnybelábadt szemekkel Hunc hátát, amíg ő is felébredt, majd még a macskáink is kaptak egy bónuszvacsit, így toppon volt a teljes család, HuncApu pedig, mint aki jól végezte dolgát azonnyomban el is aludt.
Ma ki is használtam szánom-bánom tekintetét és elvitettem magam shoppingolni, meg végre postára is eljutottam.
A délutánom pedig barátnőcis lett: meglátogattam PocakKatát az otthonában. Huncost legszebb délutáni álmából ébresztettem, aminek Katához érkezésünkkor hangot is adott. Először egy sima idegenbe-macizással indított (vittem pelust és csereruhát!), majd álmos nyöszörgéssel folytatta, végül erőteljes bömböléssé alakította repertoárját, megmutatva milyen is egy hús-vér baba! Sikerült annyira felturbóznia magát, hogy vígasztalhatatlan lett, fuldokolva zokogott, majd amilyen gyorsan érkezett a hiszti, olyan gyorsan el is ment és Hunc álomba zuhant. Jót beszélgettünk Katával, aztán fölébredt a fiatalember, természetesen pillanatok alatt felváltva tömködte mindkét öklét a szájába, ezzel is jelezve, hogy mennyi kalóriát elégetett az alvással és az ordítással. Evett, aztán hazasétáltunk.
Szép volt ez a délután, erőt adnak a mindennapokhoz ezek az élménypillanatok...
Ezt meg kellett örökítenem! A délelőtti bevásárlásból hazatérve Huncot az előszobában vetkőztettem le és így ottmaradt a cipője... annyira viccesméretű! :DDD
2007.11.28. 14:04
Számadás
Megpróbálok egyfajta "listát" készíteni az elmúlt kilenc hónap szépségeiről. Saját magam számára ezzel (is) magyarázom ezt a fajta ragaszkodást (mármint, hogy annyira áldott állapotom volt!) és remélem ez is segít valamelyest az elengedésben:
- március 11.-én megfogant Hunc, alig bírtam kivárni az első tesztelést, (természetesen nem vártam ki, hogy késsen 2 hetet, tavaszi hosszú hétvégés pihenésből hazajövet, már március 19.-én megcsináltam az első kétcsíkosat... aztán naponta többször még nagyon sok napon át ...:DDDD)
- közben vártam a "jeleket", a reggeli rosszulléteket, émelygéseket, a nagy megkívánásokat (vagy éppen a nagy undorodásokat), a szagérzékenységet, de semmi nem volt (leszámítva a munkából hazajövet történő beájulásaimat és azt, hogy az első hónapban még egy híradót sem voltam képes éberen végigasszisztálni)
- az első trimeszter elröppent (gyakorlatilag átaludtam ;) ), persze kisebb-nagyobb parákkal (első ultrahang, 12.heti ultrahang, hogy minden a helyén legyen, hogy mindene meglegyen a picinek...)
- Hunc nagyon hamar jelezte örökpara anyjának, hogy köszöni, jól van, ficánkol és mocorog (a 14. héten éreztem meg Őt először), a Zanyósom akkor azt mondta, ha egyszer elkezdi a végéig nem fogja abbahagyni... és ez szóról szóra így történt... :)))
- egy dologtól bevallom nem féltem, amitől általában pedig minden kismami: az AFP eredménytől, pedig talán ettől illik a legjobban, de itt már éreztem, nem történhet semmi baj (persze az is sokat segített, hogy bennfentes egészségügyisként én már délután tudtam a vérvétel eredményét és nem kellett napokig-hetekig várnom rá)
- vártam (és enyhén rettegtem!) a genetikai ultrahangtól (persze, szép-okos egészséges magzatot mutatott! :D) , végigizgultam a hetek múlását, mindig volt egy cél: elérni a félidőt (az már bíztató), a 24. hetet (ha megszületne intenzív orvosi körülmények között már életben tudnák tartani), a 32. hetet (már nagyon nagy eséllyel életben marad), a 37. hetet (már nem minősül koraszülöttnek)...
- eléggé paranoidnak tűnhetek így, de végeredményben tényleg csodaszép babavárásom volt, álom várandósságom, kilenc csodaszép és gondtalan hónapom, amit főként itthon tölthettem, egymásra koncentrálva és felkészülve az anyaságra.... édes terhem volt és még most is az... bármekkora is a pocakom, sosem éreztem nyűgnek... legfeljebb neki-nekimentem tárgyaknak ;), mert nem jól mértem fel a szélességem vagy esetenként beszorulunk HuncApuval a fürdőszobába :))) . Persze, nekem is voltak nehezebb napjaim (egy-egy jóvágású lábdagadás, fogínyvérzés -ez végig megvolt, kész horror, ahogy fogat mosok ;), hátfájás- azóta mióta ekkora nagy a pocakom, gyomorégés...) de igazából ilyen apró kellemetlenségek a sima, mindennapi életben is előfordulnak...
- most pedig itt tartunk... nemsoká belépünk a 40. hétbe és már nincs mire várnunk... most kell megértenem és elfogadnom, hogy egytestes szimbiózisunk szét kell válljon... most úgy érzem, egyre inkább közeleg az a perc, amikor már önszántamból is ki tudom mondani... egy kép nagyon sokat segített ebben: rendet raktam ma Hunc kiságya körül és lefeküdtem a mi ágyunkra...csak néztem a kiságyat és kicsordult a könny a szememből: már itt piheghetne a saját kiságyában, ha... és egyre inkább szeretném már itt látni Őt, a kezemben tartani, hozzábújni és beszívni babaillatát...
...és nem utolsó sorban: HuncApu barátai hegyeznek a szombati tejfakasztó partyra, mert az az időpont mindenkinek jó lenne, tehát egyfajta ultimátumot kaptunk: legkésőbb péntekig ki kellene bújnia Huncnak... (és különböző whiskey-k és különleges italok kerültek felajánlásra Huncnak -bár szerintem ő egyelőre az anyatejet részesíti előnyben ;)-, ha időben megérkezik! :DDD)
És akkor: Csiga-biga gyere ki.... :))))))
· 1 trackback 8 komment
Címkék: érzések
2007.11.27. 09:46
Éjszakánk
Délután volt egy "magánbeszélgetésem" Hunorkával... kierőszakoltam magamból... nehezen ment... ezek is olyan ambivalens érzések... egyrészt már nagyon szeretném a kezemben tartani, simogatni, érezni finom bababőrét, kitalálni a gondolatait, testemből táplálni, karommal védeni őt....másrészt meg úgy érzem, még nem készültem fel őt odaadni magamból, még nem jött el az idő, hogy kettéváljunk, hogy elszakadjunk... és úgy érzem, míg nincs annyi erőm, hogy elengedjem őt, nem fog megszületni... úgyhogy most gyakorlok-gyakorlok és este TáltosApuval is gyakoroltunk: el kellett mondanom hangosan Huncnak mennyire várom már őt idekint... és mindezt hittel és meggyőződéssel... nem könnyű...
...továbbra sem könnyű anyának lenni... és igazán még el sem kezdődött a 24 órás szolgálat...
2007.11.15. 10:19
Tegnap...
Felvértezve karnisokkal és kiegészítőkkel (mindezt röpke másfél óra alatt sikerült abszolválnunk!), átvágtattunk a délelőtti pesti forgalmon, mert egy órára volt időpontunk szerződéskötni a Krio Sejtbankkal. Formanyomtatványok kitöltésével kezdtük a szeánszot, ahol megdöbbentem a nyomtatott verziójú: "az anya adatai", valamint "az apa adatai"-n...:S Így leírva még azt hiszem, nem láttam... Tejóég... nemsokára kézzelfoghatóan "anya" és "apa" leszünk... Még mindig nagyon furcsa érzés... Az ügyvezető nagyon szimaptikus pasi volt, számomra nagyon fontos volt a személyes találkozó, nem is csak a befizetett pénz miatt (mondjuk ez sem elhanyagolandó!), hanem egészen egyszerűen tudtam, hogy látnom kell Őt, ahhoz, hogy megnyugodjak és valóban azt érezzem, hogy jól döntöttünk, hogy őket választottuk... Megkaptuk a köldökzsinór vérvételi szettet, amely mostantól ugyanott helyezkedik el a kocsink csomagtartójában, mintegy "kilövésre készen", mint a kismama-baba kórházi csomag! :))) Jól sikerült szerződéskötésünket megünnepelvén, HuncApu elvitt egy közeli kifőzdébe, ahol ő már számtalanszor evett... háááát, szerintem csak Hunorka immunrendszerét kezdte el edzeni....valóban jól főztek, ez nem vitás, na de a körülmények???! Nem részletezném az ott leledző állapotokat, mondjuk nem értem, hogyan lehet a pasinak engedélye a kifőzdéjére (akarom mondani az egész inkább egy nyílt konyha volt!), a gyászkeretes körmű kiszolgáló-mosogatónőjére, aki egy rozsdásan hámló mosogató előtt robotolt és Mabel hozzá képest úrinő volt...egy valamire való ÁNTSZ ellenőr sikoltva nyiszálta volna a helyszínen fel az ereit...:S A furcsa, hogy "vendégköre" kezdődött az oláh sokszoknyás cigánnyal és záródott az öltönyös aktatáskás menedzserrel ...mindenesetre nem ez lesz a törzshelyem...:S
Van nekem egy barátom, olyan, mint egy igazi barátnő...egy hibája van... hogy férfi :))) ...de ettől még nagyokat lehet vele vásárolni, meg beszélgetni ...és tegnap szabadnapos volt és végre kiélhettem magam a Kikában, és nem kaptam meg percenként válogatás közben, hogy mennünk kell... Közben megérkezett otthonunkba a munkás is, kicserélni a konyhapultot meg a mosogatót, addig mi elmentünk shoppingolni. Sikerült egy csomó jópofa kiegészítőt venni a lakásba, (kádkilépő szőnyeget, WC előkét, illatos gyertyákat, potpouri-t a fürdőszobába, mécsestartókat), és egy elő-ajándék hullámot karácsonyra, mert szerintem már nem sokáig tehetem meg. :) ) ...és nem utolsó sorban, volt ki mindezeket hazacipelje! :))))
Estére kész lett a konyha egy része, de olyan későre, hogy már nem volt energiám sikamikálni, most délelőtt teszem meg. Gyönyörű lett, de még mindig nincs teljesen kész, a polcok sincsenek még felfúrva és a Baumaxban nem volt olyan munkalap, amilyet kiválasztottunk (természetesen!), talán mára érkezik és akkor talán péntekre fel lesz szerelve is. Ebben csak az a tökjó, hogy ha ma szépen portalanítom a konyhát (a tegnapi fúrások-faragásoktól), pont péntekre lenne a lakásban ismét rend, de ekkor érkezik a következő munkafolyamat és akkor kezdődhet minden előlről! :))) Ha pedig nem teszek rendet, széthordjuk a lakásban a konyhában lévő finom porréteget! Na, ez a sziszifuszi munka, nem a borotválkozás! :))))
Megtáltosodásom -szerintem- annak köszönhető, hogy végre sikerült elfogadnom a szülés tényét és elengednem ezt a fajta félelmemet... egyfajta nyugalom szállt meg, annak tudatában, hogy már betöltöttük a 37. hetet és igazából már nem történhet semmi baj (najó, baj mindig történhet, de erre egyre kevesebb az esély!)... Féltem a szüléstől, sőt még mindig tartok tőle, mint szerintem minden először szülő nő, az ember lánya fél az ismeretlentől, attól amit igazából nem tud irányítani, amit nem befolyásolhat, mert egyszercsak elkezdődik és onnantól nincs visszaút... és nagyon nem mindegy, milyen élményekkel gazdagodom és ugyan még mindig csak sejtéseim vannak, hogy mi vár rám, de valahogy megkönnyebbültem picit és ezáltal óriási nagy energia szabadult fel bennem...
Ma megyünk délben az újabb CTG-re és nagyon remélem, nem fognak ott! :))) Tegnap megbeszéltük kicsifiammal, hogy jövő hét végéig még tartson ki, mert jövő héten lenne egy önkormányzati megjelenésünk és oda hatásosabb lenne még egyben érkeznünk! :)))) ...és jófej gyerek, szerintem kitart! ;)
2007.11.11. 08:15
Az első házassági évfordulónk!
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába."
(Kányádi Sándor: Két nyárfa)
2007.11.10. 08:13
Vélemények
Nos, azt gondolom, ezt a naplót, elsősorban magam miatt hoztam létre, hogy magam számára minél könnyebben menjen a visszaemlékezés. És már most csodajó érzés visszaolvasni a kezdeteket... Minden igyekezetemmel és erőmmel azon vagyok, hogy ne bántsak meg és ne hozzak kellemetlen helyzetbe senkit sem, legfőképpen a születendő kisfiamat, a férjemet, az újdonatújan megkapott családomat... örök fájdalom marad, hogy nekem már senki sem tudja elmesélni, hogy hogyan várt engem a kilenc hónap alatt, hogy milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy hamarosan közéjük érkezem, mit érzett, amikor először megérezte az első pillangószárny-csapásokat a pocakjában... hogy milyen félelmei voltak, milyen álmai , milyen gondolatai abban a kilenc hónapban ...és nincs aki válaszoljon a kérdéseimre, mert nincs kinek feltennem őket... ugyan tudom, hogy itt vannak velem és velem örülnek, velem izgulnak, de már nem tudják fogni a kezem, már nem tudják letörölni a könnyeim, nem tudnak átölelni, ha támaszra van szükségem, megvígasztalni, ha valami nagyon bánt és tanácsot adni, ha elbizonytalanodom... és azt sem tudom, milyen volt engem várni, hiszen nagyon kevésszer beszélgettünk erről, mert akkor még nagyon nem volt aktuális... ezt az űrt -is- szeretném valamelyest "pótolni", hogy Hunor mindig érezze, hogy mennyi szerettel vártam/vártuk Őt, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy egyáltalán várhatom az érkeztét...
És most kiírtam magamból és ... :)))
2007.11.05. 19:43
Címszavakban
Vasárnap kis kitérőt tettünk Paksra, a jövendőbeli keresztapuhoz, ma reggel ébredés és reggeli után pedig indultunk is haza.
Feltöltődtünk mindannyian, és most már tényleg kezdődik a visszaszámlálás! :)))))
Sóginő kedves szavai naponta eszembe jutnak...azt álmodta valamelyik éjszaka, hogy megszületett a mi "pihe-puha-csodababá"-nk (szó szerint idézve Őt:)))) )... különben már tényleg nagyon várom, hogy a karjaimban tarthassam, de azt gondolom, Hunorka érezni fogja mikor kell közénk érkeznie! :) Ezalatt a pár nap alatt újra szembesültem ezzel a csodával, hogy babát várok...teljesen elmúltak a mindennapok problémái és nagyon tudtunk mindhárman koncentrálni egymásra....lelkileg készítettem magunkat a talákozásunkra...mindig hittem abban, hogy egy baba érkezése maga a csoda, és, igenis, lehet így szeretni, ennyire önzetlenül és feltétel nélkül, de most a saját emocionalitásommal érezni megint más...semmi sem közelíti meg ezt az érzést...kicsi pihe-puha-csodababám ...
4 komment
Címkék: hétvége érzések macskák kismamafotó
2007.10.16. 15:15
Barátság
"Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Méginkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás, csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozásuk előtt."
(Hamvas Béla: Barátság)
2007.10.14. 21:09
Bevásárlás...
Miután napok óta gyűjtöm az infókat a neten és közvéleménykutatok frissen szült barátosnéim között, lassan összeállt a kép, hogy hol és mit érdemes megvásárolni. Így most már Huncnak megvan a hazaérkező szerkója is (igaz se babakocsija, se biztonsági kocsiülése, se mózeskosara még nincs! ;) ), és az itthoni kezdőcsomagja is. (pelusok, popsitörlők, cumik, anyatejtároló zacskók, a szoptatáshoz tartozó ketyerék: tejgyűjtő kagyló, bimbóvédő, bimbókiemelő; tejserkentő teák, orrszívó-porszívó, fürdetőszer...stb) . Ha pedig valami kimaradt volna ezek után is a vásárlásból, azt már tényleg TáltosApu fogja beszerezni! :)
Amúgy tombolnak a kismamis-bőgő hormonjaim...Tetőfokára hágott a terhességem, vannak még normális pillanataim (ilyenkor azért sírok, hogy milyen elviselhetetlen is vagyok! ), de én is érzem, hogy egyre kevesebb jut belőle! :S Gyakorlatilag bármikor, bármitől, bármiért el tudom bőgni magam...sokszor még magyarázatot sem tudok adni, hogy miért is?! TáltosApu egyelőre még jól viseli, jelenleg eléggé kipihent és türelmes...kérdés meddig? Pedig előtte nem is engedem el magam...Rájöttem, menzeszek előtt sem voltam egyszerű eset a lobbanékonyságommal, de most még azt az állapotomat is überelni tudom, amikor pl. reggel bemegyek arcot mosni és meglátva magam a tükörbe hatalmas krokodilkönnyekbe török ki és nem találok a miértjére magyarázatot?! Asszem a pörölő-hormonjaim átalakultak egyfajta bőgő-hormonokká...nemtom melyik volt a jobb! :)))
8 komment
Címkék: érzések babakelengye
2007.10.02. 11:26
Mélypont...
Sok mindent megértettem, az öniróniához is erő kell...és mostanság már az is elhagyott...és nem vagyok Münchausen báró, nem bírom a saját hajamnál fogva kirángatni magam a mocsárból, de szerencsére sokan vannak körülöttem és szeretnek...És TáltosApu mellettem áll, mint ahogy tette ezt évekkel ezelőtt is egy sokkalta mélyebb gyászban is...
2007.09.27. 10:05
Gyógyítás
Ha nem javulok, délutánra bevetem az összes tuti tippet, amit kismamiként bevethetek erre az állapotra! Az, hogy napi 2 liter teát (általában gyümölcsteát) iszom nem jött be, áttérek a cickafarkfűre vagy a borsmentára. (az van is itthon). Megemeltem a C vitamin adagom 1000 mg/napra és szedem az immunerősítő vitaminkáimat és elkészítem a "csodafőzetemet", mely citrommal és mézzel ízesített gyömbérfőzet lesz...ha pedig ez sem segít, marad "nagyanyáink" receptje, bűn rossz meginni, de valóban hatásos: egy-két nagy gerezd fokhagymát szét kell zúzni egy bögre forró vízben és mindezt ízesíteni egy-két kanál mézzel...brrr...nehezen megy le, de utána garantált egy egész éjjeli kidugult orrjáratokkal való alvás! És estére még beterveztem egy aromaterápiás fürdést : a menta- , eukaliptusz- vagy a fenyőolaj segít a légzési nehézségeken, a teafaolaj antibakteriális hatású, a kamilla- , szantálfa- , rózsafa- , levendulaolaj pedig gyulladáscsökkentő hatású. Elég pár cseppet csöpögtetni a fürdővizünkbe belőlük. A nőgyógyászom azt ajánlotta, hogy ha nem javulok 2-3 napon belül, kezdjek el Semicillint szedni, na ezt mindenképpen szeretném elkerülni, nem akarok semmilyen antibiotikumot magamhoz venni, úgyhogy holnapra össze kell szednem magam!
Hiszek abban, hogy a lélek betegíti meg a testet...tegnap volt időm ezen gondolkodni és rájöttem, miért pont most tiltakozik ilyen formában a szervezetem...A megfázás, nátha főleg a légzőszervek betegsége. A megfázás a lélek számára egy krízishelyzet (elegünk van valamiből, túlterhelődtünk ), így próbálja tudtunkra adni, hogy nem tudjuk kellően kezelni azt a konfliktushelyzetet, amiben vagyunk, ezáltal egy akut gyulladással "figyelmeztet". Teljes fokú elzáródás ez a világtól: könnyezik a szemünk (nem akarjuk látni a problémákat), mindenünk sebes, érzékeny, orrunk bedugul (ezáltal is lehetetlenné téve a kommunikációt), tüsszögünk (mindenki maradjon távol, magunkban kell keresnünk a megoldást, ez igen aggresszív elhárító fegyver!), fáj a torkunk ( ezáltal a beszédet, mint kommunikációs eszközt is a minimumra csökkentjük, mintegy kifejezve alkalmatlanságunkat a vitákra, a szembesülésekre), manduláink megduzzadnak (nem vagyunk képesek mindent lenyelni, elegünk van), végtagfájdalmakkal küzdünk (esetemben hát - és vállfájdalom: nem akarjuk tovább cipelni a problémáinkat, meg kell szabadulnunk tőle). És ilyenkor jön a tisztulás: amikor is gennyes váladék formájában távozik belőlünk a "rossz", a probléma, távoznak belőlünk a mérgező anyagok. Ebből az állapotból test és lélek megtisztulva kerül ki, egészen a következő alkalomig, amikor ismételten elegünk lesz valamiből... Szerintem, nekem a lakásfelújítás és az akörüli bonyodalmak voltak a problémáim. És azt is nagyon nehezen tudom mai napig elfogadni (hiába bizonygatom magamnak naponta többször is!) , hogy már képtelen vagyok annyi mindent elvállalni, bevállalni, mint régen...hogy nincs erőm és ezáltal kifolyt az irányítás a kezeim közül...úgy érzem magam, mint egy nagymama, aki szinte már arra is büszke, hogy lement bevásárolni és főzött vacsorát, vagy pedig pl. felmosott a konyhában...le kell rendeznem magamban ezeket a dolgokat, mert nem teszek jót se magamnak, se Huncnak (ezt is tudom és mégis!!!)...na, megyek vissza a mézes-citronyossal az ágyba gondolkodni és sebeket nyalogatni...
Hozzászólások: